VB és irodalom, 2006

Cserna-Szabó András
Garaczi László
Hamvai  Kornél
Kőrösi Zoltán
Kukorelly Endre
Maros András
Para-Kovács Imre
Sajó László
írásai a 2006-os VB-ről

1. nap: csoportkör
Németország - Costa Rica 4:2
Ecuador - Lengyelország 2:0

Kőrösi Zoltán: Minden idők - az 'A' osztály

Nem tudom, ki szervezte az Ünnepi Könyvhét idejére ezt a foci vb-t, de hogy valamit elszúrtak, az biztos. Hiányzik a figyelem. Egyébként is, ahogy a jó dolgokkal általában, ezzel a vb-vel is úgy voltam, addig-addig vártam, míg végül valósággal beesett az ablakon. Folyton esőt ígért minden időjárás-jelentés, szélről és talajvízről beszéltek, ehhez képest veszettül süt a nap a Vörösmarty téren, dedikálások és egyebek, a díszburkolaton soha nem látott sűrűséget ér el az egy négyzetméterre eső alanyi költők és irodalomtörténészek koncentrációja, mindenki vigyorog, mint a vackor, lökdösik félre a tétova vásárlókat, hogy megszorongathassák egymás kezét. Pont ott csusszannak be a térre a legszebb napsugarak, ahol már a romjai sincsenek az egykori mindenható irodaháznak.
Hipp-hopp, egyszeriben már öt óra is elmúlt, rohanni kell, hogy hazaérjek.
Stílszerűen a sportos megoldást választom, a Rádayn loholok, a teraszokon az angol munkásosztály hétvégi kiránduló csoportjai már az utcára fordított képernyőket bámulják. Irdatlan mennyiségű bőrnadrágos embert látok egy valószerűtlenül zöld térségben, hamar rájövök, hogy ez lehet a megnyitó ünnepség. A vörös fejű angolok habozás nélkül rendelik a söröket. Még csak a Tompa utcai Chili bárnál izzadok, amikor puffogtatni kezdik a német himnuszt. Mindenki úgy bámulja a tévét, mintha valami szokatlant várna. (Nem azért mondom, de öt nappal ezelőtt Brémában, amikor a Magyar Íróválogatott (!) 3:0-ra lealázta a német íróválogatottat, akkor is eljátszották a német himnuszt, s lám, mire mentek vele. Semmire. Hah! Semmire.) Közben tudom (szakma), hogy most nekem is azon kellene töprenkednem, hogy vajon mire lesz képes Ballack nélkül ez német válogatott (ti.: tisztes iparosok, fegyelmezett szakemberek stb.), csak valahogy józan ésszel nagyon nehéz sajnálni azt, ha egy Ballack nincsen a pályán. Csodálni esetleg, de szeretni ne kelljen.
Otthon két kellemetlen meglepetés ér: lekéstem az első két percet és Urbán Flóri a szakkomentátor. Tudtam én ezt, csak nehéz felkészülni rá. Az előbbit még csak megemésztem valahogy, megy az idő, gyógyír. Viszont legalább egyedül nézem a tévét, ezt is meg kell becsülni. Elképesztő szokása az ismerőseimnek, hogy nem elég, hogy csordába verődve szeretik nézni a tévéfocit, de ráadásul mindegyikük ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy elmagyarázza a többieknek azt, amit a többiek egyébként ugyanúgy lát. Vagy nem ugyanúgy. Következésképp azt mondják, hogy a meccset nézik, valójában viszont rekedtre ordítják magukat, szakkifejezéseket dobálnak, öltözői információkat fitogtatnak, döntő jelentőségű apró mozzanatokra hívják fel a pancserek figyelmét. A kivonat kivonata. Mindezt úgy, hogy öt-tíz perc múlva a focira már figyelni se lehet.
Szóval egyedül, ha lehet.
Na jó, Urbán Flórival. A jó meccs különben is pontosan olyan, mint a jó irodalom: úgyis mindenki maga találja fel, azaz mindenkiben újraépül a saját története. Rosszabb esetben ezt el is akarja mondani.
