2010. december 22., szerda

Elfújta a nő

Tudod, úgy szerettem volna Erlend barátja lenni, amikor az a ribanc Marianne otthagyta! (Egy sasmegfigyelőért, bameg, jóhogy nem fókavadász mindjárt!) Beültünk volna egy kocsmába, Aasst iszogattunk volna, megveregettem volna a vállát, hogy ne búsulj Erlend, egy ilyen nő miatt nem érdemes. Hát nem látod, hogy csak úgy fogta magát és ráült a nyakadra! Ha az én barátnőm lett volna, elküldtem volna a jó búsba ezt az idegesítő, öntelt, nyafogó spinét.
(Ez nem igaz persze, biztos én is dédelgettem volna, meg fújkáltam volna a frissen lakozott körmeit, de ezt mégsem mondhattam volna egy barátnak.)
De ez az Erlend… olyan egy átlagos, jólelkű pasi (szóval gyerek, na). Mindig agyal, felfoghatatlanul bonyolult dolgokon töpreng. Kapcsolatok, felelősség, hódok. Ilyesmiken. Pedig az élet tök banális, ne birkózzon itt vele, nem kell nagy dolgokat várni tőle.
Aztán, ha már elég sokat ittunk volna, megmondtam volna neki, hogy konformista puhapöcs, és ne keverje össze a szerelmet a megszokással, és kapkodja a lábait, mert ha nem érjük el a Dániába induló kompot, én szétrúgom a seggét.

[Igen meg jó: nem ez a legjobb Loe regény, de ettől még szeretjük Erlendet. És már itt is megvan minden, amiért megszerettük: az agyalás, meg a társalgási zsebkönyv-szerű mondatok, (Az úszás egészséges. Ez a sárga komód nem illik a szobába. Szereti ön a hódokat?) meg ahogy a szereplői egymást figyelik, de nem értik, ésatöbbi.]

Erlend Loe: Elfújta a nő (Scolar, 2010) fordította: Földényi Júlia

2010. december 20., hétfő

Zidane melankóliája

Egy kicsit többet vártam ettől a könyvtől. Egyrészt, mert Toussaint az egyik kedvenc szerzőm, másrészt a biztató cím miatt. Mert milyen szép magyarázat arra a fejesre a melankólia!
Ehhez képest úgy jártam, hogy jól felizgatott, aztán meg otthagyott. Paff..
Rajtam kívül még milliók agyaltak azon, mi történt a berlini döntőben, és a melankólia-elmélet nagyon is biztatónak tűnt (bár ez képzavar), de úgy érzem valahogy benne maradt a gól lehetőség Toussaint-ben. Nem bontotta ki eléggé a témát. De az is lehet, hogy a végletekig csiszolta a formát, és csak én fanyalgok itt fölöslegesen.
Egy tökéletes univerzumban azt a döntőt a franciák nyerik, ez a könyv meg ötcsillagos, de ez egy tökéletlen univerzum, így aztán megszülethetett ez a négycsillagos könyv.
Jean-Philippe Toussaint: Zidane melankóliája (fordította: Pacskovszky Zsolt) + Esterházy Péter: Toussaint reménye (Jelenkor, 2010)
Ha esetleg valaki nem tudná, milyen fejesről van szó:


És hogy ez miért nem számít:

A rackák világa

Ez nem egy szokványos zenekarkönyv. Nincs benne az együttes története, nincsenek életrajzok, nincsenek szaftos pletykák, nedves bugyikat hajigáló lányok (pedig Gyuri ezerszer jobb pasi, mint a Király Viktor péééldául). Viszont van benne rengeteg jó fotó Lajtos Istvántól, meg sok idézet olyanoktól, akiket a zenekar fontosnak érez: Ady, József Attila, Petőfi, Rejtő, Thomas Mann, Hesse, Villon, Vonnegut, stb.
Olyan ez a könyv, mint egy túltáplált CD-borító (mert lemez is van benne persze), de annak kiváló.
A rackák világa - Ferenczi György és a Rackajam (Cartaphilus, 2010)

Zene füleidnek:

2010. december 15., szerda

Egy medvekutató feljegyzései

Egy Medve az nem játékmackó, bár a medvék iránti szerelem szarba szárba szökkenhet attól is.
Egy Medve az valami különlegesség, olyan tökéletesség, amit az ember elérni szeretne. Majdnem zen. Főleg amikor téli álmot alszik.
Egy medvekutató meg már majdnem medve. A tökéletesedés útján halad. Előny, ha álmodozó, ha egyéniség, ha elutasítja a sémákat, ha nem hajlandó mindent előre felcímkézett dobozokba pakolni, ha kételkedik.
Ezzel szemben egy hivatalnok minden, csak nem medvész.
Miért állna hát hivatalnoknak, még ha magas rangú lényegmegragadónak is, a Medvész? Hát persze, hogy egy nő miatt.
Azt hiszi, beviszi a maciját a málnásba, ehelyett jól bevezetik az erdőbe. És ez az erdő nem természetes közege egy medvésznek. Ez az erdő hemzseg az égtájpszichológusoktól, meg felcímkézőktől, meg helyretevőktől. Itt egy medve (meg egy medvész is) csak áldozat lehet, nem csúcsragadozó.
Medvészünk próbál beilleszkedni, a nőbe is, a társadalomba is, és mert egy medvész azért nem akárki, elég jól is megy neki. Csakhogy ettől nem lesz boldog, sőt.
András László tiszta és letisztult, nagy mesélőkedvvel és nyelvi leleményességgel előadott története a boldogságkeresésről szól. Lehet-e egy kész, lezárt világban boldog életet élni, és ha igen, kurva nagy mázli kell-e hozzá? Ha meg nem, akkor meneküljünk, vagy egyszerűen ugorjunk az első szembejövő kútba? Én azt mondom, álljunk medvésznek, és keressük!
Remek, ironikus és önironikus regény. Olyan jó, mint medve, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy olvasás közben végig a Freeddie Freeloader ment a fejemben.

András László: Egy medvekutató feljegyzései (Nyitott Könyvműhely, 2010)

2010. december 13., hétfő

Amiről lehet

(Kell ezen még dolgozni egy darabig, de azért kiteszem. Lesz, ami lesz.)

Amiről lehet

Jött két ember, az egyik kalapos.
Megültek. Hogy csússzanak (de könnyen!)
a szavak, pálinkát nyitottak legott.
Felettük elzörgött a történelem,

és élők meg elhaltak, a rokonok
melléjük letelepedtek csendben,
(fotózta: Henri Chartier-Bresson)
hogy hallgassák, miről beszélgetnek.

Amiről lehet: íróknak az írás
(a balga lúzerek!), meg politika,
álmok, kételyek. Lehet bármelyik,

mert ezekről könnyen jön a gyónás.
Az ember dolga egyben nehéz csak:
elfogadni, hogy minden elmúlik.

Bartis Attila - Kemény István: Amiről lehet: Párbeszéd (Magvető, 2010)


2010. december 10., péntek

Hiány

Mariának kész, végleges élete van. Negyvenkét éves, független, öntudatos értelmiségi. Egy esti iskolában tanít melósokat és bevándorlókat, de nem kényszerből, hanem meggyőződésből. Radikálisan és tudatosan szakított szülei világával – de nem a szüleivel –, anyja bigott katolicizmusával, és apja kommunizmusával, ami végül is ugyanaz. Vakhit, gondolkodás nélkül.
Maria eltöltene még így évtizedeket, tanítással és nyelvészeti könyvének írásával, de teherbe esik egy futó kapcsolatból. A fogantatás pedig mindent megváltoztat. Nem csak a gyermek fogann meg, hanem Maria új élete is. Kap egy hatalmas lehetőséget, hogy ledobja a páncéllá keményedett megszokást. De a baba túl korán érkezik. Maria megszüli a gyermeket, de megszüli a hiányt is. A hiányt, ami eddig is ott volt az életében, csak nem vett róla tudomást. Már nem anya, és még nem anya, méhét egy inkubátor helyettesíti, és az össze-vissza hullámzó érzelmek – düh, remény, kétségbeesés – között Maria nem csak a gyermeke életért, hanem a sajátjáért is küzd. A hiány ellen.
A kórházban töltött hosszú órák alatt van ideje elgondolkodni az életéről, szembenézni a múltjával, kényszerű választásaival, önmegtagadásaival, lemondásaival. Ahogy egyre mélyebbre merülünk a múltban egyre markánsabban bontakozik ki a szülők, és a szülőváros, Nápoly, alakja.
A szöveg olyan gondosan kimunkált, mint Maria élete; steril, mint az intenzív osztály, csak időnként csap át a patikamérlegen kimért mondatok felett a fájdalom, a félelem.

(Ma már tudok olyan könyvet olvasni, mint ez, vagy a Hova megyünk, papa?, de a gyerekeim születése előtt biztosan frászt kaptam volna tőle. Aki még előtte van, annak nem ajánlom.)

Valeria Parrella: A fehér tér (Helikon, 2010) fordította Balkó Ágnes

2010. december 7., kedd

Végül csak néhány történet leszel

fotó: Dirk Leunis
Az élet nem egy habostorta. Az élet egy motor, be kell rúgni, és akkor megy. Ez a Verhulstök életfilozófiája. Ebbe a családba születik Dimitri. Anyja hamar lelép a színről, így apjával visszaköltözik annak anyjához, hogy együtt éldegéljenek még három nagybácsi társaságában. Egy flamand kisvárosban vagyunk, valamikor a nyolcvanas évek elején. A bácsikák csak akkor dolgoznak, amikor már nagyon muszáj, viszont minden este tajtrészegre isszák magukat a szép számmal fellelhető kocsmák egyikében. Látják ők ennek az életmódnak a csődjét, mégsem tesznek semmit ellene, sőt lubickolnak benne. Egyikük még egy társasjátékot is feltalál: különböző szeszek fogyasztásával kell teljesíteni a Tour de France szakaszait; hullarészegen, behugyozva, összehányva tologatni az apró bábokat a térképen. 
Szóval csupa móka-kacagás. Olyan érzésem van, mint egy Bosch kép nézegetése közben. Vagy olyan, hogy Dimitrivel ülnünk egy bárpultnál, már mi sem vagyunk józanok, ő mesél, én meg röhögök a történetein, de közben csikorog a fogam. A Verhulstök meg fogatlan vigyorral, sörtől habos tekintettel bámulnak minket, hogy mi a faszon röhögünk má’.
A lazán összefűzött novellákban egy gyakorlatilag élhetetlen gyerekkor fájdalmas vagy szép, nevetséges vagy borzalmas pillanatai sorakoznak, és néhány mondatban előbukkan a felnőtt, környezetéből kiszakadt Dimitri is. Az apa halálán, a gyerekotthonon, a nevelőszülőkön át jut el a felnőttségig, és keményen kell küzdenie, hogy ne ismételjen meg egy elbaltázott életet, ami részben sikerül. Kiszakad, de ennek ára van: a lelkifurdalás. Hülyeség persze, de az ember már csak így működik. Amikor Dimitri hazalátogat, idegennek érzi magát bácsikái között, és ez fájdalmas. Nem lett alkoholista. De ez még kevés, csak másképp felesleges, mint a rokonai.
(Verhulst nem vérszerinti rokonai szerintem: Csehov, Tar, Brusselmans)

Dimitri Verhulst: Semmivégre (Európa, 2010) fordította: Szita Szilvia

2010. december 2., csütörtök

Koszovó 1000 nap után

fotó: Thomas Sjørup
Ez a könyv elfogult, de nem rovom fel hibájául. Szinte természetes, hogy az. Egy polgárháborúban lehetetlen semlegesnek maradni. Szandelszky Béla 1998-99-ben készítette az első fotósorozatot Koszovóban, amikor az albánok elleni megtorlóhadjárat a tetőpontjára ért. Gondolom ösztönösen a pártjukra állt. Bár a kép természetesen nem fekete-fehér.

