2009. december 31., csütörtök

Szilveszteri p(r)oszt


Fütyülök azokra, akik egy szót csak egyféleképpen tudnak leírni.
(Mark Twain)

Nem érti az írásaimat, és tegnap este azt mondta, hogy szerinte a „Metafizikai valóság kritikája” című munkám az Airport-ra hasonlít.
(Woody Allen)

Vad, viharos szél dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történtünk nem Skócia nyugati partjain játszódik.
(Stephen Leacock)

Pusztán annyit várok el az olvasómtól, hogy egész életét a könyvem olvasásának szentelje.
(James Joyce)

Melyik az a könyv, amit magával vinne egy lakatlan szigetre?
Thomas Gyakorlati Kézikönyve a Hajóépítésről.
(G.K. Chesterton)

Ennek a könyvnek túl messze esik a hátlapja a címlapjától.
(Ambrose Bierce)

Könyvek egy politikus áráért!
(felirat egy San Franciscio-i könyvesboltban)

Erratum: A Tej Ára című cikkemben a szó végig tehénnek olvasandó.
(J.B. Morton)

Majdnem megvettem a Pozitív gondolkodás hatalma című könyvet, de aztán arra gondoltam: ugyan már, mi a fenére lenne ez jó nekem?
(Ronnie Shakes)

Csak vigyázzunk az egészséges életmódról szóló könyvekkel! Egy sajtóhiba a halálunkat jelentheti.
(Mark Twain)

Eladtam a szerelmi életemről írt memoáromat a Parker Brothersnek. Társasjátékot csinálnak belőle.
(Woody Allen)

A Nobel-díj a saját temetésünkre váltott jegy. Soha senki nem csinált már utána semmit.
(T.S. Eliot – amikor megkapta)

Mindig szerettem volna egy olyan könyvet írni, amely azzal a szóval végződik, hogy „majonéz”.
(Richard Brautigan)

A regényírásnak három szabálya van. Sajnos senki nem tudja, mik azok.
(Somerset Maugham)

Ideje nagy részét írással tölti. Jelenleg az önéletrajzát dolgozza át oly módon, hogy saját maga is szerepeljen benne.
(Woody Allen)

Az irodalom nagy pillanatai: 1936-ban Ernest Hemingway pisztrángozás közben fogott egy pontyot, de úgy döntött, hogy nem írja meg.
(ismeretlen)

Kihagyom azokat a részeket, amiken az olvasók átugranak.
(Elmore Leonard)

Nem, sok minden mást is csinált.
(James Joyce – amikor valaki megkérdezte tőle, megcsókolhatja-e a kezet, amely az Ulyssest írta)

Egy régi francia közmondást ismételgetett magában, amelyet aznap reggel talált ki.
(F. Scott Fitzgerald)

A kutyán kívül az ember legjobb barátja a könyv. A kutyán belül nem lehet olvasni.
(Groucho Marx)

2009. december 30., szerda

December könyvtárosa


Anna Johnsson: Hug Me Tight

2009. december 29., kedd

Sandman

Sandman I: Prelűdök és noktürnök. Írta: Neil Gaiman, rajzolta: Sam Kieth, Mike Dringenberg, Malcolm Jones III (Cartaphilus, 2009) fordította: Totth Benedek
A Watchmen után újabb kultikusnak mondott képregénysorozat kiadásába kezdett a Cartaphilus. Hasonlóan igényes kivitelű kötetben jelentették meg a Sandman széria első nyolc füzetét. A képregényeket a már nálunk is ismert Neil Gaiman írta (Amerikai istenek, Coraline, Sosehol, stb.) és Sam Keith, Mike Dringenberg, Malcolm Jones III rajzolta.
Lássuk a sztorit! 1916-ban Roderick Burgess az inkább nevetséges, mint félelmetes mágus egy különös szertartás keretében foglyul akarja ejteni a Halált, hogy uralkodhasson felette. Azonban valami hiba csúszik a számításba - illetve a mágiába - mert a Halál helyett testvére, az Álmok Fejedelme (Morpheus, Sandman) esik fogságba. De itt megáll mágusunk tudománya, fogalma sincs, mit kezdjen a rabbal. Sandman 70 évet tölt rabságban, majd egy egyszerű trükkel - halottnak tetteti magát – kiszabadul. (Mi van? Eddig gondolkozott? Vagy csak kialudta magát?) És nekiindul, hogy helyreállítsa birodalmát és visszaszerezze hatalma eszközeit. A tarsoly homokot, ami hús-vér valósággá változtatja a álmokat („Sosem egy álom csupán”), a sisakot, a tiszta álmok álarcát, és a gyémántot, ami megint csak valósággá változtatja az álmokat. (Őőőő…, hát igen, van hova fejlődni.)
Útja közben eljut a földi és a „valódi” pokolba, és mindenféle különös teremtménnyel találkozik, akik segítik, vagy akadályozzák (M)Orpheusunkat. Tanúi lehetünk a túlvilág urai közötti hatalmi játszmáknak, bepillanthatunk az álmok mechanizmusába.
Sajnos ahhoz, hogy az összes utalást észrevegyük eléggé járatosnak kell lennünk a DC képregények világában – ami rólam nem mondható el. Azért néhány ismerős figura és helyszín nekem is feltűnt. John Constantine, a démonvadász, vagy az Arkham Elmegyógyintézet. Na és az őrült tudós, John Dee, alias Dr. Sors, aki megszerzi és megbuherálja Sandman gyémántját, és akinek a kötet messze legjobb füzetét köszönhetjük (24 óra). Sajnos a jóságos Morpheus csúnyán elbánik vele.
Sandman helyre állítja birodalmát, de már semmi sem olyan, mint régen. Csalódott, kiégett, és nővérének a Halálnak kell őt seggbe rúgni, hogy kezdjen újra rendesen dolgozni. Az élet már csak ilyen, senki nem ússza meg élve.
Zsigmond bácsi elég gyakran kacsingat ki a lapokról. Az alvás, az álom, mint kicsi halál. Tudatalatti, felettes – és alantas – én, satöbbi, satöbbi. A kísérő szöveg szerint ez a kötet egy hosszú és sikeres széria kezdő lépéseit, útkeresését prezentálja. Nos, útkeresésnek elmegy. Remélem a többi rész erősebb lesz, mert ez elég harmatos volt.
„Ha nem fejezet be őket időben, a mesék mindig halállal végződnek.” Ámen.

2009. december 22., kedd

Mérgezett hajtűk

Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk (Magvető, 2009)

Esszék, de nem kell beszarni, nagyon „olvasmányos” kötet. Esszét olvasni egyébként is jó mulatság, ha nem kötelező. Cserna-Szabó esszéi ráadásul majdnem novellák, olyan irodalomtörténet, ami maga is irodalom. Ha fényezni akarnám Cserna Bandit, és miért ne akarnám, Szerb Antalhoz hasonlítanám. Olvasmányélményekről esik itt szó - olyan írókról is, akik benne vannak a kánonban, és olyanokról is, akik kiestek belőle – CSSZA sajátos nézőpontjából. Kiváló! Hiába, akinek a monogramja egy szovjet tagköztársaságot idéz, az tud valamit.
A teljesség igénye nélkül:
Szép Ernő és a lélek cukros mérge. Ambrus Zoltán és az elfeledett századforduló. Ottlik, Sade, Borges, Bodor Ádám, Tömörkény, Mészöly. Dosztojevszkij, aki „már mindenkinél jobban tudja, hogy a szabadságot nem titkos nyomdák mélyén és utópikus szónokok zsebében kell keresni, hanem a szív legközepén. Hogy a szerelem csakis egyedül élhető át, a magány odújában. Hogy a szabadság és a szerelem önmagukban léteznek csak, s hogy rájuk találjunk, el kell rejtőznünk a napvilág elől valami hozzáférhetetlen zugba, s úgy hozzánőnünk ehhez az odúhoz, ahogy a csiga a házához.”
Hemingway és a popsztár írók. („És arra se innék már mérget, hogy a világ jelen állásában létezik-e az író számára más út az olvasó felé, mint a túl gyors dicsőség, a popsztárrá válás.”) Hrabal, Poe, Capek, Cholnoky László, Krúdy, Hunyady.
Szerb Antal és Hamvas: „A borember gyerekéből költőt nevel, lovagot, csavargót, bohócot vagy vadakat terelő juhászt. A sörember fia tűzoltó lesz vagy katona, országgyűlési képviselő vagy BKV-ellenőr, rohamrendőr vagy adótanácsadó. Ám Lancelot óta sokat bonyolódott a világ. Ma a legtöbb borember jórészt sörözik, mert nem kíván hányni a kupakos kocsisbortól, melyet minőségi hegylé néven tukmál rá a sommelier. A legtöbb sörember pedig borsznob, ha hagynád, másról se beszélne, csak tannintartalomról, tigrisillatról meg a cuvée definíciójáról. Lögyböli, forgatja, kóstolja a bort – aztán kiköpi. A pálinkaemberről jobb lenne nem is beszélni. Ő tényleg pálinkát iszik. Csak pálinkát. Saját maga főzi. Mindenből pálinkát főz, ami az útjába kerül. Ő a pietista-ateista-puritán házmester, aki olykor templomszagú vénkisasszonyokkal kefél a mosókonyhában. Biztosan találkoztál már vele. Óvakodj tőle. A sárkánytól nem kell tartanod, tőle igen. Ha látod, ne feledd, ő száműzte Hamvast könyvtárból raktárba, és ő verte agyon Szerb Antalt is.”
Magyar Elek, Ínyesmester, és a szakácskönyv, mint szépirodalom. Wilde az önkínzásról és sztárságról, Bradbury az őrületről. Hajnóczy a végtelen kínlódásról. Spinoza, Csáth, Kosztolányi, Kemény István, Bajor Andor, Weöres, Jókai.
Csehov, akinek hőse „ott ácsorog a metafizikai szakadék előtt, s reménytelen, unalmas, eltakart szemű, hazug, szószátyár és félelemmel teli toporgását létnek hívja. És hogy a helyzet még szörnyűségesebb legyen, ez a bizonyos antroposz kevés értelemmel bír, de annyival szerencsétlenségére még igen, hogy fel tudja mérni, amit csinál, mégsem lét – az igazi lét, ahol az értelem, a rend, a döntés, a szabadság lakik, odaát van. És azt is tudja, ő ezt a szakadékot átugrani képtelen, hát sóvárog, fecseg, unatkozik, hazudozik, szerelembe vagy munkába menekül, szóval toporog.”
Karinthy és a humán gasztronómia. Cervantes és a regény, Boccaccio és a novella születése. Kármán és Garaczi. Rabelais, Ibsen, Füst, Swift. A pináról és a cenzúráról, még ha nem is ez a neve, és a cinizmus páncéljáról. („Nincs az a részeg cinizmus a civilizációval kapcsolatban, ami soványnak ne mutatkozna másnap.”)
És Beckett: „Az emberi faj – és ezt az Isten jól megtanulta, saját kárán – olyan, akár a csicsóka: szapora, igénytelen és kiirthatatlan. Először talán jó ötletnek tűnik termesztésük: a csicsóka majdnem krumpli, és a felületes szemlélőnek ideig-óráig az ember is létezőnek látszik, olyasvalaminek, ami életre való. Ám ahogy a csicsókáról is hamar kiderül, hogy édes, göcsörtös (hámozhatatlan) és csak a disznó eszi meg (na jó, a ló is), úgy az ember is rég leleplezte magamagát: reménytelen fajta, isteni fogyasztásra alkalmatlan, és mindent megmérgez maga körül. De mire ez napfényre kerül, már késő, akkor már kaszálhatjuk, sarlózhatjuk, kapálhatjuk, mehetünk bármilyen gyilkos szerszámmal a háromméteres kénsárga virágú csicsóka ellen, az onnan el nem tűnik. Mint ahogy az Isten is elkésett, nincs az a borzalom, amivel eltörölhetné könnyelmű vállalkozását, a teremtést. Azért a szomorú Isten, végső kétségbeesésében, időről időre nekiáll, hogy véget vessen a történetnek. Nagy levegőt vesz, s kézigránátot hajít az emberi játszótérre. Mutatóujjával betömi fülét, s mire visszanéz, szívét elönti a nyugalom: leszakadt kezek lógnak a mászókáról, a palincson agyvelő hintáz, a homokozóban szétszórt belek, az űrhajó tetején magányos boka csücsül, a mókuskerék fogódzkodójáról kiszakadt szem néz vissza rá. Ennek a végére mostan végleg pontot tettünk, mondja megkönnyebbülve a szomorú Isten, és hányni megy a csalitba, mert azért az ő gyomra sem bír el mindent. De még mielőtt komolyabb lélekfurdalása támadna, már hangokat hall a grund felől. Mire odanéz, a hullahegyek, bélbozótok, vérfolyók alól emberi lények bújnak elő: aktatáskás férfi indul munkába, kismama emeli véres babakocsiját a villamosra, öregasszony söpri a csontszilánkot cekkeréről, majd befordul a közértbe. Mintha semmi nem történt volna, hörög a szomorú Isten ilyenkor, káromkodik, azután elbujdokol jó időre. A véréből újraburjánzó emberi fajban rendre csak néhány csavargó hiszi úgy, hogy a világvégeken ki kell tenni a pontot. A nagy kavarodás, létfelejtés és öncsalás közepette ezek naphosszat csak lófrálnak a narancsligetben, lustán elnyúlnak a húgyfoltos lépcsőn, esetleg az avas ágyban viszkisüveget szorongatnak, kocsmasarokban bújnak meg, és nem értik, honnan és hová lesz a séta, s mi ilyen sietős, kedves fajtársak?”