Végre fotel, képernyő, félhomály (kívül-belül). Világos a képlet: a németek meg vannak veszve, rohannak, mint az ördögök. A Costa Rica-iak próbálkoznak, megcsinálnak egy-egy firkát, de mire újra a labdához érnének, a németek már megint ott vannak előttük. Az operatőrök meg folyton Ballack puha arcát mutogatják, mintha abból következne valami. Meg a kapuban álló Lehmannt és a kispados Kahnt, mert az pedig valóságos dráma.
A németek 4-4-2-t játszanak, a costaricaiak meg inkább 3-6-1-t, ha van ilyen. Vagy 5-4-1, amíg ez értelmezhető. Ehhez képest még csak a hatodik percben vagyunk (én még csak a negyedikben), amikor a tüskésre nyírt Lahm (a balhátvéd balékben!) visszafelé cselez a tizenhatos sarkánál, és hirtelen elszánással jobbal (!) őrületesen nagy gólt ragaszt a hosszú felső sarokba. Porras, a Costa Rica-i kapus már a lövésnél valósággal térdre esik, semmi esélye. Klinsmann üvölt, az öklét rázza. Én nem üvöltök és nem rázom az öklömet. Viszont tény, hogy azt gondolom: innentől kész, jön a henger, a németek szétmarcangolják ezeket a becsületes fiúkat. A középpályát egyszerűen átrohanják, még annyi időre se lassítanak, hogy lekezeljék a labdát, egyérintő, a tizenhatosnál meg Klose. Ehhez képest a 12. percben beüt a lestaktika. Így van az, ha egy csapat túlságosan is szereti a futást. Az egyszemélyes csatársor, Wanchope megkapja az első labdáját, Friedrich beragad, Lehmann dől, mint a zsák, s a jobb bokája mellett begurul a Costa Rica-iak első lövése. Tizenkettedik perc, és máris annyi gól volt, mint más nyitómeccseken összesen.
Sőt. Miközben Urbán Flóriék is arról beszélnek, hogy ez minden idők legjobb nyitómeccse, Friedrich nem figyel rájuk, megharcol egy labdáért, a legkombinatívabb németnek, Schneidernek passzolja, ő Schweinsteigernek, onnan pedig már csak egy lapos középreadás, Klose, gól. Az előbbi felsorolás egyébként tekinthető a "jók voltak" rubrikának is, főleg, ha Frings nevét is hozzá vesszük.
Szóval 17.perc, három gól, 2:1 a németeknek.
Azt nem mondanám, hogy ez a Nationalelf tele van vonzó zsonglőrökkel, de hogy a térről, keresztlabdákról, csapatról és futásról sokkal többet tudnak, mint a C Costa Ricaiak, az biztos. Innentől (2:1-től) úgy tűnik, eldőlt a meccs. Nyomnak a németek, a CR-ak alig jönnek ki a térfelükről, éppen ott a leggyengébbek, a középpályán, ahová olyan sokan készültek. A szélsőhátvédeik érthetetlen módon teljesen behúzódnak középre, a német balbekk, Lahm például ettől úgy fickándozik az egész meccsen, mint az aranyhal, aki a saját három kívánságát teljesíti.
Közben Urbán Flóriéktól azt is megtudom, hogy az argentin játékvezető szabad idejében verseket ír. Na ugye. Németországban hatmillió igazolt játékos van, Costa Rica lakossága négymillió. A különbségnek, azért, ugye mégis csak ki kell jönnie valahogy. Mondja Flóri.
A második félidőre semmi nem változik. Látszólag talán kiegyenlítettebb egy kicsit a meccs, a németek ültek le, vagy a CR-ak javultak fel, nem nagyon, csak egy kicsit, az azonban egy pillanatig se kérdéses, hogy itt ma ki nyer. 61. perc, megint szélről és megint Lahm: érkezik Klose feje, a kipattanót már csak droppolni kell: ott van a 3:1. Porras_ (itt egy gyenge poén következne, ha nem lenne írói büszkeség. Por és egyebek. Hagyjuk.)