[kép: Sárba keveredő vér és cipőjüket veszetett, halott lábak.]

2002-ben tért vissza Koszovóba Trencsényi Klára újságíróval, hogy felkeresse a korábban lefényképezett embereket, ha még életben vannak. Ebből született a könyv: fotó-párok, és interjúk gyűjteménye.

[kép: Egy katona sír a parancsnoka temetésén. Beesett, borostás arc, vörös szemek. – A másik fotón mintha nem is ugyanaz a férfi lenne. A legkisebb gyermeke bölcsőjére támaszkodva ül. Ő Xhafer Kadiri.]

Ahhoz, hogy megértsük ezt a könyvet, nem árt kicsit belenézni Koszovó történetébe. Nem akarok Ádámig visszamenni, elég lesz a 12. századig. Ekkor került Koszovó először szerb fennhatóság alá. A 13. században ez volt a szerb világi és egyházi hatalom központja. Innen ered a szerbek spirituális ragaszkodása a területhez. 1455-ben teljesen török fennhatóság alá került. A muszlim fennhatóság idején az addig döntően szláv-keresztény lakosságot nagyrészt török-albán népesség váltotta föl. A 19. században itt is megjelent a nacionalizmus (az albán), de Szerbia is igényt tartott a területre. Végül az első balkán háborút (1912) követő londoni béke Koszovót Szerbiához csatolta. A második világháború alatt Albánia része lett, olasz, majd német megszállás alatt állt.

[kép: Nerxhivane Azizi az UÇK ápolónője egyenruhában, gyertyafénynél olvassa a Kosova című újságot. A másik oldalon ugyanő azokat a fényképeket nézegeti, amiket a Racak faluban lemészárolt negyvenöt albánról készített, és amik megjárták a nemzetközi bíróságot Milošević perében.]

A háború után ismét Szerbia (és Jugoszlávia) része lett Koszovó. 1963-ban autonóm státuszt kapott, amit 1974-ben kiterjesztettek, csaknem a tagköztársaságokkal egyenlő jogköröket kapott a koszovói kormányzat, de továbbra is része volt Szerbiának. A helyi és tartományi közigazgatás nagyrészt az albánok kezébe került. Erre az időszakra esik az ún. „demográfiai háború”. A magasabb születési arányszámmal bíró albán lakosság elkezdte kiszorítani a szerbeket Koszovóból. Ekkor már a lakosság 90%-át tették ki az albánok. Sokszor csillagászati összegekért felvásárolták a szerb ingatlanokat, mondhatni, hogy tudatos kiszorítás zajlott. Ennek ellenére az albánok többsége másodrendű állampolgárként érezte magát Jugoszláviában. Nem ok nélkül.

[kép: Antigona Fazliu az UÇK katonája. Egy csomó férfi előtt áll, éppen a haját igazítja, arcára ráesik a fény. A másik képen egy fejfa: Antigona Fazliu 1979-1999]

Tito halála után nem sokkal zavargások törtek ki Pristinában. Független Koszovót követeltek az albánok. A szerbek elnyomással és erőszakkal válaszoltak, ami csak megerősítette a szeparatista mozgalmat. A spirál elindult, nem volt megállás. Hatalomra kerülése után Milošević tudatosan rájátszott a szerb nacionalizmusra, tovább mérgesítve a helyzetet. 1989-ben megvonta Koszovótól az autonómiát. Többek között ezért alakult meg az UÇK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg), amely útzárakkal, rendőri és civil célpontok elleni terrorakciókkal válaszolt a szerb lépésekre. A viszontválasz a kilencvenes évek végén tetőző szerb rendőri-katonai akciók sora volt, ami már nemzetközi figyelmet irányított a térségre. Majdnem sikerült tető alá hozni egy ENSZ megállapodást, de az utolsó pillanatban a szerbek számára elfogadhatatlan feltételek kerültek bele (Appendix B), ezért meghiúsult az egyezmény. Ez után kezdte bombázni a NATO és az USA Szerbiát. Erre ENSZ felhatalmazásuk nem volt, az orosz vétó miatt, de elítélni sem tudták őket, az amerikai vétó miatt. A beavatkozás nem hozta meg a kívánt eredményeket, csak fokozódott az etnikai tisztogatás, előbb a szerbek részéről, majd a szerb csapatok kivonása után az albánokéról. A szerb lakosság nagyobb része elhagyta Koszovót.

[kép: Egy egész albán falu vonul a macedón határ felé. A gyerekeket és az öregeket hátukon viszik a férfiak. Nincs náluk semmi holmi.]

1999 júniusában ENSZ fennhatóság és NATO felügyelet alá került Koszovó, de az etnikai alapú konfliktusoknak nem sikerült véget vetni. A legrosszabb év 2004 volt. Hosszas politikai alkudozás után 2008 februárjában Koszovó kikiáltotta függetlenségét, amit még ma sem ismer el mindenki, vagy csak részben ismeri el.

[kép: Egy öt éves kislány áll a lerombolt házuk előtt. Leírhatatlan, ami a szemében van.]

Döbbenetes és megrázó könyv.

Szandelszky Béla – Trencsényi Klára: Egy elfeledett történet: Koszovó 1000 nap után (Budapest Week Publ., 2002)

2010. december 1., szerda

Nem eszek belőle

Hát, nem találtunk egymásra, de van ebben a nőben valami.
Esze Dóra a kortársam, akár félszavakból is érthetnénk egymást, de mégsem. Lehet, hogy azért mert még sohasem fogyókúráztam. Mindenesetre virtuózan bánik a nyelvvel, az biztos, mégis akkor tetszett a legjobban, amikor előtört belőle az érzelem, a személyesség.
Nekem ez a könyv elsősorban a halálról szólt, de ebbe most nem mennék bele. Másodsorban pedig a Kádár-korszakról, annak is leginkább a  ’75 – ’85 közötti mozdulatlan és elégedetten punnyadt éveiről, az ennivaló és hozomány koráról. Amikor zabáltunk, ergo nem beszéltünk, autót vettünk, telefonunk lett, ergo nem elégedetlenkedtünk, híztunk testben, fogytunk lélekben.
(És most logikátlan leszek, de): Nekem nem volt fontos akkor, hogy ki honnan jött, ki az apja-anyja, de elhiszem, hogy neki az volt. Nem emlékszem, hogy származás, vagy világnézet alapján választottam barátot, de elhiszem, hogy ő igen. Nem tűnik úgy, hogy álcáznom kellett magamat, de lehet, hogy neki szüksége volt rá.
Jó lenne visszamenni az időben, és mai fejjel szétnézni az akkori életünkben. Lehet, hogy alaposan meglepődnénk.
Szóval, kortársaim, 1970 körül születettek, olvassátok el ezt a könyvet, mert emlékezetünkben – legalábbis az enyémben – a nyolcvanas évek a kilencvenesek logikus előzményének tűnik, mintha már akkor sem lett volna semmi baj a világunkkal, sőt a nosztalgia kifejezetten szépre színezi azt az időt, pedig lehet, hogy agymosás volt az egész.

Esze Dóra: Ellenség: diétaregény (Kalligram, 2010)

"Anya hangja a műtét után több hétig nem tért vissza. Kifakult minden megszólalása, enyhén berekedt, ha nevetni kezdett, ha egyszer csak elkiáltotta magát, akkor hallottátok rajta igazán, ezt a hangot nem meghempergették valami cseppet sem finomra darált kenyérmorzsában, ez nem köszörülnivaló, ez a hang, az ő öröktől létező, puha hangja megadta magát a selyemnek, amely addig beburkolta, a selyem magába olvasztja, ez hónapokon át tart majd, a selyem lassan, biztosan felfalja majd, de egyelőre csak annyi hallható, a hang több helyen berepedezett, széthasadt, kilukadt, egyes szavak hártaestek, és nem tudtak visszakapaszkodni, Anya feltalálta a töredezett térerőt, mielőtt a mobiltelefonok ellepték a világot. Sokat igazgatta a köntösét a derekán, mamuszban járt, ahogy otthon sohasem, hamarosan hazaengedték, és nem tudta kiemelni azt a biztatóan kongó, ötkilós dinnyét, arany augusztus, a kádból.
Beléroggyant a karja.
Elbújtatok sírni."

2010. november 29., hétfő

Ezt miért kellett?

„Egyébként hadd jegyezzem meg zárójelben, hogy egy regényt is írtam akkoriban. Pocsék rossz regény volt, olyan kis utánzatregény. Fiatal is voltam még ahhoz, hogy prózát írjak, de mivel mindenki írt mindenfélét, gondoltam én is írok egy regénykét. Schöpflin Aladár dicsérte ugyan, de ő sem ajánlotta kiadásra. A 30-as évek novellastílusának – Kosztolányi, Ottlik, Illés Endre stílusának – az utánzata volt ez.”
Ezt mondta egy interjúban Nemes Nagy Ágnes Az öt fenyőről. Nos, én úriember vagyok ugyan, de egyet kell értenem vele. Nemrég az új Vonnegut könyv kapcsán már leírtam, hogy nem szeretem a hagyatékból előásott dolgokat, különösen azokat, amik szándékosan maradtak kiadatlanok. Az öt fenyő valamikor a 40-es évek végén keletkezett, akkor NNA el is küldte a kézirat egy részét legalább egy kiadónak, de miután visszautasítottak, úgy tűnik többet nem foglalkozott a dologgal. Ne mondja nekem senki, hogy ha akarja, nem tudta volna kiadatni a következő negyven évben! Nekem úgy tűnik, nem akart ő ezzel utána már semmit sem kezdeni, ment a levesbe.
A regénykezdemény egyébként egy művészregénybe oltott bűnügyi történet, vagy fordítva, ha úgy jobban tetszik. Egy csapat festőpalánta, kritikus, professzor gyűlik össze egy vidéki házban, és az egyikük meghal. Az egymást követő fejezetekből kiderül, hogy mindenkinek lett volna indítéka…
Olvasás közben végig volt egy agathachristie-érzésem, úgyhogy elégedett voltam magammal, amikor az utószó megerősített ebben. A szöveg költői, ez persze nem meglepő, néha túlságosan is az. Tobzódik a természeti képekben. Szaggatott, de a gyors váltások inkább zavaróak semmint izgalmasak, néha mintha hosszabb részek hiányoznának belőle. Az utószót jegyző Balogh Tamással ellentétben úgy gondolom, az eleje sikerült jobban, de ez végül is mindegy. Nem vesztett volna semmit a magyar irodalomtörténet, ha ez „regényke” nem jelenik meg.

