Koszovó 1000 nap után

fotó: Thomas Sjørup

Ez a könyv elfogult, de nem rovom fel hibájául. Szinte természetes, hogy az. Egy polgárháborúban lehetetlen semlegesnek maradni. Szandelszky Béla 1998-99-ben készítette az első fotósorozatot Koszovóban, amikor az albánok elleni megtorlóhadjárat a tetőpontjára ért. Gondolom ösztönösen a pártjukra állt. Bár a kép természetesen nem fekete-fehér.

[kép: Sárba keveredő vér és cipőjüket veszetett, halott lábak.]

2002-ben tért vissza Koszovóba Trencsényi Klára újságíróval, hogy felkeresse a korábban lefényképezett embereket, ha még életben vannak. Ebből született a könyv: fotó-párok, és interjúk gyűjteménye.

[kép: Egy katona sír a parancsnoka temetésén. Beesett, borostás arc, vörös szemek. – A másik fotón mintha nem is ugyanaz a férfi lenne. A legkisebb gyermeke bölcsőjére támaszkodva ül. Ő Xhafer Kadiri.]

Ahhoz, hogy megértsük ezt a könyvet, nem árt kicsit belenézni Koszovó történetébe. Nem akarok Ádámig visszamenni, elég lesz a 12. századig. Ekkor került Koszovó először szerb fennhatóság alá. A 13. században ez volt a szerb világi és egyházi hatalom központja. Innen ered a szerbek spirituális ragaszkodása a területhez. 1455-ben teljesen török fennhatóság alá került. A muszlim fennhatóság idején az addig döntően szláv-keresztény lakosságot nagyrészt török-albán népesség váltotta föl. A 19. században itt is megjelent a nacionalizmus (az albán), de Szerbia is igényt tartott a területre. Végül az első balkán háborút (1912) követő londoni béke Koszovót Szerbiához csatolta. A második világháború alatt Albánia része lett, olasz, majd német megszállás alatt állt.

[kép: Nerxhivane Azizi az UÇK ápolónője egyenruhában, gyertyafénynél olvassa a Kosova című újságot. A másik oldalon ugyanő azokat a fényképeket nézegeti, amiket a Racak faluban lemészárolt negyvenöt albánról készített, és amik megjárták a nemzetközi bíróságot Milošević perében.]

A háború után ismét Szerbia (és Jugoszlávia) része lett Koszovó. 1963-ban autonóm státuszt kapott, amit 1974-ben kiterjesztettek, csaknem a tagköztársaságokkal egyenlő jogköröket kapott a koszovói kormányzat, de továbbra is része volt Szerbiának. A helyi és tartományi közigazgatás nagyrészt az albánok kezébe került. Erre az időszakra esik az ún. „demográfiai háború”. A magasabb születési arányszámmal bíró albán lakosság elkezdte kiszorítani a szerbeket Koszovóból. Ekkor már a lakosság 90%-át tették ki az albánok. Sokszor csillagászati összegekért felvásárolták a szerb ingatlanokat, mondhatni, hogy tudatos kiszorítás zajlott. Ennek ellenére az albánok többsége másodrendű állampolgárként érezte magát Jugoszláviában. Nem ok nélkül.

[kép: Antigona Fazliu az UÇK katonája. Egy csomó férfi előtt áll, éppen a haját igazítja, arcára ráesik a fény. A másik képen egy fejfa: Antigona Fazliu 1979-1999]