Szóval továbbra is Cserna-Szabó rajongó vagyok! (És örömmel bukkantam a Hobo utalásokra!)

2009. december 18., péntek

A királynő olvas


Alan Bennett: A királynő olvas (Magvető, 2009) fordította: Rakovszky Zsuzsa

„- Az a benyomásom, Fenséges asszonyom, hogy jóllehet az olvasást nem lehet kimondottan elitistának bélyegezni, mégsem a megfelelő üzenetet küldi a nyilvánosság számára. Némileg kirekesztőnek hat.
 - Kirekesztőnek? De hát az emberek többsége tud olvasni!
 - Tudnak, Fenséges asszonyom, de nem vagyok biztos benne, hogy meg is teszik.
 - Ez esetben, Sir Kevin, én példát mutatok nekik!”


No nem volt ez mindig így. Az angol királynő sem volt egy nagy olvasó, nem is igen ért rá a sok gyáravatás, vízesésszemlélés, fogadás, stb. miatt. Egészen addig, amíg a királynői kutyafalka meg nem rohamoz egy, a palota „hátsóudvaránál” parkoló mozgókönyvtárat. A királynő, ha már ott van, udvariasságból kikölcsönöz egy könyvet – hiába, a neveltetés! – és ezzel megfertőződik. Még nem is tudja, hogy elkapta az olvasási lázat, pedig annak már gyanúsnak kellene lenni, hogy nem egy udvaroncával küldeti vissza a kikölcsönzött művet, hanem maga járul ismét a könyvtárhoz, és ha már megint ott van, egyszerűbb kivenni valamit, mint nem.
(Könyvtárosoknak alapmű, mint A rózsa neve vagy A férfi, aki munkát talált, megtudhatjuk belőle, hogyan viselkedjünk, ha egyszer a királynő betoppan a könyvtárunkba. Vagy inkább egy király, vagy egy kiskirály, mert a királynő azért elég valószínűtlen.)
Szóval a királynőt megfertőzi az olvasás, egyre többet és többet szeretne olvasni, először válogatás nélkül felfal mindent, de ahogy belejön, mint kiskutya(falka) az ugatásba, már válogat, sőt kritizál, jegyzeteket készít és egy saját könyv megírásának terve is körvonalazódik fenséges agyában. Ha nem is hanyagolja el kötelezettségeit, egyre kelletlenebbül tesz nekik eleget, holott régebben élvezetet talált bennük, vagy legalábbis meggyőzte magát erről. De az olvasás új világok egész sorát nyitja meg számára, amiben ő nem a ceremónia, az etikett része, nemcsak királynő, hanem ember is. Az irodalom újfajta érzékenységet fejleszt ki benne, de idegesítő új szokásokat is felvesz. Például a vele találkozó alattvalóktól nem azt kérdezi, hogy honnan jöttek, hanem, hogy mit olvasnak éppen, és ezzel a többséget igencsak zavarba hozza. Az udvartartás mindent megtesz, hogy a királynőt eltántorítsa ettől az új és kártékony kedvteléstől, de cselszövéseik épp az ellenkező hatást érik el…
Alan Bennett a Beszélő fejek szerzője remek kis regényt írt, ami bepillantást enged a monarchia mechanizmusába, színjátékába, egy szimpatikus királynő gondolataiba. Szellemes, érdekes, de nem nélkülözi a mélységet sem, olyan, mint egy jó beszélgetés.
A fülszöveg szerint Bennet munkája frappáns válasz a „ment-e a könyvek által a világ elébb” örök kérdésére, de szerintem nem ez a kérdés, hanem az, hogy megy-e az egyes ember a könyvek által elébb? Naná!
Charming, dear!

Az egészről a kutyák tehettek. Igen rátarti jószágok voltak, és rendszerint a főbejárat lépcsőjén át tértek vissza a kertből a palotába, ahol általában már várt rájuk egy inas, és kitárta előttük az ajtót.
Ma azonban, ki tudja miért, inkább végigszáguldottak a teraszon, közben ugattak, ahogy a torkukon kifért, aztán újra levágtattak a lépcsőn, befordultak a terasz végénél, és a palota fala mellett rohantak tovább. A királynő is hallotta, hogy vadul ugatnak valamit az egyik udvarban.
Ez a valami Westminster városának mozgókönyvtára volt, egy nagy, bútorszállítónak tűnő teherautó, a szemeteskukák mellett parkolt a konyha egyik bejáratánál. A királynő ritkán járt a palotának ebben a részében, mozgókönyvtárat pedig mindeddig soha nem látott ott parkolni, mint ahogyan föltehetőleg a kutyák sem, ezért is csaptak akkora lármát. A királynő, miután egy darabig hiába próbálta lecsendesíteni őket, fölment a teherautó ajtajához vezető néhány lépcsőfokon, hogy elnézést kérjen a zaj miatt. (…)
-Elnézésüket kérem a szörnyű lárma miatt – mondta, mire a teherautó vezetője olyan hirtelen pattant fel, hogy beleverte a fejét a katalógusfiókba, a polc tövében kuporgó fiú pedig gyorsan feltápászkodott, de közben lelökött néhány könyvet a Fotográfia és Divat feliratú polcról.
A királynő kidugta a fejét az ajtón, és – Csönd legyen, ostoba teremtések! – kiáltott rá a kutyákra, és ez alatt – mivel kifejezetten ez is volt a mozdulat célja – a sofőr/könyvtárosnak volt rá ideje, hogy összeszedje magát, a fiúnak pedig arra, hogy összeszedje a könyveket.
- Ezidáig még soha nem láttuk itt Mr…
- Hutchings, Felséges asszonyom. Minden szerdán, Felséges asszonyom.
- Valóban? Erről én nem is tudtam. Messziről jön?
- Csak innen, Westminsterből, asszonyom.
- Ön pedig, fiatalember…
- Norman vagyok, Fenséges asszonyom, Seakins.
- És hol dolgozik?
- A konyhán, Fenséges asszonyom.
- Ó. Elegendő ideje marad a munkája mellett az olvasásra?
- Nem igazán, Fenséges asszonyom.
- Én pontosan ugyanígy vagyok vele. Bár most, ha már itt vagyok, gondolom, miért is ne kölcsönözhetnék egy könyvet.
Mr. Hutchings segítőkészen mosolygott.
- Tudna valamit ajánlani?
- A Fenséges asszony milyen könyveket szeret olvasni?
A királynő habozott, mert őszintén szólva egyáltalán nem volt biztos benne, milyen könyveket szeret olvasni. Soha nem érdeklődött túlságosan a könyvek iránt. Természetesen olvasott, hiszen olvasni mindenki szokott, de a könyvek iránti rajongást meghagyta másoknak. Az olvasás mégiscsak egy hobbi, neki pedig a munkaköréhez tartozott, hogy ne legyen semmiféle hobbija. (…) Ha az embernek hobbija van, ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat jobban kedvel másoknál, ez pedig kerülendő: azt a benyomást keltené, az emberekben, hogy egyeseket jobban kedvel másoknál. Márpedig erről szó sem lehet. Neki az a munkája, hogy minden iránt érdeklődjék, nem pedig az, hogy valamit érdekesnek találjon. Emellett az olvasás nem tekinthető cselekvésnek, ő pedig olyasvalaki, aki cselekszik. Alaposan körbenézett hát a könyvekkel bélelt teherautóban, hogy időt nyerjen.
- Egyáltalán, szabad az embernek itt kölcsönöznie, Akkor is, ha nincsen olvasójegye?
- Nem probléma, Fenséges asszonyom – nyugtatta meg Mr. Hutchings.
- Nem tudom, számít-e, ha az ember nyugdíjas – kérdezte a királynő, bár nem volt biztos benne, hogy Mr. Hutchings tud-e bármit is kezdeni ezzel az információval.
- Fenséges asszonyom egy alkalommal hat könyvet kölcsönözhet.
- Hatot? Magasságos ég!
Eközben a vörös hajú fiatalembernek sikerült választania, a könyvet a könyvtárosnak nyújtotta, hogy bepecsételje. A királynő, hogy továbbra is időt nyerjen, felemelte a könyvet.
- Mit választott, Mr. Seakins? – kérdezte, arra számítva, hogy… Nos, igazából nem is tudta, mire számítson, de arra biztosan nem, amit végül megpillantott. Ó, Cecil Beaton! Talán ismerte?
- Nem, Fenséges asszonyom.
- Nem, hát persze, hogy nem. Maga ahhoz túl fiatal. Annak idején gyakran megfordult itt nálunk, és örökösen kattogtatta a masináját. És nagyon szeretett parancsolgatni: álljanak ide, álljanak oda. Katt-katt… Csak nem írtak róla egy könyvet?
- Jó néhányat, Fenség.
- Valóban? Gondolom, előbb-utóbb mindenkiről írnak egy könyvet. (…)
Csakhogy ezzel még mindig nem oldódott meg a probléma. A királynő tudta, ha könyv nélkül távozik, ezzel azt a benyomást kelti Mr. Hutchingsban hogy a könyvtára nem igazán elégíti ki az igényeit. És ekkor, az egyik polcon, az egyik meglehetősen ütött-kopott kötet gerincén ismerős nevet pillantott meg: Ivy Compton-Burnett. ’Ezt például elolvashatnám.’ Levette a kötetet a polcról, és odanyújtotta Mr. Hutchingsnak.
- Micsoda remek időtöltés lesz! – szorította magához a könyvet nem túl meggyőző lelkesedéssel, mielőtt kinyitotta volna. – Ó… utoljára 1989-ben kölcsönözték ki.
- Nem túlságosan népszerű szerző manapság, Fenséges asszonyom.
- Nem értem, hogy lehet ez? Bárónői címet adományoztam neki.
Mr. Hutchings óvakodott tőle, hogy felhívja rá a királynő figyelmét, miszerint nem feltétlenül ez a legbiztosabb út a közönség szívéhez.
A királynő szemügyre vette a fényképet a könyv borítóján.
- Igen, emlékszem erre a frizurára. Úgy nézett ki a hajfonata, mint a habroló, és teljesen körbefogta a fejét – elmosolyodott, és ebből Mr. Hutchings megtudta, hogy a látogatás véget ért. – Viszontlátásra!

