Ezzel a

Háy János: Háyland (Palatinus, 2011) [5 szomorúmanó]

Ezzel a Jánossal én olyan szívesen leülnék egyszer sörözni. Beszélgethetnénk indiánokról meg szomorúmanókrók, és hogy milyen egy magyar író, amikor síel. Szerintem jól kijönnénk egymással.

Anna Gavalda: 35 kiló remény (Magvető, 2009. Fordította: N. Kiss Zsuzsa) [3 kiló csalódás]

Ezzel az Annával úgy elmennék egyszer vacsorázni. Mesélnék neki a nagyapámról meg a fiamról. Elmondanám neki, hogy azért nem ilyen egyszerű ez. Meg azt is elmondanám neki, hogy egyetlen jó mondatra nem lehet egy egész könyvet alapozni, még egy novellát sem. Azt meg megüzenném vele a kiadójának, hogy több művet is ki lehet adni egy kötetben. Nem eretnekség az.

Nádasdy Ádám: Soványnak kéne lenni (Magvető, 2005) [4 fonos tárgy]

Ezzel az Ádámmal én úgy le 

Na nem, azt azért mégsem. De azt elmondanám neki, hogy nagyon szeretem, ahogy a tárgyakról ír. És ez nem kevés.

A nemnövekedés diszkrét bája

Serge Latouche: A nemnövekedés diszkrét bája (Savaria U.P., 2011. Fordította: Balogh-Sárközy Zsuzsanna)
[4 kivitelezhetetlen terv]

Bevallom, nem vagyok jó fogyasztó. Hosszú évek óta élek ugyanabban a lakásban, használom (ritkán) ugyanazt az autót, és még sokáig nem lesz ebben változás. Nem cserélek pár évente tévét, mosógépet, telefont, számítógépet. Többnyire otthon eszem, és vezetékes vizet iszom. 

Bevallom, olyan is van, hogy egyszerűen nincs pénzem a fogyasztani/birtokolni kívánt termékre, de igyekszem tudatosan is korlátozni a fogyasztásomat. És ehhez most már ideológiám is van, a nemnövekedés diszkrét ideológiája, és nem csak az otthonról hozott hagyomány. (Ami nem romlott el végleg, azt nem cseréljük le. Ami még használható valamire, azt nem dobjuk ki.) 

Azért teljesen nem vagyok meggyőzve. Latouche nem tudott megnyugtatóan tisztázni egy-két dolgot. (Pl. hogy mi lesz a visszafogott fogyasztás esetén a munkanélküliséggel, vagy mi lesz az olyan országokkal, ahol most kezdenek csak igazán fogyasztani – Kína, India, Brazília). És persze utópia az egész, mert olyan szemléletváltásra, társadalmi átalakulásra lenne szükség hozzá, amire szerintem a nyugati civilizáció komoly kényszerítés nélkül már képtelen. 

Volt egy olyan érzésem olvasás közben, hogy úgy akar kivezető utat mutatni a szerinte mindenképpen bekövetkező összeomlásból, hogy akaratlanul lefesti egy összeomlás utáni világ képét. (önkorlátozás, helyi termelés – fogyasztás, közösségi elosztás) 

Mindenesetre szép terv. Ajánlanám a tankönyvjegyzékre.

Drámázok

Nem nagyon szoktam drámát olvasni, olyan furcsa érzésem van közben, mintha valami hiányozna a szövegből, de volt mostanában a molyon egy drámaolvasós kihívás, és ennek kapcsán három rövidet legyűrtem.

Nem bántam meg.

François-Marie Banier: Soha nem szerettelek (5)

Egy fiú (már negyven körül, épp készül elvenni a gyereke anyját, és ezzel kiszakadni a sajátja ellenőrzése aló) és az anyja (kicsit zavart, elvárásaival és önelégültségével megkeserítette a gyerekei életét, kiszipolyozta a szeretetüket) párbeszéde. 

Hosszú évek alatt összecsiszolt, tökéletesen bejáratott basztatás.

Andrus Kivirähk: Kék vagon (5)

A negyven körüli észt generáció szocializmusélményét próbálja megragadni Kivirähk ebben a drámában. Azaz az enyémet is, csak észt nélkül. (És jóval kevesebb szovjet-orosz kulturális hatással.) 

Sokan vádolták kommunista nosztalgiával ezt a fiút, de ha ez nosztalgia, akkor a nosztalgia valami kurva keserű dolog. Ez inkább valami furcsa vágyakozás egy meglehetősen korlátok közé szorított gyerekkor után, ami a maga módján mégis szép volt. Az utolsó olyan generáció önvallomása, amelyik még felnőtt fejjel tapasztalta meg a megvalósult szocializmust és már felnőtt fejjel kellet beilleszkednie a megvalósuló fogyasztói társadalomba. Európa másik felén senkinek nincs ilyen tapasztalata. 

A négy férfi egyikük születésnapján jön össze, bepiálnak, ökörködni kezdenek, felidézik a gyerekkorukat. Ez komcsi nosztalgia? Ugyan már! Ezek a régi válaszok, régi reflexek, amiket az ital előhozott. A beivódott, vérré vált múlt. 

A generációk között alig van kommunikáció. Nem értik egymást. Az idősebbekben még benne van a mi van, ha visszajönnek félelme. A harminc alattiak már nem értik, miről beszélnek a negyvenesek, a húsz alattiaknak meg már olyanok ök, mint az atlantisziak – egy rég letűnt civilizáció hírnökei.

Marie Jones: Kövek a zsebben (3,5)

Két egyszerű ír fickó statisztál egy amerikai filmeben. Közben bepillantunk – talán túlságosan direktben is – a változó ír világba, a globalizálódó, amerikanizálódó kisváros életébe. Tragikomikus történet, ami így olvasva nem ütött igazán. Előadva azonban biztosan kimondott bravúrdarab, mert az összes szerepet a statiszta játssza.

Háborodjatok fel!

Stéphane Hessel: Háborodjatok fel! (Scolar, 2011. Fordította: Burján Mónika)
[4 év az ellenállásban]

Ezaz bazdmeg! Csak keményen tata! Ahogy egy egykori ellenállóhoz illik! Háborodj föl és rúgd szét a seggüket! 

Nem értek egyet vele mindenben, de abban maradéktalanul igaza van, hogy nem erről volt szó. Sem akkor, amikor meghirdették a szabadság-egyenlőség-testvériséget, sem akkor, amikor legyőzték a nácikat, sem akkor, amikor megszövegezték az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát. 

Nem erről volt szó! 

Háborodjatok fel! 

Én felháborodok 

a mérhetetlen szegénységen és a mérhetetlen gazdagságon., 

a törvény előtti egyenlőtlenségen és a kirekesztésen. 

a környezetszennyezésen és a túltermelésen. 

a korrupt és képmutató politikai eliten. 

a reklámon és a manipuláló médián. 

a hatalmasok arrogancián.

Háborodjatok fel!

[Stéphane Hessel 

Berlinben született 1917-ben vegyes házasságból. Apja zsidó író, fordító (Proustot fordít németre Walter Benjaminnal) Franz Hessel, anyja író, festő Helen Grund. 

