Cosmo

Don DeLillo (photo: Michael O'Brien)

Don DeLillo: Cosmopolis (Libri, 2012. Fordította: Barabás András)
[3 limuzin húz el a naplementébe]

„Eric Packer, a fiatal milliárdos egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép New York-i lakásából, és beszáll a csúcstechnikával és luxuscikkekkel fényűzően berendezett fehér limuzinjába. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: világrengető spekulációs támadást kell intéznie a japán jen ellen – és el kell jutnia Manhattan túlsó végébe a fodrászához.
Ericnek hol az amerikai elnök motoros kísérete, hol egy zenészbálvány temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A kocsi kényelmes bőrülésén egymást váltják a látogatók: biztonsági, műszaki és pénzügyi szakértők, sőt Eric menyasszonya és szeretője is, miközben a limuzin az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.”

Egy Ember negyvenes könyvtáros egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép budapesti lakásából és beszáll a hangosbemondóval és üzemen kívüli légkondival fényűzően berendezett sárga villamosba. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: rendbe kell raknia a pszichológia – szociológia részleget, mert már erősen szétcsesződött – és este haza kell jutnia a Belváros túlsó végébe, hogy hajvágógépével kissé rendbe szedje magát.
Embernek hol a parlamenti etikai bizottság elnökének motoros kísérete, hol egy erdélyi író temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A villamos gyanús foltoktól tarkálló üléseit csak magasból látja. Mobiljában egymást váltják a látogatók: telemarketingesek, a vízvezeték szerelő, a hiteltanácsadója, sőt Ember felesége és anyja is, miközben a villamos az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.

Eriket és Embert „egyre gyakrabban kerülte az álom, nem heti egy-két alkalommal, hanem négyszer, ötször.” A két férfi „megpróbálta álomba olvasni magát, de csak éberebb lett tőle. Természettudományos szövegeket olvasott, meg verseket.” Mindkettőjükből „hiányoztak a szerzetesi adottságok.” Úgy érezték, „minden egyes cselekedet mesterséges, és ott kísért benne saját” maguk. Erik és Ember is úgy vélte, „semmi sem létezett körülötte. Csak a zaj a fejében, s az elméje az időben.” Egymástól függetlenül, de szinte egy időben mondták ki: „Az élet túlságosan egyidejű velünk.” Nincs távlat, rálátás. „Nincs semmiféle kétely. Manapság már senki sem kételkedik.” Pedig „érdekesebb kételkedni, mint cselekedni. A kételyhez több bátorság kell.” Lassan eljutottak „addig a pontig, ahol már egyetlen megalapozott ítélet sem születik.”

A rock’n’roll halott, a posztmodern halott, és a világpiac is gyengélkedik, dünnyögte Erik a limuzin ablakán át a lenyugvó napba. Ember gondolatban rábólintott.

Ransom Riggs esete a szederbokorral

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Kossuth, 2011. Fordította: Gálvölgyi Judit)
[3 és fél kiló delikát]

– Mi a francért ugrottál be a szederbokorba? 

– Akkor éppen jó ötletnek tűnt…

Valahogy így lehetett ez a Ransom gyerek is a fényképes regényével. Akkor éppen jó ötletnek tűnt egy halom fénykép köré írni egy regényt, de szerintem nem volt jó ötlet. Többnyire eléggé erőltetetten kapcsolódik össze a szöveg képekkel. Pedig nem lenne rossz történet – semmivel sem rosszabb azoknál a Gaimaneknél, amiket olvastam – főleg ha szabadabban mozoghatna. Úgy érzem, csak fölöslegesen megkötötte a kezét a fotókkal. Én inkább két külön könyvet csináltam volna belőle, egy regényt, meg egy fotóalbumot, kétszer, háromszor ennyi képpel és képaláírásokkal. 

Egyébként meg van benne minden, ami divatos: különleges gyerekek, boszorkányok, alakváltók, kis népszerű etnográfia, kis kelta homály, stb. (Mellesleg értem én, hogy ez a trend, de azért már kissé unalmas, hogy az összes valaha élt dilinyós vénasszonyban és meghibbant fasziban valamiféle különleges kiválasztottat kellene látnom, de tudom, az én szkeptikus édesanyámat.) 

És még valami. Én ugyan nem vagyok az időhurkok szakértője, de azért szerintem van itt némi gubanc. Először is nem értem, hogy (SPOILER) miért épp a bombázás napját választják időhuroknak. Aztán, ha a hurokban a falusiak mindig ugyanazt a napot élik – ahogy erre a láthatatlan fiú feljegyzései utalnak, aki aprólékosan leírja a falu minden egyes lakójának aznapi tevékenységét, beszélgetéseiket – akkor hogy lehet, hogy az egyik huroknapon üldözőbe veszik a Jakabot? Ha meg nem mindig ugyanazt a napot élik, akkor hogy lehet, hogy a következő huroknapon nem emlékeznek az üldözésre? Na?

Vámpéterek, foma és nagybömbök

Kurt Vonnegut: Vámpéterek, foma és nagybömbök (Maecenas, 2011. Fordította: Révbíró Tamás)
[5 nagy bömb]

Ez nem egy hagyatékból összeturkált kötet, mint a Repülő macska – bár én azt is szerettem –, hanem egy 1974-es gyűjtemény (Wampeters, Foma, and Granfallons. Opinions) némileg megkésett fordítása, a csúcsformában levő Vonnegut. 

Vannak ebben cikkek, esszék, beszédek, interjúk, miegymások. Szóba kerül a sci-fi írók megítélése, egy hajóút, az űrkutatás, Carl Sagan, Hesse, Hunter S. Thompson, Maharisi. A nyári írótáborok, a mesterségesen meghosszabbított élet, a drogok, a humanista tudomány. Madame Blavatsky, Biafra, a pesszimizmus, Vietnam, Nixon, a népi társadalmak, és persze Amerika, Amerika, Amerika. 

Nagyon vegyes írások ezek, mégis azonosak. Mindegyiken átsüt az a mély humanizmus, együttérzés, humor, óvatosan optimista pesszimizmus, szarkazmus, igazságkeresés, amiért annyira lehet szeretni Vonnegutot. 

Drága öreg barátom, mesterem! Hiányzol. 

Így megy ez…

Geronimo

Geronimo - a legendás apacs vezér önéletrajza. Lejegyezte: S.M. Barrett. (Szenzár, 2002. Fordította: Tóth Andrea)
[4 csendben osonó bendonkohe harcos]

A nevem Goyaalé. Apacs vagyok a bendonkohe törzsből. 