Nemes Nagy Ágnes: Az öt fenyő (Tiszatáj Könyvek, 2005)

2010. november 26., péntek

Nyűvek a húsban

fotó: Toni Härkönen
Azt a félelmet, ami megbénít az utcán egy ismerősnek tűnő arctól, azt az undort, ami hányásként tör elő a belsődből, és még órákkal később is ott kapar a torkodban. Ezt akarta megírni Oksanen. Egy megaláztatás emlékét, amit évtizedekig hordhatsz magadban anélkül, hogy gyógyult sebbé hegesedne. Ebből lett a színdarab, a megerőszakolás időn és téren kívüliségének ábrázolása. Aztán ahogy tovább burjánzott benne a téma, mint egy rákos sejt, lett belőle a regény, ami jóval több lett az alapkoncepciónál: Észtország ötven évének története, egy család életébe sűrítve. Ötven év, amelyben jöttek a szovjet megszállók, a náci felszabadítók (elég visszás, nem?), a szovjet megtorlók, és végül az orosz maffiózók, és ezek így együtt elvittek mindent. A házat, az erdőt, a lányokat, még a nyelvet is, és nem hagytak mást csak félelmet, bizalmatlanságot, haragot.
Oksanen annyi szenvedély és szenvedést zsúfolt ebbe a regénybe, hogy háromra is elég lenne, de elhiszem neki. Az érzékletes leírások, a jól váltogatott elbeszélői és idősíkok mozgalmassá teszik a szöveget, és végig fenntartják a feszültséget. Árulások és megtévesztések kibogozhatatlan hálóját szövi meg, amin a fenyegetettség és a gyűlölet köde ül.
Nyomasztó, kegyetlen, sokáig a húsodban rágó könyv.
Sofi Oksanen: Tisztogatás (Scolar, 2010) fordította Pap Éva

"Ám most, hogy ez az idegen lány itt az ő konyhájában szétteregette meztelen félelmét az ő viaszosvászon terítőjén, nem tudta eltüntetni onnan, pedig azt kellett volna tennie. Hagyta, hogy ez a félelem bekússzon a tapéta és az elöregedett csiriz közé, a hasadékokba, amelyek az odarejtett, majd később megsemmisített fényképek után maradtak. A félelem befészkelte magát a jól ismert házba. Mintha soha nem is távozott volna onnan. Mintha csak ellátogatott volna valahová, hogy estére visszatérjen." 

2010. november 24., szerda

Kurt atya

Két dolgot tisztázzunk előre.
Egy: utálom a hagyatékból előrángatott írásokat. Azokat azért dugdosta valaki a fiók mélyére, hogy ott is maradjanak. Főleg igaz ez akkor, ha az a valaki ki is jelentette a halála előtt, hogy minden, amit ki akart adni, kiadatott, lehet elhúzni az íróasztala környékéről.
Kettő: Kurt Vonnegut az én egyik korai egyházatyám. Szellemi fejlődésem mentora, és csetlés-botlásom elnéző tanúja. (Olyanokkal együtt, mint Bohumil atya, Muddy Waters atya, Ernesto atya, Hobo atya, Woody atya.)
Szóval elfogult vagyok. Kurt atyától sok mindent lehetett tanulni. Humort, iróniát, kételkedést, empátiát, és mivel a könyvei mind ott sorakoznak a polcomon és rendszeresen olvasgatom is őket, azt hiszem, ezeket a dolgokat megtanultam.
Remélem, Kurt atya most egy felhőn ücsörög és segglyukakkal rajzolja tele az eget.

[Ami a novellákat illeti: bár nincs mellettük keltezés, valószínű, hogy ezek az írások az ötvenes években keletkeztek, amikor még nem tarolt le mindent a televízió, és Vonnegut rövid történetek írásából tartotta fönn magát. Ezeket a novellákat fényességes (mármint ilyen papírra nyomott) és nőiességes (mármint többnyire nőnemű olvasókat vonzó) lapoknak írta, amikor ezeket még milliók olvasták. Jó értelemben vett szórakoztatásra készültek ezek az írások, kerekek, csattanósak. Persze, hogy vannak benne felejthetőek is, de azt, hogy rossz, egyikre sem mondanám. És van köztük néhány kimondottan jó is – persze elfogult vagyok, mint már említettem.]
Zárom soraimat. Vezessetek óvatosan és tartsátok szárazon a puskaport!

Kurt Vonnegut: A repülő macska (Maecenas, 2010) fordította: Szántó György Tibor 

2010. november 22., hétfő

Saját város

A város: örökös változás. A saját városunk: amennyit bejárunk belőle. Györe Balázs városa: a megalázottak és megszomorítottak városa. Az aluljárók népének városa.
Nem lesz emlékezetes könyv, de egy kis töprengésre jó. El lehet gondolkodni azon, hogy mit jelentünk mi egymásnak. Mi, a városlakók – városbirtokosok, hogy ne mondjam polgárok, és a kitaszítottak. Milyen alapon várunk el tapintatot a hajléktalanoktól, ha nem akarunk tudomást venni róluk?
Amikor állandó utjainkat járunk a városban, akaratlanul is ismerőseinkké válnak. Megjegyezzük az arcukat. Olyanok lesznek, mint a szomszédaink, de nem tudunk róluk semmit, igaz a szomszédainkról sem sokkal többet. És ők? Ők is ránk ismernek, tudják, kitől érdemes kérni? És a szórólaposztók, és a krisnások? (Nem létezik, hogy az a krisnás lány, aki mellett naponta többször elmegyek, nem ismer meg. Mégis mindig megpróbálkozik velem.)
A boltos, a trafikos, a pék, akinél naponta vásárolunk? A könyvtáros? Tudunk róluk valamit?
A város nagy, de hogy a sajátunk mekkora, az csak rajtunk múlik.
(A szövegeket kísérő fotók közül Valkai Réka és Somogyvári Kata munkái tetszettek.)

Györe Balázs: Hová mész, Budapest? (Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2010)

A bokák és lábszárak magasságában él itt egy ember, lenn, a hátat és derekat kellemesen melegíti az áramló levegő, ami még lentebbről, az utca szintje alól száll fölfele. Ennyire kis helyen is lehet lakni, el lehet férni egy hosszúkás és keskeny, párkányhoz hasonló részen, ekkora terület is elég olykor az élethez, itt is lehet pihenni, üldögélni, nézegetni, eszegetni, beszélgetni, olvasgatni, és takaró nélkül aludni a „padlófűtésnek” köszönhetően. Rezsi nincs.

„Bolt ürítés beszerzési áron” – olvashatók az óriási betűk egy kirakatban. Ha nem emberek, akkor üzletek ürítkeznek a közelemben. Végkiárusítás. Nadrágok, pulóverek, kabátok. Én vajon mitől szabadulok meg végleg? Mi az, amit odaadnék negyed áron? „…egy szerelem olyan édesen elrongyolódott, s a gyűrött holmi, ahelyett, hogy varázsát vesztette volna, olyan finom, fanyar és mézes-közönséges ízeket szívott magába, hogy soha nem dobhatjuk félre, semmi újért.”

2010. november 19., péntek

Születésnap

(Riskó Gáspár felvétele)
Nem tudom, volt-e már olyan érzésetek, hogy beleragadtatok egy életkorba valamilyen kapcsolatban vagy helyzetben. Én gyakran érzem így magam. A szüleimmel szemben hajlamos vagyok dacos, de azért megfelelni vágyó tizennégy évesként viselkedni, a munkahelyemen gyakran még mindig úgy viselkedek, mint egy kezdő húszéves, pedig már majdnem annyit lehúztam ott, és ha megiszunk gyerekkori barátaimmal néhány sört, simán átmegyünk tízéves kölyökbe.
Valahogy így van ezzel Tóni is, Petőcz András novellafüzérének elbeszélője. Gyerek marad mindig (hősnek kissé gyönge), úgy szemléli a világot és a benne élő hozzátartozókat, hogy az évek múlása nem hagy nyomot rajta.
Összefűzött családi anekdotákat olvashatunk. Rokonok, barátok, ismerősök tarka (és szórakoztató) kaleidoszkópját kapjuk, de valami hiányzik ebből a könyvből. A konfliktus. Pedig van itt minden: jó káderek és lágerek lakói, kitelepítettek és kitántorgók, zsidók és keresztények, művészek és csodabogarak. Alapvetően jó a gyermeki nézőpont is, de egy idő után unalmassá válik.
Ami mégis fölfelé húzza az értékelést, az a hrabali íz, és balatonszepezdi nyarak leírása.

Petőcz András: Születésnap (Palatinus, 2006)

"Másodszor pedig a Béky bácsi nem ismerte normálisan a sebességváltót.
A városban mindig csak hármasban ment, mondván, hogy a városban nem kell négyesbe váltani, mert a négyes az az utazósebesség, azt az országúton kell használni, amikor már nagyon gyorsan megy az ember. Ezért aztán a Béky bácsi, szegény, mindig hármasban húzatta az autót, merthogy a városban azért csak-csak szeretett gyorsan menni, megszokta még a káderes időkből, hogy szabad neki mennie rendesen, ezért aztán ment is, rettegett a család, amikor nyolcvannal vette a kanyart a Felszab térnél, bőgött a motor, amúgy istenesen, merthogy a hármasból nem engedett az öreg.
Hiába, voltak azért neki elvei.
Tényleg csak az M7-es autópályán tette négyesbe a sebváltót, negyven felett már szakszerűen négyes sebességre kapcsolt, és elővigyázatosan nem is ment hatvan fölé soha.
Ha meglátta maga körül a végtelen magyar tájat, akkor mindig lelassított. Csak lakott területen ment hatvan felett. De akkor mindig csak hármas sebességben.
Élmény volt vele autózni."


"A helyzet az, hogy a nővérem, az Irma azt állította, hogy a tócsni az valami olyan, amilyen csak a felnőtt nőknek van, és nem is nagyon szokták mutogatni, mert nem igazán illendő.
Ezt is csak úgy súgva mondta nekem a nővérem, az Irma.
És még azt is mondta, hogy a szerinte a Bozenka néni tócsnija nem fogja helyrerakni az apánkat, mert az anyám azt nem engedi meg, az ilyesmit a nők nem szokták jó szemmel nézni, mondta még az Irma.
Mármint azt, tette hozzá, hogy az egyik nő a másik nő férjét helyrerakja a saját tócsnijával."

2010. november 12., péntek

Állat van bent

Ó igen, állat van bent,
és kivicsorog a számból
kihulló szavakból olykor,
kimorog a fiamra éppen,
és nem csak a magnézium
hiány
miatt van
agyamban
ez a lüktető rosszkedv.

Nézd, tényleg
egy állat van bent,
és boldogan nyihog,
néha,
és trappol,
farkát csóválja
dorombol,
ha nem futsz el előle,
ha megsimogatod.

Tudod, egy állat van bent
és szűköl, nyí,
behúzza a farkát,
összegömbölyödik,
úgy fújtat,
és én is bújnék ágy alá,
rejtőznék szekrénybe,
csak meg ne lásson,
aki most láthat,
meg ne halljon,
aki most hallhat,
mert akkor végem van.

Ó igen, egy állat van bent
és tombol,
rúg, harap, karmol,
zabál odabent,
érzem ahogy
hátamon kiüt
a durva szőre,
és lassan
felborzolódik.

