Hova álljanak a belgák?

Tom Naegels: Válófélben (Silenos, 2011. Fordította: Bérczes Tibor)

[2 bugris flamand + 2 balhés marokkói + 1 meghasonlott européer = 5 belga]

Tom Naegels belga újságírónak elege lett abból, hogy a 233. cikket írja a számára fontos témákról, amiket aztán nem olvas el senki, ezért írt egy regényt. Hogy önéletrajzi-e vagy sem, azt nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Így is, úgy is jól sikerült. Naegels egyszerre tud elgondolkodtatóan és szórakoztatóan írni, olyan bonyolult és fájdalmas kérdésekről, mint az eutanázia, a bevándorlók, a rasszizmus.

Hablatyolhatnék még struktúráról, narrációról, de egyrészt ebben az esetben nem tartom fontosnak, másrészt meg ez a regény egyszerű, mint a bot.

Inkább idézek egy hosszabb részt, ami szerintem jól jellemzi a stílusát és a gondolkodásmódját is.

"Miért veszem észre, hogy ezek karácsonyi gyertyák? Miért nem tudom egyszerűen azt gondolni: Nahát, gyertyák, milyen romantikus? Honnan ez a szellemdús mosoly (Mármint gúnyos! Valld csak be!) a műanyag magyallevelek láttán? Tán különbnek tartom magam a magyalleveleknél? Különbnek tartom magam Nadiánál, mert tudom, melyik gyertya melyik alkalomra való? Lenézem az általa kedvelt marcipándobozos romantikát? És ha igen, miért? Mert nem valódi? De hát neki igen! Számára a karácsonyi gyertyák hitelesen fejezik ki azt, hogy szeret és hogy szeretné kellemesen tölteni az estét velem. Erre mit lépek én, möszjő felsőbbrendű? Olyannak látom magunkat, mint egy francia tragikomédia szereplőit, a boldog leányt és a balga legényt, akik egy nyárvégi este vigasztalan konyhájukban elalélnak a gyertyafény keltette gyönyörtől.

Nadia egy egészen újfajta szerelemmel ismertetett meg, a szavak nélkülivel. Sokak számára ez a legmagasabb rendű forma, egy írónak viszont szoknia kell. Borzasztóan vágyom rá, hogy nála legyek, de sose tudok mit mondani neki. Ez nem nyelvi probléma.

Mindketten jól beszélünk angolul, és a hollandja is egyre jobb. A téma jelenti a problémát. Miről beszélgessen az ember valakivel, aki tavalyig Pakisztánban élt?

— Na, milyen volt a koncert? — kérdi.

— Jó — felelem.

(Most mesélnem kell valamit a koncertről. Az örök csendeket csak akkor tudjuk áttörni, ha beszélgetünk egymással.)

— Ez egy antwerpeniekből álló együttes.

— Antwerpeniek?

— Igen. Énekesek. Négyen. És viccesek!

— Miért?

(Jó kérdés. Hogyan magyarázzam el az antwerpeni népi dialektusban rejlő szellemességet egy olyan valakinek, aki még a köznyelvet sem beszéli?)

Antwerpeni dialektusban énekelnek. Vesznek egy ismert dalt, és eljátsszák, csak más szöveggel. Vicces szöveggel. Ismered a Gipsy Kingstől a „Bambolerót”?

— Nem.

Na, itt vagyunk. Először eléneklem a „Bambolerót”, aztán a dallamára a „Manuela paelláját”, utána lefordítom a dal szövegét angolra, elmagyarázom, mi az a paella, meg mi az a flamenco, és hogy a flamencoénekesek nyögni szoktak — nyögök egyet, mint egy flamencoénekes —‚ és hogy vicces, amikor a De Strangers énekesei ugyanígy nyögnek. Flamencósan nyögdösve eléneklem a „Nekem nem kő’ a paellá!”-t, dobbantok a lábammal, elmagyarázom, milyen vicces, amikor négy idős antwerpeni ugyanígy veri a ritmust a lábával, kibetűzöm, hogy írják azt, hogy „garnírung a nő garnéláján”, és végül már egész komoly elméleti tudással rendelkezik a Spanyolország, a flamenco, a paella, a Gipsy Kings, az idős énekesek és az antwerpeni dialektus közötti kapcsolatról, és hogy ezek kombinációjában számomra mi a vicces.