Semmi kétség, eldőlt a meccs, szép lassú unalom szitál majd a pályára, van idő a pisilésre. Gondolom én. Ehhez képest a németek továbbra is gőgösen nyomják a lestaktikát, 73.perc, a CR-ak teljesen váratlanul elkezdenek tologatni, a végén újra Wantchope-nál a labda, s ma már másodszor megbokázza az egyre göndörebb Lerhmannt. Igaz, hogy les volt, de attól még gól. Például a játékvezető is megadja. Lehmann arca kő, Oliver Kahn arca kő.
Jó, nem mondom, hogy én erre számítottam. Öt gól az mégis csak öt gól, konkrétan kész őrület, viszont most már tényleg_ meg van törve a CR-ak ellenállása, mélyütés, rászámolás. Felhevült bürgerek.
És amikor már azt akarom gondolni, hogy szép volt, jó volt, jön Frings, aki nem csak jól játszott, de kétségkívül a legjobb arc is a németek között, s csaknem harmincról, szinte állóhelyből rettenetes nagy gólt ragaszt Porrasnak. (Porras_ lásd fentebb.) 87.perc. Úgy csavarodik a labda, hogy úgy különben nem is csavarodik.
Na, most már tényleg ennyi volt. Klinsmann is örül, én is örül.
A meccs utáni szusszanásban kis híján belenézek a megnyitó ismétlésébe. Amikor végre elkezdődik a lengyel-ecuadori meccs, beleértve Verebes Mágus dünnyögését, hangos bocsánatkérésekkel illetem Flórit. Egy nagy, dünnyögő Verebes.
Nem várok én sokat ettől a meccstől, két jó barát, satöbbi, viszont nincs is csalódás. A lengyelek kevésbé rohannak mint a németek, kevésbé fanatikusak, kevésbé szervezettek_ a lengyelek kevésbé németek. Pontatlanok a passzok, lassú fordulások, nincsenek keresztlabdák. Merev térdek, mindig egy ütem hiányzik. Vagy Ecuador jó. A fene tudja.
Próbálják a lengyelek, csak az ecuadoriak mindig odaérnek, Nem azért mondom, de tapasztalatból tudom, hogy ez milyen bosszantó.
Olyan a meccs, hogy bármi is történhet, más kérdés, hogy annak rendje és módja szerint mi történik: 24.perc, jelentéktelen bedobás, egy csúsztatás, egy bólintás, hoppá. Delgado, a szilárd arcú Carlos Tenorio, ez az ecuadoriak első kapura tartó labdája, 1:0. Ennyit a közép-kelet-európai katasztrofizmusról. A lengyelek láthatóan teljesen be vannak tojva, a baloldali védelmük gáz, harminc perc alatt egyet lőnek kapura. Nihil.
A második félidő elejét láthatóan meg akarják nyomni a lengyelek, ők talán még azt hiszik, hogy ez a meccs róluk szól, miközben innen, kintről, a tévé túloldaláról világosan látszik a reménytelenség. Semmi Krzynówek és Zurawski. Szymkowiak mint a tejföl. Még akkor se , ha kezdenek jobban bejöni a kényszerítők.
Az egész meccsből a legmegrázóbb az ecuadori szövetségi kapitány arca, Luiz Suares, a hoolywoodi castingosok titkos éjszakai álma.
A lengyelek középpályája förtelmes, az se segít, hogy átállnak a háromcsatáros játékra, láthatóan három évig kellene itt futkosniuk, akkor se rúgnának gólt. És akkor, ahogy kell: 80.perc, kiugratás, Delgado, nincs les, könnyed boka: 2:0. Nincsen kétség: a lengyelek mi vagyunk. Esküdni mernék, hogy a lelátókon a piros-fehérek azt üvöltik: mindent bele. Így, magyarul, még hallom is. Szegény polyákok még erőlködnek, azt hiszik, számít valamit, hogy nyomnak két kapufát, holott semmi kétség: elúszott a meccs. Nincsen lengyel feltámadás. Jelen, Bozek, naná.
Motoszkál a rosszkedv.
Tizenegy óra, nagy a kísértés, mindjárt kezdődik az ismétlés a másik csatornán. Ja igen, és holnap reggeltől megint Ünnepi Könyvhét, csak hogy a fontosabb dolgokat is említsem.