(Amiről ez eszembe jutott: 
Krasznahorkai László - Max Neumann: Állatvanbent (Magvető, 2010) 

2010. november 11., csütörtök

Kentaurok márpedig vannak

Vagy legalább voltak. Ezt bizonyítja Csányi Vilmos elismert etológus tanulmánya.
A mű végigvezeti olvasóját a kentaurok anatómiáján, ökológiáján át, a veleszületett és társas viselkedési formákon keresztül egészen a kentaurok művészetéig, kultúrájáig. Út közben olyan érdekes kérdéseket érintve, mint a rágógyomor, a kék lófüge hatása a kentaurok nemi életére, vagy a horkális logika.
Gyönyörűen kivitelezett nagyszerű blöff!

"A kentaur, a lófüge és a lófügefurdancs szimbiózisa

A kentaur-lófüge-darázs szaporodási mechanizmus jól összehangolt együttes populációszabályozási rendszert alkot, amelynek eredményeképpen a három faj teljesen stabil populációkat alkot, és nem fordulhat elő, hogy bármelyik túlszaporodik. A kentaurok szaporodása tehát teljes egészében életterük ökológiai lehetőségeinek van alárendelve. A kentaurok elősegítik a lófüge csírázását és fejlődését, amely egyetlen táplálékuk, a lófügedarázs pedig mindkét faj szaporodását befolyásolja és maga is a lófügét fogyasztja.
Még nem teljesen ismert a mechanizmus, de a nőstény darazsak valamiképpen érzékelik, ha a kentaurpopuláció létszáma nagyon alacsony, mert ilyenkor, bár még nagy mennyiségű spermium is lehet a spermatartó kamráikban, mégis szűzpetéket raknak; így a hímek is megjelennek, serkentik a kék gyümölcs érését, és megindul a kentaurok szaporodása. Az egyik feltételezés szerint a fiatal kentaurok letördelik és megeszik a lófüge új oldalrügyeit, s ezzel gátolják az ágak bokrosodását. Ilyenkor a lófügeágak hosszúra növekednek, és a virágok kissé távolabb kerülnek egymástól, Ha kevés vagy nincsen fiatal kentaur, a „metszés” elmarad, és a bokrosabb ágakon a virágok közelebb kerülnek egymáshoz. Ez lehet a szükséges jel a nősténydarazsak számára a szűzpeték lerakására. A szűzpeték elősegítik a kék gyümölcsök megjelenését, amelyek hormontartalmukkal kiváltják a kentaurok szaporodási kedvét, de ehhez az is szükséges, hogy a kék gyümölcsök érésére elegendő idő legyen, és a kék szín megjelenése előtt ne fogyasszák el azokat a kentaurok. Ha sok a kentaur, hiába raknak a nőstények szűzpetéket, a fokozott táplálékszükséglet arra kényszeríti a kentaurokat, hogy még sárgászöld állapotban elfogyasszák a gyümölcsöt, így a hím lófügefurdancsok megjelenése késik. Ha már minden nősténydarázs csak szűzpetéket rak, mert a hímek tartós hiánya miatt a spermatartalékok elfogytak, akkor egyre nő a valószínűsége a kék gyümölcs megjelenésének valamilyen elhagyatott, a kentaurok által ritkábban látogatott helyen élő lófügén, és így a hím furdancsok újra kialakulhatnak. Egyetlen kék gyümölcsben is elegendő szűzpete van ahhoz, hogy a belőlük kikelő hímek, akár az egész nősténypopulációt megtermékenyítsék. Lényeges visszacsatolási köre a szabályozásnak a kék gyümölcs hatása és a kentaurok életkora közötti kapcsolat. Akár egyetlen v’ag!ra elfogyasztása is megfelelően aktivál és párosodásra késztet egy fiatal, 4-12 éves hím kentaurt. Ha ez a korosztály valamiért kis létszámú, vagy hiányzik, akkor az idősebb hímek is aktiválódnak – akár 80 éves korukban is –, de ehhez tetemes mennyiséget kell a kék gyümölcsből elfogyasztaniuk.
Bő lófügetermés növeli a kék gyümölcs megjelenésének valószínűségét, és ezzel és ezzel serkenti a kentaurok szaporodását. Ha gyorsan fogy a lófüge, mert sárgászölden megeszik, a szaporodási ciklus kitolódik. A lófüge kentaurok nélkül nem tud szaporodni, de a fügefurdancs nélkül sem. A kentaur a furdancsok nélkül nem tudja csírázásra késztetni a magot. Tehát mindhárom faj élete a másik kettő létezésének függvénye."

Csányi Vilmos - Makovecz Benjamin A kentaur természetrajza (Helikon, 2000)

2010. november 10., szerda

Cserno bili

Stolmár Aladár szerint a katasztrófa – durván leegyszerűsítve – egy túlságosan elnyújtott reaktorleállítási művelet (közben szóltak fentről, hogy kellene még energia, elvtársak, ne kapcsolgassák azt a kurva reaktort) és egy ezzel egyszerre végrehajtott biztonsági gyakorlat (valami szivattyúk leállítása) miatt történt meg.
De ez csak a közvetlen kiváltó ok volt. A bajt a konstrukció hibája okozta. Egyrészt a cirkónium – vízgőz reakció, ami nagy mennyiségű hidrogént termelt (ha jól értettem), és ez, a levegővel keveredve durranógázt hozott létre, ami kiváltotta a robbanást. Másrészt az RBMK (Nagy Teljesítményű Csöves Reaktor) tervezési hibái. 
Az RBMK reaktor hadi fejlesztés volt, és annak idején a hadsereg is üzemeltette azokat. Atomtudósok már a hatvanas években úgy gondolták, hogy ilyen típusú reaktorokat nem lenne szabad üzemeltetni, mert a reaktorok nincsenek hermetikusan elzárva. Egyszerűen túl nagy a cucc, nem lehet köré megépíteni az ún. harmadik védővonalnak számító, egy esetleges balesetnél a teljes fellépő nyomásnak ellenálló épületet. A rossz hír az, hogy még ma is működnek ilyen reaktorok. Jó hír nincs ezzel kapcsolatban.
Stolmár szerint nem csak a csernobili katasztrófát okozta a cirkónium – vízgőz reakció, hanem az 1979-es harrisburgi balesetet is, sőt az összes komolyabb üzemzavar e miatt lépett fel. Ez, Stolmár szerint, szakmai berkekben köztudott, megoldás is lenne a problémára, de a szén-olaj lobbi érdekelt az atomenergiától való félelem fenntartásában, ezért nem derült még ki, vagy legalábbis nem jutott még el a nagy nyilvánossághoz.
Ennyit sikerült kimazsoláznom a kicsit zavaros, magyarázat nélkül maradó szakzsargonnal alaposan megterhelt, nagyarcú szövegből. Nem kizárt, hogy nekem is lenne ekkora arcom, ha én lennék az első (vagy második) atomerőmű-mérnök (vagy mi a bánat) Magyarországon, de akkor is idegesített. Sikerült minden és mindenkit belekevernie a szövegbe. A reykjavíki csúcsot, Katynt, 56-ot; Reagant, Gorbacsovot, Jelcint, őket ráadásul úgy, mintha a tenyeréből fogyasztották volna a savanyú uborkát a vodkához. Kicsit kevesebb önfényezés és több információ, néhány jegyzet, kicsit kidolgozottabb szöveg jobb lett volna.

Stolmár Aladár: Az én Csernobilom: Mi a gond az atomerőművekkel (Silenos, 2009)
A könyvet köszönöm a Silenosnak!

2010. október 29., péntek

Otthonok

Ha emlékiratot olvasok, mindig van bennem valami izgalom amiatt, hogy belenézhetek egy hús-vér ember életébe, a valóságába (még ha némi szépítéssel is), de van bennem egy kis szégyenérzet is, mert azért ez mégiscsak a kukkolással rokon.
Ráadásul Karátson Endre eléggé kitárulkozik emlékirataiban. A leélt élet eseményei másodlagosak számára, nem is időrendben követik egymást. A hangsúly a lelki és szellemi történésekre kerül, az érzelmi élet, a gondolkodásmód alakulása a legfontosabb témája. Egy agnosztikus útkeresése a világban.
Az útkesés, és a saját otthon megteremtésének igénye végigvonul a két köteten. Nem annyira a fizikai otthon megteremtéséről van szó (bár az sem árt), hanem a szellemi otthonéról. A gondolkodás függetlenségének megtartása, a három lépés távolság a társadalmi elvárásoktól, és szenvedélyek nélküli élet idelája, ez a Karátson-féle szentháromság.
Az írás tulajdonképpen az életút végén kezdődik, a feleség halálával – talán terápiás céllal is, a fájdalom kiírása miatt. (Azért később az is kiderül, hogy Szent Nicole nem volt mindig angyal, sőt többnyire nárcisztikus, a társadalmi elvárásoknak behódoló ember volt). A szöveg négy nagyobb egységre oszlik, felelevenítve a negyvenes-ötvenes évek Budapestjét, az ’56-os forradalmat, és a franciaországi emigráció éveit. A legerősebb, legérdekesebb rész az első, amiben Karátson a felesége halála kapcsán sorra veszi sírás-emlékeit. A gyerekkori nagy bánatoktól egészen az öregkori kétségbeesésig. Magányos sírásokat, nyilvános, sőt demonstratív sírásokat; saját sírásokat, szülői sírásokat, tömeges sírásokat. Ez a rész nagyon tetszett, a későbbiek kevésbé. Egyre többször volt olyan érzésem, hogy egy magányos öregember mellett ülök a vonaton, aki örül, hogy végre talált valakit, aki meghallgatja.
Öt csillagról indult, de másfelet elveszett útközben.
Nem az öreg, a könyv.

Karátson Endre: Otthonok (Jelenkor, 20074)

E gondolkodást feldúló, életkedvet szétmarcangoló érzésnek, úgy rémlik, természetes velejárója a zokogás. Pedig létezik gyász könnyek nélkül. És dőlhetnek a könnyek gyásztól függetlenül. Bajos a rendszert azonosítani. Anyám szerint nem voltam sírós kisgyerek. Két-három éves koromból fennmaradt egy fénykép: bilin trónolok bőgve. Anyám jól megcsípett a felvétel előtt, mert nem akart folyton mosolygósan fényképezni. De anyám a poén kedvéért gyakran igazított a tényeken. Öcsém, az igaz, sírósabb volt nálam. Különösen akkor tört el a mécsese, ha én vertem, és a szüleim megláthatták. De ezek a bosszú könnyei voltak, s alkalomadtán én is bőven ontottam ilyeneket. Nem fölösleges a megjegyzés. Ugyanis lehet-e egy kalap alá venni a magányos sírást és a mások előttit? Ha az ember mások előtt borul ki, fennállhat a gyanú, hogy hatni akar másokra, valamilyen cél érdekében. Hatásosan színészkedik a társadalom előtt, illetve a társadalom elvárásai szerint. Ami nem jelenti azt, hogy csak a magányos sírás az őszinte, sem azt, hogy ez utóbbiban soha nincsen mesterkéltség vagy tetszelgés. Mint ahogy azt sem lehet állítani bizonyossággal, hogy szívtelenség száraz szemmel válaszolni olyan helyzetre, amelyben könnyezni illik.