— A belgák szeretnek jelmezt — nevet Nadia. — Azt szeretnek a belgák.

Tényleg ezt magyaráztam volna az imént?" (54-56 old.)

Omega minor

Paul Verhaeghen: Omega minor (Gondolat, 2011. Fordította: Fenyves Miklós)
[5 különlegességében is tipikus sors, ami vagy igaz, vagy nem]

„Sok dolog történt, de egyik sem igaz. Más dolgok igazak, de nem történtek meg.”

Berlinben vagyunk, 1995-ben. A poszt-NDK apokalipszis díszleteit leöntötték némi rothadó 

kapitalizmussal. 

Itt hozza össze a véletlen a regény főhőseit: Goldfarbot, a Nobel-díjas fizikust, aki részt vett az atombomba kifejlesztésében, De Heert, az auschwitzi túlélőt, Paul Andermanst, a posztgrad pszichológust, aki az emlékezet működést kutatja (beszélő nevek), Donatellát, Goldfarb asszisztensét, aki a mágneses monopólust keresi, és Nebulát, a bosszú angyalát.

Párhuzamos életrajzok is lehetne a címe, ha az már nem lenne foglalt. 

A történet kezdetén Andermans az elbeszélőnk, aki bekerül a potsdami egyetemi világba, a posztgradok, a modern kor nomádjai, a tudomány vándorcigányai közé. Összetűzésbe keveredik egy csapat neonácival, és így találkozik De Heerel, aki öngyilkossága után lábadozik egy kórházban. De Heer felhasználja Andermans figyelmét, hogy elmondja neki egy túlélő tipikus, univerzális történetét. Egy túlélőét, aki per definitionem nem lehet boldog. Épp attól, hogy túlélő. Neki az a feladata, hogy elmondja az elmondhatatlant, feldolgozza a feldolgozhatatlant. 

Közben Godfarb életével is ismerkedünk. (Az elbeszélői nézőpont gyakran változik, ami kissé megnehezíti az olvasást, bevallom volt egy fejezet, amikor fogalmam sem volt, hogy épp ki beszél, és a történetet gyakran szakítják meg tudományos és esztétikai fejtegetések – művészetről, matematikáról, fizikáról, csillagászatról, történelemről.) Goldfarb még gyerekként hagyja el Németországot 1933-ban, színésznő anyjával, aki mindenféle munkát elvállal, hogy megéljenek valahogy. A nemnémetből nemamerikaivá váló, gyökértelen fiú, aki siránkozó bevándorlókkal van körülvéve, a tanulásban találja meg a kitörés lehetőséget. Bekerül a Harvardra, és onnan némi szerencsével Los Alamosba.

Csakhogy ebben a történetben senki sem az, aminek látszik. Olyan ez, mint egy 5000 darabos kirakós, aminek bizonyos részei hamar összeállnak, de az utolsó elemek csak nem akarnak a helyükre kerülni, egészen a szó szerint bombasztikus befejezésig. 

