Cosmo

Don DeLillo (photo: Michael O'Brien)

Don DeLillo: Cosmopolis (Libri, 2012. Fordította: Barabás András)
[3 limuzin húz el a naplementébe]

„Eric Packer, a fiatal milliárdos egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép New York-i lakásából, és beszáll a csúcstechnikával és luxuscikkekkel fényűzően berendezett fehér limuzinjába. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: világrengető spekulációs támadást kell intéznie a japán jen ellen – és el kell jutnia Manhattan túlsó végébe a fodrászához.
Ericnek hol az amerikai elnök motoros kísérete, hol egy zenészbálvány temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A kocsi kényelmes bőrülésén egymást váltják a látogatók: biztonsági, műszaki és pénzügyi szakértők, sőt Eric menyasszonya és szeretője is, miközben a limuzin az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.”

Egy Ember negyvenes könyvtáros egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép budapesti lakásából és beszáll a hangosbemondóval és üzemen kívüli légkondival fényűzően berendezett sárga villamosba. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: rendbe kell raknia a pszichológia – szociológia részleget, mert már erősen szétcsesződött – és este haza kell jutnia a Belváros túlsó végébe, hogy hajvágógépével kissé rendbe szedje magát.
Embernek hol a parlamenti etikai bizottság elnökének motoros kísérete, hol egy erdélyi író temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A villamos gyanús foltoktól tarkálló üléseit csak magasból látja. Mobiljában egymást váltják a látogatók: telemarketingesek, a vízvezeték szerelő, a hiteltanácsadója, sőt Ember felesége és anyja is, miközben a villamos az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.

Eriket és Embert „egyre gyakrabban kerülte az álom, nem heti egy-két alkalommal, hanem négyszer, ötször.” A két férfi „megpróbálta álomba olvasni magát, de csak éberebb lett tőle. Természettudományos szövegeket olvasott, meg verseket.” Mindkettőjükből „hiányoztak a szerzetesi adottságok.” Úgy érezték, „minden egyes cselekedet mesterséges, és ott kísért benne saját” maguk. Erik és Ember is úgy vélte, „semmi sem létezett körülötte. Csak a zaj a fejében, s az elméje az időben.” Egymástól függetlenül, de szinte egy időben mondták ki: „Az élet túlságosan egyidejű velünk.” Nincs távlat, rálátás. „Nincs semmiféle kétely. Manapság már senki sem kételkedik.” Pedig „érdekesebb kételkedni, mint cselekedni. A kételyhez több bátorság kell.” Lassan eljutottak „addig a pontig, ahol már egyetlen megalapozott ítélet sem születik.”

A rock’n’roll halott, a posztmodern halott, és a világpiac is gyengélkedik, dünnyögte Erik a limuzin ablakán át a lenyugvó napba. Ember gondolatban rábólintott.

Alagutak az időben

Urs Widmer (cop. Michael Oreal)

Urs Widmer: A kék szifon (Bookart, 2012. Fordította: Kurdi Imre)
[5 hadizsákmányból származó bringa]

Akinek nem volt nagyon elcseszett a gyerekkora, annak biztosan megfordult már a fejében, hogy milyen lenne felnőttként visszamenni húsz, harminc vagy akárhány évet, és körülnézni. 

Ha visszamehetnék, mondjuk hároméves koromba, mint ennek a történetnek a főhőse, akkor az én történetemben 1973 lenne (az övében 1941). Már idősebb lennék, mint a szüleim. Elbeszélgethetnék velük a felnőtt dolgokról. Megnézhetném apámat, ahogy dohányzik. Anyámat hosszú hajjal, amit állítólag annyira szerettem fogdosni. Nem ismernének meg. És én sem ismernék már meg egy csomó embert, akik pedig akkor fontosak voltak az életemben, például az óvónőmet. 