1924-ben a család Párizsba költözik. Stéphane gyerekként gyakran találkozik a avantgárd hírességeivel. Szülei ihlették Henri-Pierre Roché Jules és Jim című regényét, amiből Francois Truffaut forgatott filmet. 

1940-ben zsidó származása miatt letartóztatják, de megszökik a börtönből. 

1941-ben Londonban csatlakozik a De Gaulle vezette Szabad Franciaországhoz. A kémelhárítási és felderítési irodára kerül. 

1944 márciusában titkos szervezési feladattal Párizsba küldik. Júliusban letartóztatja a Gestapo. 

Buchenwaldba deportálják, de mielőtt felakasztanák, valahogy sikerül kicserélni személyazonosságát és halottéval. Mint Michel Boitel francia marómunkást átszállítják egy hadiipari üzembe, ahonnan sikerül megszöknie. 

1946-ban a Külügyminisztériumhoz kerül. Az ENSZ-hez helyezik ahol hamarosan Emberi Jogi Bizottság titkára lesz. René Cassin munkatársaként részt vesz az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának megszövegezésben. 

Szinte egész életében diplomataként dolgozik, nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozik, de egyre inkább kiábrándul a politikából, mert úgy látja, hogy a többség csak egy jól fizetett és kényelmes állást lát benne.]

Fa, folyó

Michel Onfray: Az utazás elmélete (Orpheus, 2011. Fordította: Romhányi Török Gábor)
[3 és fél hónap magányos utazás, és bocs hogy nincs rendes ismertetés, ez egy filozófiai esszé az utazásról, de belőlem most ezt hozta ki]


Fa, folyó

Úton lenni.
Feszült csodálkozásban élni,
és elhagyni útközben
a régen cipelt terheket.
Mindenhol utak kezdődnek,
és mind végtelennek tűnik.
Úgy olvasom a térképet,
mintha regény lenne.

Magam mennék,
örökös vitában magammal.
Legurulnék a 66-os úton,
megkerülném a Horn-fokot,
végigjárnám az El Caminot,
és átrobognék egy kontinenst
a Transzszibériai vasúton.

Tudom, tudom…
Végül is jól van így: fa vagyok.
De néha folyó lennék.

Ez kriminális

„Egy belga fiatalember megunja, hogy csupán egy jelentéktelen vidéki lap tudósítója, és vonatra száll, hogy meghódítsa a világot. 1922. december 11-én hajnalban olcsó esőkabátjában, kopott cipőjében, két kis bőröndjével és feleségével a karján megérkezik a Gare du Nord-ra. Eltökélt szándéka, hogy az írásból fog megélni.”

Hölgyeim és Uraim: Georges Simenon

Öt évvel később már sikeres és anyagilag is elismert szerző. Tizennyolc különböző álnéven publikál bűnügyi, szerelmes, erotikus, humoros novellákat és regényeket. Jól él. Divatos helyeken vacsorázik, és a legjobb szabóságokból öltözködik. 

Tíz év elteltével megjelennek a Maigret-sorozat első kötetei, amiket újabb tíz év elteltével még mindig ír. Detektívje hírnevet és gazdagságot hoz neki, de küzd vele. Szinte féltékeny a népszerű felügyelőre, úgy érzi a figura túlnőtt rajta, megakadályozza abban, hogy nem a krimi műfajában írt munkái bekerüljenek a „magas irodalomba”. Bármit is ír, könyvei rendre a krimik között kötnek ki a könyvesboltokban. A 19. kötetben nyugdíjba küldi a főfelügyelőt, de az olvasók visszakövetelik. 

Negyven évvel Párizsba érkezése után dúsgazdag emberként települ vissza Európába az Egyesült Államokból. Svájci kastélyában fogadja tisztelőit és barátait Jungot, Fellinit, Jean Renoirt, Chaplint és Henry Millert. Azért nem minden tökéletes: a magánélete meglehetősen romos. Első felesége elhagyja, a második megbolondul, a lánya öngyilkos lesz.

Ötven év után úgy dönt, elég volt az írásból. Az 1972-ben megjelenő Maigret et monsieur Charles című regényben egy busszal halálra gázoltatja az akkor 85 éves felügyelőt.

HHhH

Laurent Binet: HHhH [Himmler agyának neve Heydrich] (Európa, 2011. Fordította: N. Kiss Zsuzsa.)
[4 beragadt szar Sten géppisztoly]

Kamasz koromban számlálatlanul olvastam a második világháborús könyveket. Egyrészt, mint a fiúk többségét, érdekelt, másrészt rengeteg ilyen könyvünk volt otthon. Tényleg mindent elolvastam: Eisenhower emlékirataitól az emigráns lengyel pilótákról szóló könyvig, még Csakovszkij ötkötetes blokádtörténetén is átrágtam magam. Ezek a könyvek nagyrészt a Zrínyi kiadótól kerültek hozzánk. A Balatonnál majdnemtelekszomszédunk volt a kiadó vezetője, és nagyapám kisebb karbantartásokat végzett náluk, nagyanyám meg időnként nekik is főzött. A fizetségen kívül időnként egy adag könyvet is kaptak. 

A vezérőrnagy fura egy fazon volt. Én csak tábornoki „pizsamában” vagy atlétatrikóban láttam. Egyik esetben sem volt benne semmi katonás, viszont eléggé sarkos volt. Még csak porbafingó voltam, de már jónapotkívánokkal köszönt nekem is, előre, én meg valamiért folyton zavarban voltam a jelenlétében. (Szerintem nagyapám is, aki néha reflexből összecsapta a bokáját, amikor beszélt vele.)

Már akkor is izgatta a fantáziámat a Heydrich elleni merénylet. Nagy baromságnak tartottam. Talán furcsa, hogy kamaszként nem a romantikus-partizános oldala fogott meg, de így volt. Könnyedén ítéltem el a két ellenállót, és az egészet londoni kényelméből kitervelő Benešt. Úgy gondoltam, tisztában kellett lenniük azzal, hogy kegyetlen megtorlás lesz a németek válasza, és ha ezt felvállalták, akkor nem csak ostoba hősködők, hanem felelőtlen kalandorok is.

Alapvetően nem változott a véleményem ezzel kapcsolatban, de már kicsit árnyaltabban látom a dolgot. (Nem e miatt a könyv miatt, hanem mert öregszem, és fejlődik az agyam.)

A Heydrich elleni merénylet nagypolitikai játszma is volt. A szövetségesek elvárták a csehszlovákoktól, hogy ők is tegyenek valamit (példaként ott volt a lengyel Honi Hadsereg), másrészt Benešék attól féltek, hogy ha nem hajtanak végre valami látványos akciót, akkor teljesen elhal az egyébként sem túl izmos hazai ellenállás, és a győztes háború után kisemmizik a cseheket. (Voltak erre utalások, a szövetségesek kezdetben úgy gondolták, hogy Csehszlovákiát csak a müncheni határok szerint állítják vissza.) A merényletnek tehát nem csak a kegyetlen Heydrich kiiktatása volt a célja (ennyi erővel lehetett volna Frank is), hanem, a zsarnokölés régi jogához való visszatéréssel, az ellenállásra való buzdítás is, a németek legyőzhetetlenségébe vetett hit megrendítése – és erre keresve sem találhattak volna jobb alanyt a mintanáci-mintaárja Heydrichnél. Más kérdés, hogy mit szóltak ehhez a lidiceiek, de erre jöhet a közhely: a háború áldozatokkal jár. 