A huszadik század két borzalmas tengelyen forog. Auschwitz és Hirosima. Ez a két árny lebeg, sokáig kimondatlanul, a könyv felett (Auschwitz csak valahol regény félideje után jelenik meg, Hirosima csak legvégén.) És a legnagyobb borzalom ebben az, hogy ezt mind emberek követték el, akik előtte és utána is ettek, ittak, nevettek, dugtak. Az áldozat és a túlélő nem kiválasztott, mitikus hős, hanem ember. A gyilkos és a közreműködő nem metafizikai gonosz, hanem ember. Méghozzá mind megnevezhető ember. De Heer azt mondja, lehet, de nem érdemes áttekintést adni a XX. század borzalmairól, mert abban épp az egyéni felelősség veszik el. A történelem szószában az egyének típusokká lesznek, és minden elmaszatolódik. Egyébként is, már alig emlékszik valaki az egészre, eltelik még kétszáz év és a holokauszt csak lábjegyzet lesz a történelemkönyvekben. Az egyéni felelősség feltárása mellett van egy erős relativizmus is a könyvben. A túlélők és emlékezők tanúságtétele egyre nehezebben ellenőrizhető. A véletlen dönti el, hogy az ember melyik oldalra kerül, és így tulajdonképpen senki nem felelős a tettiért. Akár ez is kiolvasható egyes megnyilatkozásokból.

Verhaeghen nagyon precízen ábrázolja az egyéneit, a legkisebb lelki rezdülésüket is bemutatva. (Pszichológiaprofesszor, ha még nem mondtam volna.) Ez a legnagyobb ereje a könyvnek, meg a szimbólumok bonyolult hálója. És persze a történet. Verhaeghen 550 oldalon keresztül megkonstruál egy hihetetlenül összetett sztorit, hogy aztán a könyv utolsó 100 oldalán az egészet lebontsa, és romjaiból felépítsen egy másikat. Egy ilyen hosszú regénynek elkerülhetetlenül vannak gyengébb pontjai, amik kissé erőltetettre sikerültek, de ezen is átlendít a stílus, és többségben vannak a sokáig emlékezetes részek. Például, ahogy De Heer szemén keresztül látjuk az auschwitzi szelektálás folyamatát, az egészen hátborzongató. Főleg, ahogy leírja a jobbra irányítottak önfeledt boldogságát. És az is hasonlóan emlékezetes, ahogy Goldfarb nézőpontjából látjuk a Los Alamosban dolgozó atomfizikusokat, a tudományos felfedezés részegítő örömét, amivel világra játsszák a bombát, mintha csak egy rádiót barkácsolnának össze a cserkésztáborban. Vagy említhetem még a századvég német neonáci kultúrájának aprólékos leírását.

Monumentális mű, ami nem kevesebbre törekszik, mint az egész XX. századi történelem magyarázatára. Megpróbál „Szabadulni a mimézistechnika parancsától és a narratíva kényszerzubbonyától, vállalni a zuhanórepülést, bele a radikális reflexivitásba, az öntudatba, a Daseinről való meditációba, amely a Daseinnél is előbbre való…” 

És miközben „Szentül hisszük, hogy ez a világ megérthető, holott erre semmi ok sincs, ha csak az nem, hogy a koponyánkban rejtőző apparátus odavan a jelentésért meg az összefüggésért.” mégiscsak megpróbál valami magyarázatot adni a felfoghatatlanra.

(A fordítás is nagyszerű és a szerkesztés is jól sikerült, de azért én szívesen vettem volna a sok német szövegrész fordítását. Még szerencse, hogy a feleségem németes, bár lehet, hogy ezt az olvasás alatt ő másként gondolta.)

Belgium bánata

Hugo Claus: Belgium bánata (L'Harmattan, 2011) Fordította: Wekerle Szabolcs
[4 és fél osselet Belgium seggébe]

Biztosan mindannyian ismeritek azt a viccet, hogy Brüsszelben tömegverekedés tör ki a vallonok és a flamandok között. Nagy erőkkel kivonul a rendőrség, és a megafonok egyfolytában azt harsogják, hogy: A vallonok menjenek a tér déli oldalára, a flamandok meg az északira! Nagy nehezen sikerül szétválasztani a tömeget, csak pár ember szerencsétlenkedik még a tér közepén. Egy rendőr odarohan hozzájuk, és rájuk ordít, hogy menjenek a helyükre. Mire az egyikük, az idős Kohn bácsi azt mondja: Na jó, de az igazi belgák hova álljanak?