Megnézném a lakásunkat. Akkortájt költöztünk az új lakótelepre. Olajkályha volt, a fürdőszobában meg egy hatalmas, hengeres bojler, amit összepréselt, olajjal áztatott faforgáccsal lehetett befűteni. Szeletelni kellett, mint a szalámit. A konyhafalon zöld olajfesték volt. De arra már nem emlékszem, hogy milyenek voltak a bútorok. Megnézném a játékautóimat, a műanyag katonáimat, és azt a kis lyukat a tapétán, amit sikerült eltitkolnom. 

Ha meg mondjuk nyolcéves koromba mennék vissza, akkor a balatoni kis házba mennék. Kora reggel elbeszélgetnék nagyapámmal a pékség előtti hosszú sorban. Még fekete lenne a bajsza. Tekernék egyet az öreg német biciklivel. Hadizsákmány. Elmennék nagyapámmal, meg a többi öreg mesterrel a környékbeli házakhoz dolgozni. Cipelném helyettük a malteros vödröt. Lemennék a strandra, és megnézném a jövendőbeli feleségemet, mert már akkor is ismertem látásból, de egyszerűen nem tudom felidézni, hogy milyen volt. 

Tulajdonképpen, ha belegondolok, ezeket már meg is tettem. Mert igenis létezik időutazás. Az emlékeink, a kollektív emlékeink is, alagutak az időben, és amikor beülünk egy filmre, meglátunk egy arcot, ami kísértetiesen hasonlít valakire, megérezzük valahol a vattacukor illatát, beleharapunk a magunk madeleine-süteményébe, akkor ezek az alagutak hirtelen kitisztulnak, és járhatóvá válnak. 

Jó bejárni ezeket az utakat, csakhogy mindig vissza kell térni, mert nagy egészben gondolkodva igaz, hogy mindenki pótolható, az emberek felcserélhetők, de a saját jelenünk nem működik nélkülünk. A magunk történetében pótolhatatlanok vagyunk.

(Ha nem derült volna ki, ez egy remek kisregény, csavaros narrációval, a romantikusokra utaló mesevilággal, posztmodern kikacsintásokkal.)

Levél

Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák (Noran, 2004. Fordította: Pap Vera Ágnes)
[5 öreg, rühös eb]


Ha lesz rá időm, mindent elrendezek,
hogy ne neked kelljen majd.
A könyveket odaadom egy könyvtárnak.
Ami kellett, már úgyis elvitted.
És talán elvitted azt is,
amit mondani akartam neked.
Majd kiderül.
A ruhákból is csak néhány szükségeset tartok meg,
a többit lassanként elhordom a konténerbe,
van itt egy nem messze, kell annyi séta.
Nem akarok hordalékot magam után.
Sok mindent nem tudok már rólad, és ez bánt.
De te sem tudsz már mindent rólam, és ennek örülök.
Nincs is rá szükséged.
Idővel úgyis csak az emlékek maradnak meg.
Majd válaszd te is a szépeket.
Ölellek, apád.

A nevem Polt. Simon Polt

Alfred Komarek: Polt felügyelő sírdogál (Napkút, 2012. Fordította: Szalai Lajos) [4 és fél deci zöld veltelini]

Azt hiszem Simon Brenner és Rex felügyelő után újabb kedvenc osztrák rendőrt avattam.

A borospincéjében holtan találják Albert Hahnt, akivel alighanem az erjedési gáz végzett. Senki nem bánkódik miatta. Hahn közutálatnak örvendett a faluban. Elhanyagolta a pincéjét, átverte a vendégmunkásokat, és mindenki mást is, verte a feleségét, és egy gyerekmolesztálás árnyéka is rávetült. Szóval tüchtig kis bürger volt. Az ügyben a helyi csendőrőrmester, Simon Polt kezd vizsgálódni, akinek általában csak a szokásos ügymenettel kell megbirkóznia: részegek hazafuvarozása, verekedés a diszkóban, a helyi motoros „banda” hangoskodása. 