Binet könyve érdekes kísérlet. Nem hagyományos történelmi regény, még kevésbé történeti munka. Az egymást váltó fejezetekben keverednek a merényletről szóló részek, és a regényírás folyamatát, a szerző életét bemutató epizódok. 

Binet annyira személyesen adja elő az eseményeket, mintha maga is érintett lenne. Olykor személyeskedő is. Bár történész, felvállaltan nem törekszik az objektivitásra. Kedvenceit, Benešt és a két ellenállót (Jozef Gabčik, Jan Kubiš) ajnározza, a nácikat gyűlöli, a szerinte kollaboráló cseheket megveti. Könyvében keverednek a történeti tények, és a lyukakat kitöltő kitalált elemek. 

Nem bántam meg, hogy elolvastam, de okosabb nem lettem tőle. Még mindig nem tudom, nyertek-e valamit a csehszlovákok a merénylettel (persze a Szudétavidéken kívül, ahol Lidicért is megfizettek). Hacsak azt nem vesszük nyereségnek, hogy azok a nyugati politikusok, akiknek ’42-ben még voltak illúzióik a nácikkal kapcsolatban, a fennen hirdetett lidicei eset után nyugodtan kitörölhették velük a seggüket. 

Szerencsétlen boszorkány

Marie NDiaye: A boszorkány (JAK, 2004. Fordította: Földes Györgyi)

[4 és fél alakváltó]

Lehet, hogy jó lett volna, ha anyám jövőbelátó. Igaz, hogy a húgom örökölte volna a képességét (mert ezek a dolgok mindig női ágon öröklődnek, mint az köztudott), de talán megóvott volna néhány ballépéstől. Az is igaz, hogy így is óvott állandóan. 

Biztosan mindenki gondolt már rá, hogy milyen jó lenne belelátni a jövőbe, pedig terhes és fárasztó dolog ez a leskelődés.

A regény főhőse Lucie sincs kibékülve a tudásával (persze lehet, hogy csak azért, mert nem tudja elég jól használni), de azért továbbadja életrevaló és pragmatikus (másként: akaratos és könyörtelen) lányainak. 

A jövő ismerete persze nem ment meg attól. Lucie hiába látja / látná, mi fog történni a férjével, az apjával, a lányaival, nem tudná megakadályozni. Lehet, hogy nem is akarná. Mert ez a Lucie fura egy szerzet. Nem tudtam eldönteni, hogy ilyen kibaszottul végtelenül toleráns e, vagy ennyire nincs benne akarat és szenvedély. 

Emberi kapcsolatainkról szól ez a regénye, amik olyanok, mint egy-egy érme: különböző oldalaikról egészen más képet mutatnak, és NDiaye remek szereplőábrázolásainak köszönhetően ezek az érmék megállás nélkül pörögnek a szemünk előtt. 

Lucie az érzékek világában él. A tárgyak, a történések, a valóság határai elmosódnak körülötte, és az olvasó is egyre jobban eltéved az egymásnak ellentmondó, mégis egyszerre jelentkező érzések, és az egyre szürreálisabb történések labirintusában. Valódi kapcsolatok helyett illúziókat táplál (táplálunk), a valahova tartozás illúzióját, hogy rajta vagyunk a trenden, és szépek vagyunk és gazdagok. 

Lucie nem képes megfelelni vállalt szerepeinek (boszorkány, jó feleség, mintaanya) ezért lesz (és marad) magányos és kívülálló a saját életében is. 

A szereplőknek a harmónia visszaállítására tett próbálkozásai mind kudarcba fulladnak, újra és újra ugyanolyan élethelyzetekben találják magukat.

Remekül megírt és igencsak zavarba ejtő regény, amiben nincs egyetlen biztos pont sem, nincs semmilyen bizonyosság, nincsenek egyértelműen jók vagy rosszak.

(Azért nem kapta meg a maximumot, mert a szépirodalomnál nálam ahhoz feltétel, hogy érzelmileg is érintsen, és itt ez elmaradt, de azt hiszem, ez ízig-vérig női könyv. Ha van ilyen.)

Más vélemények és idézetek a molyon.

A lemezlovasokat lelövik, ugye?

Didier Daeninckx A lemezlovasokat lelövik, ugye? (Jószöveg, 2011. Fordította: Makádi Balázs)
[3 és fél anarchoszindikalista]

Krimiolvasói megközelítés:

Azt mondják erről, hogy fekete krimi. Nem úgy fekete, hogy feka, hanem, hogy sötét. Veszed eddig? Meg, hogy társadalomkritika, vili? Hát szerintem meg csak annyi van, hogy három köcsög kinyuvaszt egy negyediket, mert kamuzott. Bumm a fejbe (hármat, hogy tuti legyen) azt jónapot.

Szociológusi megközelítés: 

A regény központi alakja a rádiós műsorvezető Crista. Hétköznapjait laboránsként tölti, de péntek esténként raboknak szóló műsort vezet egy anarchista rádióban, és műsora ezrekben tartja a reményt. A rádióadó a társdalom összes kitaszítottját felkarolja: bevándorlókat, drogosokat, sitteseket, lakásfoglalókat. 

Crista a műsora révén kerül kapcsolatba a frissen szabadult Manuval, beleszeret, de a férfi körül érezhetően nem stimmel valami. 

Úgy érzem, Crista alakjában Daeninckx a jó szándékú, de könnyen manipulálható, tájékozott nagyvárosi polgárt akarja bemutatni, aki tájékozottsága ellenére sincs tisztában a körülötte zajló játszmák mocskosságával. 

Daeninckx fölvonultatja a Turista-Párizstól esetenként csak néhány száz méterre élő, de attól fényévnyi távolságban levő megalázottakat és megszomorítottakat. A minden vagy bármi ellen tiltakozókat. Megértéssel, szeretettel, de nem kevés iróniával ábrázolja őket. 

Megmutatja azt a „szociális hálót”, ami időnként nem segít, hanem élősködik ezeken az embereken. Azokat, akik mások nyomorából élnek jól. 

Úgy vélem, végső célja a képmutatás leleplezése, jöjjön a jobb körökből, a politikai elitből (egyik kedvenc kifejezésem), vagy jöjjön akár a társadalom kitaszítottjainak köréből.

Érdekes kísérlet. Nem mondanám, hogy jó regény. Inkább olyan volt, mintha forgatókönyvet olvastam volna, és a fejemben egy olyan mozi forgott, amiben keveredett a Delon-féle Szamuráj, a B13 és a Slam.

Más vélemények és idézetek a molyon.

Mimikri

Claire Wolniewicz
(cop. Louise Oligny)

Claire Wolniewicz: Mimikri (Palatinus, 2006. Fordította: Pacskovszky Zsolt)
[3 felvett személyiség]

Adam Volladier 34 éves főkönyvelő. Egy öregemeber. Csak azért költözik el szüleitől, mert muszáj. Ők meg is halnak hamarosan. Adam túlféltett gyerek volt, kapcsolatok nélküli, magányos, zárkózott. Festői tehetségét is elfojtják / elfojtja.