A kb. 90 000 „igazi belga” egy részét, több mint 25 000 embert deportálták 1942-44 között. Hogy miért „csak” ennyit? Mert Belgium német katonai kormányzója Alexander von Falkenhausen, egy tapasztalt és náciellenes német tábornok, amolyan legvidámabb barakkot csinált Belgiumból a második világháború alatt. Falkenhausennek sikerült kordában tartania az SS-t és az éhínséget is, így a belgák a többi megszállt országhoz képest szerencsésen vészelték át a háborút. (Falkenhausent aztán a Hitler elleni merénylet apropóján letartóztatták, de túlélte a koncentrációs tábort.)

Független és semleges Belgiumról 1830-tól beszélhetünk. Az alkotmányos monarchiában a nemesi oligarchia uralma fokozatosan és békésen alakult át parlamentáris demokráciává, ahol két meghatározó párt a katolikusok és liberálisok váltogatták egymást a kormányzásban. Az első világháború és a német megszállás után Belgiumban is erősödtek a szélsőségesek. A hivatalosan francia nyelvű országban megerősödött a többségben levő flamandok önállósodási vágya.

Ebbe a Belgiumba születik 1929-ben a regény főhőse és Hugo Claus alteregója Louis. Egy évvel azelőtt, hogy Leon Dégrelle megalapítja a vallon, fasiszta rexista pártot, és négy évvel azelőtt, hogy a megalakul a szélsőjobbos Flamand Nemzeti Unió Staf de Clerq vezérletével. (A regényben Louis apját Stafnak hívják – és ebben a szövegben semmi sincs véletlenül.) A flamandok egy része a rokonság okán és a függetlenségi törekvések támogatása miatt szimpatizál a németekkel, de a többséget inkább taszítja a germánok erőszakossága, és vallásellenessége. (A flamandok katolikusok, többek között ezért sem jött össze soha a többször is felmerült terv, a Hollandiával való egyesülés.) A háború alatt sok flamand kollaborál a németekkel, sokan mennek a Reichbe munkát vállalni – önként, vagy kevésbé önként, és sok flamand harcol a keleti fronton. De kollaboráció tekintetében a vallonoknak nincs mit a flamandok szemére vetni. A Vallon Légió a Waffen-SS kötelékében szintén részt vesz a szovjetek elleni „keresztes hadjáratban”. 

A háború után a szerencsétlen sorsú III. Lipót királyt távollétében halálra ítélik. 280 kollaboránst végeznek ki, és közel 60000 ember ítélnek el, de Belgium igyekszik gyorsan elfeledni a háborút, szőnyeg alá söpörni az emlékeket. Jó néhány köpönyeget gyorsan megfordítanak, és a viszonylag épen maradt ország a Marshall-segély jóvoltából hamarosan Európa egyik legvirágzóbb államává válik.

Erről a Belgiumról, az 1929-47 közötti évekről fest hatalmas impresszionista tablót Hugo Claus. Időnként csak foltokat, elmosódótt árnyakat érzékeltem a szövegből, de azt is éreztem, hogy minden a helyén van, és ha belga lennék, biztosan értenék is mindent. Mert azért eléggé figyelni kell, hogy ki kivel van, mit miért tesz, mert a gondolatok és tettek nem mindig feleknek meg egymásnak, a szereplők „minden gondolata, már a kigondolás pillanatában érvényét veszti.” (Nem árt olvasás közben néhány jegyzetben rögzíteni, hogy ki kicsoda.)

Hugo Claus egyértelműen önéletrajzi elemekkel dolgozik, és a belga tabló alatt, mellett, fölött ez egy klasszikus Bildungsroman, Louis szellemi útja a katolikus internátustól, a flamand Hitlerjugenden, majd a zsidó irodalmon át az írói pálya kezdetéig. Egy folyamatos, előbb ösztönös, majd tudatos, fabuláció és konfabuláció.