Hamar lezárhatná az ügyet, azzal, hogy baleset történt, de hát Hanh pincéjében nem erjedt a must, hogy kaphatott szén-dioxid mérgezést? Poltot nem hagyja nyugton a gyanú, hogy gyilkosság történt, csak az a baj, hogy ha így van, akkor azt valamelyik falubeli ismerőse, barátja kellett, hogy elkövesse…. 

Polt nagydarab, nehézkes fickó, már nem éppen fiatal, és erősen kedveli a helyi borokat. Meg a sört is. Meg a disznósültet, szaftosan. A libát is, meg a sült kolbászt, a rántottát… 

A maga mafla módján szerelmes lesz az új tanítónőbe, ez sem javít sokat a kedélyállapotán. Egyébként eléggé magának való ember, egy kis kertvégi házban éldegél Czernohorsky nevű túlsúlyos kandúrjával. 

A nyomozás során Polt fokozatosan elszigetelődik, kirekesztődik a helyi közösségből, amelyik zárja sorait, az emberek fedezik egymás hazugságait. Polt nem nagyon jut előre. Mondjuk nem is az a durrbele fajta, szereti a kerülőutakat, munkamódszere a „céltudatos tévelygés”. Baráti, ismerősi környezetben hivatali emberként kell fellépnie és folyamatos konfliktus- és humorforrás. 

Ha a nagyok közül keresek rokont, akkor Maigret jut eszembe. Polt figurájában van valami a párizsi rendőr bumfordiságából, szolid alkoholfüggőségéből, szarkasztikus humorából, makacs igazságkereséséből. A miliő fontossága is Simenonhoz teszi hasonlatossá Komarek regényét. A határ menti borvidéknek, és lakóinak bemutatása is a francia mester alaposságát idézi. 

Olvasás közben muszáj volt kinyitnom egy üveg bort, mert annyit ittak benne, hogy nem lehetett már szárazon kibírni. Várom a következő részt.

(Egy fél csillagot levontam egy szerkesztési hiba miatt.) 

(Magyar írók miért nem tudnak ilyen krimiket írni, mint ez, vagy a Brenner-sztorik. Nem álnéven, magyar szereplőkkel, kolorlokállal, mindennapi bűnügyekkel Vagy csak én nem ismerek ilyet?)

Háromszögelés

Carl Frode Tiller (cop. Ole Morten Melgard)

Carl Frode Tiller: Bekerítés (Gondolat, 2011. Fordította: A. Dobos Éva) [4 deviáns személyiségzavar]

Én inkább a Háromszögelés címet adtam volna ennek a regénynek. Mert itt az történik. Csakhogy amíg a geometriában a háromszögelés egzakt dolog (egy háromszög két csúcsának és belső szögeinek ismeretében meghatározható a harmadik csúcs helye), addig az emberi lélekkel nem megy ez a mérnökösködés. Pedig megpróbálják. 

Ebben a regényben Daniel a harmadik, meghatározásra váró csúcs. Daniel elvesztette az emlékezetét (persze ez nem biztos, mert az elég hamar világossá válik, hogy ebben a regényben nincs bizonyosság, az új megszólalók mindig felülírják a már elkönyvelt ismereteinket), és most három hozzá közel álló ember felidézi a közös múltjukat, hogy segítsenek neki emlékezni. Jon, a középiskolai barát, az elvetélt zenész, és ifjúkori homoszexuális partner, Arvid, a lelkész nevelőapa, és Silje a régi barátnő, fogyasztógéppé szelídült művészpalánta. Ennek a három embernek az elbeszélése ad végül is egy viszonylagos pontot, ami Daniel. Lehet. De lehet, hogy nem. De ez nem is annyira fontos, mert a Danielhez intézett levelekben, és a cselekményben elbeszélt eseményekben nem Daniel a fontos. Inkább ő lesz egyfajta viszonyítási pont, ami arra szolgál, hogy a beszélők újra és újra maghatározzák önmagukat. Másokhoz képest. Mert csak másokhoz képest lehetünk önmagunk. Minden egyes új szituációban elmondják maguknak, hogy kik is ők, vagy inkább azt, hogy mit tartanak magukról. 