Tito halála után nem sokkal zavargások törtek ki Pristinában. Független Koszovót követeltek az albánok. A szerbek elnyomással és erőszakkal válaszoltak, ami csak megerősítette a szeparatista mozgalmat. A spirál elindult, nem volt megállás. Hatalomra kerülése után Milošević tudatosan rájátszott a szerb nacionalizmusra, tovább mérgesítve a helyzetet. 1989-ben megvonta Koszovótól az autonómiát. Többek között ezért alakult meg az UÇK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg), amely útzárakkal, rendőri és civil célpontok elleni terrorakciókkal válaszolt a szerb lépésekre. A viszontválasz a kilencvenes évek végén tetőző szerb rendőri-katonai akciók sora volt, ami már nemzetközi figyelmet irányított a térségre. Majdnem sikerült tető alá hozni egy ENSZ megállapodást, de az utolsó pillanatban a szerbek számára elfogadhatatlan feltételek kerültek bele (Appendix B), ezért meghiúsult az egyezmény. Ez után kezdte bombázni a NATO és az USA Szerbiát. Erre ENSZ felhatalmazásuk nem volt, az orosz vétó miatt, de elítélni sem tudták őket, az amerikai vétó miatt. A beavatkozás nem hozta meg a kívánt eredményeket, csak fokozódott az etnikai tisztogatás, előbb a szerbek részéről, majd a szerb csapatok kivonása után az albánokéról. A szerb lakosság nagyobb része elhagyta Koszovót.

[kép: Egy egész albán falu vonul a macedón határ felé. A gyerekeket és az öregeket hátukon viszik a férfiak. Nincs náluk semmi holmi.]

1999 júniusában ENSZ fennhatóság és NATO felügyelet alá került Koszovó, de az etnikai alapú konfliktusoknak nem sikerült véget vetni. A legrosszabb év 2004 volt. Hosszas politikai alkudozás után 2008 februárjában Koszovó kikiáltotta függetlenségét, amit még ma sem ismer el mindenki, vagy csak részben ismeri el.

[kép: Egy öt éves kislány áll a lerombolt házuk előtt. Leírhatatlan, ami a szemében van.]

Döbbenetes és megrázó könyv.

Szandelszky Béla – Trencsényi Klára: Egy elfeledett történet: Koszovó 1000 nap után (Budapest Week Publ., 2002)

Izraeli riportok

Irwin Shaw – Robert Capa: Izraeli riportok (Park, 2009) fordította: Résch Éva

„A címlapon látható férfi, Joshua Friedman egy Kárpát-medencei faluban született. 1941 és 1945 között az auschwitzi koncentrációs tábor foglya volt, ahol felesége és öt gyermeke a gázkamrák áldozata lett. Friedman a háború után Izraelben, egy szövetkezeti faluban, mosávban telepedett le.”
Már ezzel a képaláírással és a címlapfotóval sok mindent elmondtam a könyvről.
Show és Capa véletlenül találkoztak Izraelben 1949-ben, nem előre megbeszélt munka volt, mint az Orosz napló esetében. Külön dolgoztak, és csak akkor jöttek rá, mennyire hasonlóan láttak mindent, amikor közösen megnézték az eredményt. A kötetben szereplő írások újságcikknek készületek, meg is jelentek a New Yorkerben és a Holiday magazinban.
Capa képeiben úgy el lehet merülni, mint a Földközi-tengerben, Shaw írásai pedig, a fülszöveg ígérete szerint, tömör, személyes, őszinte és mély írások. Valóban. Az meg, hogy néha elragadja őket a lelkesedés megbocsátható. Mégiscsak annak tanúi, hogy egy csaknem kiirtott nép teremt magának új hazát, és ilyesmit nem lát gyakran az ember, még akkor sem, ha Robert Capa.
Show és Capa elkalauzolnak minket az első tel-avivi Függetlenség Napjára, ahol „A nép, amely vajmi kevés tapasztalattal rendelkezett győzelmi díszszemlékkel kapcsolatban, és amely legalább egy tucat országban világéletében meglehetős rossz viszonyban állt a rendőrséggel, nem volt hajlandó visszafogottan ünnepelni a legszebb ünnepnapját.” És ez rávilágít az ország legnagyobb bajára, hogy hiába nyerte meg a háborút, még meg kell nyernie a békét.
Jeruzsálembe, ami Tel-Avivtól eltérően ősi, diszkrét, visszafogott, de egy kicsit kiábrándult, keserű és álmos is. Ahol a népek és vallások együttélése, ha nem is zavartalan, de megoldott.
Galileába, ahol az arab földművesek zavartalanul élhetik addigi életüket, és ahova Haifán keresztül a legtöbb bevándorló érkezik. 
A tagadhatatlan lelkesedéstől függetlenül objektív írások ezek, Shaw nem hallgatja el fenntartásait, nem fényezi fölöslegesen a valóságot. Leírja azt a tanácstalanságot, amit a havonta érkező 30 000 bevándorló okoz. A sok különböző nyelv, kulturális háttér, életszínvonal, politikai meggyőződés okozta villongásokat. Az olykor embertelen körülmények között végzett munkát, a nőhiányt, az arroganciát, a túlzott önbizalmat. Az arabokkal szembeni méltánytalanságokat.
A Show által bemutatott Izrael nem a monoteista vallások szent és ősi földje, hanem egy nyers, energikus, faragatlan és reménységgel teli ország.