Aztán egy nap valami furcsa történik vele. Valaki felismeri egy boltban. Illetve összetéveszti valakivel. És ez a következő napon újra megtörténik. Aztán újra, meg újra, meg újra.

Újra.

Adamot először megrémíti, majd fellelkesíti a dolog. Végre valaki lehet, még ha nem is az aki. Eddig csak fia volt valakinek, meg osztálytársa. Most egyszerre teniszpartner, fogorvos, vízvezeték szerelő, haver, gyerekkori barát. Kedves és szívélyes emberekkel találkozik, ami újdonság neki, és lassan ő maga is ilyenné válik. Észreveszi az életet, kinyílik előtte valami új.

Kedves lesz, vidám, álmodozó. Beleképzeli magát ezekbe a sosemvolt életekbe, utána olvas lehetséges foglakozásainak, hobbijainak.

És hamarosan eljön az a pillanat is, amikor Adam már nem hárít, hanem belép a szerepbe. Óvatosan felveszi azt a személyiséget, amit a számára idegen emberek belelátnak. Az emberek azt szeretik, aha igazuk van, és ő nem akar csalódást okozni ezeknek a kedves ismeretlenek. Na és ekkor természetesen találkozik egy lánnyal, aki persze azt hiszi, hogy ő az egykori szerelme, és Adam rájön, hogy itt már nincs kecmec, dönteni kell. Ha újra látni akarja a lányt, nem elég néhány percre belebújni ennek a Georges Fondelnek a bőrébe, hanem azzá kell válnia.

Na itt aztán kezdődnek a bonyodalmak, lesz szerelem, festményhamisítás, üldözés, miegymás.

Claire Wolniewicz regénye egy elég ingoványos határsávban mozog szépirodalom, művészregény és szerelmetesregény között. 

Valahogy nekem azt sugallja, hogy az életünk milyensége pusztán választás kérdése. Hogy a személyiség csak egy öltöny, amit, ha van rá pénzünk, bármikor kicserélhetünk egy divatosabbra, egy jobb minőségűre. Pedig hát a nagy kuglófot!

Ha a történet végén Adam elbukott volna, kegyesebb lettem volna ehhez a regényhez, de így nem.

Se nem jó, se nem rossz. Vonatkönyv.

Játék a sportolók fejével

Paul Fournel a szeren (cop. DR)

Paul Fournel: Játék - a sportolók fejével (Aeternitas, 2008)
[4 hegyi szakasz]

Tökéletes összpontosítás, és töretlen szorgalom, istenáldotta tehetség és végtelen gyakorlás. A befejezés lehetetlensége. A töretlen vagy éppen a megtört hit. A teljes értelmetlenség, és ami legyőzi, az akaraterő. Az önfeladás egy eszméért, a csapatért, vagy a pénzért. Sérülések, szerek, kimerültség. És végül a siker, vagy többnyire, a többségnek a kudarc, mert a vesztesek mindig többen vannak.
Egy magamfajta sportbuzinak, aki szinte bármilyen sportot képes érdeklődéssel és hosszan nézni, tanulmányozni, érdekesek ezek a novellák. Élveztem a szakzsargont – a bennfentesség ízét, az egy témára épülő variációkat, a kidolgozott „taktikát”, a játékot a sportolók fejével.
Meglehetősen kétértelmű a cím. Egyrészt a sport tényleg játék, amit itt a sportolók fejével – szemén keresztül – mutat be Fournel, másrészt a sport kőkemény üzlet, ahol az üzletemberek sokszor tényleg a sportolók fejével játszanak. Meg a szívükkel, a végtagjaikkal.
Többnyire olyan emberekről szólnak ezek a novellák, aki hosszú éveken keresztül minden mást feladnak a karrierért, egy álomért, vagy (csak) a pénzért, mi meg jól szórakozunk rajtuk.

Két öreg szivar

Umberto Eco – Jean-Claude Carrière: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől (Európa, 2010) fordította: Sajó Tamás
[4 ősnyomtatvány]

Két öreg szivar beszélget:

Észrevette már, milyen rosszul főznek itt?

Igen! És milyen kis adagokat adnak!

Igaz, hogy itt többnyire könyvekről folyik a társalgás, de ezzel a régi viccel elég jól leírható a szituáció. Két öreg szivar, két intelligens és művelt öreg szivar, elmondja, mit gondol a könyvekről az ősnyomtatványoktól az e-könyvig (Mondjuk az utóbbiról nincs sok mondanivalójuk, pedig a fülszöveg mintha ezt ígérte volna.) És ennek kapcsán olyan egyetemesebb dolgokról is szó esik, mint a kultúra lepárlásának folyamata; az új formanyelvek elsajátításának nehézségei; a megőrzés és ezzel együtt a szűrés/felejtés fontossága; a szabadság és diktatúra egymáshoz való viszonya; vagy Francesco Totti problémás kapcsolata a villanykörtékkel.

Hát igen, elég gyakran elkalandoznak az urak, de nem baj, mert olyankor a legszórakoztatóbbak, még úgy is, hogy időnként ordas nagy baromságokat beszélnek, de szerencsére az öniróniájukat nem hagyták a több tízezer kötetes magánkönyvtárukban. (A jó édes anyukájukat!)

Szóval szerintük azon kívül, hogy minden túl gyorsan változik, és ebben igazat kell adnom nekik, rendben vannak a dolgok. Az emberek egyre többet olvasnak, vagy legalábbis egyre többet forognak könyvek körül, és a könyvvel valami olyan tökéletességet talált fel az emberiség, mint a kerék, amin még jó ideig nincs értelme változtatni.

Ezzel együtt, lehet, hogy eltűnnek majd a könyvek, mint ahogy eltűntek az agyagtáblák, a papirusztekercsek, a pergamenre írt volumenek, és a kézírásos kódexek is az évszázadok alatt. Két dolog viszont nem tűnt el: a tudás rögzítésnek igénye, és képzeletünk, szellemünk megosztásának vágya.

Egy kis repeta az ifjúságból

Az van, hogy engem jókor kapott el ez a könyv. Épp egy esküvő előtti estén olvastam, és abban a hangulatban nagyon megfogott a testvérek történetéből áradó melankólia és humor. Mert ezek egyszerre vannak meg benne, még akkor is, ha elsőre furcsa párosításnak tűnik.
Egy ilyen alkalom mindig számvetésre készteti az embert, fölidéződik egy csomó emlék, amik összecementezik az életet.
Szerencsére nem csak a testvéri kapcsolatból lehet ilyen, egész életünkben pörgethető sírós-kacagós film. Van két olyan gyerekkori barátom, akivel ezt az érzést minden találkozásunkkor átélhetem. Időnként kell egy kis repeta az ifjúságból. Köszönöm, fiúk!
Ráadásul egy kicsit hasonlítok is Simonra és a testvéreire. Amikor éppen nem vagyok übermacsó, akkor pont olyan kifinomult tutyimutyiként viselkedek, mint ők. De szerencsére az én feleségem nem olyan előítéletes hülye picsa, mint a Simoné.