1829-ben születtem azon a földön, amit a fehér emberek Arizonának neveznek. Van, aki azt állítja, hogy 1823-ban Middle Fork környékén. Nem számít. Ezek csak nevek és dátumok. Mankók a fehérek emlékezetének. Amikor születtem még nem létezett sem Middle Fork, sem Arizona, és a szememben még most sem létezik. Ez az apacsok földje, ahol az őseink születtek és haltak, és ahol a szent helyeink vannak.

A mexikóiak neveztek el Geronimonak, azok a rühös kutyák, akik megölték az anyámat, a feleségemet, és három gyermekemet. Megneveztek, mert rettegtek tőlem. 

Én is sokat megöltem közülük. A mexikóiak már régóta keserítették az apacsok életét, elrabolták asszonyainkat, megölték a harcosainkat. De mi nem maradtunk adósaik. Az apacsok harcosok.

Én is harcos vagyok. Voltam. Annyi portyát vezettem a hitszegő mexikóiak földjére, hogy azt is megbánták, hogy valaha apacsra néztek. Voltak sikerek, és voltak kudarcok is. Sok harcost vesztettünk, de mindig több skalpot szereztünk, mint a mexikóiak. 

Aztán jöttek a fehér emberek. Kezdetben csak kevesen, és barátságosak voltak. Aztán jöttek a katonák, és eleinte velük sem volt bajunk. Élelmet osztottak és ruhát. De aztán azt akarták, hogy ne vándoroljunk, hanem maradjunk mindig egy szálláson, és termesszünk növényeket. De az apacsok vándorok. Amióta Uszen megteremtette a népünket, mindig arra mentünk, amerre akartunk. 

Később sokszor harcoltunk a fehér emberekkel, és arra hamar rájöttünk, hogy nem tudjuk majd őket legyőzni. Próbáltunk velük egyezségeket kötni, de mindig megszegték azokat. Valamennyire kiismertük őket, de egyre nem számítottunk: bármennyit is adsz neki, a fehér embernek sohasem elég. Neki az egész kell. 

Az ő fegyvereiktől is halt meg feleségem és gyermekem, én mégis mindig megtartottam a nekik tett ígéreteimet. 

A legtöbb apacs hajlandó lett volna letelepedni Fort Bowienál, mert az legalább a mi földünk volt, de amikor el akartak minket telepíteni onnan, a bendonkohék és a csirikavák még egyszer harcba szálltak.

Legyőztek minket. Miles tábornok megígérte, hogy letelepedhetünk a földünkön, és hadifoglyokként kezelnek majd minket, de nem így történt. Már megint. Rabok lettünk, dolgoztattak minket, elválasztottak a családunktól, és mutogatni való vadállatként bántak velünk. 

Mint ma is. Ez talán életem legmegalázóbb napja. Itt lovagolok egy menetben az új elnökük ünnepségén, Quanah Parker és Amerikai Ló mellett. Bár lenne még velünk ötven fiatal harcos! Megmutatnánk, hogy milyen az indián, amikor még nem halott.

[Ez nem egy lexikonszócikk, még csak nem is wikipédia, és bár életrajzi tényeken alapszik, objektivitásra nem törekedtem.]

Üvegcserepek

(cop. Chris Felver)

Arthur Miller: Üvegcserepek (Scolar, 2011. Fordította: Ungvári Tamás)
[5 véresen komoly ok, hogy őszinte légy]

Brooklyn, 1938.

Odaát, a messzi Németországban tombol a Kristallnacht, ami sajnos nem karácsony előtti éjszakai nyitva tartás, mint a neve sugallná. Kirakatokat zúznak be. Fiatal és erős szőke fiúk öreg zsidókat kényszerítenek, hogy fogkeféjükkel súrolják a járdát, gyereket vernek össze. Egy közösség élete törik darabokra éppen.

Itt Brooklyban csak egyéni életek törnek. Mondjuk azok mindig és mindenhol.

Itt éppen Philipp és Sylvia Gellburgé.

Sylvia Gellburgot rettenetesen megviselik a németországi események. Egy nap összeesik, és nem bír lábra állni, pedig látszólag semmi baja nincsen. Persze a mélyben sokkal személyesebb problémák vannak. Egy tönkrement házasság konkrétan. Sylvia egy otthon ülésre kárhoztatott okos, érdeklődő, tevékeny nő, aki a házassága előtt sikeres volt a munkájában. Most meg nincs mása, csak egy nagyképű és impotens férje.

Meghalni élvezet

(cop. Anthony Armstrong-Jones)

Vladimir Nabokov: Laura modellje (Európa, 2011. Fordította: Dunajcsik Mátyás)

Nabokov utolsó, befejezetlen regényének cédulái, amiket részben ő, részben a fia rendezett össze. Kezdemények, nekiiramodások, kidolgozott epizódok nagyon vegyes gyűjteménye. Azt se tudni, mi lett volna esetleg központi része a regénynek, és mi ment volna a szemétbe.
A nagyjából követhető történet egy Philip Wild nevű neurológusról és feleségéről, az orosz művészcsaládból származó Floráról szól. Flora, aki a pénze miatt ment hozzá Wildhoz, lépten-nyomon csalja a bálnatestű, öreg tanárt, Wild meg egy érdekes kísérleten dolgozik, amelynek során transzállapotban, gondolatban felszámolja a saját testét. A kísérlet magasabb fokán az önfelszámolás eksztázisát megpróbálja átvinni a fizikai valóságba, próbál a transzban eltörölt testdarabok nélkül ébredni. Az öregedő, túlsúlyos, csalódott férfi az öngyilkosság sajátos módjában keres és talál élvezetet.
Kb. a cédulák kétharmadánál még ez a vázlatos történés is megszakad, onnantól már valóban csak ötletek, foszlányok vannak.
Talán mégis jobb lett volna Nabokov végakaratának megfelelően elégetni, vagy, ha már erre nem voltak képesek az örökösök, akkor darabonként elajándékozni múzeumoknak, könyvtáraknak, gyűjtőknek.
Nem mondom, hogy nem volt érdekes, látni a szöveg születésének folyamatát, de azért ebben Nabokov zsenialitásának utolsó villanását csak a rajongók képesek felfedezni.
Nem értékelem. Olyan lenne, mintha az alapanyagok felsorolása alapján ítélkeznék egy ételről.

"Egy önmegsemmisítési folyamat, melyet az akarat megfeszítése vezérel. Az élvezet, amely a csaknem elviselhetetlen eksztázissal határos, abból származik, hogy érezzük: az akarat számára eddig ismeretlen munkába kezd: olyan pusztításba, mely paradox módon egyfajta kreativitást is felszabadít a totálisan szabad akarat alkalmazása során. Megtanulni, hogy a test életerejét saját eltörlésére használjuk fel, feje tetejére állítva ezzel a vitalitást."