Izraelben egy állam született meg hatmillió zsidó lemészárlásából és egy kicsiny, gyatrán felfegyverzett, elégtelenül felkészített hadsereg kétségbeesett erőfeszítéséből. Itt a tragédia meg a hősiesség közhelynek számít, ezekről is szárazon, rutinszerűen beszélnek. Itt mindenki fél órával úszta meg a gázkamrát, mindenki aknák becsapódását hallgatta napokig az ablaka mögül. A németek európai pogromja úgyszólván minden újonnan érkezett családtól megszedte a maga áldozatát. Az itteni fiatal férfiak már sráckorukban különös csatákat vívtak a sivatagban meg az arab falvak vályogfalai mögött, később pedig a Brit Hadsereg Zsidó Brigádjának tagjaiként olasz folyókon keltek át tüzérségi zárótűzben. A halál ott ül minden asztal mellett a kávéházakban, és beleszól minden beszélgetésbe. Van valami türelmetlenség e fájdalommal teli múlttal szemben, a történetet már túl sokan és túl sokszor mondták el, a részletek pedig alig változnak. Az alatta meghúzódó idegfeszültség, amely az erőszak közelségében eltöltött évek hozadéka, csak a szélsőséges megnyilvánulásokban, a túláradó energiában és a nem túl udvarias fiatalos lármában érhető tetten. (39. old.)