2009. december 16., szerda

Az örök kispolgár

Ödön von Horváth: Az örök kispolgár (Gondolat, 1974) fordította Thurzó Gábor

Ödön von Horváth Fiumében született 1901 végén. Apja a Monarchia diplomatája volt, akit többször áthelyeztek, így az ifjú von Horváth sok helyen megfordult, tanult, szívta magába a soknemzetiségű birodalom kultúráját. Élt Belgrádban, Budapesten, Pozsonyban, majd 1913-tól Münchenben. 1923-tól már hivatásos író, főleg Berlinben és Murnauban dolgozott. Egészen 1938-ig bírta a náci Németországban, akkor először Hollandiába, majd onnan Franciaországba emigrált. Tulajdonképpen vesztére, még meg sem melegedett Párizsban, amikor a Champs-Elyséen agyonütötte egy viharban letört faág.
Inkább drámaíróként, mint regényíróként ismert. Négy regényéből kettő magyarul is olvasható. Színházi munkáira és regényeire is jellemző a radikális társadalomkritika, az állandó kételkedés.
Az örök kispolgár 1930-ban jelenik meg. Az emberek és a nemzetek még az első világégés traumájával birkóznak, sérelmeiket dédelgetik, de sokan látják már, hogy ha nem sikerül befogni a nacionalista hőzöngők pofáját, még az előzőnél is nagyobb zrí következik.
A regény főhőse a 27 éves Kobler, tipikus túlélő, kitartott férfi, egy piti kis csaló, aki ott ügyeskedik, ahol tud. Most éppen egy roncsautót sikerül jó áron elsóznia, és elhatározza, hogy a pénzből elutazik a barcelonai világkiállításra, hogy ott megcsinálja a szerencséjét, leakasszon egy gazdag feleséget. Kobler műveletlen, tájékozatlan, de talpraesett, és sosem hagyja el a realitásérzéke. „Nem szívesen gondolt a múltjára, még kevésbé szívesen beszélt róla. Ugyanis azt érezte gyakran, hogy el kell tussolnia valamit, mint aki rosszat követett el, - pedig semmi olyan rosszat nem követett el, ami ne illett volna bele az adott társadalmi rend kereteibe.” A hosszú vonatúton Kobler összeakad a korszak jellegzetes figuráival, néhány értelmes és szimpatikus emberrel is, de többnyire üresfejű és rögeszmés barmokkal.
Horváthtól mindenki megkapja a magáét: fasiszták, marxisták, németek, osztrákok, franciák és olaszok, az egész nyugati civilizáció. A kalapja karimájánál messzebbre nem látó, de azért okoskodó, fixa ideáihoz körömszakadtáig ragaszkodó, kicsinyes nyárspolgár gúnyos, sőt vitriolos kritikája ez a regény. Néhol ilyen szórakoztatató epizodistákkal: „Ez a Blanquez gróf elegáns jelenség és elfuserált személyiség volt. Az ősei hugenották, ő maga a bajor erdőkben született. Részben a piaristák nevelték, részben egy homoszekszuális törzsorvos Szibéria legkétségbeejtőbb hadifogoly lágerében. A családjával sehogy se jött ki, mert tizennégy testvére volt. Mégis jókedvűnek látszott legtöbbször ez a nagy gyerek, hű pajtás, de sajnos, minden hemmung nélkül. Szerette a zenét, de operába sosem járt, mert minden opera a ’Hugenották’-ra emlékeztette, és malankólikus lett, ha a hugenottákra gondolt.”
Szóval érdemes megismerkedni a prózaíró Ödön von Horváthtal. Ballagjatok el szépen a legközelebbi könyvtárba!

2009. december 14., hétfő

Három képregény - egy este

Nem volt ez teljesen véletlen. Nem csak úgy a kezembe akadtak, hanem összegyűjtöttem őket a könyvtárból, hogy egy kicsit javítsak siralmasan alacsony szintű képregényes műveltségemen. Nem tudom, hogy a csak a véletlen műve-e, vagy a magyar képregényeseknek ennyire egy srófra jár az agyuk, de a három mű gond nélkül felfűzhető ugyanazokra a fogalmakra. Városi lét, sors, szabad akarat, szorongás, félelem, megváltás …

Nocturne: Az éjszakai látogató - írta és rajzolta Csordás Dániel (Nyitott Könyvműhely, 2008)

Csordás Dániel képregényének hőse egy toronyházban él, ami alatt egy titokzatos metróállomást talál. A szerelvény, amin csak ő utazik, Necropolisba viszi, olyan útra, ahonnan még nem tért meg utazó. De ő megküzd szorongásaival, gyermekkori félelmeivel és visszatér. Megváltó lesz, Jézus és egy álomvámpír keveréke, aki megszabadítja az embereket rémálmaiktól. Ez azonban fárasztó szakma, hősünk egyre gyengül, elhanyagolja a munkáját, de szerencsére rátalál a Lányra.
Megváltás? Van, a szerelem.
Azt hiszem Csordás Dániel nem is nagyon akart történetet keríteni a rajzok köré, ami van az inkább egy látomásos vers, mint sztori. A képi világa viszont engem lenyűgözött, kidolgozott és stilizált figurák, képkockák váltják egymást, többször használ szakrális szimbólumokat, a látomásos részek pointillista (ha így kell mondani) kidolgozása tökéletesen alkalmazkodik a mondanivalóhoz. Érdekes és szép munka.


Keresők – Molnár Péter novelláját átdolgozta Peer Krisztián, rajzolta László Zsuzsi (Scolar, 2007)

Molnár Péter novelláját sajnos nem olvastam, de biztos nem véletlen, hogy a három képregény közül leginkább ennek van kidolgozott története. A történet kulcsszava a szorongás. Az álombéli események azzal veszik kezdetüket, hogy a tépelődő főhőst felkeresi a Szorongás Rt. renegát ügynöke. Az ügynök felszólítja a fiút, hogy védjen meg egy lányt a rá váró veszedelmektől, mentse ki a „szorongás erősítésben érdekelt társaságok” karmaiból. Meg is indul a keresés a kávéházak és házibulik népe között, ahol mindenki a másiktól várja a megoldást/megváltást. Minden élet elszalasztott lehetőségek tömkelege, és minden ilyen lehetőség egy-egy elágazás, egy másik élet lehetősége. „Csak a jelen pillanat létezik. A múlt ugyanolyan kusza és kibogozhatatlan, mint amennyire megfejthetetlen és szerteágazó a jövő. (…) A legapróbb döntésed is valósággá változtat egyet a számtalan lehetőség közül. És ráadásul még az sem biztos, hogy te döntesz, hiszen minden döntés végtelen számú korábbi döntés következménye.” Kapcsolataink kuszaságáról, a másik ember, sőt saját magunk megismerhetetlenségéről szól ez a történet.
Megváltás? Nincs. (Bár lehetne, egy másik emberben, a szerelemben, de a Keresők hősei nem találják meg.)
László Zsuzsi karakterei nagyon klasszak, néhány vonással is személyiséget tud adni nekik.


Spirál – írta Nikolényi Gergely, rajzolta Futaki Attila (Magvető, 2008)

A Spirál kiváló képregény – lenne. Futaki Attila hátborzongató képi világot teremt, egy szürke, borongós Budapestet, és a szenvedés megdöbbentő, fekete-fehér képeit, néhány erős vörössel. (Ha jól tudom, rá már Amerikában is felfigyeltek.) A történettel sincs különösebb baj, bár van néhány logikai gubanc, de ezeken még nagyvonalúan átsiklana az ember. A főhős egy nagyvárosi skizóval küzdő figura, aki úgy érzi, állandóan figyelik (és tényleg), rossz előérzetekkel, szorongással, feltörő emlékfoszlányokkal birkózik. Nem hisz a végzetben, a szabad akarat az ő hitvallása, ez viszont kínozza,  gyötri. Egy öreg kalapos ember (Isten? Sátán?) felajánlja neki a közönyt, hogy megszabadítja minden szenvedéstől, szenvedélytől, de a közöny végül üres emberi ronccsá teszi, akinek már nincs önálló akarata, választása, második esélye. Az ember (az első ember) csalódást okoz, nem felel meg a várakozásoknak.
Megváltás? Nincs, mert képtelen legyőzni alaptalan félelmeit.
És, hogy miért csak kiváló lenne? Azért, mert az alkotók úgy gondolták, muszáj minden képkockához valami szöveget biggyeszteni – hát rosszul sikerült. Idegesítően közhelyes mondatok sorjáznak az oldalakon, és ez kissé elrontja az élvezetet. („A szabad akarat puszta illúzió.” „Egész életemben illúziókat kergettem.” „A számlákat mindig rendezni kell.” Olykor pont az életösztön hajt a legvadabb ámokfutásba.” stb.)
Ennek ellenére ez egy jó munka.
Ajánlom mindhármat.

2009. december 10., csütörtök

(ne) Bízz bennem!