Más vélemények és idézetek a molyon.

Velence vízjele

Joseph Brodsky: Velence vízjele (Typotex, 2008. Fordította: Hetényi Zsuzsa)
[4 ködben bolyongó vaporetto]

Ennek a könyvnek két főszereplője van. Az egyik Brodsky a leningrádi zsidó fiú, aki túlélte a blokádot, és a háború utáni nyomort. Otthagyta az iskolát, megpróbálkozott a haditengerészettel, volt gépkezelő, hullaházi segéderő, csatorna karbantartó. Önerőből megtanult lengyelül és angolul, Miloszt és Donne-t fordított. Saját verseivel az ötvenes években jelentkezett az undergound Szintakszis folyóiratban, elnyerte Ahmatova pártfogását. Saját bevallása szerint már ekkor emigrációban élt, pedig nem foglalkozott politikával, de nyomasztotta az antiszemitizmus és a rengeteg Lenin kép. 

A hatvanas években sorozatos támadások érték „pornográf és szovjetellenes” költészete miatt. Kétszer küldték elmegyógyintézetbe, majd letartóztatták. Öt év kényszermunkára ítélték, amiből 18 hónapot le is töltött Arhangelszk közelében. A nemzetközi tiltakozás hatására azonban szabadon engedték. A sikeres kéziratcsempészések miatt ekkortájt több műve jelent meg külföldön, mint odahaza, ahol gyakorlatilag elhallgattatták. 1972-ben „elengedték” a Szovjetunióból, ami a gyakorlatban kiutasítást jelentett, mert Brodsky nem akart menni. 

Rövid bécsi tartózkodás után az USA-ban telepedett le, ahol W.H. Auden támogatásával vetette meg a lábát. Neves egyetemeken tanított, köteteket adott ki, díjakat kapott. 1987-ben Nobelt is. Amikor megkérdezték tőle, hogy ki ő, amerikai vagy orosz, ezt válaszolta: Zsidó vagyok, aki oroszul ír verset és angolul esszét. 

55 éves korában halt meg, többször műtött szíve végképp felmondta a szolgálatot. A velencei San Micheleben temették el.

A könyv másik főszereplője Leningrád után egy másik vízi város: Velence.

Az én Velencém nyári város. Rohasztó meleggel, turistahordákkal és még a pestinél is magasabb egy főre jutó galambpopulációval. Brodsky Velencéje téli város.

Tizenhét telet töltött ott, ezeknek krónikája ez a vékony kötet. Bár krónikának nem igazán krónika, nincs benne időrend, sem semmilyen más rendszer. Reflexiók és önreflexiók gyűjteménye. Lírai önéletrajz, prózavers. Egyszerre nosztalgikus, elegáns és csipkelődő, és egy-egy jó mondatért hajlandó felfüggeszteni a logikus gondolkodás uralmát is. (Lásd idézetek)

Brodsky Velencéje márvány és hús-vér testekről szól, boltokról, evésről, álmokról és optimizmusról, időről-vízről-Istenről (ezek nála összetartoznak), oroszlánokról, kerubokról és tükrökről, ködről az aqua altáról. 

Brodsky egy könyv hatására szeretett bele ebbe a csodálatos városba, és lett a szemében valami felülmúlhatatlan tökéletesség. Mások persze más városokba szeretnek bele, akár többe is. Épp ez a jó a városszerelemben: a városok nem féltékenykednek egymásra.

(A könyvért köszönet a Typotex kiadónak)

Más vélemények is idézetek a molyon.

Nekem akkor is Bones

Kathy Reichs: Síri titkok (Szó Kiadó, 2008. Fordította: Kövesdi Miklós Gábor)
[3 és fél csontváz]

Nahát, ez meg a Csontos nő! Mármint a Dr. Csontos. Az ő regényei adták a kiindulópontot a sorozathoz. De csak a kiindulópontot, mert a két Temperance Brennan karakter eléggé eltér egymástól. Az csak egy apróság – de nehezen megszokható –, hogy a könyvben a szereplőt végig Tempe-nek szólítják, mert a sorozatban inkább Bones. A lényegi különbség azonban, hogy a könyvben szereplő törvényszéki orvos-szakértő egyrészt nem olyan elképesztően okos, mint a filmbéli, másrészt egyáltalán nem az az empátia nélküli személyiség, amit a sorozatban csináltak belőle. De őszintén szólva nekem az jobban tetszik.
Ami Kathy Reichst illeti, nem a stílus az erőssége, bár van, hogy megvillan az a fanyar patológus-humor, ami a sorozatot jellemzi. A stílusbéli hiányosságokét viszont részben kárpótol az első kézből származó élményanyag. A történetvezetés időnként kicsit erőltetett, de összességében egy egész jó krimi, megtűzdelve egy kis guatemalai történelemmel.
(A könyv végén van egy fotó a szerzőről. Biztosan hízelgett neki, amikor a gyönyörű Emily Descanelt választották a szerepre, mert ha zongorázni tudnám a különbséget, akkor nagyon kellene vigyáznom a kézcsontjaimra. De ez csak egy szexista macsó megjegyzés. :)

Hellboy

Mike Mignola: Hellboy - A leláncolt koporsó és más mesék (Cartaphilus, 2011)
[4 temetői kaland]

Nem vagyok egy nagy képregényfaló. A két kezemen meg tudnám számolni hányat olvastam felnőtt fejjel.
Egyszer elolvastam egymás után három magyart.
Meg olvastam még a Zografokat, a Maust, és a Persepolist, de ezekkel nem igazán lehet összevetni Mignola Hellboyát.
Amivel esetlen össze tudom hasonlítani az a teljesen felejthető Sandman sorozat (ami még ronda is), illetve a Watchmen, ami lenyűgözött az összetettségével.
A Hellboy viszont, ha nem is nyűgözött le, éppen az egyszerűségével, letisztultságával fogott meg. Szövegben is, képben is. A lépten-nyomon felbukkanó népmesei, mítoszi elemek, és temetők :) is kedvemre valók voltak.
Azt hiszem beemelem az előző részeket is.

Egy szivart...? Kubai...