Anna Gavalda: Kis kiruccanás (Magvető, 2010), fordította: Tótfalusi Ágnes

Szovjetunio anyácska

Sutov orosz író. Párizsban él. Sikertelen. Öregszik. Folyton a kortárs írókat szapulja. (Savanyú a szőlő.) Most hagyja el jóval fiatalabb barátnője.
Sutov egy szovjet árvaházban nőtt föl, harcolt az afganisztáni háborúban, aztán valamikor a nyolcvanas években emigrált. Egy másik, élhető világot keresett, de csak kiábrándultságot és ürességet talált. Lángoló szerelembe esett egy kis francia leánykával, de az csak ugródeszkának használta őt.
Szóval Sutovnak kurvára elege van, csak úgy bugyborog benne a felháborodás minden és mindenki ellen, na meg a nosztalgia. Elhatározza hát, hogy hazamegy. Csakhogy hova? Az ő hazája nem egy ország, hanem egy korszak, ami már nincs többé.
De azért megpróbálja: egy elrontott próbálkozás után visszalépni egy régebbi életbe. (Jó is lenne!) Felkutatja régi szerelmét, régi városában Péterváron, de persze már semmi nem olyan, mint volt. Ezt az Oroszországot és ezt a várost Sutov már nem ismeri, csaknem minden eltűnt a múltjából, minden amit egykor értéknek tartottak. Az emberek igyekszenek elfelejteni az egyszerre hősies és ostoba múltat. A tévében Putyin és Schröder parolázik. Lehet ezt tűrni a blokád városában? (Nem lehet, de muszáj.)
Sutov megismerkedik az öreg Volszkijjal, aki végigharcolta a háborút. Leningrád. Kurszk, Berlin. (A felfoghatatlan és megszokhatatlan szenvedés megszokott képei sorakoznak.) Volszkij elveszette, majd megtalálta a szerelmét. Temetetlen holtakat temetett. Lágerbe került, aztán diliházba, a szerelemét kivégezték. Szabadulása után egy árvaházba került, ahol háborús sérült és fogyatékos gyerekekkel foglalkozott, sikerrel. Tömény borzalom az élete, meg néha egy kis csendes boldogság. (Pillangók egy rakás szaron.) Volszkij járta az árvaházakat, közben megnősült, fia született, elvált, a fia kivándorolt, megszűnt a Szovjetunió.
Sutovnak jót tesznek a hosszú beszélgetések Volszkijjal. Ráébred, hogy nincs mit tenni, nincs mit keresni, az ő életük valahogy mindig félbeszakadt. Rosszkor születtek, rossz helyen, de ez van. Azoknak az időknek is megvoltak a maguk értékei, és ezeket neki meg kell őrizni. Neki kell megőrizni.
Nem tudom, szándékos-e, mindenesetre szimbolikus, ahogy Volszkij története elnyomja Sutovét. A nagyobb szenvedés a kisebbet. A nagyszerű hősiesség a kisszerű mocskot. A Nagy Honvédő Háború szenvedése és dicsősége a banálisan buta szovjet hétköznapokat.

Jó könyv. Kicsit patetikus, kicsit ironikus, ahogy Makine-től már megszoktuk.

Andrei Makine: Az ismeretlen (Ab Ovo,2010) fordította: Szoboszlai Margit 

Menekülés a boldogtalanságba

fotó: Catherine Hélie

Jean Mattern: Király Fürdő (Magvető, 2010) fordította: Tótfalusi Ágnes)

 

Lehet-e végső menedék a magány, az (el)hallgatás? Lehet. De inkább csapda lesz. Most nincs itthon a családom, és magányos vagyok, és ez rossz. De van, amikor jó lenne a magányba rejtőzni. Amikor szégyellem magam, mert rákiabálok valamelyik gyerekre, amikor felelősnek érzem magam valami rossz miatt, amikor fáradt vagyok és kedvetlen, amikor közömbösen, figyelmetlenül hallgatom a feleségem iskolai történeteit, amikor elbújnék még magam elől is. De onnan nem lehet. Pedig az én gyerekkoromban nem volt olyan tragédia, mint a főhős Gabrielében. Nem ereszkedett ránk sosem „Az Úr adta, az Úr elvette.” fatalista szörnyűsége, a csend és az egyedüllét nem vált sem túlélési technikává, sem a másiktól elszigetelő méreggé. Gabriel nem képes átlépni azt a határt, mit maga köré húzott, és ezért úgy, de úgy pofán vágnám.

Berlin regénye

Daniel Vernet: Berlin regénye (General Press, 2010) fordította: Kádár Krisztina) 

Ez nem egészen az volt, amit vártam, de nem volt rossz. Igaz, jó sem. Valami városéletrajzra számítottam, ehelyett egy igencsak könnyített Németország történetet kaptam.
Vernet politikai újságíró, a Le Monde munkatársa, egy rakás könyvvel a háta mögött. Stílusa gördülékeny és szórakoztató, bár kissé csapongó. Megállapításai szerintem találóak, ennek ellenére hiányérzetem van.Ügyes húzás, hogy Berlin történetének jelentősebb korszakait egy-egy személy élete köré csoportosítja, csak sajnos ezt nem viszi végig következetesen.
Gyorsan átszáguldunk Berlin korai évszázadain, egészen a 19.-ig. Ami részben indokolt is, mert Berlin csak Poroszország megerősödése után válik Európa egyik meghatározó városává. A jelentősebb múlttal rendelkező német városok szemében azonban ekkor is történelmi érzék és hagyományok nélküli betolakodónak számít. Berlin viszonylag késői alapítású város, csak 1307-ben egyesül két kisebb település, és bár évszázadokig a brandenburgiak majd a poroszok fővárosa, csak a19. században válik valódi nagyvárossá. A középkorban Berlin éli a kisvárosok életét, politikai és valódi csatározásokkal, vallásháborúkkal, járványokkal, pogromokkal. A szokásos ügymenet. A várost a Hollandiában nevelkedett, kálvinista Figyes Vilmos (1640-88) rázza majd gatyába, és innen kezdődik Berlin felemelkedése. Kapunk néhány jó sztorit az egymást váltó Frigyesekről, Vilmosokról és Frigyes Vilmosokról, meg pl. arról, hogy miért Kurfürstendamm a Kurfürstendamm. Na ilyenből kellett volna több, hogy jobban élvezzem.
Végigmasírozunk a porosz kaszárnyaváros utcáin, átcsattogunk a német egyesítési háborúkon, hogy megérkezzünk a „vidéki” Németország által gyanakodva figyelt kozmopolita és mondén Berlinbe, a 20. század 20-as éveinek, nagyrészt a zsidó művészeknek köszönhető, virágkorába. Innentől lesz érdekesebb. A 20. századot Rosa Luxemburg, Walther Rathenau, Marlene Dietrich, Albert Speer, és Willy Brandt személyén keresztül mutatja be. Izgalmas névsor, igaz? Vernet átevez velünk a század eleji pezsgésen, a barna szaron, a vörös szószon, hogy végül eljussunk az újraegyesített, náci és kommunista múltjával birkózó, önmagát újra meghatározó Berlinbe. De ha Berlin jó valamiben, akkor a megújulásban az.