Szerintem magasan a legjobb az első rész (Jon), és utána egy kicsit kifárad, körülményessé válik, mind a történet, mind a stílus. A történet azért végig érdekfeszítő tud maradni, a nézőpontok váltogatásával, és a jól adagolt új információkkal. Remekül megragadja az a mindennapi tapasztalatot, hogy a gyerekeimmel, vagy a szüleimmel képesek vagyunk ugyanazt a párbeszédet, eseménysort homlokegyenest ellenkezően értelmezni. A stílus viszont kissé mesterkélt, ami a második harmadik részben néha már fárasztó. Nem tudom, hogy alapvetően ilyen-e Tiller stílusa, és ehhez választotta az eléggé stilizált levélformát, vagy a szereplők stílusát akarta ezzel a mesterkéltséggel érzékeltetni (két elvetélt művész és egy lelkész). 

Ha csak Jon története lenne, és abba beleépítve az utolsó pár oldal, akkor egyértelműen ötös lenne, így viszont egy kicsit túlírtnak érzem.

Na, vége az EB-nek. Pótlások.

Mario Gomez

Sofi Okasanen: Baby Jane (3)

Na szóval: tudom én, hogy a tablettákon élő emberek többsége nem szórakozásból él így, tudom, hogy a depresszió, a pánikbetegség, a fóbiák tönkre tehetik egy ember életét. (De azt is gondolom, hogy valami értelmes elfoglaltság sokat segítene.) 

Szóval értem én, hogy fontos dolgokról szól ez a könyv, de úgy látszik, valami érzéketlen macsó időszakban vagyok, mert ennek a két hp-nek a nyervogása most kurvára idegesített. Nőjetek már föl, baszdmeg!

Niccolo Ammaniti: Én és te (3,5)

Vannak olyan miérttel kezdődő kérdések, amikre egyszerűen nem lehet választ adni. Még magunknak sem 

Vannak olyan dühök és elkeseredések, amikre nincs értelmes megoldás. Talán még értelmetlen sem. 

Vannak olyan percek, napok, amikor a magány látszik az egyetlen járható útnak. És vannak olyanok, amikor éppen a másik ember közelsége. 

Vannak olyan regények, amik nagyszerűek lehetnének, ha rendesen kidolgoznák őket.

Juan Pablo Villalobos: Bunkerzsúr (4)

„Egyesek azt mondják koravén vagyok. Főleg azért mondják ezt, mert szerintük kicsi vagyok még ahhoz, hogy nehéz szavakat tudjak. Olyan nehéz szavakat tudok például, mint hogy szégyenletes, baljós, kifogástalan, fellengzős és káprázatos.” Így kezdi a történetet az elbeszélő kisfiú. 

Alkalmazzuk ezt a regényre: 

szégyenletes – igen 

baljós – igen 

kifogástalan – nem 

fellengzős – igen 

káprázatos – nem 

És van még egy szó, amit a kissrác még nem ismer, de az író már remekül: 

szatirikus. 

Mindenesetre első regénynek több, mint: 

kecsegtető.

Agnete Friis - Leene Kaaberbol: Gyerek a bőröndben (4)

Még egy skandináv krimi pecséttel ellátott könyv, ami nem is az. Thriller, ha nagyon akarom. De ha lenne még a könyvtárakban olyan polc, hogy társadalmi regények, akkor én oda tenném. 

Leginkább a kiszolgáltatottságról szól (gyerekek, menekültek), és a posztszovjet Baltikum meg az északi jóléti társadalmak egymással összefonódó szociális gondjairól. 