Alany legyen a talpán, aki a halállal kapcsolatban ki tudja bontani az egyéni tudat értelmét, jogosultságát. Aki pedig elhallgatja a halált, az port hint rosszhiszeműen. Persze minden társadalom ezt teszi, nehogy tagjainak külön-külön és összességükben elmenjen a kedvük a folytatástól. Aztán, mivel mégsem lehet a halált a szőnyeg alá söpörni, kezelését metafizikai bohócokra bízzák. Ezek alanyisággal felruházott személyre, személyekre, erőre hivatkoznak, amely vagy akik szövetségesei, valósággal cinkosai az evilágon becsapott alanyiságnak. Igaz, hogy jóval erősebbek a hétköznapi alanynál, amiért is félni kell őket, de mindazonáltal szeretni még inkább, mert átfogóan az alany nekik sokat köszönhet. Ebből következik az a döbbenetes ellentmondás, hogy az emberi sorsot, amivel senki sincs megelégedve, mindenkinek szeretnie kell.
Németh Sándor is, ha ilyesmiről beszéltünk, előszedte rögtön a a Nagy Építőmestert, mert ő őszintén csatlakozott a kőművességhez. Én viszont, bárminek nevezték is, Istennek, Úrnak, Teremtőnek, Mennyei Atyának, Legfelsőbb Lénynek, Akaratnak, Őserőnek, Természetnek, Matériának, szóval én nem gondoltam sohasem, hogy valamivel is adósa vagyok ennek az emberfeletti valakinek, valaminek. Jó, persze, van a világban sok szép és jó, de van ugyanannyi, ha nem több, rút és gonosz. Mi az ördögnek kellett a rútat és a rosszat belekeverni a szépbe és a jóba? Vagy rosszakaratból történt ez, vagy hozzá nem értésből. Vagy szadista az, aki ezt tette, vagy seggfej. Esetleg mind a kettő. Hol barát, hol ellenség. Még csak nem is kiszámítható. Mit kezdjek ilyesmivel? Agyalágyultnak tartottam az eredendő bűn tanát, azt, hogy valami tiltásnak nem engedelmeskedtünk, ezért hullik homlokunk verejtéke, ezért véges az életünk. Miért kellet azt az észbontó, perverz, tantaluszi helyzetet kitalálnia a Paradicsomban? Direkt odarakott valami kívánatosat, hogy aztán tilthassa. Szórakozzék az édes mamájával, de ne az emberiséggel. Ja, hogy neki nincs édes mamája… Nem fogom ezért sajnálni. Ha valaki ellen vétkezik az emberiség, akkor önmaga ellen vétkezik, ezt pedig azzal is lehet magyarázni, hogy hibásan van megalkotva.

2010. október 27., szerda

A róka volt a vadász

Szürkére fáradt emberek baktatnak
a haláluk elé.
Gyárak, vágóhíd, hajba tapadó bűz.
Külváros.
A folyóparton magányos, csontos fiatal nők
sétálnak a mindent zörgő papírlappá szárító hőségben.

A lapokról egyetlen arc figyel,
és éjjel,
ha elveszik a fényt, ő lesi az alvók álmát,
és az utcákat rovók hátát a bádogozott égről.
Ő a Minden. Szolgái csöndes, ritkán látható emberek.
Törpe hatalmasok. Portások, diktátorok.

Óriási-szűk terekbe szorított, poshadt magányban tengődők,
valami örökös kaparással a torkukban,
amiből csak nehezen szabadul a dal.
És az is csak baj.
Bármi ellened fordítható. Barátból lesz jó áruló.
Lehetsz róka, lehetsz vadász, mindenhogy pórul jársz.

Tudod, hogy a pofonosztó is ember, lehet szerelmes,
nevelhet gyereket. De kit érdekel?
Dögöljön meg!
Az ember kikészül, vagy elfásul, amíg a gonosz Kronosz csak fal,
és mikor már halálra zabálja magát, amikor megreped a kemény burok,
akkor is csak néz, motyog, mert az élete már halott.

(Amiről ez eszembe jutott:
Herta Müller: A róka volt a vadász (Cartaphilus, 2010) fordította: Nádori Lídia)

2010. október 22., péntek

Helyreigazítás

"Lapunk múlt heti számában megjelent, kiterjedt államellenes összeesküvést leleplező cikkünkbe tévedésből került bele a Fátray név. Sajnálatos szedési hiba történt. Fátray Gyula elvtárs semmilyen módon nem érintett az ügyben. Fátray elvtárstól ezúton is elnézést kérünk.
a Szerkesztőség”
Fátray Gyula magánbeszélgetésben elhangzott kommentárja:
„A jó édes anyjukat ezeknek! Igaza volt a Katinak, már negyvenötben el kellett volna menni innen. Ebben az országban már nem lehet élni.
A szüleim minden garast a fogukhoz vertek, hogy mérnök lehessek és mire mentem vele? Aktágat tologatok, lehetetlen tervszámokat próbálok megvalósíttatni. Tönkre tették az ipart, nincs fejlesztés, egyre rosszabb lesz minden!
Rendben van, most elnézést kértek, de hogyan nézzek azoknak a szemébe, akik hazudtak, akik elárultak? Hogyan üljek velük még hosszú évekig egy irodában? Kit érdekel, hogy egy hétig halálraítéltként jártam az utcákat? Senkit. Mindenki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Színjáték az egész! Olyan bűz van itt, hogy rátapad a bőrre!
A háború alatt minden egyszerű volt. A jók voltak a rosszak ellen. De most mi van? Most kik a jók? Ők? Ugyan kérlek! Fasiszták ezek, csak vörösben. Nem teszik transzportba az embert, elintézik helyben. 
Hogy mondhatod, hogy néphatalom, meg egyenlőség? Ez nem osztálytársdalom, ez már kasztrendszer. Faj, vallás, politikai meggyőződés, pénz – minden elválasztja az embereket, nem lehet egyik kasztból a másikba vándorolni. Mi meg birkák vagyunk, és az Internacionálét énekelve megyünk a vágóhídra, ezek az ostoba akarnokok meg jót röhögnek a markukba. Bárkit áldozattá tehetnek, amikor csak akarnak! Én már tudom. Már majdnem magam is elhittem, amit állítottak rólam. 
De hát ki vagyok én? Egy senki. Mégis figyelnek. Miért engem? Mond meg, miért? Nem tudod. Én sem tudom. Most megúsztam, de ki garantálja, hogy nem lesz legközelebb? A tervet teljesíteni kell, és tönkretett emberből sokkal könnyebben megy, mint fogaskerékből...”

Spiró György: Tavaszi Tárlat (Magvető, 2010)

2010. október 20., szerda

A betyárját!

A fogadós már messziről látja a pusztán lovagló magányos férfit. Tudja, hogy ő az, csak ő lehet, a Legény, akinek még a nevét sem szabad kimondani. Így csak az ő lova lép, csak az ő puskáján csillan meg így a napfény. Mire a Legény belép az ajtón, már az asztalon várja az étel, meg egy kupa bor. Az arcokon alázatos mosoly.
A combján még ott a ló melege, az ujján a ravasz bizsergése. Egyik kezét a kupára fonja, másikat a fogadós lányának derekára. Jóízűt iszik, kipödri bajszát, cifra szűrét a sarokba hajítja, a sarokba hajítja, a sarokba hajítja…
Jaj, ne már! Valaki megkarcolta a Rózsa Sándor visszatért. Na, akkor ennyit a betyárromantikáról!
Hiába na, az ember csak meghallja ezeket a neveket: Veszelka Imre, Angyal Bandi, Vidróczki Márton, Zöld Marci, Sobri Jóska, Savanyú Jóska, na és a Macsvánszky Maxim és máris meglódul a képzelete.
Pedig a betyárokról máig élő Robin Hood-képnek nincs túl sok köze a valósághoz. Hogy miért alakult ez így? Nagyrész azért, mert már a kortárs ponyvairodalom, a pesti kávéházakban ülő firkászok legendát fabrikáltak köréjük, ami lassan elnyomta az élő szájhagyományt, a népi emlékezetet. De ludas benne a szocialista történetírás is, amely többnyire lovon száguldozó, erdőben bujkáló Marx Károlyként ábrázolta a betyárokat, holott ezek nem jótevő hősök voltak, hanem felfegyverzett, erkölcsi skrupulusok nélküli haramiák.
Válogatás nélkül raboltak, akinek volt attól elvettek. Gyilkoltak, olykor egymást is. Voltak köztük nemesi származású kalandorok, mint Angyal Bandi, nyomorgó szegénylegények, és vérengző szociopaták, mint Bajdor János. Életük többnyire bujdosás volt, olyan szállásokon, ahová csak szívességből nem esett be az eső. Kevesen tudtak kitérni a törvény elől, többnyire megfogták, és börtönbe vagy bitóra vonszolták őket, de sokan haltak meg tűzharcban, vagy lőtték meg magukat kilátástalan helyzetükben. Na tessék, csak visszalopakodik az a romantika!
Kedvemre való a téma, de nem voltam elégedett a könyvvel. Csak sorjáznak egymás után az életrajzok, de nincs semmi, ami összekapcsolja őket. Nem ad átfogó képet a betyárságról, nincsenek okok és következmények. Annyira csak a tényekhez ragaszkodik, hogy néha olyan érzésem volt, egy rendőrségi szóvivőt hallgatok.

Végül, ízelítőnek, álljon itt a leghíresebb betyár nem egészen tipikus életének vázlata:
Rózsa Sándor Röszkén született, 1813-ban. Iskolába nem járt, írni-olvasni nem tudott. Apját lólopás miatt felakasztották. (Vagy nem.) Huszonhárom éves volt, amikor először elítélték. Megszökött a börtönből. 1848-ban amnesztiát kapott Kossuth Lajostól, azzal a feltétellel, hogy csapatával harcol a szerbek ellen. Kezdetben vitézül küzdöttek, hamarosan azonban többet törődtek már a fosztogatással. Ennek ellenére nimbusza megmaradt a későbbiekben is. A császári rendőrség sokáig hiába kereste, lefogták feleségét és gyerekeit is. Végül 1857-ben került kézre, akkori bújtatója adta föl. 1859-ben halálra ítélték, de kivégezni nem merték, nem akartak mítoszt faragni belőle. Kuffsteinba szállították és „turistalátványosságként” mutogatták a mogorva betyárt. 1868-ban egyéni amnesztiával szabadult, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Ismét megfogták, ismét halálra ítélték, és ismét megkegyelmeztek neki. A szamosújvári börtönbe zárták, ahol haláig szabómesterként dolgozott.
Fejét szeszbe tették, és Pestre küldték, ahol a vizsgálat „semmilyen gonosztevőre valló antropológiai jegyet nem talált rajta”. A koponya, állítólag, még az 1940-es években is meg volt a Kórbonctani Intézetben.
Bár mindig tagadta, a periratok szerint legalább egy tucat embert gyilkolt meg.

Szentesi Zöldi László: Nagy magyar betyárkönyv (Méry Ratio, 2009)

2010. október 12., kedd

Darázsgyár


Erről a könyvről ez a régi vicc jutott eszembe:
Két favágó dolgozik az erdőben, egyszer csak az egyik fogja a baltáját és levágja a másik karját. Az értetlenül néz, majd megszólal:
- Te ez most vicc, vagy komoly.
A másik büszkén kihúzza magát:
- Persze, hogy komoly!
- Az más. Mert viccnek azért elég durva lett volna!