Sara Blædel: Bízz bennem (Nyitott Könyvműhely, 2009) fordította: Sós Anita

Ez e regény a kiadó Feminikrimi (!) sorozatának nyitó darabja. Nos kriminek nem volt egy nagy villanás, elég vontatott és kiszámítható. Egy olyan erőszaktevőről és gyilkosról szól, aki a webes párkeresőkben szemeli ki áldozatait, és ha kriminek nem is túl jó, azért felvet néhány érdekes kérdést az ismerkedés ilyen formájával kapcsolatban.
Blædel sokat foglalkozik az áldozatok lélektanával, az elfojtásokkal, bűntudattal, feladással. Kényes kérdések ezek. Az emberek többségében él egyfajta előítélet a webes párkeresőkkel, és az ott partner után kutatókkal szemben. Ha ők kerülnek bajba, rögtön előkerül a „magának kereste” effektus. Pedig nem mindenki szórakozásból vagy a libidója gerjesztése miatt látogatja ezeket az oldalakat. Úgy gondolom sokszor inkább a kilátástalanság viszi ide az embereket. Egy bizonyos kor után, esetleg gyerekkel már nem olyan könnyű „hagyományos” módon ismerkedni. Őket nem a kényelemvágy vagy az álcázás vágya hajtja, hanem a kényszer, idő- vagy önbizalomhiány.
A „magának kereste” mentalitása a nemi erőszakok megítélésénél is jelen van. Sokszor még az áldozatok is így gondolkodnak, és szégyenből, vagy valamilyen félreértelmezett bűntudatból inkább hallgatnak. Főleg akkor, ha ismerték, vagy akár szerették az erőszaktevőt. Halló, emberek, a nemi erőszak nem egy félre sikerült randi!
Egy kicsit elszakadva a témától, az is elgondolkodtató, hogy virtuális énjeink mennyire befolyásolják a valódit. Lehetséges, hogy az itt-ott létrehozott másolataink felülírják a személyiségünk, vagy ez csak egy játék? Lehet, hogy sokan többet kapnak egy virtuális társtól, baráttól, ismerőstől, mint egy igazitól? Lehet.
Na, ennyit a könyvről! :-)

2009. december 8., kedd

Kurva élet!


Szöőr Anna: A szeretőtartás szertartása – Gondolatok a prostitúcióról és magunkról. (Kairosz, 2008)


Két okból vettem kézbe ezt a könyvet. Egyrészt - főleg történeti szempontból - érdekel a prostitúció, másrészt a fülszöveg alapján egész értelmesnek tűnt a dolog. Tévedtem. Miután átrágtam magam három oldal önfényezésen, kaptam egy rövidsége (16 oldal) és felületessége ellenére is egész érdekes, és gondolatébresztő tanulmányt, utána viszont csak nemereistváni magasságokba törő történelmi bulvár és olcsó pszichologizálás következett. Végig az volt az érzésem, hogy az egész könyv csak azért született, hogy Szöőr Anna felvehesse utána a honoráriumot. (És nem ez volt az első ilyen élményem Kairosz kiadvánnyal kapcsolatban.)

Mielőtt elkezdenétek szakállasbácsizni (mert, ugye az vagyok) leszögezném, hogy abban teljesen egyetértek a szerzővel, hogy a prostitúció undorító. Megvásárolt szexuális szolgáltatás és alázat, tehát NEM LEHET önkéntes, vagy legalább „józan belátás” eredménye, hiába áltatja ezzel magát sok igénybevevő. Szegénység és kiszolgáltatottság, családon belüli erőszak, vagy ahhoz nagyon hasonló prostitualizálás kényszeríti erre az útra a nőket, ritkábban férfiakat és, sajnos egyre gyakrabban, gyerekeket. Azzal is egyet értek, hogy a prostitúció felszámolását a családon belüli erőszak megregulázásával kell kezdeni, és hogy ehhez társadalmi szemléletváltozásra van szükség. És azzal is, hogy teljesen szűnjék meg a nők diszkriminálása (lásd pl. munkaerőpiac), de a mindenre rátelepedő PC miatt egyre divatosabb női kvótát például baromságnak tarom. A problémák ott kezdődnek, hogy Szöőr Anna annyira kitágítja a prostitúció fogalmát, hogy már értelmezhetetlenné válik. Mindenféle anyagi és érzelmi függőséget egy kalap alá véve az egész társadalom elkurvulását vizionálja. (Most egy pillanatra álljunk meg, és vegyük számba, hogy kitől függünk anyagilag és érzelmileg! Megvan? Akkor most mindenki döntse el, hogy prostituált-e, vagy sem!)

Szóval olvastam, néha morgolódtam magamban és akkor becsapott a mennykő: „A keresztény ember monogám.” Na baszd meg, helyben vagyunk! Megérkeztünk az utálatos keresztény felsőbbrendűséghez. Arra azért kíváncsi lennék, hogy az ázsiai szextúrára induló német vagy olasz úriemberek közül hány vallja magát kereszténynek. Elég sok szempontot figyelembe vesz a szerző, csak két dolgot nem lát be. Egyrészt azt, hogy a prostituált szolgáltatását igénybe vevők, nem feltétlenül aljas dögök, hanem sokszor szexuális és lelki nyomorultak, akik nem találnak maguknak önkéntes partnert. (És itt el lehetne gondolkodni a netes párkeresők szerepén, de erről majd később.) Másrészt azt, hogy a keresztény konzervativizmus nem mindenre megoldás. (Sőt, szerintem semmire sem az, de ezt most hagyjuk.)

A könyv második, és terjedelmesebb, részével nem is törődnék. A Habsburgok és az angol uralkodók szexuális életével foglalkozó, összeollózott írások önmagukat minősítik. Az egész könyv összecsapott, a részek között hiányzik a kohézió. A bulvár teljesen felesleges, a nyitó tanulmány lehetne kidolgozottabb.

Kedves Szöőr Anna, pénzt keresni máshogy is lehet!

2009. december 7., hétfő

A Bibliától a Da Vinci-kódig

Henrik Lange: 90 klasszikus könyv türelmetlen olvasóknak (Athenaeum, 2009) ford. Takács Orsolya, Pap Zoltán

Ez egy jó ötlet, csak kicsit el lett rontva. A képregénybe oltott százhíresregény működőképes lenne, ha nem egyszerre szembesülnénk mind a 90 "klasszikussal". (Mondjuk, hogy A Da Vinci-kód vagy A Part mitől klasszikus azt nem igazán fogom.)
Jobb lett volna, ha egyszerre csak egy-két darabot jelentetnek meg, mondjuk a pesti est végén, igaz, akkor ingyen kellett volna adni. És jobb lett volna, ha Lange nem korlátozza magát teljesen fölöslegesen három képkockára. Van ahol ez elég, de van ahol ordítóan kevés, és senki nem szólt volna egy szót sem, ha pl. a Bibliára 8-10 kockát szentel.
Ettől persze még vicces, csak van némi hiányérzetem. Hejj, ha tudnék rajzolni...

2009. december 3., csütörtök

Határvidék

Cormac McCarthy: Vad lovak (Ulpius, 2000) fordította: Szentgyörgyi József

Cormac McCarthy engem már meggyőzött a Véres délkörökkel, és a Vad lovak sem okozott csalódást. A regény úgy indul, mint egy jó kis westernfilm, préri, romok, szélzörgés, szegényes temetési menet, szinte hallom hozzá a zenét. Hirtelen nem is tudom melyik évszázadban járok. Aztán persze kiderül, hogy ez a Vadnyugat, már nem az a Vadnyugat. 1949-ben vagyunk, Amerika még a háború hatása alatt áll, az emberek bizonytalanok, érzik az eljövendő nagy változásokat. Texas és Mexikó határvidéke már nem az a klasszikus western színpad, de még nem is az uniformizált amerikai vidék.
Ezen a tájon indul útnak a 16 éves John Grady Cole és néhány évvel idősebb barátja Rawlins, hogy megkeressék a nagy kalandot, azt a vándorló életformát, ami éppen kiveszőben van. A két fiú megszökik otthonról, játssza a törvényen kívülit, kevéske felszerelésükkel nekivágnak a határvidéknek, hogy Mexikóban úgy élhessenek, ahogy akarnak. Persze út közben mindenféle kalamajkába és kalandba keverednek – ahogy ez már történni szokott az úton levőkkel. Hozzájuk csapódik egy még náluk is fiatalabb gyerek, akivel csak a baj van; beállnak marhapásztornak, ahol a lovakkal kitűnően bánó John afféle helyi híresség lesz, de beleszeret a birtokos lányába, és ez a viszony mindent tönkretesz. Börtönbe kerülnek, ölniük kell, hogy meg ne ölessenek, és hiába szabadulnak, a Johnban tomboló igazságérzet és a körülmények végül tényleg törvényen kívülit csinálnak belőle.
Nem a fergeteges és kiszámíthatatlan cselekménye miatt lesz emlékezetes ez a könyv, hanem a hihetetlenül erős atmoszféra miatt. A szaggatott, szikár szerkezet, a hosszú tájleírások, a két szavas mondatokban beszélő szereplők, a semmibe vezető párbeszédek védjegyei a McCarty prózának. Ezek a tizenéves fiúk a maguk módján megvitatják a világ dolgait - a háborút, az Istent, az ember helyét a teremtésben -, és megvalósítják a nagy amerikai mítoszt, a kivonulást a vadonba.
John az út alatt gyerekből felnőtté válik, átéli az első szerelmet. Kalandot keres, de felelősséget talál, útja az ártatlanságból a mulandóság megtapasztalásába, a bűntudatba vezet. Ráébred, hogy a jóság és a gonoszság relatív fogalmak, megtanulja, hogy a történelem nem más, mint a mohóság, az ostobaság és a vérszomj története.
Az élet nem igazságos, az igazság nem az élet.
A lovak már mozgolódtak. John Grady kiszemelte az elsőt, amelyik kitört, lasszót vetett a jobb első lábára, hatalmas puffanással zuhant el a csikó. A többi táguló orrcimpákkal, riadt tekintettel bújt össze. Mielőtt a csikó felállhatott volna, John Grady a nyakára guggolt, a pofájánál fogva fölemelte és oldalra fordította a fejét, melléhez szorította a hosszú, csontos koponyát; a csikó orrnyílásainak sötét kútjaiból feltörő forró, édes kilégzés egy új világ hírmondójaként csapta meg arcát és nyakát. Ezeknek nem lószaguk volt. Annak szaglottak, amik voltak: vadon élő állatoknak. A melléhez szorította a ló pofáját, combja belső oldalán érezte, mint áramlik a vér az ütőerekben, érezte a félelem szagát; fél kezével letakarta a ló szemét, simogatta, s közben egyre beszélt-beszélt hozzá, halk, egyenletes hangon, elmesélte, mit fog tenni; eltakarta a ló szemét, kisimogatta belőle a rettegést.
Rawlins a nyakába akasztott egy gúzskötelet, csúszóhurkot kötött az egyik végére, ráhúzta a csikó hátsó csüdjére, és az elülsőhöz kötözte. Kiszabadította a pányvát, félrehajította, elővette a kötőféket, egyesült erővel felhúzták a ló pofájára és fülére, John Grady végighúzta ujját a ló száján, Rawlins beletette a szájadzót, majd csúszóhurkot vetett a másik hátsó lábra, és mindkét gúzskötelet a kötőfékhez kötötte.
- Készen vagy?
- Készen.
John Grady elengedte a ló fejét, és félreállt. A ló nagy üggyel-bajjal felállt, megfordult, kirúgott az egyik hátsó lábával, félkörbe penderült és elzuhant. Felállt, megint kirúgott, megint elzuhant. Mikor harmadszor is felállt, mintha táncolt volna: rugdosott és ide-oda kapta a fejét. Odébb ment, megállt. Megint kirúgott az egyik hátsó lábával, és megint elesett.
Feküdt egy darabig, átgondolta a dolgot. Mikor felállt, csak állt egy percig, utána háromszor felugrott, aztán nem mozdult, csak a szemét villogtatta rájuk. Rawlins fogta a pányváját, és megint lasszóba rendezte. A potrero másik széléről a többi ló feszült figyelemmel kísérte a mozdulatait.
- Veszett fajta ez itten mindegyik – mondta Rawlins.
- Válasszad ki a legveszettebbet – mondta John Grady -, és vasárnapra adok teneked egy kész lovat.
- Mire kész?
- Hogy teneked megfeleljen.
- Ne bomoljál – mondta Rawlins.
Mire a harmadik ló is oldalgúzsban fújt és meregette rájuk a szemét, már több vaquero állt a kapunál, kávézgattak, és figyelték a dolgokat. Reggel nyolcra nyolc lovat kötöztek meg, a másik nyolc riadtabb volt, mint az őz, szétszóródtak a kerítés mentén, ide-oda szökdöstek és futkostak a nap melegedésével párhuzamosan egyre dagadó porfelhőben, s lassanként megértették, mennyire kérlelhetetlen ez a folyamat, amely mint valami lappangó ragály, különálló és tehetetlen lényekké bénítja addigi szabadon hullámzó és társas lényüket. Ekkora már az összes vaquero odajött a szállásról nézni. Délre mind a tizenhat mesteño kötőfékjéhez kötött oldalgúzsban állt, ahány, annyifelé fordulva; minden kommunikáció megszakadt közöttük. Mint gyerekkezektől heccből megkötözött állatok, csak álltak ott, nem tudván, mire várva, mert szelídítőjük hangja még úgy visszhangzott agyukban, mintha valamilyen istenség költözött volna bele.