A regény összes szereplőjét a kétségbeesés, az elkeseredés mozgatja. A társadalmi tabló fölrajzolásában emlékeztet Fossumra, ami határozottan előny, de nem vagyok biztos benne, hogy Nina Borg elég karakteres figura ahhoz, hogy egy egész sorozatot alapozzanak rá. Nina olyan ember, aki képtelen közömbös maradni a gyengébbek szenvedése láttán, vagy legalább azzal áltatni magát, hogy nélküle is mennek a dolgok. Képtelen a könnyebb megoldást választani, és ez jó, csak kemény.

Majd kiderül, merre alakítják a figurát a szerzők, mert a következő, magyar vonatkozású részt még mindenképpen elolvasom.

Wolf Haas: A Brenner és a Jóisten (4,5)

Bizony mondom néktek a Brenner feltámadt haló poraiból és visszatért hozzánk Simon Péter úr alakjában, és nagyobb balfasz mint valaha de még nincs válogatott formában, hiába a vérmisztika vérdopping. 

Mert írva vagyon, hogy engedjétek hozzám a gyerekeket. Erre ő mit csinál? Elveszít egyet. Hát keresztény az ilyen? Hát csoda, hogy szarba kerül? 

Hogy ennek lesz-e folytatása, annak csak a Jóisten a Wolf Haas a megmondhatója, de ha az imáim meghallgatásra találnak de ha számít a szavazatom Herr Haas, akkor igen. 

Menjetek békével és olvassatok Brennert. Tolle, lege. In aeternum amen. Ésatöbbi ésatöbbi.

Christian Futscher: Magunkfajta férfiak (4)

Az a baj a magunkfajta férfiakkal, hogy megisszuk a magunkét. Hogy már nem vagyunk fiatalok, és ez látszik is rajtunk. Hogy a kor követelményeihez képest túl nagy az intellektusunk. Hogy folyamatosan reflektálunk a világra, és benne magunkra, és ez a reflexió egyre többször csúszik dühös fröcsögésbe. Hogy a vesztesek közé sorolnak minket. Hogy túl sokat olvasunk. Túl sok Bernhardot és Bukowskit. 

És mi a jó a magunkfajta férfiakban. Hát pont ezek. Egyszer még megint kelendőek lesznek a magunkfajta férfiak.

Leena Lehtolainen: Az első gyilkosságom (3)

Az a helyzet, hogy 

a, vagy ez volt gyengusz 

b, vagy skandi krimi túladagolásom van.

Legyen mondjuk: a.

Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia (3,5)

Rémtörténeteket ígér az alcím, tehát nincs abban semmi meglepő, hogy vízi hullákkal, szellemekkel , vadakkal, fekete autókkal, élőhalottakkal találkozunk. A történelem szörnyeivel és belső rémeinkkel, amiket a kiszolgáltatottság és a rossz lelkiismeret teremt. 

Rémtörténetektől az ember nem vár különösebb egyediséget, de mivel érzésem szerint ezeknek az írásoknak magasabbra volt belőve az irodalmi mércéje, azért mégiscsak vártam volna valami egyediséget. 

És egy kicsit több bátorságot. Nyugodtan lehetett volna nagykisfiúként tekinteni az olvasóra, aki már nem ijed meg egy átlagosan bonyolult elvonatkoztatástól, viszont ha egy nagy kanál megmagyarázást akarnak letolni a torkán, attól kicsit durcás lesz. 

Azért van benne valami.

Fortélyos félelem igazgat

Umberto Eco: A prágai temető (Európa, 2012. Fordította: Barna Imre) [4 hamis közjegyzői okirat]

Állítolag Borges azért nem írt soha regényt, mert egy regény óhatatlanul tele van üresjáratokkal. Eco éppen az üresjáratok miatt ír regényt. Merthogy az a helyzet, hogy amit itt megírt, azt sokkal elegánsabban megírta már az esszéiben, vagy az éppen nemrég kiadott alkalmi beszédeiben, csakhogy azokban nincs fabula, itt meg van. 