De azért ez mégis csak egy vicc, egy szatíra, akkor is, ha amiről mesél, az véresen komoly. 
Itt ez a Frank gyerek, aki már félig felnőtt, literszámra vedeli a sört, de a tengerparton még simán megrendezi a műanyagflakonok és kagylók csatáját. Extrém módon izgatja a halál, mindent összegyűjt, mint a legtöbb fiú, totemeket fabrikál, darazsakat aplikál viaszgyertyákba, de nem tud egy egészségeset brunzolni anélkül, hogy le ne kuporodna az ülőkére. Na bakker!
Amikor kisebb volt három gyereket is eltett láb alól, de kinőtte, most már megelégszik Isten apróbb teremtményeivel. Az apjával éldegél egy elszigetelt házban. A fater sem egészen komplett, egy kiégett hippi, egy zsebmengele, aki különös elméleteivel bombázza a könyvkiadókat. 
Jó sztori csakhogy tele van logikátlansággal, ok nélküli okozattal.
Az apa motivációit sehogy sem találom. Az, hogy valaki nem tartja magát eléggé férfinak, az nekem kevés.
Frank már egyszerűbb eset. Neki a világ legyőzendő ellenség. Nem megismerni kell, hanem kiismerni. Éles eszű, de korlátolt gondolkodású ember, beszűkült, mint a világ, amiben él.  Nem lehet felnőtt, férfi, ezért gyűlöli azokat, akik azzá lehetnek. Férfivá akar válni, olyan igazi tesztoszteronban tocsogó, pusztító-öldöklő, archetipikus férfivá. Csakhogy ez felvet itt egy kérdést, és azt hiszem ez a lényeg: valóban genetikailag kódolt a férfiakban a kegyetlenség és hatalomvágy (vö. fajfenntartás) vagy a neveléssel, az akaratlanul másolt mintákkal húzzuk magunkra ezt a kényszerzubbonyt? Vagy ha kitágítjuk: van-e saját akaratunk, értelmünk, vagy csak szarossegű ösztönlények vagyunk? 
Ez a kérdés, felebarátaim.

[ Engem nem lepett meg a vége. A briteknek mindig is problémáik voltak a nemi identitásukkal. Elég csak ránézni azokra a lófejű nőkre, akikért úgy odavannak, vagy a nyolcvanas évek zenekaraira :) ]

Iain Banks: Darázsgyár (Agave, 2006) fordította: Bényei Tamás

2010. október 7., csütörtök

Mindig van egy nagyobb hal

„Lakótelepen felnőni eleve szívás…” Hát igen, erről nekem is vannak élményeim. Két éves voltam amikor beköltöztünk a vadonás új lakótelepi lakásunkba, és tizennyolc, amikor eljöttem onnan. Nem volt hatalmas – négy sor szövetkezeti és négy sor tanácsi lakás, ha valakinek mond valamit ez a finom megkülönböztetés – mégis egy egész világegyetem volt. Egy eléggé sivár világegyetem. Nem voltak még járdák, nem voltak fák, még fű se nagyon. Nem emlékszem erre, csak a fekete-fehér fotók árulkodnak építési törmelékben játszó gyerekekről.
A nyolc házsor egyik végén volt az óvoda és az iskola, mögötte képzeletünkben veszélyes birodalommá váló építési terület és hatalmas kertek. A másik végén az ABC és földszintes házak rejtelmes labirintusa. A legszélső, más tájolással épített házak már egy másik kontinensnek számítottak, és persze voltak ellenséges lépcsőházak, amiket el kellett kerülni, legalábbis aggódó szüleink szerint. A mindenhová fölrótt, fölfirkált „Itt jártam” a birtokba vevő bátorság fokmérője volt.  
Ahogy nőttünk és megkaptuk az első bicikliket, egyre külsőbb területei fedeztük fel ennek a világnak, és egyre több belső törvényét ismertük meg. Rengeteg gyerek volt. Bonyolultnak látszó, de a benne élőknek teljesen világos és egyértelmű szálakkal kötődtünk egymáshoz, alkottunk egymással versengő, vagy éppen ellenségeskedő bandákat. Egy ilyen környezetben még az olyan jó fiúk is gyakran kerültek bajba, mint én, nemhogy egy olyan problémás gyerek mint Rass, akinek gyerekkora egy posztszovjet pusztulatban telt.
Ráadásul Rass szülei elég lazán értelmezték a gyereknevelés és a hűség általánosan elfogadott kritériumait. Anyja egy alkoholista ribanc, apja egy depressziós, félbemaradt matematikus, aki végül rendőrként végzi. A fiú egyike lesz a HVCS-knek – ha ez a betűszó még használatban van. Ő már ahhoz a generációhoz tartozik, aki pontosan, egész pontosan tudja, milyen mobilja van, milyen volt valaha, és milyet szeretne majd. Tizenévesként már külön lakásban lakik, fényes jövőről álmodozik, de folyton le van égve. A csínyekből bűnök lesznek, egyre nagyobbak és veszélyesebbek. Az apró lopásból benzinkútcsapolás, abból drogdílerkedés. Pillanatnyi mámor és siker, ami után csak még jobban szájba vág a felismerés, hogy mindig van egy nagyobb hal.
Rass szerethető figura, egy halva született gyerekkorból épp kilábaló, felnőttet játszó, dühös fiú. Tehetséges csaló, de naiv álmodozó, és éppen ebbe bukik bele. A vég előre látható és előre tisztázott is. Rassra mégsem csak a büntetés vár ennek az útnak a végén, hanem a felelősség addig ismeretlen érzésének felfedezése is.
A regény sodor, filmszerű képei magukkal ragadnak, egy cseppnyi erőlködést sem éreztem benne. Akarom a folytatást!

Sass Henno: Itt jártam (Silenos, 2010) fordította: Rácz Nóra
(A  könyvet a Silenos Kiadótól kaptam, de nem ezért dícsérem.)

2010. október 1., péntek

Mit szaglászik itt?

A szaglás az olyan gyanús. - Mit szaglászik itt?
Meg olyan állatias is. Ha igazán érezni akarod a szagokat, négykézlábra kell állnod, mert a legtöbb a talajhoz közel jobban érezhető.
Meg lesajnált is. Állítólag, mióta felegyenesedve járunk nincs is szükség rá, mert mindent remekül látunk. Hátrafelé is mi?
Platón azért kárhoztatta, mert elgyengíti az embert. A bujaság, a testi vágy érzékszervének tartotta. Később egyszerűen gusztustalannak találták a szagokat, és lehet, hogy a kortársak szaga indokolta is ezt, mindenesetre a szaglás kutatása is sokat váratott magára a fennálló averziók miatt. Pedig a szagok körülvették már az ősembert is, de még milyenek, te jó ég! A középkori városok csatorna – szemét – rothadás – ember bűzéről már ne is beszéljünk.
A szaglás körüli miazmás ködöt végül épp a miazmák kezdték eloszlatni. A 18. századtól az orvosok egyre többet foglalkoztak a rossz levegővel, az ártó kipárolgásokkal, megkezdődött a szagok kutatása, de csak a 19. század végére vált általános meggyőződéssé, hogy nem a rossz szagú levegő ártalmas az egészségre, hanem az illatos vagy szagtalan környezetben is előforduló kórokozók. Mindenesetre a bűz évszázadait lassan felváltották az illatok.
A szagok és a szaglás kutatása a már meglévő lelkesedés ellenére is nehezen haladt. A szagokat nehéz befogni, porciózni, tárolni és így kutatásra alkalmassá tenni. A szagok érzékelése hatalmas egyéni különbségeket mutat, míg látni, többnyire, ugyanazt látják az emberek. Az érzékelés intenzitásán kívül nagy különbség van még a szagok minőségének megítélésében is. (Például vannak olyan emberek, aki szerint a fővő kelkáposztának illata van.) A szagérzetek nyelvi kifejezése is problémás. Nehéz egységes szagterminológiát kialakítani. A szaglás sokkal szorosabb kapcsolatban áll az agy ősi részeivel, a limbikus rendszerrel és agytörzzsel, mint a neokortex-szel. Ebből is adódik, hogy inkább az érzelmekre, mint az értelemre hat. Tudat alatt viszont gyakran befolyásolják viselkedésünket a különböző szagingerek.
Ebben a könyvben alaposan körüljárják a szaglás fiziológiáját, a szagok felosztási lehetőségeit, az emlékezetre és viselkedésre gyakorolt hatásait, az életkorral változó szagérzékenységet, valamint a szaglással kapcsolatos betegségeket. Mindezt élvezetes, de tudományos stílusban
Szagoljatok bele, érdemes.

Vroon - Van Amerongen - De Vries: A rejtett csábító: a szaglás pszichológiája (Korona, 2005) fordította: Varga Orsolya, a magyar kiadást szerkesztette: Olcsai Éva

2010. szeptember 30., csütörtök

Szeptember olvasója és könyvtárosai

A bizonytalan olvasó és a segítőkész könyvtárosok. :)

2010. szeptember 28., kedd

Gangsters & Gentlemen

Fotó: Cato Lein
Klas Östergren: Gengszterek (Scolar, 2010) fordította: Teplán Ágnes

(SPOILER – Aki még tervezi, hogy elolvassa a Dzsentlemeneket, az lapozzon!)
(Technikai megjegyzés: ezt a könyvet csak akkor olvasd el, ha már olvastad a Dzsentlemeneket.)

Nem volt különösebben jó, viszont nagyon érdekes volt. A Gengszterek huszonöt évvel a Gentlemen (így fogom használni, mert a magyar változat annyira idétlen) keletkezése után íródott, de a történet fonalát ott veszi fel, ahol az abbahagyta: 1979-et írunk, Klas kilátástan helyzetben tipródik egy lezárt, elfüggönyözött lakásban…
Viszont innentől minden megkérdőjeleződik, amit tudni véltünk a Gentlemen utolsó oldalán. Östergren egy laza mozdulattal zárójelbe teszi az abban leírtakat, és teljesen új megvilágításba helyezi a történetet. A Gengszterek úgy is olvasható, mint a Gentlemen keletkezéstörténete. Abban Östergren felépített egy mítoszt Henry Morgan köré, kifaragott egy hízelgő szobrot róla, ebben ledönti azt. Folyamatosan megkérdőjelezi a saját történetét, mert úgy érzi, abból éppen a lényeget hagyta ki – kénytelen volt kihagyni -, a vádiratot az önmagával, múltjával számot nem vető, képmutató és korrupt „elittel” szemben.  
Már a Gentlemen is túl soknak tűnt, ez meg sajnos reménytelenül túlírt, telezsúfolva olyan utalásokkal, amik igazából csak svédeknek értelmezhetőek. Egyszerre akar krimi, esztétikai fejtegetés, szerelmi történet és társadalomkritika lenni, és ez nem válik előnyére. Nekem úgy tűnt, hogy a hangsúly az utolsón van. Östergen paranoiás, de joggal az. Látta az önpusztítást, a rendszerrel való szembefordulást (Henry), és logikusnak tűnt neki. Legalábbis semmivel sem tűnt logikátlanabbnak, mint egy kiábrándult rendezett élet. 
Az Östergren által bemutatott társadalomban a kevesek, a gengszterek – oligarchák, katonák, politikusok – a haszon és hatalom kettős bűvöletében törnek embertársaik életére. Még akkor is, ha nem azonnal ölik meg őket. A látható és láthatatlan hatalom gyakorlói és a hatalomgyakorlás elszenvedői között „kibékíthetetlen ellentét” feszül, örökös fenyegetettség érzéssel sújtva az embereket. A paternalista, fogyasztásra épülő államnak nem állampolgárokra van szüksége, hanem alattvalókra, gondolatok nélküli emberekre, akinek élete észlelésekre és érzetekre korlátozódik. De ez biztos csak Svédországban van így.
Szóval szarban vagyunk. Rá vagyunk szögezve erre a nyomorult világra, a nyomorult vágyainkra és szenvedélyeinkre, és nincs senki, aki levegyen minket. De ha már így jártunk, legalább próbáljunk meg önmagunkkal megbékélve haldokolni.