2009. december 1., kedd

Hogy ő is ugyanarra emlékezzen


Elina Hirvonen: Hogy ő is ugyanarra emlékezzen (Magvető, 2009) fordította: Houtari Olga (fotó: Olli Karttunen

Már megint egy szomorú skandináv családtörténet, csak ezúttal nem norvég, hanem finn. Elina Hirvonen regénye a családról szól, a családról, mint fikcióról, mint megbomlott, önmagát fölfaló struktúráról. Az elbeszélő Anna családjában egyedül ő „normális”. Testvére Joona mentális betegségben szenved, ami vallási tébollyal párosul, és ezzel a szülei semmit sem tudnak kezdeni. A szülők is gyermekkorukból eredő frusztrációkkal küzdenek, az ő családjaikat a világháború tette tönkre. Az apa hiányától, illetve az apai terrortól szenvedve alakult személyiségük. Csupa-csupa kisiklott élet, és ebből kellene egy működő családot létrehozni. Lehetetlen. A szerepjátszás, a konfliktusok elhallgatása, a lassú elidegenedés óhatatlanul erőszakos robbanásokhoz, és a gyermeki bizalom és ártatlanság elvesztéséhez vezet. Aztán persze mindenkinek bűntudata lesz, pedig senki sem hibátlan vagy ártatlan és senki sem hibás vagy bűnös.
Joona folyamatos kórházi kezelésre szorul, ami semmit sem javít az állapotán. Az apja küzd a tudattal, hogy képtelen volt megérteni és megvigasztalni furcsa fiát. Az anya az elveszett, vagy inkább sosem volt idillt siratja.  Anna olyan kapcsolatokba bonyolódik, amikben az oltalmazó szerepét játszhatja. Így ismerkedik meg Iannel, az amerikai professzorral, aki egy vietnámi háborúban megőrült apa, és egy megaláztatásokkal teli gyerekkor emlékével küszködik, de kettejüknek megváltás lehet ez a kapcsolat.
Torokszorító regény, olvassátok!

Ui.: Jó lenne mindent tudni arról, hogy milyenek voltak a szüleink, nagyszüleink, amikor még nem ismertük őket, milyenek voltak kisfiúnak, kislánynak. És jó lenne emlékezni mindenre a saját gyerekkorunkból, és jó lenne pontosan emlékezni gyerekeink minden szavára és mozdulatára, hogy megérthessük magunkat, ha egyszer majd akarjuk.

Amikor apa másodszor ütött, Joona térdre rogyott. Inge felcsúszott a hátán, apa csizmája a csupasz bőrt érte. - Henri! - anya a nappali ajtajában állt. Az égett sütemény szaga betöltötte a szobát. - Ne! Megsérül a veséje! Anyánál foltos grillkesztyű volt, arcán fekete csík. Apa nyaka sötétvörös. Joonából a nappali szőnyegére csöpögött a vér. Lehajoltam a padlóra és átöleltem Joonát. Félretolt és felállt. Sovány volt és magasabb apánál. Tudta, hogy kell eltörni az ember térdét. Apa elé állt és lábszáron rúgta. Először gyengén, próbaként, hogy lehetséges-e. Apa hátrabillent. Félig felemelte a kezét, és egy pillanatig úgy látszott, mondani akar valamit. A második rúgás olyan volt, mint a karatefilmekben, és szájon találta apát. Vér folyt az állára. A harmadik rúgás a halántékot találta el, és a padlóra döntötte apát. Apa nem szólt egy szót sem. Anya nem szólt egy szót sem. Apa karjával védte a fejét, Joona még egyszer rúgott. Egyenesen a hátába, ugyanoda, ahol ő rúgta meg Joonát. Joona nem ellenkezett, amikor kivezettem. Fogtam a kezét és ráadtam a dzsekijét meg a cipőjét. Felvettem a kabátomat, sapkát és sálat. Anya az ajtóban állt. Még mindig a grillkesztyű volt a kezében. Arcán szürke folttá nőtt a fekete csík."

2009. november 30., hétfő

November könyvtárosa

2009. november 29., vasárnap

Hazaviszlek, jó?

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó? - tárcanovellák, publicisztikák (Magvető, 2009) (kép: Vancsofoto)

Tóth Krisztina népszerű költő - többen kölcsönzik, mint József Attilát, vagy Téreyt, nem is beszélve a Juhászokról -, és még szép is. Ez azért már igazságtalanság. És a prózaírással sincs különösebb problémája. Felépített, gördülékeny írások ezek, de túlságosan simák, nekem hiányzik belőlük néhány redő, szakadás, valami. (Tűz?) Persze lehet, hogy ez a műfaj sajátossága. Újságba való írások ezek. Inkább olvassatok Békés Pált vagy Cserna Bandit.

Amik tetszettek: Teiresziász; Szólánc; Nagy vonalakban a női szexualitásról; Többféle csavarral; Faredőny; Adventurer; Kitántorogtak; Páternoszter; Sors, nyiss nekem tért!; Pepi; Disznósajt; Örkény-árnyjáték 

    Örkény-árnyjáték III. (Ahasvérus)   

    Kétezres évek, párbeszéd Budapesten. Kisebb változásokkal lezajlik minden év december 31-én de. 11h és 12h között. Csöng a telefon, fiatal nő fölveszi. A vonal végén egy öregasszony hangja.
    - Zsuzsika?
    - Csókolom, nagymama, boldog új évet!
    - Ebédeltél?
    - Még korán van. Megyek át anyuékhoz, majd ott.
    - Vigyázz, ha mész át.
    - Vigyázok, nagymama.
    - Azért van otthon ennivalód?
    - Van, nagymama.
    - Zsír van?
    - Nem szoktam zsírral főzni, nagymama.
    - Hallottad a durrogást?
    - Hallottam. Petárdáznak.
    - Reggel is petárdáznak?
    - Reggel is, ilyenkor kezdik.
    - Hangosan petárdáznak.
    - De nagymama, nem is hallja…
    - Liszted van?
    - Minek, nagymama? Nem szoktam sütni.
    - Rántáshoz is kell.
    - Rántani se szoktam.
    - De azért van liszted, ugye Zsuzsikám?
    - Van.
    - És a keresztleveled megvan ugye?

2009. november 27., péntek

Az utolsó farkas


Krasznahorkai László: Az utolsó farkas (Magvető, 2009) fotó: Szilágyi Lenke


A Sátántangó óta nem élveztem ennyire Krasznahorkai könyvet! Megmondom őszintén, nekem általában sok. Nemrég valakitől azt hallottam, hogy nem illik háromnál több mondatot írni egy emailben. Na jó basszus, de az Krasznahorkainál egy regény!
Az utolsó farkas hőse egy gondolkodásból kiábrándult filozófus, akinek élete három szóval is leírható lenne: hiábavalóság, megvetés, megszokás. A neve mögött már nem él senki. Egy végtelenül mocskos város ócska török kocsmájában ücsörögve issza a legolcsóbb sört, beosztva. Ebbe a posványba érkezik egy meghívólevél a távoli Extremadurából, egy megbízás, amit vonakodva fogad el. De mikor már ott van, akarata ellenére is rabul ejti a táj, a meghitt kietlenség, az ott élők időn és téren kívülisége, büszkesége, bátorsága, állhatatossága, amire a külvilág bármikor rászabadíthatja a kárhozatot, és az utolsó extremadurai farkas legendája.

De mindez, a történet, nem is lényeges, csak apropó Krasznahorkai elmélkedéseihez.
(…) a gondolkodásnak vége, mert vagy az helyzet áll elő, hogy gondolkodás előtti tartalmakhoz nyúl vissza, és az kifejezhetetlen, vagy gondolkodás utáni tartalmakra mutat rá, de akkor is néma kell legyen, szükségszerűen, a nyelv ugyanis már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza, és hát akkor ezt meg hogy mondja el ezeknek a jóakaratú, lelkes embereknek, hogy többé már lehetetlen a gondolkozás, hogy nincs benne kaland és nincs benne tét, s hogy ezért nincs mélysége, és nincs magaslata sem, és hogy nem maradt belőle semmi egyéb, mint az ’ADD IDE’ primitív mocska, a nyelv a szennyesünk, ezt gondolta, és ez a gondolat tette tönkre, és ezért bukott meg, és ezért csúszott le az évek során, és csúszott és csúszott egyre lejjebb és lejjebb, az egyetemi katedráktól egészen a Sparschwein hideg kietlenségéig, mert ha azt mondja, márpedig azt, hogy a nyelv szennyes, akkor magától értetődően beszélni sincs értelme róla, sem úgy, hogy ő teszi, sem úgy, hogy más, ez az egész, a filozófia, nincs már, nem létezik, csak olyan, mintha volna, a könyvek a boltok kirakataiban s bent a boltok pultjain: egy ócska szemétdomb, csak álca, csak maszk, csak díszlet, csak egy undorító hazugság, mert el kell fedniük a tényt, hogy valóságos könyvek, valóságos filozófiák helyett állnak ott, (…)

(…) mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt, és ez oly mélyen bele van szerkesztve a dolgokba és a dolgok közti állapotok szövetébe, hogy a szándék bűze mindent betölt, egy kárhozat tehát, egy megvetés műve a világ, ez csapja meg az agyát annak, aki gondolkodni kezd, ezért ő nem is gondolkodik, megtanult nem gondolkodni többé, ami természetesen nem vezet sehová, mert azt a bűzt csak érzi, bármire néz, bármerre fordítja a fejét, ez a bűz ott van, mert végül is az ítélet, mely szintén azonos a világgal, azt is tartalmazza, hogy a hiábavalóságnak is és a megvetésnek is, mely a szándék formáját öltötte fel, tudatában kell legyen, a hiábavalóságnak is és a megvetésnek is, folyton, minden egyes pillanatban, aki gondolkodni kezd, viszont elég lemondani a gondolkodásról, és csak nézni a dolgokat, már létre is jön a gondolkodás új alakban, vagyis megszabadulni nem lehet, akár gondolkodik az ember, akár nem gondolkodik, mindenképpen a gondolkodás foglya, és iszonyatosan facsarja az orrát a bűz (…)