Apád, anyád idejöjjön!

J-M. G. Le Clézio: Az afrikai – Apám könyve. Fordította: Takács M. József
Az éhség ünnepei – Anyám könyve. Fordította: Lőrinszky Ildikó (Ulpius, 2009)

Ezekhez muszáj némi életrajz.
A Le Clézio család Bretagne-ból származik. A 18. században francia telepesek hullámával érkeztek Mauritius szigetére – ez lesz Le Clézio írásaiban az elveszett édenkert. A franciák kb. száz évig uralták a szigetet, ami 1810-ben brit fennhatóság alá került. A britek itt sem hazudtolták meg gyarmatosítási szokásaikat, érintetlenül hagyták a helyi közigazgatást, nem korlátozták a nyelvhasználatot, de a szigetlakók brit alattvalók lettek. (Ezért fordulhat elő több életrajzban, hogy Le Clézio apját angolnak emlegetik.) Az apa, Raoul Le Clézio, Mauritiuson született 1896-ban. 1919-ben kénytelen elhagyni a szigetet. Sajnos nem találtam erről semmi információt, talán valami családi vita állhat a háttérben. Az mindenesetre biztos, hogy nem sokkal később Londonban bukkan föl, ahol ösztöndíjasként orvosnak tanul. Mivel magánpraxis indítására nincs pénze, a kórházi világ kasztrendszere pedig taszítja, katonaorvosnak áll. Ebben a döntésben legalább akkora szerepet játszik a kényszer és a gőg, mint a kalandvágy. Először Guyanába kerül, ahol motorcsónakján járja a vidéket és gyógyítja az indiánokat. 1928-ban helyezik át Afrikába. Először a tengerhez közeli, mondjuk úgy, gyarmati zónába, amit gyűlöl, majd 1932-ben a kontinens belsejébe, Kamerun és Nigéria határvidékére, amit imád. Ekkor már vele van a felesége, Simone, aki másodfokú unokatestvére. Felesége 1938-ban visszatér Bretagne-ba, hogy ott szülje meg első gyermeküket, Raoul Afrikában marad, mint katona nem ugrándozhat össze-vissza. 1939-ben kitör a háború, Simone családjának el kell költöznie Bretagne-ból, így kerülnek a Szabad Zónában fekvő Nizzába, és itt születik meg a második fiú, az író Jean-Marie Gustav. Raoul kétségbeesett kísérletet tesz, hogy eljusson Nizzába - ahol brit katonaként deportálás várna rá, ha elfogják -, gyalog vág neki a sivatagnak, de letartóztatják és visszaküldik állomáshelyére. A háború idejére a család szétszakad és csak 1948-ban egyesül újra, amikor Simone a két fiúval Nigériába költözik. Az ötvenes évek elejéig élnek Afrikában. Ami ez után következik történeteink szempontjából nem érdekes.
Az Anyám könyve regény, valós életrajzi elemeket felhasználó fikció. Meglehetősen érdektelen történet egy alapvetően zárkózott és pesszimista lányról a húszas-harmincas évek Párizsából, aki családi veszekedések és mauritiusi nosztalgiázások közepette tölti mindennapjait. Akinek felelőtlen apja kétes vállalkozásokban elszórja az örökségét. Akiben állandón fortyog valami egyszerre izgató és elviselhetetlen düh. Aki a háború alatt megtapasztalja a menekülést és az éhezést, és aki félig szerelemből, félig menekülésből hozzámegy apja elhunyt barátjának Londonban élő fiához. Aki végül rádöbben, hogy nem szereti a szüleit, de gyengédséget azért érez irántuk, és rádöbben arra is, hogy már sohasem fogja megismerni a történetüket.
Sokkal érdekesebb vállalkozás az Apám könyve, ami, amennyire meg tudom ítélni, tényleges életrajz, még akkor is ha nem szokványos. Egyrészt Raoul Le Clézio életének kihagyásos, költői leírása, másrészt Jean-Marie Gustav Le Clézio gyermekkori önéletrajza. Utóbbi Le Clézionak láthatóan fontosabb az, hogyan látta ő az apját gyerekként, mint az, hogy elémesélje apja történetét. Az ifjú JMG első nagy élménye a nizzai szegénység, éhezés, és félelem a háborús évek alatt. Egy nőkből álló családban, ahol bátyjával mindent megengednek maguknak, és megkövetelnek mindent, ami csak lehetséges. Nyolc éves amikor a család elköltözik Nigériába és találkozik a szemében puritán, autoriter és nagyon brit apjával. Mondanom sem kell, hogy az afrikai falu, ahol hatvan kilométeres körzetben ők az egyedüli fehérek, mennyire más világ Nizzához képest. JMG apja gyakori távollétei alatt megtapasztalja a test és lélek korlátlan szabadságát, a vadságot, a nyílt (természeti) erőszakot, egy teljesen más életet. Amikor pedig Raoul nem a körzetét járja, zajlik az „ismeretlen, fura s feltételezhetően veszélyes apának felfedezése”. (Apám) „elnyűtt, az egyenlítői éghajlatnak betudhatóan idő előtt megöregedett, az asztmarohamok elleni védekezésül szedett teofillintől ingerlékeny, a magánytól megkeseredett ember volt…”.
Az Apám könyve emlékmű. Egy janus-arcú apának, egy gyermekkornak, egy „normális” családi élet elszalasztott lehetőségének állított emlékmű.
Az Anyám könyvének végén a regény hősnője azon kesereg, hogy nem fogja megismerni szülei történtét. Le Clézio igyekszik ezt elkerülni, és megőrizni, amit meg lehet, illetve kitalálni, ami elveszett. A két könyv együtt olvasva érdekes. Izgalmas megfigyelni, hogy az Apám könyvéből kibányászható tények hogyan viszonyulnak az Anyám könyve félig-meddig fiktív világához, hogy milyen visszatérő, összecsengő motívumok vannak a két írásban. Érdemes lett volna a kettőt egy kötetben, jegyzetekkel ellátva kiadni. Már csak azért is, mert az Apám könyve csúnya lehúzás az Ulpius részéről. A szöveg úgy éri el a 140 oldalas terjedelmet, hogy mesekönyv tipográfiával készült, és még néhány fotóval is felturbózták. Ami ebben igazán boszantó, hogy más Le Clézio könyvekből vett részletekkel fölnyomták az oldalszámot 200-ra, hogy 2500 Ft-ért lehessen eladni. Anyád könyve! Még jó, hogy könyvtári példányt olvastam.

Volt benne Tücsökség.