2010. szeptember 23., csütörtök

Drága Paula! Menj a picsába!

fotó: Sven Paustain
A regény végére sem tudtam eldönteni, hogy akkor most halálosan beleszeressek ebbe a Paulába, vagy vágjam hozzá a turmixgépet. Igen, azt az NDK kivehető ajtóst.
Mert Paula idegesítő. Amint kialakít róla egy képet magában az ember, máris tesz, vagy mond valami azzal ellentéteset. Azt mondja, szeretne átlagos lenni, de folyton lázad. Azt mondja, ő őszinte és szeretetteljes, viszont mindenki ridegnek és önzőnek látja.
Paula élete csapdahelyzetek sorozata. Mondhatnátok, hogy kié nem az, de neki tényleg kijutott a jóból.
Van egy idióta apja, akit fél és gyűlöl. A családja csak azért nem hullik atomjaira, mert az az NDK-ban nem szokás. Az első adandó alakalommal elmenekül innen, és férjhez megy egy nála sokkal idősebb férfihoz. De ez is zsákutca, a menekülés csak újabb menekülést szül, most már a házasságból.
Paula egész életében a saját útját keresi. Rendben is lenne ez így, csakhogy közben a maga érzelemmentes módján átgyalogol a körülötte vagy vele élők életén, a lányáén is. Iszonyodik minden függéstől. Szerinte a szeretetnek nem az önfeladás a lényege. Csak semmi szentimentalizmus, ha kérhetem! És semmi érzelem. 
Paula azt hiszi, hogy önmagához is kegyetlen, de valójában elérzékenyül magától, elmerül az önsajnálatban, az önsanyargatásban. Gyerekkora és félelme az emberi kapcsolatoktól undorító egoistát nevelnek belőle. 
És ezzel együtt is sajnálatraméltó, szeretnivaló. Szeretik is néhányan, de ezzel ő nem tud mit kezdeni. Annyira tudatos, hogy az már fáj. Az örökös bizonyítási vágy, a „senkire nincs szükségem” ostoba büszkesége viszont zsákutca, és azokat is elveszti, akiket szeretett a maga módján. 
Paula élete nem azért siklik ki, mert önpusztító zseni, a festészet nála inkább csak az élet pótléka. Nem is csak azért, mert egy képmutató társadalomban él, mert erről szinte tudomást sem vesz. Persze attól, hogy nem vesz róla tudomást az a világ nagyon is létezik, a kisszerűségével, a egyetemi embereivel, a hivatalos művészeivel, a nómenklatúra tagjaival, akik este egy pohár bor mellett kigúnyolják az államot, amit nappal szolgálnak. 
Nem tudom, na! Azt hiszem, ha beleszerettem volna, akkor is az lett volna a vége, hogy hozzávágom azt a kurva turmixgépet, és ráüvöltök: menj te a picsába Paula!

(Nem emlékszem olyan regényre, amit férfi írt és ennyire szétcincált egy női lelket, kivéve persze, ha Elena Ferrante mégis férfi.)

Christoph Hein: Paula Trousseau (Európa, 2010) fordította Makai Tóth Mária

2010. szeptember 16., csütörtök

Semmi pánik, ez csak egy pénisz!

18+

Úgy gondoltam, így negyvenévesen már ideje kézbe venni…, hát valami komoly falloszológiai munkát, nem csak olyan irodalmi faszveréseket, mint Moravia, vagy Cela regényei. (Én és őkelme, Az archidonai bájdorong...)
Így aztán nekiláttam, és nem mondhatnám, hogy megbántam a dolgot, de valami jobbra számítottam. Nekem kicsit sok volt a közhelyes pszichológia és kevés a kultúrtörténet. 
Utóbbi nagyjából kimerült annak taglalásában, hogy az egyistenhívő vallásokban nevelkedő férfiak évszázadokon át szerszámukat nem ecsetnek, hanem fegyvernek használták, ezzel tartva elnyomás alatt a nőket. Pedig szegény hímek csak az elnyeletéstől való félelmüket igyekeztek kompenzálni. Fiziológia tudatlanságuk miatt a nőt pusztán edénynek tekintették, és nagyjából basztak rá, hogy jó-e neki vagy sem.
De ők sem jártak sokkal jobban, mert hitük eltiltotta őket munkaeszközük alapos megismerésétől és szabad használatától. Így aztán maradt a fantázia és annak olyan sajátos gyakorlati megvalósításai, mint pl. a boszorkányperek. Csak gondoljatok bele: az ördög fasza mindig hatalmas és acélkemény. Mi más ez, mint minden férfi vágya. (Mondjuk azzal, hogy villás és horgas már nem nagyon tudok mit kezdeni.)
És az urológia is fontosabb szerepet kapott, mint a kulturológia, de ebben legalább voltak érdekes részek. Az összes mi, miért és hogyan kérdésre megkapjuk a választ és közben gazdagabbak leszünk olyan alapvető ismeretekkel, hogy (figyelem reménybeli férfiszopránok!) a kasztrálás nem garantálja az angyali hangot, de még a vágytalanságot sem. És a vággyal együtt az erekció képessége is megmarad. (Hát, ez szívás kedves szultánok!)
Mindent összevetve: nekem, mint gyakorló pénisztulajdonosnak nem okozott különösebb mereve meglepetést, de azért sok érdekességet megtudtam belőle.
(Tudtátok például azt, hogy a pénisz el is törhet?! Na tessék, még egy dolog, ami miatt aggódhatunk!)

Bo Coolsaet: A szerelem ecsetje: a pénisz élete és munkássága (Magvető, 2000) fordította: Damokos Katalin

2010. szeptember 15., szerda

Ábrahám fiai

Bajban vagyok ezzel a regénnyel.
Röviden? Jó volt. Egy kicsit hosszabban? Nem volt jó.
Talán sokat akart. A két szálon futó történet, a helyét kereső Zakariás és a bibliai Izsák történetei, csak időnként érnek össze. Gyakran erőltetetten kötözött szálakkal. Talán szerencsésebb lett volna két külön regényben megírni őket. Túlírt, na. Túlzsúfolt.
Viszont amit el akar mondani az „izzó gyűlölet szüntelen kitöréséről” az nagyon is aktuális. Sőt aktuális volt mindig is. 
Zakariást megsebesítik Jeruzsálemben, menekül. Egy olyan helyre szeretne eljutni, ahol nem kell félnie. De ilyen hely nincs. A Rossz a világ legtitkosabb szegletében is jelen van, vagy ha még nincs, valaki majd elviszi oda. Az ember csak a kegyelem ritka pillanataiban találhat békét. Csak akkor érezheti úgy, hogy egy paradicsomi sziget tengerpartján ücsörög, szemlélődik, és bölcs barátaival beszélget. Étel és ital mellett eltöprengenek azon, hogy képes-e bármilyen másságot elfogadni az ember, vagy csak tapicskolunk a kényelmes előítéleteinkben. Mi lenne, ha kivételesen kételkednénk bennük?
Mint Izsák (aki természetesen Zakariás megfelelője), aki ahelyett, hogy élvezné atyja felé áradó szeretetét, és kivételezett helyzetét, kérdéseket tesz fel a Népek Atyjának.
Miért akarja Ábrahám elüldözni másik fiát Ismaelt, és miért szabadít ezzel évszázadokon át tartó gyűlölködést zsidókra és arabokra? Miért nem él a döntés lehetőségével, miért nem csap szét rivalizáló feleségei között, és miért tesz úgy, mintha isteni parancsra cselekedne? Félelemből, kényelemszeretetből? 
Vagy azért mert a gyűlölködés és a harag az ember természetes, és vágyott állapota? 
Szerintem nem, de érdemes rajta gondolkodni, és közben keresni a kegyelem pillanatait. 
Szóval bajban vagyok ezzel a regénnyel, mert a létezés szomorúsága árad belőle, de a létezés nem feltétlenül szomorú, mi tesszük azzá. 

Salamon Pál: Ábrahám fiai (Tercium, 2007)

2010. szeptember 10., péntek

Elhasznált világ

ELHASZNÁLT VILÁG
Színes, magyarul beszélő, (poszt)Jugoszláv film
Írta, rendezte, és a főszerepet játssza: Aleksandar Zograf

A film a főhős különös kalandjait meséli el, amiket a címszereplő városaiban élt át. Színre lép Milánó, London, Athén, Berlin, Budapest stb., de elsősorban Belgrád, annak is bolhapiaca, ami valójában egy időkapu. Az itt fellelt tárgyak – régi könyvek, naplók, képeslapok, bakelitlemezek, a popkultúra csecsebecséi – sorra nyitják az átjárókat a szerb - jugoszláv múltba. Zografot ez a letűnt világ foglalkoztatja, az elmúlt korok emberének jövőképe.

Megtekintését tizenkét éven aluliaknak csak szülői felügyelettel ajánljuk.

Aleksandar Zograf: Elhasznált világ (Nyitott Könyvműhely,2010) fordította Halmos Ádám

2010. szeptember 7., kedd

Volt röhögni??

Burger Barna felvétele
Figyelem!  A szövegben erős kifejezések is előfordulnak.

(felütés)
-    Most mit röhög?? Mi a faszt röhög?? Volt röhögni?
-    Száás eetárs jelentem, voltam, de már visszajöttem.
-    Garacziii!! Ne baszakodjon velem, mert leharapom a faszát, és szembeköpöm vele!! Úgy vágom futkosóra, hogy a gombás lába nem éri a betont!!

(nosztalgiázás)
Nem adatott meg mindenkinek, hogy tápos geci lehessen. Mi az a tápos geci? Előfelvételis sorkatona. Olyan szerencsétlen balfék, aki az egyetemi felvételi lapján, az erre kijelölt helyen aláhúzta, hogy sorkatonai szolgálatát a tanulmányai után szeretné letölteni. Erre persze rögtön behívták.
Ha négy-öt férfi összehajol valahogy mindig ide lyukadnak ki, pedig nem volt felemelő élmény. De egyes kocsmafilozófusok szerint a távolság megszépíti az emlékeket. Kocsmapszichológusok viszont úgy gondolják, ez egyfajta elfojtás. A kellemetlen emlékeket agyunk mély latrinájába dobáljuk, a vidám és bajtársias (igen, ez a jó szó) pillanatokat pedig könnyedén felidézzük a megfelelő gombok megnyomásával.
Csak gondoljatok bele: harminc, tesztoszterontól csordultig (szó szerint) töltött húsz év körüli férfi egy szobában (szaknyelven: körlet) Hát nem szép?