(…) a falkából már nem maradtak csak ők ketten, pontosan tudták, mire számíthatnak, ha ember meglátja őket, ezért aztán állandóan változtatták az útvonalaikat, (…) óvatosak, okosabbak, ravaszabbak és bátrabbak lettek, de nem mentek el, és ezt nem nagyon értette senki, mindenki, aki ismerte akkoriban ezt a farkastörténetet, arra számított, hogy két ennyire eszes állat végleg elmenekül innen, de ezek maradtak, mert tudja, mondta neki a vadőr, és újra elindultak valahová a dzsippel, ez úgy van a farkasoknál, hogy ha egy terület az övék, akkor az örökké az marad, egy területnek ha ők az urai, és ez jelenthet akár ötven hektárt is, akkor ők onnan nem is mehetnek el, ez a törvény, ők, a farkasok így gondolják, vagyis ennek szellemében élnek, ezért nem mozdult innen ez az utolsó kettő sem, ezért nem mentek el, mert nem tudtak elmenni, még a veszély állandó tudatában sem, elhagyni azt, ami az övék, amelynek a határait megjelölték folyamatosan, nem, ez az ő számukra egyenlő volt a lehetetlennel, sőt, ő, mutatott magára ez a José Miguel, meg van róla győződve, hogy a törvényben náluk erős szerepet játszik a büszkeség is, hogy tehát felfoghatjuk úgy is, hogy büszkeségből nem mentek el innen, mert a farkas nagyon büszke állat, büszke, köpte ki szinte a szót a vadőr (…)

2009. november 24., kedd

Aki pislog, fél a haláltól


Knud Romer: Aki pislog, fél a haláltól (Polar könyvek, 2009) fordította: Bogdán Ágnes
fotó: Sigrid Nygaard

Nincs semmi különös ebben a könyveben.
Knud Romer dán reklámszakember és médiaszemélyiség, sok mindent csinál. Saját reklámcéget és tévéműsort vezet, önmagát alakította Lars von Trier Idióták című filmjében, kortárs irodalmi antológiát szerkesztett és kalauzt írt Koppenhága nyilvános vécéiről.
Első regényét 46 évesen publikálta, és mivel ez a könyv a gyermekkoráról, a szüleiről és a nagyszüleiről szól, biztosak lehettek benne, hogy alaposan megérlelte a mondanivalóját.
Romer félig dán félig német családba születtet 1960-ban, egy dán kisvárosban. Anyja a nagyvilági Berlinből került a kis szigetre, a második világháború utáni években. Anya és fia sorsa ebben a mikrovilágban, németként nem lehetett más, mint kirekesztettség, sőt megvetettség. Romer krónikája felvillantja tágabb családjának sorsait, a porosz junker nagyapát, a bombázásokban megnyomorított nagymamát, a keleti frontról csendes őrültként visszatérő férfiakat, a fantaszta dán nagyapát, akinek minden vállalkozása kudarcba fullad, és még sorolhatnám.
Romer prózája nagyon kidolgozott, pontos, éppen kellő arányban vegyíti a pátoszt és az iróniát, és ad hozzá némi abszurd humort. Őszinte, nem játszik az érzéseinkkel, nem trükközik, mégis eléri, hogy a regény az egész nyomorult huszadik század lenyomata legyen, ami bármelyik európai nyelven megszülethetett volna.
Mondom, nincs semmi különös ebben a könyvben, mégis könnyen bekerülhet az idei legjobb 10-be.


Egy olyan városon keresztül vezetett az utunk nap mint nap, amely hátat fordított nekünk, s mi mindent a visszájáról láttunk, csak olyanokkal találkoztunk, akik elhúzódtak tőlünk és elutasítóan intettek, amikor anyám feléjük fordult. Elfordultak, másfelé néztek, az ajtók bezárultak, kifogyott az áru, foglaltak voltak a székek, még a pap is visszahúzta a kezét a karácsonyi istentisztelet után. Egyedül voltunk a világon, anyám a kezében tartotta az életemet, s én is az övét, ahogyan apró léptekkel szaladtam mellette a főtérig, majd végig a visszafelé vezető úton. (…)
Anyám nagyvilági hölgy létére a világ végén kötött ki, s én soha nem fogtam föl, milyen sokat veszített, és milyen újabb veszteségek érték Nykøbingben. A háború után maga mögött hagyta mindazt, ami megmaradt az életéből – elhagyta a családját, a nevét, az országát, az anyanyelvét -, és Dániába költözött, mert beleszeretett az apámba. Tűrte, hogy megalázzák, megvessék, gyűlöljék, mert német, ő imádta apámat, és napistennek becézte. Ő volt a mindene, és az egyetlen, akije volt – abban az időben senki nem akart németekkel barátkozni. – Ach ja – sóhajtott anyám, s ahogy szokott, slukkolt egyet a szivarkából, felhörpintette italát, és feltette a Koldusoperát. Végigénekeltük a Bicska Maxit, az Ágyúdalt meg a Kocsma Jennyt, s amikor ahhoz a helyhez értünk, ahol megkérdik a lánytól, hogy ki haljon meg, kórusban feleltük, hogy mind!
Folyton azt reméltem, hogy minden úgy történik majd, mint a dalban, hogy majd jön egy hajó, fedélzetén ötven ágyúval, és porig bombázza Nykøbinget, megment bennünket és elvisz messzire. (…) és akkor eljön a bosszúállás órája. A piactéren hirdetik majd ki az ítéleteket, és akkor mindannyian megtudják, ki is az én anyám: a szomszédok, az eladókisasszonyok a pékségben, a hentes, a zöldséges, a pap, a gyerekek meg a többiek, egytől egyig letérdepelnek, és nyújtják a nyakukat. Hopplá! – mosolygunk majd egymásra anyámmal, és vég nélkül görögnek a fejek. (…)
Az életemet adtam volna azért, hogy boldognak lássam, nemegyszer megfogtam és simogattam a kezét, és beszámoltam az aznapi eseményekről. Fociztunk, kihívtak a táblához, Suzanne fogszabályzót kapott, az ikrek meghívtak a születésnapjukra – hazudtam. Abból állt a nap, hogy csúfoltak, német disznónak neveztek, a szünetekben elrejtőztem, iskolatársaim kinevették a szendvicsemet, a kerékpáromat és a ruhámat, anyámat se kímélték, a nevét gyalázták. (…) Soha nem vitt rá a lélek, hogy ezt elmondjam neki, mindent megtettem, hogy szórakoztassam – és anyám rám emelte a tekintetét, lassan szétnyitotta a kezét, én mindenemet a tenyerébe tettem, és reméltem, hogy elegendő lesz.

(Apám) Jó ember volt, a légynek sem ártott, arca ragyogott, mint a nap. Nem ivott, nem dohányzott, korán kelt és feküdt, egyetlen alkalommal sem hallottam káromkodni. Nem késett el, jól dolgozott, befizette az adóját, és száz méterrel a kereszteződés előtt lassítani kezdett, akkor is, ha a lámpa zöld volt; mire odaértünk, épp pirosra váltott. Önkéntelenül felállt, ha valamely hatósággal beszélt telefonon, és egyetlen készüléket sem dugott be a konnektorba addig, amíg el nem olvasta a használati utasítást. Kívül-belül kifogástalan volt – a lelkiismerete éppoly tiszta, mint az ingei -, nyakkendőt hordott, mindig kipucolta a cipőjét és makulátlan volt az öltönye. Egy biztosítási társaságnál dolgozott, és minden áldott nap biztosította magát afelől, hogy semmi nem történt.

2009. november 11., szerda

Nehéz kutya


Teslár Ákos: Nehéz kutya (Ulpius, 2009)


Azt hiszem, előre elhatároztam, hogy utálni fogom ezt a könyvet, (Hogy akkor miért olvastam el? Kérdezd az analitikusom!) és majd aljas kérdéseket teszek fel nektek. Például:


Tudod-e, hogy
-    Magyarországon a politikus hazug és képmutató?
-    a nepotizmus és a korrupció alapvető alkotóeleme a társadalmi szerkezetnek?
-    hozzá nem értő emberek ülnek döntéshozó és pénzosztó helyeken?
-    semmi sem működik rendesen?
Aztán tudod-e, hogy
-    elvek és értékek relatívak, döntéseink, választásaink nagyrészt nem szabadok?
-    a világon rengetegen élnek tudatmódosító szerekkel?
-    fiatal emberek gyakran közönyösséggel és cinizmussal álcázzák érzékenységüket?
-    a szerelem megszépíti a világot?
-    szerelem (vagy drog, lelkifurdalás, miegymás) hatására időnként irracionálisan cselekszünk?
Igen? Akkor ne olvasd el ezt a könyvet!

Szóval prekoncepcióval fogtam neki az olvasásnak, és erről nagyrészt a fülszöveg mellett elhelyezett fotó tehet. Sajnos nem találtam a képet a neten, úgyhogy kénytelen vagyok leírni. Szerzőnk egy íróasztal mögött ül. Haja szépen befésülve, nyakkendője pont középen. Jobbját szája előtt tartva, gondolkodó pózban mered a baljában lazán tartott pisztolyra. (Muhaha! Hihetetlenül mesterkélt.)
DE! Végül nem sikerült maradéktalanul utálnom ezt a könyvet, mert magával ragadott a sztori: szerelem, karrier, barátság felbomlása – igazi bildungsroman. Sőt politikai krimi! Amiben még az engem általában zavaró politizálás sem idegesített, mert Teslárnak nagyjából olyan az álláspontja, mint nekem. (Akkor higgy politikusnak, ha ló legel a sírján!) És a regénybeli Teslár könyökvédős Robin Hood figurája is egyre szimpatikusabbá vált az olvasás során.
DE! Sajnos a mesterkéltség nem csak a fotóra jellemző, hanem az írásra is, főleg a vége felé közeledve. A kétféle befejezés meg szerintem egyszerűen döntésképtelenség.
És Burroughsnak sokkal jobban állt a pisztoly!


2009. november 5., csütörtök

Angus öcsém


John Dickinson Carr: A sorozatos öngyilkosságok esete (Európa, 1971) fordította: Bart István

A skótok bolondok. Ez köztudott. A férfiak idétlen szoknyákban flangálnak, a nők is isznak, mint a kefekötő. Állandóan haggist esznek és whyskivel öblítik le. Egy ronda, sziklás országban élnek, a tavaik hidegek és mindenféle szörnyek tenyésznek bennük. Alig van járható útjuk és komor, fűtetlen kastélyokban tengődnek. És minden külföldinek elmesélik a viccet, aminek az a poénja, hogy Angus öcsém kovács volt, de senkinek nem adott egy vasat sem. Viszont nekik van a legfaszább zászlójuk és szurkolótáboruk széles e világon.
Utazáskor mindig túlbiztosítom magam könyvekkel, de legutóbb valahogy elfogyott az olvasnivalóm  és keresgélés közben akadt a kezembe ez a régi krimi. Előtte nem olvastam semmit Carrtól, de valószínű, fogok még. Christie és Wodehouse találkozása a boncasztalon.