Laza csuklóval kever „valóságot” és „kitalációt”. Sőt „bizonyítja”, hogy a „kitaláció” bármikor „valósággá” válhat, ha beépül a kortársak vagy utódok gondolkodásába. Amit elég ember valóságnak vél, az valósággá válik, vagy legalábbis befolyásolja azt (lásd: Cion bölcseinek jegyzőkönyve) 

Umberto mestert gyakran elkapja a lista mámora, és összehord egy halom felesleges információ – hogy ne mondjam: tárgyi tudást –, aminek sem a cselekményben, sem a történetben nincs különösebb jelentősége, viszont ettől lesz ez a regény éppen ecós és nem brownos vagy dossantosos. 

Azért amikor zabolátlanul kiéli a szabadkőműves mániáját, az már kicsit sok, és az utolsó ötven oldal is nyugodtan elmaradhatott volna, de attól függetlenül, hogy a regény a XIX. századot öleli föl, a XXI.-ben is aktuális. A mechanizmus nem sokat változott: ma is kell ellenséget alkotni, sőt a manipuláció és az (ön)áltatás egyre kifinomultabb technikáival vagyunk kénytelenek szembenézni.

Extensa

Jacek Dukaj: Extensa - regény az EPR-paradoxonra ( Typotex, 2012. Fordította: Mihályi Zsuzsa) [3 fényév magas asztráltest]

Megfigyelő. Ember és módszer. Megfigyelő. Nevezzük így a főhősünket, mert időnként ő is így nevezi magát.

Megfigyelő a történet során gyerekből fiatal felnőtté, majd öregemberré válik. Mondhatnátok, hogy ebben nincs semmi különös, de közben extensa tulajdonos is lesz. Na ugye!

Megfigyelő egy posztapokaliptikus világban él, egy elszigetelt állattenyésztő kolóniában, amelyik csak alkalmanként kerül kapcsolatba más kolóniákkal a Vásáron. Életük normális mederben zajlik, család, szerelem miegymás, de időnként furcsa természeti jelenségek és szörnytámadások színesítik a mindennapokat. 

És vannak még Azok. Azok (Istenek? Egy fejlettebb civilizáció? A háború győztesei?) adják mindazt, amit a kolónia nem tud előállítani, vagy csere útján megszerezni. És mit kérnek érte? Semmit. Se egy lelket, se egy szűzlányt, semmit. De akkor miért tartják őket gonosznak? Pont azért mert nem kérnek semmit, és így nem igazodnak az emberi elvárásokhoz,? Vagy azért, mert teljesítik a titkos vágyakat, és ebben a társdalomban a lemondás erény?

Valami baljós hangulat lengi be ezt az egész XIX. századi világot, amiben egy kutató szellem kibontakozásának lehetünk tanúi. Az empirizmus azonban már csak egy régi életforma emléke. 

Megfigyelő egyre jobban fél a megfigyelése tárgyától, a világ ürességétől, az érzelmek változékonyságától, a dolgok kimondhatatlanságától és megnevezhetetlenségétől, a döntések felelősségétől. 

Eddig a regény első, és jobbik fele.

Ekkor a Megfigyelő megissza a mentorától kapott kék fényt, ettől belekerül az extensa (kiterjedés?) és egy újfajta, kozmikus érzékelésre tesz szert, ami neki jó, én viszont kezdem elveszteni a fonalat a kvazárok és bazárok között. Valamilyen asztrális testet növeszt, ami kölcsönhatásban van a valódi testével. 

Megfigyelő mindenféle bonyodalmakba keveredik, amik végül oda vezetnek, hogy Ők meg akarják szerezni az extensáját, úgy, hogy maguk közé fogadják a Megfigyelőt. Ő ezt nem akarja, de nem nagyon van választása.