(eemészteapicsábagaraczi!)
Most miért kellett ezt? Tényleg nem jutott más téma az eszedbe?
Szívatás föntről és szívatás oldalról. Egymás közti kegyetlenkedés és spicliskedés. Örökös fáradtság, hideg, nyirkos hálótermek. Klikkek, szadisták, bolondok.
Az intim szféra tökéletes hiánya, és rengeteg levezetésre váró agresszió.
Sajátos szókincsű és artikulációjú magyar nyelv, aminek kezdetben még a megértése is gondot okoz.
A totális hülyeség és elhülyülés állapota. A kívánatos rend és szervezettség helyett merő irracionalitás.
És mégis, valahogy az egész ellenállhatatlanul röhejes.

(és valamit a könyvről – úgyis mint spoiler)
Egy görcsös, gátlásos gyerek és kamasz képe van előttem. A Szógyűjtő, a Szűz, a Béna Pöcs.
Áldozat. Aki annyira kivan, hogy az öncsonkítástól sem riad vissza. Aki végül is kilábal ebből, ha ki lehet lábalni ebből.
Mondhatnék még valamit a szövegstruktúráról. A történetszövet erős és gyenge pontjai közötti kohézióról. De egy nagy lófaszt fogok! ;)

Garaczi László: Arc és hátraarc (Magvető, 2010)

2010. szeptember 2., csütörtök

Trianon-legendák

Úgy gondolom, a történészszakma a Trianonnal szemben fennálló tartozását nagyjából kiegyenlítette a Ziedler Miklós szerkesztésében megjelent nagy Trianon könyvvel.
Ehhez képest Ablonczy Balázs könyve csak érdekes, „szórakoztató” adalék a Trianont körülvevő legendákról. (az Apponyi beszéd, Clemenceau utálatos magyar menye, szabadkőműves összeesküvés, felkészületlen szakértők, stb, stb.) Valamint rövid és velős összefoglalása saját nézeteinek, amik kb. megfelelnek a mainstream történészi szemléletnek. Külön kiemelve azt, hogy Magyarország képviselőit több mint egy évig meg sem hívták a békekonferenciára, amelyen a magyar kérdés egyébként is csak ötöd-hatodrangú ügyként szerepelt.
Innentől már nem a könyvről lesz szó, hanem arról, ami eszembe jutott olvasás közben, akit nem érdekel, lapozhat a következő bejegyzésre. Sisakot fel!
Szóval. Eléggé idegesít engem ez a nagy-magyarországos matrica, póló, kulcstartó, nyaklánc, övcsat, mifene áradat. Olykor szívesen megkérdezném az ezeket viselő honfitársaimat, hogy mennyire vannak tisztában az események hátterével, a Trianonnal kapcsolatos faktumokkal. Tudják-e, mi történt, vagy csak az a tudat, az az érzés van meg, hogy valami nagy-nagy igazságtalanság esett meg velünk.
A Trianonról való gondolkodás még mindig a veszteség feldolgozatlanságáról szól. Erre a társadalmi szintű gyászmunkára sem a két világháború közötti közgondolkodást meghatározó „Mindent vissza!” faékszerű egyszerűsége nem volt alkalmas, sem a Kádár-korszak hivatalos hallgatása. A rendszerváltás óta pedig – csúnyán általánosítva – a jobboldal kisajátítja Trianont, mint egy dédelgethető, és bármikor csaknem bármire felhasználható sérelmet, ami szintén lehetetlenné teszi a normális társadalmi feldolgozást.
Véleményem szerint kutatni, és beszélni róla, és tanítani fontos, de a sérelmi politikán ideje lenne túllépni, és semmiképpen nem szabadna összekapcsolni a határon túli magyarok ügyét Trianonnal.
A történelmet a győztesek írják, és a határokat is ők rajzolják. Ezeknek megváltoztatására évszázadokon keresztül csak újabb háborúkkal volt lehetőség, de én hiszem, hogy ez már nem így van. Hogy létezik a vesztesek történelme is, és hogy ezek a határok hamarosan csak papíron léteznek majd.

Ablonczy Balázs: Trianon-legendák (Jaffa, 2010)

2010. szeptember 1., szerda

Véletlenül kihallgatott beszélgetés Neil Gaiman és a kiadója között

(fotó: Philippe Matas)
– Neil? Hello ember, hogy s mint?
– Megvagyok. Kicsit megfáztam, de egyébként minden OK. (megköszörüli a torkát)
– Te Neil, figyelj, már vagy fél éve nem adtunk ki tőled semmit.
– Ne mond!
– Kéne valami…
– Jó. Milyen legyen?
– Mese, mese mátka, pillangós madárka …(nevet) Tudod te.
– Persze. És mikorra kellene?
– Jó lenne még a héten. Menni fog?
– Nem gond. Szereplők, jellemek?
– Á, csak a szokásos. Legyen egy magányos hős, gonosz összeesküvők, egy titokzatos jótevő. Aztán tőlem azt teszel bele, amit csak akarsz, szellemeket, vámpírokat, ami tetszik.
– Izgalom, kiszámíthatatlanság?
– Csak mint a svájci vonatközlekedés. (megint nevetgél)
– Jól van Phil, legkésőbb szombaton küldöm.
– Nagy vagy ember! (elégedett sóhaj) Vacsorázzunk együtt a jövő héten valamikor.
– Rendben, de te fizetsz! (nevet)
– Ez csak természetes! Majd hívlak.
– Rendben.

Neil Gaiman: A temető könyve (Agave, 2010) fordította: Pék Zoltán

2010. augusztus 31., kedd

Egy kis repeta az ifjúságból

Az van, hogy engem jókor kapott el ez a könyv. Épp egy esküvő előtti estén olvastam, és abban a hangulatban nagyon megfogott a testvérek történetéből áradó melankólia és humor. Mert ezek egyszerre vannak meg benne, még akkor is, ha elsőre furcsa párosításnak tűnik.
Egy ilyen alkalom mindig számvetésre készteti az embert, fölidéződik egy csomó emlék, amik összecementezik az életet.
Szerencsére nem csak a testvéri kapcsolatból lehet ilyen, egész életünkben pörgethető sírós-kacagós film. Van két olyan gyerekkori barátom, akivel ezt az érzést minden találkozásunkkor átélhetem. Időnként kell egy kis repeta az ifjúságból. Köszönöm, fiúk!
Ráadásul egy kicsit hasonlítok is Simonra és a testvéreire. Amikor éppen nem vagyok übermacsó, akkor pont olyan kifinomult tutyimutyiként viselkedek, mint ők. De szerencsére az én feleségem nem olyan előítéletes hülye picsa, mint a Simoné.

Anna Gavalda: Kis kiruccanás (Magvető, 2010), fordította: Tótfalusi Ágnes

2010. augusztus 27., péntek

Szovjetunio anyácska

Sutov orosz író. Párizsban él. Sikertelen. Öregszik. Folyton a kortárs írókat szapulja. (Savanyú a szőlő.) Most hagyja el jóval fiatalabb barátnője.
Sutov egy szovjet árvaházban nőtt föl, harcolt az afganisztáni háborúban, aztán valamikor a nyolcvanas években emigrált. Egy másik, élhető világot keresett, de csak kiábrándultságot és ürességet talált. Lángoló szerelembe esett egy kis francia leánykával, de az csak ugródeszkának használta őt.
Szóval Sutovnak kurvára elege van, csak úgy bugyborog benne a felháborodás minden és mindenki ellen, na meg a nosztalgia. Elhatározza hát, hogy hazamegy. Csakhogy hova? Az ő hazája nem egy ország, hanem egy korszak, ami már nincs többé.
De azért megpróbálja: egy elrontott próbálkozás után visszalépni egy régebbi életbe. (Jó is lenne!) Felkutatja régi szerelmét, régi városában Péterváron, de persze már semmi nem olyan, mint volt. Ezt az Oroszországot és ezt a várost Sutov már nem ismeri, csaknem minden eltűnt a múltjából, minden amit egykor értéknek tartottak. Az emberek igyekszenek elfelejteni az egyszerre hősies és ostoba múltat. A tévében Putyin és Schröder parolázik. Lehet ezt tűrni a blokád városában? (Nem lehet, de muszáj.)
Sutov megismerkedik az öreg Volszkijjal, aki végigharcolta a háborút. Leningrád. Kurszk, Berlin. (A felfoghatatlan és megszokhatatlan szenvedés megszokott képei sorakoznak.) Volszkij elveszette, majd megtalálta a szerelmét. Temetetlen holtakat temetett. Lágerbe került, aztán diliházba, a szerelemét kivégezték. Szabadulása után egy árvaházba került, ahol háborús sérült és fogyatékos gyerekekkel foglalkozott, sikerrel. Tömény borzalom az élete, meg néha egy kis csendes boldogság. (Pillangók egy rakás szaron.) Volszkij járta az árvaházakat, közben megnősült, fia született, elvált, a fia kivándorolt, megszűnt a Szovjetunió.
Sutovnak jót tesznek a hosszú beszélgetések Volszkijjal. Ráébred, hogy nincs mit tenni, nincs mit keresni, az ő életük valahogy mindig félbeszakadt. Rosszkor születtek, rossz helyen, de ez van. Azoknak az időknek is megvoltak a maguk értékei, és ezeket neki meg kell őrizni. Neki kell megőrizni.
Nem tudom, szándékos-e, mindenesetre szimbolikus, ahogy Volszkij története elnyomja Sutovét. A nagyobb szenvedés a kisebbet. A nagyszerű hősiesség a kisszerű mocskot. A Nagy Honvédő Háború szenvedése és dicsősége a banálisan buta szovjet hétköznapokat.
Jó könyv. Kicsit patetikus, kicsit ironikus, ahogy Makine-től már megszoktuk.

Andrei Makine: Az ismeretlen (Ab Ovo,2010) fordította: Szoboszlai Margit 

2010. július 29., csütörtök

Bernie

Néhány napja együtt iszogattunk JP Kellerrel és Matt Scudderrel a Library bárban, a 7. utcán, nem messze a Marble temetőtől. Az én ízlésemnek kicsit puccos hely, de Matt szereti, és hát aznap este ő fizetett. Scudder és Keller bourbont ittak, én meg elszopogattam egy-két hideg Budweisert, mert később még találkozóm volt Pete Nowakkal, és vele jó, ha józanul tárgyal az ember. Nowak látszólagos nyugalma és tunyasága ellenére akkorákat tud robbanni, mint egy öreg Ford hátulja.
Hét körül befutott JP cimborája Bernie Rhodenbarr, valami bélyegeket hozott neki, és mivel nem volt más dolga leült közénk egy italra. Évekkel ezelőtt találkoztam már vele, de nem nagyon emlékeztem rá. Rendeltünk még egy kört, és ahogy oldódott a kezdeti feszélyezettség, kiderült, hogy nagyon jól megértjük egymást Bernie-vel. Remekül elbeszélgettünk könyvekről, festményekről, dzsesszről, és amikor indulnom kellett Pete Nowakhoz, felajánlotta, hogy elkísér, mert ők régi haverok.
Nowakkal végül minden simán ment, köszönhetően talán Bernie jelenlétének is. Azt hiszem, jóban leszünk. 
 
Lawrence Block Bernie történetei sorban:
A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett
The Burglar on the Prowl