2009. november 3., kedd

Minden tanúk legkétesebbike

Günther Grass: Hagymahántás közben (Európa, 2007) fordította Győri László

"Kézenfekvő a hasonlóág: Goethe Eckermann unszolására megírta a Költészet és valóságot. Ez a könyv az Ön Költészet és valósága?

A Költészet és valóság cím magában rejti a valóság kérdéses voltát is. A költészet a valóság kontrolljának eszköze. Ez előtt a dilemma előtt álltam én is, amikor, legyőzve ellenállásomat, úgy döntöttem, elég öreg vagyok már hozzá, hogy visszatekintsek, és könyvet írjak fiatal éveimről. Ebbe a könyvbe azonban bele kellett írnom azt is, hogy mennyire bizalmatlan vagyok tulajdon emlékezetemmel szemben. Az emlékezet hajlamos átrendezni, kicsinosítani a dolgokat, megszépíteni a valóságot, az egymással párhuzamosan zajló, de egymásnak ellentmondó eseményeket úgy rendezni, hogy azok kerek, jól elbeszélhető folyamattá álljanak össze. Le akartam írni ezeket a kétes valóságtartalmú folyamatokat, egyszersmind azt a csábítást is, amelyek ezek jelentenek. …A másik nagy kérdés az volt, hogy mettől meddig terjedjen az az időtartam, amelyet le kell írnom. Gyerekkorom végétől – a gyerekkort szinte teljesen kihagytam – harminckilenctől írtam meg, amikor a háború kitört Danzigban, és a családom életébe is beleszólt, és véget vetett a gyerekkoromnak. Leírom, hogyan nőttem fel, és hogyan formálta és deformálta a nemzetiszocializmus zárt rendszere a gondolkodásomat, hogyan hittem egészen 1945-ig a végső győzelemben, ami nem magyarázható kizárólag a butaságommal." (részlet egy interjúból)

Ez egy kivételesen jól sikerült fülszöveg, nem is nagyon kell hozzátenni semmit. Grass lehántja a hagyma és az emlékezet rétegeit és leírja, mit talál az egyes héjak alatt. Amire emlékszik. Hogy ez igaz vagy sem, nem is olyan lényeges. Nem makulátlan önéletrajzot akar írni, hanem az emlékezés anatómiáját. Az utólagos szégyent, amiatt, hogy nem tett fel kérdéseket, hogy senkinek a szájából nem hangzott el egy „miért” amikor kasub nagybátyját kivégezték a németek és a család megszakította a kapcsolatot az anyai rokonsággal, amikor mindenki szó nélkül vetette alá magát a Párt parancsainak, amikor ismerté váltak a koncentrációs táborokban elkövetett rémtettek. Őszinte – legalábbis annak látszó – emlékirat, akkor is, ha Grass szándékosan igyekszik távolságot tartani akkori önmagától. („a nevemet viselő fiú”, „fiú, aki szemmel láthatóan én voltam”)
Az emlékezés nem is igazán helytálló kifejezés ebben az esetben, ez inkább rekonstrukció, a gyermekkori (és a 20, 30, 40, 50 éves) önmaga újjáépítése. Minden emléke megkérdőjelezhető, mind mellett ott áll egy verzió. Csak kérdések vannak: mennyire lehetett tisztában a barna kaland a szennyességével, mikor morzsolódtak szét az ideálok, mikor váltak bizonyossággá a sejtések? Van-e kollektív bűnösség, és a válhattak-e a németek a háború után kollektív bűnösökből kollektív áldozatokká? A háború áldozataivá, ami a németek számára nem ért véget a fegyverletétellel?
Nehéz kérdések ezek, és időnként Grass is nehezen birkózik meg velük, ettől kissé döcögős lesz a könyv, de azért jó és fontos. Az ötvenes évekről, és művészeti tanulmányairól szóló rész viszont nyugodtan kihagyható.

(fotó: Joseph Gallus Rittenberg)

2009. november 2., hétfő

Október könyvtárosa

Anne az Arlington Heights Memorial Library-ból.
Esküvői ruha romantikus regényekből.


Innen.

2009. október 26., hétfő

Focirodalom: Wolf Haas


"És nem is volt annyira elhagyatott a vidék, mint eleinte gondolta. Mert már jó ideje hallotta a hatalmas lármát. Először azt hitte, képzelődik, mivel csaknem úgy hangzott, mintha közvetlenül a szőlősdomb mögött egy futballstadion lenne, és onnan jönne az ezernyi drukker üvöltése. De meg kell mondjam, hogy a szőlősdomb mögött valóban egy futballstadion volt, és bizonyosan jó pár ezer ember foglalt helyet a falelátókon, hogy már azt hihetted, most vagy a következő pillanatban összeomlik az egész, és ezzel Klöch egy csapásra elveszti a teljes lakosságát.
És amint a Brenner a pénztárnál a plakátot elolvasta, azonnal megértette, hogy ennek a porfészeknek a csapata miért vonzott ma ennyi nézőt.
Mert hát a kupa az kupa, mi sem természetesebb. Mert a sorsolásnál a Klöch a második ligás Oberwarttal került össze, és a klöchi gárda öt osztállyal lejjebb játszott. És ugye a kupa persze nagy esély a kicsiknek, és Ilyenkor minden Foci Dávid azt hiszi, na, ma kiverjük a Góliátot a kupából, szóval bibliai düh, gyakorlatilag.
Na most az ilyen játéknak megvan a maga brutális oldala, mi sem természetesebb. Mert ha a kicsik megérzik az esélyt, akkor nem ismernek se istent, se embert. Ez persze nem csak a focira érvényes. Ez gyakran egy kis országra is érvényes. És akkor egyszerre csak vérben forog mindenki agya, ha kedvező az alkalom. Na jó, persze most nem speciel az osztrákokra gondolok, ez sokkal inkább amolyan általános megállapítás inkább.
Egy szó mint száz, a klöchi focipálya kicsit amolyan pokolkatlanná változott, mert röviddel a lefújás előtt, amikor a Brenner megérkezett, még mindig null nullra állt a meccs. Két-három klöchi játékos már görcsökben fetrengett a füvön, mert hát a követelmények a fejükre nőttek, mi sem természetesebb. De fel, fel, gyerünk tovább! És az oberwarti sztárok egyik lövést a másik után küldték a klöchi kapura, zárótűz, gyakorlatilag. De a kapus, az egy varázsló, akár hiszed, akár nem. És akkor alsó hangon szóltam.
Aztán egy akkora fault az egyik klöchi védő részéről, olyan durva, hogy hallottad a csontok recsegését. És amint a játékvezető kiállítja a védőt, a közönség bitóra akarja hurcolni a bírót. De a pálya szélén ott a rendőrség, hála istennek, ezt kell, hogy mondjam. Már masíroznak is föl a kutyások. És a publikum összeszarja magát a farkaskutyáktól, úgyhogy mégsem akasztja fel a bírót.
A hosszabbítás után még mindig null nullra állt a meccs. És akkor most tizenegyes rúgások, mi sem természetesebb. Az Oberwartnál az egykori válogatott játszott, a Bacher, és ő lőtte az első tizenegyest - miért mire számítottál?! A felső ficakba. Klasszabbul már nem is lehet. De a klöchi kapus még klasszabb, mert kihalássza a felső léc alól a labdát.
De a lényeg a lényeg, hogy a klöchi játékosok belőtték az összes tizenegyest, és kiejtették az Oberwartot a kupából. És az ilyen eufória persze ragadós, mert a Brenner hazafelé vezető úton egészen más hangulatban volt, mint odafelé." (17-19. old.)

"Régebben, amikor még nem mindenkinek volt pénze tévére az emberek a vendéglőbe jártak tévézni. Na, az volt a nagy buli, természetesen. Miért, mire számítottál? A mexikói focivébé alatt egész Klöch a Löschenkohlnál ült. És egyetlen ülőhely sem akadt sehol, amikor a brazilok az olaszokat hülyítették a döntőben.
Négy egyre hülyítették, még ma is emlékszem, és egész Klöch a braziloknak szurkolt, naná, hát Pelé egy varázsló, mi sem természetesebb. Totál fekete, teljesen fekete néger, mert persze, na ja, vannak világosabbak is, de a Pelé fekete, mint a szén, szóval szénfekete néger, érted. És fehér szemei voltak, világító fehér szemei, egy művész, hát ma már nincsenek ilyenek, nem kérdés ez. És az ilyesmi manapság nemigen esik meg mégegyszer, mert azoknak odaát már sokkal jobban megy, mint régen, és ha te manapság egy nyomornegyedben nősz fel, azért még megvan mindened, színes tévé, videó, szóval ma már minden megvan a népeknek a nyomornegyedben. És a kissrác már nem veszi olyan nagyon komolyan magát a fociban, hiányzik belőle az igazi kakaó, mert ma már nincsenek valódi nyomornegyedek. És lehetsz talán egy jó focista, na de Pelé nem lehetsz, azért ezt valljuk be őszintén.
A színes tévéről akkoriban a Löschenkohlnál csal álmodni tudtak az emberek, a fekete-fehér meg eleinte olyan volt, hogy örülhettél, ha volt kép egyáltalán. Mert gyakran egyszer csak kép van, de nincs hang, és gyakran egyszer csak van hang, de nincs kép. És akkoriban volt egy kapcsolód, amivel kikereshetted magadnak, hogy akkor most mi legyen az ábra: jó kép legyen vagy jó hang. Vagy persze a kompromisszum: rosszabb kép, de picivel jobb hang. De a csíkos adásnál nem volt semmi idegesítőbb, egy fél kép a csík fölött, egy másik fél alatta, és akkor a Pelé a saját fején focizott a Puma csukájában." (30-31. old.)

2009. október 21., szerda

Úton egy barát felé

Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé (Scolar, 2008) ford. Földényi Júlia

Általában nem érdekelnek a szerző életrajzi adatai, de most fontosnak tartom megjegyezni, hogy Niels Fredrik Dahl Linn Ullmann férje. Szeretnék továbbá hangot adni ama reményemnek, hogy nincsenek gyerekeik, és szeretném kijelenteni, hogy semmilyen körülmények között nem vennék részt közös programon a házaspárral. Annak ellenére, hogy mindketten kiváló írók.
NFD regénye felkavaró, szomorú, de lírai szépségű könyv. Főhőse, a 11 éves Vilgot, úton van egy barátja felé. Nem meglepetés, mondhatnátok. És nem meglepetés az sem, hogy valami történik Vilgottal ezen az úton, amitől felnőttként sem tud megszabadulni. Ez sejthető már az első néhány oldal után. Az elbeszélés kétfelé tart ettől az úttól, egyrészt vissza Vilgot gyermekkorába, másrészt a jelenbe, a felnőtt Vilgot életébe.
A fiú, bár ezt nem fogalmazza meg, a boldogságot keresve indul útnak, vagy legalábbis valami jobbat keresve, mint a családja. („Olyan volt, mintha a föld alatt laknánk… Azt hittem, a többiek megfordulnak utánunk, mikor feljövünk, mert földből vagyunk, rútak, torzak vagyunk, nyálkás lepedék lóg rólunk, a szánkból sötétség folyik, a szemünkből sár csorog.”) Vilgot normális gyerek, vannak barátai, titkai, fantáziája időnként messze viszi a valóságtól. Kezdetben nem is egyértelmű, hogy a felidézett emlékek és szereplőik (a Mérgesbéres, a Kólásember) valóságosak-e, vagy csak Vilgot képzeletében léteznek. A gyermeki félelmek sem kerülik el, sokszor önmagát okolja mások hibái miatt is. (Egyébként is, sosem tudhatjuk pontosan, mi jár egy gyerek fejében. Félni és félteni mindig van kit és kitől.)
A felnőtt Vilgot vonakodva idézi föl az emlékeit. Magányos, napról-napra élő különc lett. Olyan ember, akivel az anyák riogatják az engedetlen gyerekeket. Pedig csak egyszer hibázott, amikor útközben beült abba az autóba, amiből az óta sem tud kiszállni….