 Hugo Claus később balos lett, majd világfi, végül Nagy Flamand Irófejedelem, akinek ez a regénye egyszer első lett egy „megvan, de nem olvastam” típusú közvéleménykutatáson Belgiumban. Az első tízben volt még a Biblia, két Eco, és Harry Mullishtól A menny felfedetése – amit szintén tervezek elolvasni :)

(Mínusz fél csillag, mert időnként lehetett volna feszesebb.)

Identi társ

Koen Peeters

Koen Peeters: Nagy Európai Regény (Gondolat, 2010) fordította: Varga Orsolya
[4 és fél európai főváros]

Két ember és Európa története. Utóbbi persze nagyvonalakban.
Theo idős, vilniusi származású üzletember, aki Belgiumban vészelte át a háborút, apja üzletfeleinek segítségével. Nem flamand, nem vallon, már nem is zsidó; ő az igazi belga.
Robin üres lap. Már nem éppen fiatal, de még szűz terület. Az irodai nyáj tagja, valami megmagyarázhatatlan rosszul léttel, ami talán csak abból fakad, hogy munkája értelmetlen, hogy nem marad utána más csak egy rakás fölösleges összefoglaló és prezentáció.
Robin Theo cégénél dolgozik, a kor gyermeke, a marketing és a menedzsment egyetemes zsargonját beszéli, reklámajándékokkal kereskedik, azokkal a fölösleges szarokkal, amikkel lépten-nyomon megbombázzák az embert.
Egy nap azonban Theo fontos megbízást ad Robinnak: derítse fel Európát, nézze meg, merre lehet továbblépni, hol lehet új piacokat nyitni. Ez a fedősztori, de Theo igazából tanulni és tapasztalni küldi Robin, mint egykor a céhmester a legényét, a fejedelem a tehetséges kisnemesi ifjakat. Hadd tanuljon a fiú! Nézze meg, hogy színes-e még Európa, hogy maradt-e még valami a különböző identitásokból az uniformizálódó felszín alatt, vagy csak a hanyatló Rómát idéző fogyasztási orgiák színtere már, ahol nem csak bort és pacsirtanyelvet fogyasztanak, de egyszerűen mindent. (Tessék, fogyasszanak! Vagy inkább: fogyasszatok! Úgyis tegeződünk mindenkivel.) Derítse ki, van-e még olyan szeglete a vén kontinensnek, ahol az élet mércéje még az értelem és érzelem; és nem a siker, pénz, csillogás.
Robin kezdetben nem sokat fog fel küldetéséből, faleveleket hálóz le egy mély medence felszínéről: különös hangzású szavakat, furcsa hányózacskókat, szállodai prospektusokat. De aztán ez a gyűjtemény elkezd önálló életet élni, elkezd dolgozni Robin agyában. Egyre inkább figyel az egyenfelszín alatti egyediségre, egyre több kérdés merül föl benne saját élete és választásai kapcsán, és ezzel együtt Theo története iránt is. És míg egyikük (Robin) a történelembe merülve megtalálja önmagát, a másikuk elveszíti.
Nagy Európa Identitásregény tehát, és Nagy Egyéni Identitásregény is. Mert az egyéni sorsunk nem egyenlő az én-márka kialakításával. Sőt még a saját sorsunkkal sem egyenlő, mert belekeverednek elődeink, ismerőseink, olvasmányaink sorsai is. Ebben a választásoktól hemzsegő vadvízben kell megtalálnunk a magunk helyét, meghódítanunk a világot és a saját életünket.