Ők lassan elemésztenek mindent, kivéve Zöldvidéket, ami mintha valami játszóterük lenne.

Nekem ez túlságosan enigmatikus, mert azt nem állítanám, hogy nem volt koncepciója. Úgy látszik, nem való nekem a science fiction.

Piazza Bucharest

(fotó: Dalum Astrid)

Jens Christian Grøndahl Piazza Bucharest [4 emigráns a piazzán]

Szabadság és idegenség – e két fogalom körül forog ez a némileg köldöknézős regény. 

Két főhőse elsőre egymás antipódusának tűnik: a szabad Amerikából érkező Scott és a kommunista Romániából menekülő Elena; a szemlélődő Scott és a cselekvő Elena. A végére nekem úgy tűnt, nincs is akkora különbség közöttük. 

Scott a vietnámi háború miatt marad Dániában, és megszereti, vagy inkább megszokja a helyet. Idegen marad, de próbál beilleszkedni. Neki azt jelenti a szabadság, hogy nem kell feltétlenül részt vennie az eseményekben. Hogy megúszhatja a történelmet. Csak akkor kell tennie valamit, ha akar, egyébként meg ellehet a világ megfigyelésével a kis belső emigrációjában. Tulajdonképpen még az életében sem muszáj részt vennie, csak hagynia kell megtörténni a dolgokat. Azt hiszem, Scott nem hajszolja, hanem megéli a szabadságot.

A másik oldal Elena. Őt Scott segíti ki a már omladozó diktatúrából. Elena az, aki hajszolja a szabadságot, és el is ér belőle annyit, amit ott és akkor (Bukarestben, a nyolcvanas évek végén) lehet: egyfajta belső függetlenséget, rendszeren kívüliséget, némi ellenzékiséget. Csakhogy Elena nem a rabság elől menekül, hanem a hétköznapiság, a kilátástalanság elől. Ez a rendkívüliség iránti hatalmas vágy legyőzi benne még az anyai ösztönt is, de az új szabadság a múló hónapok során puszta hontalansággá válik, ahonnan már nincs visszaút. 

Amikor olvastam, nem tetszett, inkább idegesített ez a könyv. Utólag kezdett bennem megérni. Lehet, hogy nem véletlenül, mert ebben a regényben minden valahogy utólag történik. 

Mint amikor hirtelen észrevesszük, hogy az életünkből elveszett valamennyi idő, sok meg nem valósult lehetőség, és furcsa módon pont ez a hiány válik valamivé, ami fontos. Egyszerre a meg nem történt valóságosabbnak tűnik, mint ami megtörtént.

Léggyökerek

W.G. Sebald: Kivándoroltak (Európa, 2006. Fordította: Szijj Ferenc) [4 élettérkép, de 5 irány]

Négy, korántsem eredeti, gondolat a könyv kapcsán:

Az ember nagyon szívós élőlény. Bárhová veti is a sorsa azonnal elkezd gyökereket ereszteni az új földbe, van aki mélyebbre, van, aki csak a felszínre. De a gondolatai többnyire abba az irányba mutatnak ahonnan jött, mint az állandóan egyfelől fújó szélnek kitett faágak.

A világ, a társadalom, a többi ember számtalan módon tör az elpusztításunkra. Nekünk az a feladatunk, hogy ezeket kikerüljük, hogy aztán, mintegy a szabadság legfelső fokán, magunk dönthessünk a halálunk idejéről.

Egyre többet tudunk az agy kapcsolási rajzairól, de még mindig nem tudunk szinte semmit. Az emlékezet a legkétesebb tanú. Az emlékezet egy szajha, aki mindig a kedvünket keresi.

Minden, ami egy életből megmarad, legyen az egy emberé, egy városé, egy civilizációé, csak hordalék. 

Rút pusztulás. 

Szép pusztulás.