"Valaha azt hittem, aki egyszer meglát engem, rögtön megszeret. Hogy van bennem valami különleges, amit anya meg apa nem vesz észre, mert szemüket ellepi a sár és a nyálka, de amit mindenki más meglát. Ma már tudom, hogy nem szeret senki. Azt hittem, az idegen emberek pillantásában csakis barátra lelhetek. Ma nincsenek barátaim. Azelőtt sajnáltam magam, de ez már elmúlt. Nem csupán megvetem és vádolom önmagamat. Beismerem, hogy valami ellenállhatatlanul vonzott a Kólásember felé, tudtam, hogy nem szabadna beülnöm mellé a nagy kék kombiba. De azt hittem, a Kólásember látja azt, amit anya és apa képtelen voltak meglátni. Azt hittem a Kólásember egy a sok ember közül, akik szeretnek engem. És nem volt hová mennem, nem volt hol lennem azon az estén."

2009. október 13., kedd

versszakadás


Aczél Géza: (vers)szakadás (Alexandra, 2008)


Réges-régen egy messzi galaxisban hosszú éveken keresztül oktattak engem az irodalom történetére és elméletére. Ennek jelentős részét verstani pallérozásom tette ki. De ez az idő elmúlt, az időmértékek és ritmusképletek eltávoztak tőlem, tudásomból mára annyi maradt, hogy vers az, amiben a sorok nem érnek ki a lap széléig.
Verseskötetről ajánlót írni lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Kb. annyira, mint egy dagadt tevének átjutni a tű fokán, vagy gólt lőni Gigi Buffonnak. Ellenben verset olvasni jó, és – a közhiedelemmel ellentétben – nem csak hivatásos irodalmárok, az intertextualitás és narratív struktúra labirintusában bolyongó kritikusok, és tarisznyás bölcsészhallgatók szórakozása lehet. 

rabiát

mielőtt egy szélütés vagy egy infarktus eltemet talán nem ártana mélyebben
szemügyre venni a jellemet mely aligha a szférákból lehorgászott önbecsű
ajándék s bár mozoghat benne némi génspirál a gyerek mohó vegyértékeiből
visszamaradt vágykép a nyelved alól szívósan kipréselt jóság verbálisan
kicsinosított szelleme a balgák riadalma hogy ezeknek kellek-e vagy gyors
felismeréssel sátrat ütő tekinteted lendületében a cinikus féltés mikor már
a rövidre zárt alacsony érdekek mentén nem hiányzik semmilyen megértés
csak a vadgesztenye gubók tövises magánya kulcsra zárt szobákban az árva
öncsalás mivel a lelassult tempókban fogy a bűn s könnyen gyűjtögetheted
amint a síkos fórumokon sok nekivadult szónok a közeg mámorától kancsal
igazságok felé fölhevül fölszárnyal elterül – ez a vesszőfutás igazából
nem is érdekel nekem a biológiai mozgás mélye kell a megtöppedt sejtekből
elinduló kontrajáték ahol a nagyjából lemorzsolt élet rutinja másodlagos
szándék szakadékokat elkerülő bölcs igyekezet melyben morálisan már alig
tudod srófolni az igazakna járó érveket s kezded összemosni a térképként
szétterített etikát pedig csak annyi történt hogy egy-két évtizeddel odább
elfelejtettél néhány arcot elhagytad a gyufád fölvetted első szemüveged
melynek látókörébe a hétköznapok addigi éles kontúrja belederesedett
s a magadba magyarázott megértés finom résein kezdett átszivárogni
valami ismeretlen idegenség melyben már nincsen fenség megbicsaklanak
a magukat állandósító tiszták kik a méregpoharat valahol éppúgy kiitták
mint enyhén züllött elődeik de nekik még telik a hites fohászból míg rád
te jámbor szitálni kezd egykedvűen a társakat eleresztő ősz bandukolsz
valami furcsa lápos tájon legelöl s mihelyt szigorúan formált alkatod
mögül kiüzen bomlott idegek udvarából néhány födetlen hiátus már lépsz is
rabiátus öregként előre szokod a gyűlöletet a puha élethelyzetekre rosszul
reagálsz bontod a megértés fáradsággal épített falát s nyújtogatod vékonyuló
nyakad mérgesen topogsz mi van a golyókkal vert kőkerítés mögött odaát

2009. október 8., csütörtök

Svindlerek


Jim Thompson: Svindlerek (Agave, 2009) ford.: Varga Bálint


Roy Dillon egy kedves, szimpatikus férfi, kifejezetten tehetséges ügynök, aki remekül manipulálja az embereket. Szerény körülmények között él, kerüli a feltűnést, vonzódik egy kedves ápolónőhöz, és élete lehetősége előtt áll, mert hamarosan kinevezik értékesítési igazgatónak.
Roy Dillon egy aljas csaló, aki piti kis svindlikkel veri át a balekokat, viszont olyan jól csinálja, hogy komoly tőkét halmozott fel. Szerény körülmények között él, kerüli a feltűnést,  nála évekkel idősebb szeretője határozottan az anyjára emlékeztet. Mindkét nő a törvény másik oldalán próbál érvényesülni, nem is rosszul.
Roy Dillon önmaga rabszolgája. Felépített magának egy személyiséget, és abból él, hogy ezt árúba bocsájtja. De képtelen megszabadulni ettől az alaktól, sem a nagyobb svindlik, sem a tisztességes élet felé nem vezet számára út.
Roy Dillon a 60-as évek Los Angelesében él, de kietlen és kegyetlen világa lehetne bárhol és bármikor.

Jim Thompson nem volt sikeres ember. Sokféle munkával próbálkozott és közben írt. Első sikeres regénye a Killer inside me lett 1952-ben. Ezután szinte évente jelentek meg könyvei, de a népszerűség ellenére a hivatalos és anyagi elismerés elmaradt. Ezért aztán minden adandó írói munkát elvállalt.
Jim Thompson vérbeli egzisztencialista krimit írt, igazi, jó kis noir regényt.


Az Agave.45 sorozatban az ötvenes-hatvanas években keletkezett klasszikus amerikai ponyvákat adják közre.

2009. október 7., szerda

Mi lesz velünk Nyesztor Ivanovics?

Szécsi Noémi: Utolsó kentaur (Ulpius, 2009)

Úgy látszik mostanában olyan magyar regények kerülnek a kezembe, amikben központi szerepet játszanak a 2006-os... mondjuk,... tüntetések.
Szécsi Noémi könyve ízig-vérig Budapest-regény, a 20 év körüliek nagyváros-érzésének lenyomata. Hősei nagyon különböző családi háttérrel érkeznek nagyjából ugyanoda. Egyetemisták, akik könyveket is olvasnak (igen, vannak olyanok is, akik nem), biciklisfutárként keresik meg az albérletre valót a "hivalkodónak épült, mostanra szomorúra szürkült házak" között.
Anarchistának vallják magukat, bár az anarchistákról csak annyit tudnak, hogy menő arcok voltak, robbantottak, és kúl neveket viseltek (Mahno, Bakunyin, Kropotkin, Princip). Materiális táplálékuk kifli és párizsi, szellemi táplálékuk az anarchistákról szóló kevéske szakirodalomtól a Gede testvérek kiadványaiig, a Népszavától a kurucinfóig bármi, ami szélsőséges. Szóval faszok, na.
Ennek ellenére szimpatikusak, mert - kezet a szívre - ki nem érzett még késztetést, hogy lezúzza a járdán parkoló SUV-okat, megzabáltassa a gazdikkal az otthagyott kutyaszart, jól bemázoljon egyet a puccos kávéházakban ücsörgő bankfiúknak, celebeknek, stylistoknak és a többi trendi seggfejnek. Le a burzsoáziával!
Ezek a fiúk már a rendszerváltás után nőttek fel, nem tudnak és nem is akarnak az átkoshoz viszonyítani, viszont becsapottnak és kiábrándultnak érzik magukat. Csórók, akiket iszonyatosan idegesít a "politikai és gazdasági elit" és a slepp. Tehetetlenség érzésük és irigységük hajtja őket előre.
Szécsi Noémi könyve, az én olvasatomban, ironikusan nézi ezeket a minden kispolgáriságot kényszeresen kerülő fiúkat, de kigúnyolja a független, önálló gondolatot még csak hírből sem ismerő trendi és sznob birkákat, és az úgy nevezett elitet.

Ez úton hívom fel figyelmeteket, hogy az AKA továbbra is várja a tagokat.

Mahno beleivott a förtelmes aluljárói büfékávéba, elfintorodott, de aztán a szép vágykép kisimította a vonásait.
- Milyen jó lenne, ha egyszer tényleg felrobbana ez az egész!
- Mi? Egész Magyarország?
- Akár. De én Budapesttel is beérném.
Csodálatos gondolat volt. Mahno úgy képzelte el, mint az antik Róma lehanyatlását, melynek maradványain új város épült. Buda kívül esne a bomba hatókörén, az megmaradna, s fel, a hegyek közé költöznének a gazdagok. Mindenki páncélozott autóval járna, magas falak mögött lakna. A Rózsa domb alatti barlang tórendszerében űznék a vízi sportokat. Csinos szobalányruhába öltöztetett kreol bőrű vagy mandulaszemű dadák sétáltatnák a kerítéssel védett hegyi ösvényeken az előkelő kis porontyokat, mint Argentínában. Pest az enyészeté lenne, üres, kirabolt, elhagyott házak állnának végig a Nagykörúton, és még nappal is sötét lenne, ónos eső esne, mint Sin Cityben. Kínai cipő- és ruhakereskedők, ukrán maffiózók, nemzetközi kurvák alapítanának itt városállamot, és csak azok maradnának, akik sem kincs, sem pénz árán nem szökhettek át az éjszakai csempészcsónakokon a másik partra. Mert a budai parti őrség éjjel is óriásreflektorokkal pásztázná a vizet, és minden mozgó tárgyra habozás nélkül lőne.
A Bazilikába egy óriási kaszinót képzelt rulett- és pókerasztalokkal a padsorok helyén, nyerőgépekkel a mellékotárban; a Dohány utcai zsinagógába elegáns szórakozóhelyet, a karzaton hatalmas DJ-pultokkal. A valaha elegáns szállodákat egy az egyben kuplerájjá lehetne alakítani. A lakóházaknak nem lenne emeletük, mint a lebombázott Berlinben, az emberek a földszinten laknának, vagy alaksorban, pincében. Csak a banknegyed maradna meg épen. Azt magas fallal vennék körül, pontosan úgy, ahogy a berlini falat építették. Csak a Lánchídon lehetne hivatalosan átjutni Budára, azt nem rombolnák le, mint fontos ipari műemléket.