Jane Resnick: Nemzetközi szivarkalauz (Vince, 2006)
[5 cédrusfa humidor]

Nagyon klassz kis könyv. Szép is, informatív is. Nyújt némi bepillantást a dohányzás történetébe, ad praktikus tanácsokat a vásárláshoz. A legérdekesebb része azonban az, amiben végigvezet azon a többéves úton, amíg a dohánylevélből prémium szivar lesz. Kezdve a vetőmag és talaj kiválasztásánál, folytatva a levelek különböző időben történő leszedésével, és az azt követő fermentációs eljárással, érleléssel, ami egyes szivarfajtákhoz előkészített dohányoknál akár hat hónapig is tarthat. Ezek után a gondosan szétválogatott és csoportosított dohánylevelekre 1-5 éves pihenő vár mielőtt szivar lesz belőlük. Leírja a kézi gyártás folyamatát, (cáfolva azt a legendát, hogy a legjobb kubai szivarokat szűzlányok sodorják a combjaik között :) A gondos válogatást, amivel a mester összeállítja a szivarba/szivarra kerülő keveréket. A – kézzel készült – szivarokban egész hosszukon végigfutó töltelékleveleket, a borítóleveleket, amik a szivar esztétikai megjelenéséért is felelősek, valamint a két réteget egymáshoz kapcsoló összekötőleveleket. Végül egy szivar akár hat-, hét-, nyolcféle dohánylevélből is állhat. Többnyire hosszas kísérletezés előzi meg egy később sikeressé váló új márka, vagy típus piacra kerülését.

Ejt még néhány szót a könnyebben hozzáférhető és jóval olcsóbb gépi szivarokról, és az európai – főleg holland – szárazszivarokról, amik vágott dohányból készülnek, de szintén lehetnek kiváló (és állandó) minőségűek. A szerző Christian of Denmark, Schimmelpennick és a Villiger márkákat ajánlja, ez utóbbit én is meg tudom erősíteni. A kézi szivarok kiválasztása már nehezebb feladat, és mindig kaland. Az azért nagyjából megállapítható, hogy kubai, hondurasi, dominikai szivarral nem nagyon lehet melléfogni, de érdemes kísérletezni másokkal is, az utolsó szivarom pl. egy kiváló jamaikai  Macanudo volt.

Na most jól meg is kívántam egyet, a fenébe! :) Még szerencse, hogy van még egy pár kubai Montecristo corona-m otthon, és bár nem humidorban tároltam őket, még nem száradtak ki reménytelenül, egy kis párásítás után majdnem tökéletesek lesznek…

Mocsok, mocsok, mocsok

James Ellroy: A nagy sehol (Catraphilus, 2010. fordította: Illés Róbert)
[4 és fél hollywoodi kommunista összeesküvő]

Uhhh! Hát ez olyan volt, mint egy szuszpenzor nélkül beszedett mélyütés.
Fogalmam sincs, hogy ebből miért nem készült még mozi. Talán azért, mert nincs benne egyetlen „pozitív hős” sem.
A két történetszál – homoszexuális indíttatású gyilkosságok, és hollywoodi kommunista összeesküvés – egy idő után összefonódik, és gyarlóságok bonyolult szövevényét hozza létre.
Az 1950-es évek Los Angelesében járunk, és a város az egyik főszereplő a történetben. Az egymással összefonódott és rivalizáló bandák, rendőrségek (városi, megyei) és szakszervezetek kusza hálójában, mindenki a saját legyére vadászik. A lemészárolt buzeránsok, egy rendőrön kívül, senkit sem érdekelnek, a komcsiüldözés egyetlen célja, hogy a stúdiók letörhessék a béreket. Az eszközökben senki sem válogat.
Szóval nagyon jó kis sötét filmet lehetne forgatni belőle, vagy akár egy olyasmi sorozatot, mint a Boardwalk Empire, csak kéne egy kis segítség a három főszereplő kiválasztásához, mert én nem ismerem eléggé a felhozatalt.
Segítsetek castingolni!

Upshow: Fiatal ambiciózus, tanulni vágyó, kezdő rendőr, érdeklik az új helyszínelési eljárások. DE: egy arrogáns, idegesítő kis pöcs. Démonai: ifjúkori autólopások, az egyik során tanúja lesz egy brutális gyilkosságnak. Pia, a tökéletesség hajszolása, megszállottság, látens homoszexualitás.

Considine: magas, harmincas évei végén, okos, de kissé gerinctelen zsaru, aki a karrierje miatt belemegy, hogy komcsikat dugjon rács mögé, akár gyártott bizonyítékok alapján is. Megjárta Buchenwaldot, onnan hozta magával cseh feleségét, aki egy SS tiszt szeretője volt. Gyávának tartják. Démonai: lelkész apja, Buchenwald és egy gyilkosság Németországban, gyávaság nagyra töréssel kombinálva, a fia, akit imád, nem a sajátja.

Meeks: Köpcös exzsaru, korrupt, jelenleg „ügyintéző” Howard Hughes-nál, kiterjedt maffiakapcsolatokkal rendelkezik. Állandó lavírozásban van, hajszolt kopott, keresi a bajt, de képes nagylelkű gesztusokra is. Démonai: játékszenvedély, fogadások, nők, pénz, veszélyes élet. Hát igen, még ő a legszimpatikusabb.

Krimi vs. sci fi 4:3

(cop. motifake.com)

Agave 100 - antológia (Agave, 2008)
[3 és fél félbehagyott sorozat]

LAWRENCE BLOCK: Tőle már sok mindent elolvastam, mondjuk a magyarul megjelent Scudder és Keller sztorikat mind. Rhodenbarrt kevesebbet. Bár szórakoztatóak, de ezek a legkevésbé életszerűek. Hogy lehet minden betörésnél egy hullába botlani? Ez a novella viszont finom, jó kis szatirikus, kikacsintós írás.
DASHIELL HAMMETT: Egy igazi klasszikus szerző a keményfiús vonalból. A közölt novella meg egy remek kis kamaradarab, amit a fordítással sem sikerült elrontani.
CHARLES WILLEFORD: „Élete kész regény” - és tényleg. És még jól is ír. Nem tudom, miért nem adnak ki tőle mást is a Springer testvéren kívül. És egyébként is mi lett azzal a sorozattal (Agave 45)? Olyan biztatóan indult.
DENNIS LEHANE: Jó, mint az összes, amit olvastam tőle, talán a legjobb az egész kötetben.
DONALD E. WESTLAKE: Tőle még nem olvastam semmit, és ettől a novellától nem is kaptam különösebben kedvet hozzá.
JIM THOMPSON: Nálam ő Willeford párja. Tőle is olvasnék még regényt, bár ez a novella kicsit zavaros lett.

Eddig voltak a krimiszerzők, innentől jönnek a fantasztikusak, ami sosem volt az én világom, egy-két kivételtől eltekintve.