Bevándorló Budapest

Bevándorló Budapest (szerk. Kováts András és Rónai Gergely, Menedék Egyesület, 2009)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én szeretek sokszínű városban élni. Az ismerőseim között viszonylag sok bevándorló van. Gyerekeim osztálytársai között akad félig angol, cseh, spanyol, kínai, izraeli, de még új-zélandi is.
Ma az 1,7 millió budapestiből kb. ötvenezer a külföldi és még egyszer ennyien szereztek már állampolgárságot. Hogy ez sok, vagy kevés, ki-ki döntse el maga. Biztosan sok olyan európai város van, ahol ennél jóval magasabb az arányuk, de az is biztos, hogy ez a százezer ember rajta hagyja a nyomát a város külsején és életén.
Nincs olyan, hogy A Bevándorló. Ahányan vannak, annyi félék. Vannak, aki már évtizedek óta itt élnek, vannak akik csak pár hónapja, és nem is akarnak maradni. Egyesek tanulni jöttek, mások dolgozni. Van, aki a befektetései miatt él itt, van, aki a szerelme miatt, és olyan is van jócskán, akinek menekülnie kellett. Vannak köztük szegények és gazdagok, ismertek és ismeretlenek. Vannak, aki ápolják a kapcsolatot az anyaországgal, és olyanok is vannak, akik nem tudják, vagy nem is akarják. Talán csak egy dolog közös bennük, hogy vándorok, akik egyszerre állnak két világ határán, és egyikbe sincs bejárásuk.
Budapest egyszer inkább, máskor kevésbé, de mindig is kozmopolita és asszimiláló város volt. Még akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik.
A kötetben tíz, az EU-n kívüli országokból érkezett, bevándorló közösséget mutatnak be írók, és fotósok. Az írások között akad a novella és publicisztika, vannak jók és kevésbé sikerültek. Nekem úgy tűnik, mindegyik személyes élményből, beszélgetésből született. A fotók jórész életképek, a közösség vagy az egyén életének jellemző pillanatait igyekeznek megörökíteni. Szép és érdekes kötetet hoztak össze a szerkesztők, egy bajom volt vele, hogy kényelmetlen volt olvasni. Vagy más méretben kellett volna nyomtatni, vagy kemény kötéssel kiadni.
Lássuk a tartalmat, írókat és fotósokat: (Aki csak a tanulságra kíváncsi, itt ugorhat.)
Latin-amerikaiak: 28 ország 380 polgára, ebből következően nem egységes szubkultúra.  Dragomán György jó novellája, és Szilágyi Stefánia képei.
Afrikaiak, igen így egyben,: 43 ország 420 polgára, ebből csaknem kétszáz nigériai. Lángh Júlia, a magyar Karen Blixen, és Hernád Géza. Az írás leginkább arra kihegyezve, milyen lehetett „félvérként” felnőni a 70-es, 80-as években.
Szerbek: kaja és zene. Kb. 2400 szerb állampolgár, ebből sok vajdasági magyar. Persze szerbek már évszázadok óta élnek Pesten. Gerlóczy „a lufi” Márton, és Járdány Bence.
Perzsák: a legfiatalabb bevándorló közösség, kb. hétszázan. Szabó T. Anna szép írása, és Kóczán Gábor képei.
Törökök és kurdok: igen, ők is egyben. Állítólag a diaszpórában némileg elcsitulnak az etnikai ellentétek. Kb. ezren, többségük 20-40 év közötti férfi. Kebab! Kiss Judit Ágnes jó novellája, és ismét Hernád Géza.
Vietnámiak: a 80-as években érkező diákok korszakától folyamatosan jelen vannak. Manapság csak háromszázan. Csikós Zsolt írása és Rónai Gergely fotói. Az egész könyv legjobban átgondolt és koncepcióba helyezett páros alkotása.
Mongolok: nagyjából ötszázan. Az egyetlen olyan közösség, ahol több a nő, főleg varrónők. Matkovich Ilona és Járdány Bence.
Arabok: nem csak pénzváltók, heterogén közösség, sok értelmiségivel. Hozzávetőleg ezernégyszáz ember, sok országból, de összekapcsolja őket a közös nyelvi és vallási-kulturális háttér. Tóth Krisztina szép novellája, és Kóczán Gábor képei.
Oroszok: úgy ezerötszázan. A legmagasabb átlagéletkorú közösség, sok vegyes házassággal. Podmaniczky Szilárd a tőle megszokott színvonalon, és Fekete András.
És a kínaiak: a legnépesebb közösség, bár ma csak mintegy nyolcezren élnek Budapesten, szemben a 90-es évek eleji negyvenezerrel. Vágvölgyi B. András személyes élményeken alapuló írása, remek címmel (Kínaiak-szindróma), és Rónai Gergely fotói.
Mindegyik történetnek megvan a maga tanulsága. Leginkább az, hogy Magyarország elég elviselhető hely, de húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt toleránsabbak és befogadóbbak voltunk. És ez elég szomorú.
Idegennek lenni akkor is rossz, amikor jó. Ne nehezítsük meg!