Végül csak néhány történet leszel

fotó: Dirk Leunis

Az élet nem egy habostorta. Az élet egy motor, be kell rúgni, és akkor megy. Ez a Verhulstök életfilozófiája. Ebbe a családba születik Dimitri. Anyja hamar lelép a színről, így apjával visszaköltözik annak anyjához, hogy együtt éldegéljenek még három nagybácsi társaságában. Egy flamand kisvárosban vagyunk, valamikor a nyolcvanas évek elején. A bácsikák csak akkor dolgoznak, amikor már nagyon muszáj, viszont minden este tajtrészegre isszák magukat a szép számmal fellelhető kocsmák egyikében. Látják ők ennek az életmódnak a csődjét, mégsem tesznek semmit ellene, sőt lubickolnak benne. Egyikük még egy társasjátékot is feltalál: különböző szeszek fogyasztásával kell teljesíteni a Tour de France szakaszait; hullarészegen, behugyozva, összehányva tologatni az apró bábokat a térképen. 
Szóval csupa móka-kacagás. Olyan érzésem van, mint egy Bosch kép nézegetése közben. Vagy olyan, hogy Dimitrivel ülnünk egy bárpultnál, már mi sem vagyunk józanok, ő mesél, én meg röhögök a történetein, de közben csikorog a fogam. A Verhulstök meg fogatlan vigyorral, sörtől habos tekintettel bámulnak minket, hogy mi a faszon röhögünk má’.
A lazán összefűzött novellákban egy gyakorlatilag élhetetlen gyerekkor fájdalmas vagy szép, nevetséges vagy borzalmas pillanatai sorakoznak, és néhány mondatban előbukkan a felnőtt, környezetéből kiszakadt Dimitri is. Az apa halálán, a gyerekotthonon, a nevelőszülőkön át jut el a felnőttségig, és keményen kell küzdenie, hogy ne ismételjen meg egy elbaltázott életet, ami részben sikerül. Kiszakad, de ennek ára van: a lelkifurdalás. Hülyeség persze, de az ember már csak így működik. Amikor Dimitri hazalátogat, idegennek érzi magát bácsikái között, és ez fájdalmas. Nem lett alkoholista. De ez még kevés, csak másképp felesleges, mint a rokonai.
(Verhulst nem vérszerinti rokonai szerintem: Csehov, Tar, Brusselmans)

Dimitri Verhulst: Semmivégre (Európa, 2010) fordította: Szita Szilvia

Sajttragédia

Willem Elsschot: Sajt; Lidércfény (Gondolat, 2008) ford. Wekerle Szabolcs ill. Gera Judit

Az Akcentusok sorozatról szóltam már korábban a Bernlef könyv kapcsán. Több szempontból is szimpatikus nekem ez a dolog. Egyrészt szeretem a holland/flamand irodalmat (eddig leginkább Reve, Brusselmas és Nooteboom miatt). Másrészt szeretem a zsebkönyveket, amik valóban beleférnek egy zakó zsebébe, és bárhol előkaphatom őket – villamoson, vonaton, parkban vagy kocsmában. Ez még valami régi bölcsész hülyeség, amit nem tudok kinőni. Plusz: ez a sorozat még szép is. A borító is jól mutat, a tipográfia is igényes. Jók a fordítások, minden kötethez készült elő- és utószó – szóval látszik, hogy szívügy.
Ehhez képest jól rám ijesztettek a Sajt elején. Egyrészt az előszót jegyző Németh Gábor, aki teljesen fölöslegesen helyezi aktuális politikai környezetbe a szövegeket, másrészt a szerző, Willem Elsschot, aki a Sajt bevezetőjében tesz arcoskodó megjegyzéseket a stílusról.
De szerencsére a két elbeszéléssel nem volt semmi baj. Sőt!
Minkét írás hőse Laarmans az antwerpeni kisember. Naiv, álmodozó, szerencsétlenkedő figura. Elsschot fanyar humorral, iróniával ábrázolja hősét, de nem vitriolos, inkább megértő.
A Sajt című regényben (1933) az irodista Laarmans egy hirtelen jött lehetőségen felbuzdulva sajtnagykereskedővé avanzsálna, ha sikerülne, de persze nem sikerül. Bukása előrelátható, nincs benne semmi rendkívüli, pláne katartikus. Bekerül egy számára elitnek látszó körbe, kereskedők, ügyvédek, nagypolgárok közé, akik tulajdonképpen nem mások, mint felfújt hólyagok, de Laarmans ezt nem veszi észre és próbál közéjük tartozónak tűnni. Az úrhatnám polgárt láthatnánk itt működésben, ha Laarmanst az ambíció mozgatná, de nem az mozgatja, hanem az alkalmazkodás. Olyan ember ő, aki mindenki igényeinek, elvárásainak meg akar felelni, amivel persze lehetetlen helyzetekbe hozza magát. Eufórikus hangulatban vág bele a sajtkereskedésbe, de buzgalma nevetséges, és a kezdeti megdicsőülés után csak nagyobb lesz a pofára esés. Ráadásul nem is szereti a sajtot.
A Lidércfény (1946) története egy éjszakán játszódik. Laarmans éppen meghátrálna az eső elől, és a csábító, ám távoli kocsma helyett a kevésbé csábító, de közeli otthont választaná, amikor sorsa összehozza őt három afgán tengerésszel(!). A kis „rizskakálók” egy cédulát, és azon egy címet szorongatva kajtatnak egy Maria nevű kurva után, és Laarmans az otthoni unalom helyett vezetőjükül szegődik a számukra ismeretlen városban. Nem annyira a segítés szándékával, inkább csak a változatosság kedvéért. Úgy bolyonganak, mint a csillagot követő napkeleti bölcsek. Mariát nem találják, de kalandjaik során egyre jobban összebarátkoznak, ismerkednek egymás szokásaival, kultúrájával, de megérteni nem tudják azokat.
Ha a Gondolat Kiadó megjelentet további Elsschot könyveket, egy olvasóra biztosan számíthat!