A sündisznó eleganciája

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája (Geopen, 2009) fordította Tótfalusi Ágnes

„Renéenek hívnak. Ötvennégy éves vagyok. Huszonhét éve vagyok a Grenelle utca 7. házmesternője. A szép magánpalotának udvara és belső kertje is van, nyolc nagy luxuslakásra osztották, mindet lakják is és mind óriási. Özvegy vagyok, alacsony, kövérkés, tyúkszem van a lábamon, és rosszabb reggeleken olyan a leheletem, mint egy mamuté. Alig jártam iskolába, mindig szegény voltam, visszahúzódó és jelentéktelen. Egyedül élek a macskámmal, egy nagy, lusta kandúrral, akinek egyetlen különleges tulajdonsága van: lábát húzva jár, amikor neheztel valamiért. Ahogy én, ő sem igen tesz erőfeszítéseket, hogy a hozzá hasonlók köréhez csatlakozzék. Én nem vagyok túl barátságos, bár mindig udvariasan viselkedem, így nem szeretnek, de jól tűrnek, mert tökéletesen megfelelek az elképzelésnek, amelyet a közhiedelem sajtolt a házmesternő paradigmájába; tehát egyike vagyok a fogaskerekeknek, amelyek a nagy, egyetemes illúziót forgatják, mely szerint az életnek van értelme, mégpedig könnyen megfejthető értelme. És mivel valahol megíratott, hogy a házmesternők öregek, csúnyák és barátságtalanok, azt is lángbetűkkel írták ugyanennek a hülye égboltnak az oromzatára, hogy az említett házmesternőknek kövér, gyönge akaratú macskájuk van, és egész nap egy horgolt huzatú vánkoson szundikál.” Csakhogy Renée nem egy átlagos házmesternő. Renéenek van egy titka: kimondottan művelt. Köztünk szólva, műveltebb a ház összes előkelő lakójánál. Járatos az irodalomban és a filozófiában. Kedvencei az orosz írók, a holland festők és a japán filmesek, de a jó kommerszet sem veti meg. Műveltsége magaslatairól lenézi a gazdag, de felületes lakókat, és egy osztályharcos elszántságával ostorozza őket. Persze csak magában, mert az álcájára nagyon vigyáz. Reggel felveszi a bambaság és közömbösség álarcát, és csak akkor veszi le, amikor a házmesterlakás mélyére húzódva olvas. Néhányan mentesülnek megvetése alól: Manuela az arisztokratikus portugál takarítónő, az állatorvosnak készülő lány, és Paloma a különlegesen intelligens tizenéves. Az ő, mármint Paloma megvetése alól viszont senki nem mentesül, leginkább a családja nem. Paloma is álcázza magát, átlagos gyereknek, magában azonban ön és közveszélyes terveket forral. Kettejük párhuzamosan futó elbeszéléséből bontakozik ki sorsuk és a ház lakóinak élete.
Renée okosnak és páriának született, Paloma okosnak és kiválasztottnak. Sok mindenben eltér a sorsuk, de sok mindenben hasonlít a világlátásuk. Mindketten érzékenyen reagálnak a társadalmi igazságtalanságokra és az élet abszurditására. Mindketten elrejtőznek abban a szerepben, amit a társadalom kiosztott nekik, mert ez kényelmes. Nekik is, de főleg a környezetüknek.
Tudatosan és tudattalanul is mindannyian színlelünk. Mindannyian sztereotípiákat testesítünk meg. Minden ember kiállhatatlan és hatalomvágyó, de/és szeretetre és sajnálatra méltó. „Az élet maga, a létezés maga, egyetlen közhely.”
Így mennek a dolgok a Grenelle utca 7.-ben és mehetnének is a szereplők haláláig, ha nem bukkanna fel egy új lakó, a japán Ozu úr, aki pusztán azzal, hogy friss szemmel nézi a dolgokat, nem jelmezeket lát, hanem embereket alaposan megkavarja hőseink életét. Paloma és Renée kénytelen levetni álcáját, és ez  egyszerre jó és izgalmas, de kényelmetlen és fájdalmas is.
Értem én, hogy mitől lett ez bestseller, érzem rajta a cukormázat, látom a tragédiának álcázott hepiendet. De mégsem értem. Hogy egy kicsit Renée és Paloma legyek, azt hiszem nem mindenki fogta az adást, hogy ez a könyv minden gúnyos humora és pátosza ellenére mennyire szomorú és kíméletlen. Mert Renée és Paloma a kivételek.
Szóval, nekem tetszett, és mivel ez egy francia regény van benne egy csomó bonmot:

„Mert ki is az arisztokrata? Olyan valaki, akihez a közönségesség fel nem érhet, bár teljesen behálózza.”
„A politika a kis gazdagok játéka, amit nem adnak oda senkinek.”
„…az ember nem sokat fejlődött a kezdetek óta: még mindig azt hiszi, hogy nem véletlenül került a földre, és hogy többnyire jó szándékú istenek őrködnek a sorsa felett.”
„Az autodidakta meg van fosztva azoktól az irányjelzőktől, amelyekről a felsőfokú oktatás gondoskodik, viszont olyan szabadságot élvez a gondolkodásban, és olyan szintetizáló képesség birtokosa, melynek segítségével oda is eljuthat, ahol a hivatalos diskurzus választófalakat emel, és megtiltja a kalandozást.”
„Ha van valami, amit gyűlölök, hát az az, amikor az emberek a tehetetlenségüket és elmebetegségüket hitvallássá alakítják.”
„…a pszichológusok komikus színészek, akik azt hiszik, hogy a metafora a nagy bölcsek trükkje.”
„A civilizáció a kordában tartott erőszak, a soha be nem teljesedett győzelem a főemlősök agresszivitásán.”
„…csak a pszichoanalízis képes olyan tartós gyötrelmet mérni híveire, mint a kereszténység.”
„Nincs gyerekem, nem nézek tévét, és nem hiszek Istenben, pedig ezeket az ösvényeket azért tapossák ki az emberek, hogy az élet könnyebb legyen számukra.”
„Mondják csak, magukat nem zavarja a lelkük mélyén, hogy egy esernyőtartó kétszázkilencven euróba kerülhet?”

Hova megyünk, papa?

Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa? (Ab Ovo, 2009) ford. Szoboszlai Margit

"Tegye fel a kezét, aki sosem félt attól, hogy a gyereke nem lesz normális.Senki sem tette fel a kezét.
Mindenkinek megfordul a fejében, ahogyan minden­ki gondol a földrengésre, ahogyan mindenki gondol a világ végére, valamire, ami csak egyszer fordul elő.
Én kétszer éltem át a világvégét."

Jean-Louis Fournier író, színész, rendező. Ennek ellenére magánélete nem zajlik a nyilvánosság előtt. A róla szóló wikipédia oldalon is néhány szóban foglalják össze életrajzát, de semmi sem olvasható a családjáról. Negyven év elteltével írt először két fogyatékos fiáról, akik a hatvanas években születtek, bár sérült gyerekekről több tévéműsort is készített.

Megrázó könyv, és nyilván lesz olyan, akit megbotránkoztat a hangvétele. Álszentekből sosincs hiány. De a morbid, keserű viccelődés az apa túlélési technikája. A gyerekek kigúnyolása „apai kiváltság”, az időnként előtörő gyűlölet és harag (MIÉRT? MI LEGYEN? KI A HIBÁS?) után feltámadó bűntudat álcázása. De mögötte mindig ott van a – feltétel nélküli – szeretet.