SUSANNA CLARKE: Egy iskolai fogalmazás értékével vetekszik, mondom ezt én, aki képtelen lennék megírni egy novellát. De ezt elolvasni is majdnem képtelen voltam.
NAOMI NOVIK: Semmi. Nudli.
LAURELL K. HAMILTON: Ez egész kellemes meglepetés volt, na nem a témája miatt.
NEIL GAIMAN: Hát ez… Hát ez… Egy kalap szar.
RAY BRADBURY és PHILIP K. DICK: Ők jók voltak, tőlük ezt el is vártam.
ROGER ZELAZNY: Lásd: Naomi Novik.
IAIN M. BANKS: Véletlenül az egyik regényének az előszavát szerkesztették ide.

Kutyaszorító blues

Charles Bukowski: Forró vízi zene (novellák, Cartaphilus, 2010, ford. Pritz Péter)

[5 átpiált éjszaka - de elfogult vagyok]

(nem idézet)

- Hank Chinaski, te szarfaszú büdös köcsög, visszatértél a Pokol Tornácáról? Már hónapok óta nem láttalak! Azonnal fizess egy sört, hogy megnyugodjak! Már azt hittem, elpatkoltál! Mi a büdös picsát csináltál mostanában?

- Én is örülök neked, Marlon, de azért ne szopjuk le egymás faszát, jó? Kihozták egy köteg novellámat, azon dolgoztam mostanában. 

- Már megint ilyen kegyetlen sztorikat írtál?

- Ne csinálj segget magadból Marlon, az élet kegyetlen. … Csak vicceltem, csupa móka-kacagás, baszki!

- Abszurd?

- Abszurd?! Abszurd?! Ne gyere itt a professzoros dumáddal, mert letolom a sörösüveget a torkodon!

- Te beteg vagy, Chinaski! 

- Beteg a faszom, csak furcsa a humorom.

- Na de tényleg, miről szólnak?

- Hát miről szólnának? Piálásról és másnaposságról, baszásról, halálról és ölésről. Én ilyet írok, és így. És fossa össze magát, akinek nem tetszik! Ha már itt tartunk, fossa össze magát az is, akinek tetszik!

- Jól van már, Hank, baszki, jól van! Ne húzd föl magad! Most én fizetek egyet.

- Ne már, van pénzed?

- Bejött a lovi. … Baszdmeg, a frászt hozod az emberre!

Woody Allen és a finn Philip Marlowe - Karácsony és Szilveszter körüli olvasások táviratilag II.

Stig Björkman: Beszélgetések Woody Allennel [4 csillag filmtekercs]

Ez a Woody nem a filmekből megismert neurotikus, hipochonder, erotomán egoista. (Igen, tisztában vagyok vele, hogy Alvy Singer, Zelig és a többiek kitalált figurák, de mégis ugye, az ember hajlamos...) Ez a Woody egy nagyon is rendszeres, fegyelmezett, már-már megszállott munkás, aki jó szerződésének köszönhetően akár évente forgathat egy nem túl magas költségvetésű filmet. És ez a Woody elég érdekes ember, még akkor is, ha nekem a neurotikus, hipochonder, erotomán egoista jobban tetszik.
Sajnos a könyvet elfelejtették megvágni meghúzni, és a sok ismétlődő gondolatsor némileg levon az élvezeti értékéből. Az azonban biztos, hogy nagy-nagy vágyam kerekedett ezekkel az interjúkkal felszerelkezve újra megnézni az összes filmjét. De legalább a kedvenceket.

Matti Rönkä: A határjáró [5 köteg rubel]

Kicsit megelőlegezett bizalom az ötös.

A főszereplő karaktere ugyanis egyértelműen koppintás. Magánhekus - á la Sam Spade, Philip Marlowe. Viszont bocsánatos koppintás, mert egyrészt jól sikerült, másrészt Rönkä ki-ki kacsingat a szövegből, hogy ne vegyük annyira komolyan.
Ami a szükséges pluszt adja a történethez, az a helyszín, az orosz-finn-észt határkörzet, és a közeli nagyvárosok.
Főhősünk a magánnyomozáson kívül apró szívességeket tesz tisztes orosz vállalkozóknak, humorzsák finn rendőröknek, ex-KGB-s hivatalnokoknak, és próbál nem megfulladni. Személyén keresztül beleláthatunk abba a bonyolult ökoszisztémába, amiben oroszok, finnek, inkerik, karjalaiak, észtek a tisztes polgári felszín alatt marakodnak a koncért.
Első regénynek igencsak erős, a bizalom megvan, várom a folytatást.

Kurt atya

Két dolgot tisztázzunk előre.
Egy: utálom a hagyatékból előrángatott írásokat. Azokat azért dugdosta valaki a fiók mélyére, hogy ott is maradjanak. Főleg igaz ez akkor, ha az a valaki ki is jelentette a halála előtt, hogy minden, amit ki akart adni, kiadatott, lehet elhúzni az íróasztala környékéről.
Kettő: Kurt Vonnegut az én egyik korai egyházatyám. Szellemi fejlődésem mentora, és csetlés-botlásom elnéző tanúja. (Olyanokkal együtt, mint Bohumil atya, Muddy Waters atya, Ernesto atya, Hobo atya, Woody atya.)
Szóval elfogult vagyok. Kurt atyától sok mindent lehetett tanulni. Humort, iróniát, kételkedést, empátiát, és mivel a könyvei mind ott sorakoznak a polcomon és rendszeresen olvasgatom is őket, azt hiszem, ezeket a dolgokat megtanultam.
Remélem, Kurt atya most egy felhőn ücsörög és segglyukakkal rajzolja tele az eget.

[Ami a novellákat illeti: bár nincs mellettük keltezés, valószínű, hogy ezek az írások az ötvenes években keletkeztek, amikor még nem tarolt le mindent a televízió, és Vonnegut rövid történetek írásából tartotta fönn magát. Ezeket a novellákat fényességes (mármint ilyen papírra nyomott) és nőiességes (mármint többnyire nőnemű olvasókat vonzó) lapoknak írta, amikor ezeket még milliók olvasták. Jó értelemben vett szórakoztatásra készültek ezek az írások, kerekek, csattanósak. Persze, hogy vannak benne felejthetőek is, de azt, hogy rossz, egyikre sem mondanám. És van köztük néhány kimondottan jó is – persze elfogult vagyok, mint már említettem.]
Zárom soraimat. Vezessetek óvatosan és tartsátok szárazon a puskaport!