A férfi, aki munkát talált

Nemrég Cs. P. könyvblogján kialakult egy kis pengeváltás Brusselmans könyve kapcsán. Így aztán leemeltem a polcról és újra átfutottam, már sokadszor, hogy billentyűzetre hányhassam a benyomásaimat.

A férfi, aki munkát talált, Louis Tinner, egy nagy cég kis könyvtárának feledhetetlen könyvtárosa. Tinner antiszociális, szexista, hipochonder, krónikus hazudozó. Sokszor még magának is hazudik, történeteket agyal ki, amik összekeverednek benne a valósággal. Állandóan fixírozza önmagát, teste és agya reakcióit, egy pillanatra sem rejtőzhet el saját figyelme elől. Látszólag nem érdekli a körülötte zajló élet, a többi ember nyüzsgése hidegen hagyja. Egyedül a nők tudják kizökkenteni ebből az állapotból ,de ők is inkább csak dühöt ébresztenek benne, amit aztán a könyveken vezet le. Hol közömbös, hol mérges álarca alatt azonban félelem lakik. Tinner fél kapcsolatba kerülni a többiekkel, holott a vágyik az emberi kapcsolatokra. Undoksága, agresszivitása mögött a magány, a szorongás, az unalom, az élet értelmetlensége rejtőzik.

Herman Brusselmas, a „szép ifjú főisten”, az angry young belgians írógenereció egyik legismertebb tagja. Önéletrajzi ihletésű regényének cinikus, ironikus stílusa, hihetetlen párbeszédei és gondolattársításai letehetetlenné teszik a könyvet.
Az egyik kedvencem!

„- A szorongás velemszületett – dünnyögte -, minden tünet felfedezhető: bambulás, csillagok megjelenése, remegés, dünnyögés, kiszáradt száj, szívzörejek, izzadás, tünetek felsorolása. Szorongás, szorongás, szorongás. De egy pszichoanalízis hét évig tart, és egész kis vagyonba kerül.
Megadta, csak úgy magának, a vagyon méreteit, azáltal, hogy a két kézfejét bizonyos távolságra tartotta egymástól.
Addig állítgatta a kézfejeit, míg eltalálta a tökéletesen pontos távolságot. A mérésnek Louis szerint pontosnak kell lennie, különben nincs semmi értelme.” (Wekerle Szabolcs fordítása)

Hát nem zseniális?

Herman Brusselmans: A férfi, aki munkát talált (Jelenkor, 1997)