"Nem volt szerencsénk, sem nektek, sem nekünk. Titeket pottyantott ránk az Ég, de hát lehetett volna az ominózus féltégla is.
Félre a siránkozással.
Ha fogyatékkal élő gyerekekről beszélünk, az alkalomhoz illő képet vágunk, mint amikor valami katasztrófa kerül szóba. Most az egyszer szeretnék mosolyogva beszélni rólatok. Ti megnevettettek engem, és nem mindig akaratlanul.
Nektek köszönhetem, hogy némi előnyt élveztem azokkal a szülőkkel szemben, akiknek normálisak a gyerekeik. Nem kellett foglalkoznom a tanulmányaitokkal, sem pedig a pályaválasztásotokkal. Nem kellett döntenünk, reál vagy humán tagozatba járjatok-e. Nem okozott fejtörést, mit fogtok csinálni később, egy-kettőre kiderült, mit: semmit.
Ami szintén fontos, sok-sok éven át ingyen matricát kaptam a kocsimra. Nektek köszönhetem, hogy nagy amerikai kocsikat vezethettem.

Thomas tízévesen ült be először a Camaróba, azóta mindig megkérdezi:
-Hova megyünk, papa? Eleinte azt válaszoltam neki:
-Hazamegyünk.
Egy perc múlva, ugyanolyan édesen teszi fel ugyanazt a kérdést, nem jegyez meg semmit. A tizedik 'Hova megyünk, papára' nem felelek...
Nem is nagyon tudom, hova megyünk, szegény Thomas-m.
A vesztünkbe rohanunk. Egyenesen a falnak megyünk.
Egy fogyatékos gyerek, azután kettő. Miért nem mindjárt három...
Nem számítottam rá. Hova megyünk, papa?
Az autóútra megyünk, a forgalommal szemben.
Alaszkába megyünk. Megsimogatjuk a medvét. Felfalatjuk magunkat.
Gombászni megyünk. Gyilkos galócát szedünk, csinálunk egy jó rántottát.
Uszodába megyünk, leugrunk a legmagasabb tram-bulinról, abba a medencébe, amelyikben nincs víz.
A tengerpartra megyünk. A Mont-Saint-Michelre megyünk. Sétálunk a futóhomokban. Elsüllyedünk benne. A pokolba megyünk.
Thomas rezzenetlenül folytatja:
- Hova megyünk, papa?
Lehet, hogy csúcsot javít. Századszorra csakugyan nem lehet ellenállni neki. Mellette az ember nem unatkozik, Thomas a running gag (visszatérő poén) bajnoka.”

Fournier volt felesége létrehozott egy honlapot, hogy elmondja a saját verzióját.

a hivatalnokok háborúja 2.

Jonathan Littell: Jóakaratúak (Magvető, 2009) ford. Tótfalusi Ágnes

Akit érdekel a második világháború ­– és engem érdekel – számos visszaemlékezést olvashatott már a témáról. Ez a könyv fiktív emlékirat, de lehetne igazi is. Littel igyekszik is a valódiság látszatát fenntartani: rengeteg helyszín, név, rangfokozat, esemény bezsúfolásával. És ezzel essünk is túl a regény egyetlen gyenge pontján: szerintem ekkora tömegű információ már fölösleges, kicsit megnehezíti a olvasást, és szinte hihetetlen, hogy egy ember évtizedek elteltével ennyi részletre emlékezzen.

Az emlékirat szerzője Max Aue, a történet kezdetén SS főhadnagy, akit a keleti frontra vezényelnek. Az egység feladata a front mögötti tisztogatás, a zsidók, kommunisták, elmebetegek összegyűjtése és likvidálása. Littel nem fukarkodik az elborzasztó részletekkel, bemutatja azt a zűrzavart, ami a megsemmisítő kommandók munkáját kezdetben jellemezte, hatalmas tablót fest az SS-be belépők különféle motivációiról. És ugyan olyan alaposan bemutatja az Auéban és társaiban zajló lelki folyamatokat. Azt az utat, ahogy gondolkodó civilekből parancsteljesítő robotokká és – egyesek – szadista gyilkosokká válnak. Aue jobb híján jogász, akit leginkább az irodalom és a zene érdekel, kezdetben nehezen teszi túl magát a gyilkosságokon, de egy idő után ő is meggyőzi magát szükségszerűségükről. És ezek még szemtől szembe elkövetett kivégzések, nem személytelen gyilkolás, mint a gázkamrákban. A kivégzőosztagok olykor több ezer emberrel végeznek egyszerre, ami szélsőséges reakciókat vált ki a katonákból. Van, aki kéjjel öl – ezek Aue szemében egyszerűen bűnözők – van, aki undorodva, csak kötelességből, és van, aki szükségszerűségből, ők az igazi antiszemiták, akik kártevőként tekintenek a zsidókra. (Egyes számítások szerint a keleti fronton 5 másodpercenként (!) haltak az emberek – zsidók, oroszok, németek.) Aue kénytelen belátni, hogy ezeknek a szegény, falusi zsidóknak semmi közük a propagandaanyagokban szereplő plutokratákhoz, rádöbben, hogy a zsidók kiirtásának semmi más értelme nincs, mint az, hogy a németeket végképp elkötelezze a rendszer mellett. Innen már nincs visszaút, és Aue tisztában van azzal, hogy felelnie kell a tetteiért, akár elveszítik, akár megnyerik a háborút.

Aue több szempontból is szélsőséges figura: homoszexuális, aki szerelemes a nővérébe, férfiakkal való kapcsolatában próbál azonosulni a szeretett nővel. Az apja tisztázatlan okokból elhagyja a családot, és neki egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy erről az anyja tehet, ezért meggyűlöli. Úgy gondolja, az apja miatt lett náci, ő is első világháborús frontkatona volt, olyanokat mondott volna, mint Hitler, aki egy egész apa nélküli generáció reményeit és bosszúvágyát testesítette meg.

Auénak sikerül magát áthelyeztetni a hírszerzéshez. Itt egyre inkább szembesül a Wermacht és az SS közötti ellentétekkel, a párton belüli hatalmi harcokkal és korrupcióval. Igazi jó német hivatalnokhoz híven precízen elvégzi a munkáját, és kisebbfajta hírnévre tesz szert minőségi jelentéseivel. Sajátos szempontból próbál zsidókat menteni, ő a munkaerőt látja bennük, akiket azért kell megkímélni, és jobb körülmények között tartani, hogy szolgálhassák a Harmadik Birodalmat, persze ez is a túlélésüket jelentené. De nem mindenki nézi jó szemmel tevékenységét, büntetésből Sztálingrádba vezénylik, ahol a földi pokol fogadja, megsebesül, de szerencséje van, sikerül az egyik utolsó evakuáló géppel kijutnia a katlanból. Kitüntetik, és képességeire felfigyel az SS vezetése, ahol megbízzák, hogy dolgozzon ki egy javaslatot a zsidó munkaerő jobb kihasználására, és vizsgálja meg a koncentrációs táborok működését. A bombázott Berlinben újra találkozik imádott nővérével és meglátogatja az anyját is, de nem fogom a történet minden szálát felgöngyölíteni…

Tanulság? A csillagos ég fölöttünk még csak-csak. De az erkölcsi törvény bennünk?

Elég hosszú, de remek könyv. Lássatok neki!

Itt egy jellemző részlet a regényből.