Kurt Vonnegut: A repülő macska (Maecenas, 2010) fordította: Szántó György Tibor 

A könyvet köszönöm a kiadónak!

Bernie

Néhány napja együtt iszogattunk JP Kellerrel és Matt Scudderrel a Library bárban, a 7. utcán, nem messze a Marble temetőtől. Az én ízlésemnek kicsit puccos hely, de Matt szereti, és hát aznap este ő fizetett. Scudder és Keller bourbont ittak, én meg elszopogattam egy-két hideg Budweisert, mert később még találkozóm volt Pete Nowakkal, és vele jó, ha józanul tárgyal az ember. Nowak látszólagos nyugalma és tunyasága ellenére akkorákat tud robbanni, mint egy öreg Ford hátulja.
Hét körül befutott JP cimborája Bernie Rhodenbarr, valami bélyegeket hozott neki, és mivel nem volt más dolga leült közénk egy italra. Évekkel ezelőtt találkoztam már vele, de nem nagyon emlékeztem rá. Rendeltünk még egy kört, és ahogy oldódott a kezdeti feszélyezettség, kiderült, hogy nagyon jól megértjük egymást Bernie-vel. Remekül elbeszélgettünk könyvekről, festményekről, dzsesszről, és amikor indulnom kellett Pete Nowakhoz, felajánlotta, hogy elkísér, mert ők régi haverok.
Nowakkal végül minden simán ment, köszönhetően talán Bernie jelenlétének is. Azt hiszem, jóban leszünk. 

 

Lawrence Block Bernie történetei sorban:

A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett
The Burglar on the Prowl

Springer testvér fekete miséje

Charles Willeford: Springer testvér fekete miséje (Agave, 2009) fordította: Varga Bálint

Egy bekötőúton állunk, szemben a napfelkeltével. Lapos, egyhangú táj, nem ad semmi fogódzót a szemnek. A kamera először balra, majd jobbra mozdul, mintha felmérné a már megtettt és a még hátra levő távolságot. Balra egy autópálya, de csak néhány autó húz el rajta, kicsit távolabb benzinkút látszik. Jobbra egy narancssárgában játszó épületegyüttes. Lapos tetős kis házak állnak körben, első pillantásra motelnek tűnhet. A kamera lassan ráközelít az épületekre. Körülöttük ócska drótkerítés, középen egy kapu. Már látszik, hogy az egyik épület nagyobb mint a többi, és mind a narancssárga különböző árnyalataiban pompázik, az házak mögött feltűnik egy narancsliget. Ahogy közelebb érünk a kapuhoz, olvashóhatóvá válik a felirat: Isten Nyája Egyház. Szóval nem motel, hanem kolostor. Már látszik a nagyobb épület tetejére állított csálé kereszt. Arra kocsizik a kamera, bemegy a templomba. A padsorok helyén egy lepusztult Ford pickup áll, az oltárra egy kék törölköző van terítve. Kimegyünk az egyik oldalajtón és be az egyik szerzetesi lakásba. Puritán bútorzat, az asztal mellett két férfi ül, kávésbögrével a kezében. Az egyikük nagydarab kopaszra borotvált férfi papi ruhában, a szemöldöke is le van borotválva, és a reverendáján katonai kitüntetést visel. Ő Dover apát (Mickey Rourke) A másik átlagosan öltözött, utazástól kissé gyűrött férfi Sam Springer (John Cusack) Kettőjük beszélgetése közben Springer múltjából villannak be képek. Springer könyvelő volt Colombusban. (Ócska Buickot vezetve tart a munkahelyére, egy az ötvenes évek stílusában berendezett irodába, az asztalon papírhalmok.) Aztán írt egy regényt és otthagyta az állását. Az előlegből vett egy házat Floridában. (Sam és felsége – Gwyneth Paltrow – ülnek a verandán, egy tipikus kertvárosban, amiben minden túl új és túl mesterséges. Sam ül a dolgozószobájában és bambán bámul egy darab papírt, a felesége kertészkedik.) Springer elmondja, hogy válságban van, a pénze elfogyott, új regényötlete nincs, és nem akar megint könyvelőnek állni. Dover láthatóan kedveli Springert, felajánlja neki, hogy az egyik templomának lelkésze legyen, egy néger közösségé Jacksonville-ben.
A következő képsorokon Springert látjuk, úton Jacksonville felé, egy zsúfolt buszon ül, nézi az elsuhanó tájat. Szűk papi gallér, és egy túlságosan bő és vastag fekete öltöny van rajta a döglesztő melegben. Látszik rajta a töprengés, még nem döntötte el, mi legyen.
Utána azt látjuk, ahogy belép a fekete fogorvos, és a gyülekezet egyik kurátora dr. Jensen (Danny Glover) rendelőjébe, méregetik egymást, semmitmondó beszélgetést folytatnak, majd belép dr. Jensen felesége Merita (Halle Berry) és Springer el van veszve. (Itt egy kicsit változtatnék az eredeti történeten, ahol csak később találkoznak.)
Eddig van meg. Kb. az első 10-15 perc. Még dolgoznom kell rajta, de biztosan lesz benne gospelt éneklő néger templomi gyülekezett, a némileg szerencsétlenkedő Springer tiszteletessel; lángoló kereszt, amit fekete kamaszok gyújtanak a háza előtt; és egy öreg néger szakácsnő, aki a paplak hajnali csendjében kotyvasztja voodoo szereit.

Nem tudom, hogy forgattak-e filmet ebből a regényből, de az isten is vászonra teremtette. Sőt Willeford élete is filmre kívánkozik. 1919-ben született Arkansasban, 1935-ben megszökött otthonról és katonának állt. Végigharcolta a 2. világháborút. Többször kitüntették. Miután leszerelt volt profi bokszoló, színész, lóidomár és rádióbemondó. Első regénye1953-ban jelent meg. 1964-ben, 45 évesen, diplomázott, majd egy floridai főiskolán tanított filozófiát és angol irodalmat. Nem csak krimit írt, és krimijeiben is inkább a társadalmi problémák – alkoholizmus, szegregáció – foglalkoztatták. Jim Thompsonnal együtt a krimi 2. világháború utáni megújítójának tartják, akinek regényeiben nem a nyomozás, a nyomozó a fontos – ebben a regényben nincs is ilyen – hanem a bűnbe mintegy véletlenül belesodródó emberek, akiket egy jó ügyvéd akár fel is mentetne, de ártatlannak semmiképp nem nevezhetők.
A Spriger testvér … jó kis gúnyos és cinikus hangú egzisztencialista bűnregény. Hőse igazi egoista – hiszen író – de az önvád, a kétség,  az önsanyargatás is dolgozik benne. Egy önkritikus amatőr, aki lassan csúszik bele a bűnbe, amit akár írói tapasztalatszerzésnek is telinthetne.
Az agave.45 sorozat második darabja, most már kíváncsi vagyok a következőre.