Orosz napló

John Steinbeck – Robert Capa: Orosz napló (Park, 2009) ford. Lukács Laura

"Willy letette elénk a pultra a két halványzöld Suissesse-t, mi pedig arról kezdtünk beszélgetni, vajon maradt-e még valami, amit egy becsületes, szabadelvű ember csinálhat ebben a világban. A lapokban mindennap rengeteget írtak Oroszországról. Hogy mit forgat a fejében Sztálin, mit tervez az orosz vezérkar, milyen a csapatfelállás, miféle kísérletek folynak atomfegyverekkel meg irányított rakétákkal, és mindezt olyanok írták, akik sosem jártak ott, és kétes forrásokból merítettek. Megállapítottuk ugyanakkor, hogy bizonyos dolgokat senki sem ír meg Oroszországról, márpedig minket éppen ezek a dolgok érdekelnek a legjobban. Hogyan öltözködnek ott az emberek? Mit esznek vacsorára? Szoktak-e mulatni? Milyen ételeik vannak? Hogyan szeretkeznek és hogyan halnak meg? Miről beszélgetnek? Szoktak-e táncolni, énekelni, játszani? Járnak-e iskolába ott a gyerekek? Úgy éreztük, érdekes lenne mindezt megtudni, lefényképezni, írni róla. Persze náluk is fontos a politika, akárcsak nálunk, de létezni kell annak a bizonyos ’nagy másik oldalnak’, akárcsak ideát. Kell, hogy legyen magánélete is az orosz embereknek, s erről azért nem olvashatunk, mert senki sem ír róla és senki sem fényképezi le. "
Erről szól az Orosz napló, Steinbeck és Capa közös utazásának végeredménye. 1947-ben jártak a Szovjetunióban, amikor még élt egyfajta jogos és kölcsönös csodálat a két nemzet katonai teljesítménye miatt, de a politika és a sajtó már kezdett szarvakat és farkat rajzolni a másikra. Persze az ő útjukat is a Potemkin Utazási Iroda szervezete, mint minden külföldiét, mégis több helyre eljuthattak, mint a hivatalosan akkreditált külföldi tudósítók, akik gyakorlatilag nem hagyhatták el Moszkvát. Steinbeckék jártak Moszkvában, Kijevben, Sztálingrádban, Tbilisziben, és néhány faluban is. A hatalmas országban hatalmas különbségeket találtak. Össze sem lehet hasonlítani a porig rombolt Sztálingrádot, ahol az emberek nagy része még 1947-ben is pincékben élt, mert nem volt elég lakás, a Fekete-tenger vidékével, ahová nem ért el front.
Nagyrész sikerült elkerülniük a hivatalos találkozókat és egyszerű emberekkel beszélgettek, őket kérdezgették mindennapjaikról, azok meg Steinbecket az amerikai életről. Nem igazán értették egymást, egészen más fogalmi rendszerben gondolkoztak. Gondoljunk csak bele, mekkora különbség volt a két ország politikai berendezkedése, társadalma, életszínvonala között!
Steinbeck feljegyzései szándékosan „felszínesek”, csak a benyomásait rögzíti – jókat, rosszakat egyaránt – nem akar következtetéseket levonni, és főleg nem akar politikai elemzésekbe bocsátkozni. Szenvtelen stílusa, fanyar humora nagyon szórakoztató, tele van a könyv jobbnál jobb epizódokkal. Capa képei pedig egyszerűségükben és mindennapiságukban zseniálisak. Nem keres különleges beállításokat, mentes minden hatásvadászattól.
Az úti élményeken kívül a két utazó egymásnak kiosztott fricskái teszik nagyon élvezetessé az írást. Steinbeck folyamatosan kóstolgatja Capát. Capa laza, ez már a Kissé elmosódva című könyvéből is kiderült, kivéve, ha a negatívjairól vagy a felszereléséről van szó, mert akkor nyűgös. Most az is kiderül, hogy előszeretettel vesz kölcsön könyvet bárkitől, és ha fürdőszobát talál, vízidisznóvá változik. Ő sem marad adós, egy rövid bejegyzésben értekezik Steinbeck alkoholfogyasztási szokásairól.
Kapunk még egy alapos utószót, és persze Capa fotóit, 70 darabot.
Mindenképp!

Akadt benne Tücsök is.

Hullamerev

A halállal való fogalakozásnak hatalmas irodalma van, ám ezek a könyvek főleg a meghalás és gyász lélektanával foglalkoznak. Mary Roach riportkönyve azonban a testekre koncentrál. Mi lesz a corpusszal? „Hé! Azzal sincs semmi baj, ha csak heversz hanyatt fekve. A maga módján a rothadás is érdekes dolog, majd meglátod. De töltheted másképp is az időt, ha már egyszer meghaltál. Gyere, nyomulj a tudományban! Legyél kiállítási tárgy! Ez egy jó csapat, gyere tartozz közéjük! Kihagyhatatlan ajánlat, csak gondold végig.” (Falcsik Mari fordítása)