Te felkészültél?

Cormac McCarthy: Az út (Magvető, 2010) fordította: Totth Benedek

Az emberi agy perverz szerkezet, hajlamos eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha a szeretteit valami katasztrófából kellene kimenteni.  Különös kéjjel forgatja a földrengések, árvizek, háborúk, iskolai lövöldözések képeit, beléjük képzelve gyerekeit, feleségét, szüleit. A rohadt, aljas dög.

Az út egy világégés utáni kietlen és kíméletlen világba viszi az agyunkat. Ebben a világban vándorol apa és fia. Mennek, mert nincs más választásuk, mert úton lenni az élet, megérkezni a halál. Pedig könnyebb lenne feladni, megállni, meghalni. De az apai ösztön ezt nem engedi.

McCarthy szövegéből már az első oldalakon olyan szomorúság és kilátástalanság árad, hogy az ember szíve belefacsarodik, csaknem fizikai fájdalmat okoz az olvasása.

A sötétben, hidegben, éhesen és szomjasan bolyongó két ember arcára hol a fásultság, hol a félelem ül ki. Ősemberi rettegéssel figyelik alkalmi menedékhelyeikről a hamuval borított tájat, az úton vonulókat. Vérkultusz hívőket és istentanukat, rablóhordákat – jobb mindenkit elkerülni.

Én azon töprengek olvasás közben, szent-e még az élet, ha már semmi szentség, semmi öröm nincs benne, csak testi és lelki kín. Az apa azon töpreng, hogy képes lesz-e megölni saját fiát, ha már nem lesz más választása. A fiú azon töpreng, élnek-e még jók rajtuk kívül, vagy már mindenki más gonosz. (És az ember óhatatlanul beleképzeli saját magát és a fiát ebbe a helyzetbe!) Csakhogy ők ott vannak egymásnak, és támogatják egymást, ha megrendül a hitük, az olvasó pedig magányos.

Az idő már régen nem létezik. Lassan vánszorognak dél felé, ahol talán megtalálják a jókat, a „tűz őrzőit”, az embernek megmaradt embereket – talán igen, talán nem, a keresés a fontos. Reményüknek nincs semmi reális alapja. Minden egyes nap egy újabb hazugság, amihez ragaszkodni kell, mert ha beismerik, hogy reménytelen a helyzetük, akkor mi értelme volt az éveken át tartó vándorlásnak? Pedig a tüzet, a jóságot nem is kellene keresniük, mert az a fiúban van. Ha a körülöttük lévő világ az abszolút gonosz, akkor a fiú az abszolút jó, az abszolút tisztaság. A férfi racionális döntéseket hoz, mert nem tehet mást, ő felelős a fiúért, aki megérti, miért kell meghozni ezeket a döntéseket, de nem mindig fogadja el őket. Benne még él egy egyetemes és elvont jóság képe, aminek az apa már nem tud megfelelni, holott ezt a képet nyilván ő ültette el a gyerekben. Csakhogy a férfinak túl kellett lépnie ezen, rá kellett jönnie, hogy már csak relatív jóság létezik, és az ő jóság és szentség fogalmába ettől kezdve csak kettejük élete fér bele.

A gyilkosság, az öngyilkosság, a szálak elvágásának kérdésére egyeseknek magabiztos igen/nem válasza van, holott ezek a kérdések csak a pillanatnyi körülmények között megválaszolhatóak. Az út végén csak kérdéseket találunk, válaszokat nem.

Borzalmas volt és gyönyörű.

Lassan kúsztak az avarban egy mélyedés felé. A férfi mozdulatlanul fekve fülelt és átkarolta a fiút. Megálltak az úton és beszélgettek. Egy nő. Hallotta hogy elindulnak a száraz avaron. A fiú kezébe nyomta a pisztolyt. Fogd meg – suttogta. A fiú halálra rémült. A férfi átkarolta és magához ölelte. Olyan sovány. Ne félj – mondta. Ha megtalálnak muszáj megtenned. Megértetted? Sss. Ne sírj. Hallasz? Tudod hogyan kell csinálni. A szádba teszed a csövet és felfelé célzol. Gyorsan csináld. Megértetted. Ne sírj. Megértetted?

    Azt hiszem.

    Nem. Megértetted.

    Igen.

    Mond utánam igen apa megértettem.

    Igen apa megértettem.

    A férfi lepillantott a fiúra. A rettegést látta. Elvette tőle a fegyvert. Nem értetted meg – mondta.

    Nem tudom mit csináljak apa. Nem tudom mit csináljak. Hol leszel?

    Nincs semmi baj.

    Nem tudom mit csináljak

    Sss. Itt vagyok. Nem hagylak el.

    Megígéred?

    Igen. Megígérem. El akartam csalni őket. De nem tudlak itt hagyni.

    Apa?

    Sss. Maradj fekve.

    Nagyon félek.

    Sss.

Feküdtek és hallgatóztak. Meg tudod csinálni? Amikor eljön az ideje?  Amikor eljön az ideje nem lesz vesztegetni való időd. Most van itt az ideje. Átkozd meg Istent és halj meg. De mi van ha nem sül el a pisztoly? Ilyen nincs. És ha mégis van? Képes leszel szétzúzni a fiad koponyáját egy kővel? Vajon lakozik-e benned egy ilyen lény amelynek létezéséről eddig semmit sem tudtál? Létezhet-e egyáltalán? Öleld át szorosan a fiút. Így jó lesz. A lélek fürge. Húzd magadhoz a fiút. Puszild meg. Gyorsan.

Várt. A kis nikkelezett revolverrel a kezében. Alig bírta visszatartani a köhögést. Minden erejével azon volt hogy visszafojtsa. Hallgatózni próbált de nem hallott semmit. Nem hagylak el – suttogta. Sosem hagylak el. Megértetted? Az avarban feküdt karjában a remegő gyermekkel. A pisztolyt szorongatva. Végig a hosszú alkonyatban egészen az éjszaka leszálltáig. A hideg és csillagtalan éjszaka leszálltáig. Az áldott éjszaka leszálltáig. Kezdte úgy érezni hogy mégis van esélyük. Várnunk kell – suttogta. Nagyon hideg van. Megpróbálta végiggondolni mit tegyen de kába volt a feje. Nagyon legyengült. Egyfolytában azt hajtogatta hogy el kell futniuk. Pedig képtelen volt futni. Amikor teljes lett a sötétség kioldotta a hátizsák szíjait elővette a pokrócokat és betakarta a fiút és a fiú nemsokára elaludt.