Boncolás, oszlás, temetés
Első színhelyünk - nyilván a megdöbbentés szándékával - egy kórház, ahol plasztikai sebészeknek tartanak műtéti gyakorlatot. Levágott fejeken. Első hallásra talán borzalmasnak tűnik, de ha jobban belegondolunk, be kell látni, hogy a plasztika már kikerülhetetlen része a sebészetnek, és még mindig jobb így gyakorolni, mint élő fejeken kísérletezni. Abszurd és morbid helyzet, mégis sikerül szellemesen, humorosan megírni, ahogy az egész könyvet.
A holttest többi része is „hasznosul” , orvostanhallgatók tanulnak rajtuk. Roach bemutatja azt a változást, ami végbement a testek kezelésében az utóbbi évtizedekben, és egy sor érdekes epizódot idéz fel a boncolások történetéből. (Ptolemaiosz boncolásait, hullarablásokat, a „boncolással büntethető” jogi kategória kialakulását - láthatóan komoly kutatómunka előzte meg az írást.)
Következő utunk a helyszínelők - illetve törvényszéki orvosszakértők - kedvenc helyére vezet. Egy szabadtéri laborba, ahol a hullák oszlását vizsgálják, hogy minél pontosabban megállapítható legyen a halál beálltának időpontja. Van itt „natúr”, elásott, bebetonozott, csomagtartóba rejtett, vízbe dobott, és még ki tudja milyen test. Ezután egy balzsamozóba látogatunk és végül olvashatunk egy vidám leírást a hamvasztásról.

Ütközik, zuhan, robban
A könyv második részében olyan emberekkel beszélget a szerző, akik tudományos kutatásokhoz használnak holttesteket. Ellátogat egy laborba, ahol az autóbalesetek testekre gyakorolt hatását vizsgálják. Az olyan sérüléseket, amiket nem lehet bábuval modellezni. (Természetesen a testek egykori „gazdái” hozzájárultak ehhez.) Megismertet minket a kísérletek történetével is. Beszélget a TWA 800-as repülőjárat katasztrófájának okait kutató sérülésvizsgálóval. Megtudhatjuk, miért nem biztonságosabbak a repülőgépek. Utána a lőfegyverkísérletek történetével és jelenével foglalkozik. Kiderül, hogy olyan fegyvereken is dolgoznak amiknek nagy a „megállító erejük” de nem okoznak halált, vagy maradandó sérülést, és persze olyanokon is amik annál inkább. De legalább ilyen fontos a védőfelszerelések tesztelése is. Például a golyóállómellények és az aknaszedőcsizmák kifejlesztésénél nem lehet bábokat alkalmazni, mert egyszerűen másként reagálnak, mint az emberi szövet és csont.

Hit, lélek, horror
A harmadik rész a szervátültetés/adományozás kapcsán foglalkozik azzal, hogy hol lakik a lélek (agy, szív, esetleg máj?). Egy „élő szívű tetem” szerveinek felhasználása során Roach bemutatja azokat a lelki nehézségeket, amiken a donoroknak, befogadóknak (és családjaiknak) valamint az orvosoknak át kell esniük a transzplantáció alatt. Megismerhetjük néhány őrült kísérlet részleteit levágott fejek „életben tartásról”, a torinói lepel titkainak kutatásáról, a lélek súlyának megméréséről. Megoszt velünk néhány gyomorforgató részletet a múmiák, hulladarabok, és mindenféle emberi végtermék gyógyszerészeti alkalmazásáról is. (Kedvenceim a mézzé változtatott arabok!) Valamint bemutat néhány alternatív temetkezési módot, pl. a lúgos szövetemésztést és a humánkomposztálást. (Biztatóan hangzik, igaz?)
A végén szerzőnk elgondolkozik - és minket is erre bíztat - a tenni vagy nem tenni kérdésén. Azon, hogy legyünk-e donorok, illetve ajánljuk-e föl testünket a tudománynak. Én (most) azt mondom, igen.

Mary Roach: Hullamerev - A holttestek lenyűgöző élete (Atheneum 2000 Kiadó, 2004)