Izraeli riportok

Irwin Shaw – Robert Capa: Izraeli riportok (Park, 2009) fordította: Résch Éva

„A címlapon látható férfi, Joshua Friedman egy Kárpát-medencei faluban született. 1941 és 1945 között az auschwitzi koncentrációs tábor foglya volt, ahol felesége és öt gyermeke a gázkamrák áldozata lett. Friedman a háború után Izraelben, egy szövetkezeti faluban, mosávban telepedett le.”
Már ezzel a képaláírással és a címlapfotóval sok mindent elmondtam a könyvről.
Show és Capa véletlenül találkoztak Izraelben 1949-ben, nem előre megbeszélt munka volt, mint az Orosz napló esetében. Külön dolgoztak, és csak akkor jöttek rá, mennyire hasonlóan láttak mindent, amikor közösen megnézték az eredményt. A kötetben szereplő írások újságcikknek készületek, meg is jelentek a New Yorkerben és a Holiday magazinban.
Capa képeiben úgy el lehet merülni, mint a Földközi-tengerben, Shaw írásai pedig, a fülszöveg ígérete szerint, tömör, személyes, őszinte és mély írások. Valóban. Az meg, hogy néha elragadja őket a lelkesedés megbocsátható. Mégiscsak annak tanúi, hogy egy csaknem kiirtott nép teremt magának új hazát, és ilyesmit nem lát gyakran az ember, még akkor sem, ha Robert Capa.
Show és Capa elkalauzolnak minket az első tel-avivi Függetlenség Napjára, ahol „A nép, amely vajmi kevés tapasztalattal rendelkezett győzelmi díszszemlékkel kapcsolatban, és amely legalább egy tucat országban világéletében meglehetős rossz viszonyban állt a rendőrséggel, nem volt hajlandó visszafogottan ünnepelni a legszebb ünnepnapját.” És ez rávilágít az ország legnagyobb bajára, hogy hiába nyerte meg a háborút, még meg kell nyernie a békét.
Jeruzsálembe, ami Tel-Avivtól eltérően ősi, diszkrét, visszafogott, de egy kicsit kiábrándult, keserű és álmos is. Ahol a népek és vallások együttélése, ha nem is zavartalan, de megoldott.
Galileába, ahol az arab földművesek zavartalanul élhetik addigi életüket, és ahova Haifán keresztül a legtöbb bevándorló érkezik. 
A tagadhatatlan lelkesedéstől függetlenül objektív írások ezek, Shaw nem hallgatja el fenntartásait, nem fényezi fölöslegesen a valóságot. Leírja azt a tanácstalanságot, amit a havonta érkező 30 000 bevándorló okoz. A sok különböző nyelv, kulturális háttér, életszínvonal, politikai meggyőződés okozta villongásokat. Az olykor embertelen körülmények között végzett munkát, a nőhiányt, az arroganciát, a túlzott önbizalmat. Az arabokkal szembeni méltánytalanságokat.
A Show által bemutatott Izrael nem a monoteista vallások szent és ősi földje, hanem egy nyers, energikus, faragatlan és reménységgel teli ország.

Izraelben egy állam született meg hatmillió zsidó lemészárlásából és egy kicsiny, gyatrán felfegyverzett, elégtelenül felkészített hadsereg kétségbeesett erőfeszítéséből. Itt a tragédia meg a hősiesség közhelynek számít, ezekről is szárazon, rutinszerűen beszélnek. Itt mindenki fél órával úszta meg a gázkamrát, mindenki aknák becsapódását hallgatta napokig az ablaka mögül. A németek európai pogromja úgyszólván minden újonnan érkezett családtól megszedte a maga áldozatát. Az itteni fiatal férfiak már sráckorukban különös csatákat vívtak a sivatagban meg az arab falvak vályogfalai mögött, később pedig a Brit Hadsereg Zsidó Brigádjának tagjaiként olasz folyókon keltek át tüzérségi zárótűzben. A halál ott ül minden asztal mellett a kávéházakban, és beleszól minden beszélgetésbe. Van valami türelmetlenség e fájdalommal teli múlttal szemben, a történetet már túl sokan és túl sokszor mondták el, a részletek pedig alig változnak. Az alatta meghúzódó idegfeszültség, amely az erőszak közelségében eltöltött évek hozadéka, csak a szélsőséges megnyilvánulásokban, a túláradó energiában és a nem túl udvarias fiatalos lármában érhető tetten. (39. old.)

Az elcseszett jelkép

Dan Brown: Az elveszett jelkép (Gabo, 2009) fordította: Bori Erzsébet 

Eredetileg nem is akartam írni erről, de felbosszantott.
Dan Brown jól tud írni, ezt nem vitatom. Biztosan jó sok kreatív írás kurzust hallgatott végig. De ez akkor is csak egy ezoterikus szarság, tele bosszantó, apró hülyeségekkel. Csak egyet mondok. Van benne egy hiper-szuper hightech laboratórium, akkora, mint egy stadion. Takarékosságból nem világítják ki az egészet, ezért aztán a kutatóknak tök sötétben, egy futószőnyeget követve kell eljutniuk a munkaállomásukhoz. Nem ám egy sor ledet követve, mondjuk! És a belépőkártyájukat is tapogatózva kell bedugni a leolvasóba, mert az sincs megvilágítva. Ne már!
Mivel ebben a könyvben is Robert Langdon nyomoz, bizton számíthatunk szabadkőművesekre, rózsakeresztesekre, templomosokra, és az összes ilyesmire. De van ezeken kívül is minden, mint a jó boltban: keleti bölcselet, ESP, agykontroll, kódolt Biblia, stb.
Na jó. A lényeg az, hogy Isten a saját képmására teremtett bennünket, de nem ám a testünket, hanem az agyunkat, kérem tisztelettel. Már csak azt nem értem, hogy ha egy ilyen szuper intellektus bújik meg minden emberben, akkor erre miért csak a „kiválasztottak” szűk köre jött rá?
Arról már nem is beszélek, hogy – hasonlóan az összes ilyen könyvhöz és filmhez – borzasztóan túlspilázott. Sok hűhó, semmiért.
Mellékesen: egy 4000 forintos könyvnél elvárom, hogy ilyen mondatok ne maradjanak a nyomtatott szövegben: „A Franklin Square Washington belvárosának északnyugati negyedében található, a Tizenharmadik utca.” (509. old.)
Ennyi. És ez kevés.