2. nap, csoportkör
Trinidad és Tobago - Svédország 0:0
Anglia - Paraguay 1:0
Argentína - Elefántcsontpart 2:1

Para-Kovács Imre: Szemüveget az írónak - Európa döglött

Vajon megfordult-e a sportműsorok főszerkesztőjének fejében, hogy döglött madagaszkári pálmasodrót alkalmazzon szakkommentátornak? És kettévágott pocoknyulat? És nagymamámat, özv. Kovácsné Csomós Saroltát? Akkor magyar exlabdarúgót és exedzőt miért?!
Mond olyasmit a döglött madagaszkári pálmasodró, hogy „a gól is bizonyítja, milyen igaz a mondás, miszerint jó az öreg a háznál”? Nem mond, és nem csak azért, mert döglött, hanem azért sem, mert nem szunyókált el a közhely szótáron, oszt nem mászott át a fejébe az összes mínusz hármas baromság, amit csak halálfejes kadarka fogyasztásába beleszakadt házmesterek használnak kapunyitás közben.
A sportműsorok főszerkesztőjének agyát az zavarhatta meg, hogy a magyar exlabdarúgó szóösszetételben is szerepel a labdarúgás, és a világbajnokság is labdarúgó, úgyhogy valamiért összekapcsolta a két dolgot.
Oké, hagyjuk, de mit érdemel az a riporter, aki egy félidőn belül is kétszer használja a buksi kifejezést, amikor betegesen el akarja kerülni a fej szó ismétlését? Traktorozza körül egy csapat fáklyás paraszt, szöges lánccal a kézben?!
Anglia régen nagy ország volt, gyarmatbirodalom, meg minden. Aztán a második világháborúban jól megszívták, néztek hülyén a furcsa szigetükről, míg meg nem jöttek az amerikaiak, nem sokkal később pedig a gyarmatok is elhúztak, úgyhogy nem maradt semmi nekik, csak Johnny Rotten, valamint a rettenetes konyha, amitől mindenkinek buta arca lesz.
A válogatottjukra sem lehetnek valami büszkék, szétbénázták a meccset Paraguay ellen, Trinidad und Tobago majd jól elkeni a szájukat, aztán mehetnek haza. Mert Trinidad és Tobago büszke, szenvedélyes ország, ők a legszenvedélyesebbek és legbüszkébbek a karibi térségben, biztos olyan vacak éghajlatuk van, hogy nem terem meg a marihuána, úgyhogy kénytelenek focizni, vagy multinacionális cégeknél elvégezni a legpiszkosabb munkákat, ami jót tesz a büszkeségnek.
Az angolok egyébként Frankfurtban játszottak, ahol olyan jól sikerült befedni a stadiont, hogy egy kurva nagy pók telepedett a pályára árnyékból, és a játékosok önkéntelenül is megpróbálnak a vonalak (a lábak) mentén futni, amitől szétspriccelnek, az edzők meg tépik a hajukat, hogy miért van ez (hát ezért).
Hogyan nézzen világbajnokságot egy magyar?
A legfontosabb, hogy imádkozzon a selejtezők alatt a magyar válogatott kieséséért. Erre azért van szükség, mert a magyar csapat ki(be)kerülése esetén el van szúrva az egész, önkéntelenül is odanézünk, amikor beszántják őket, és nincs lehetőségünk felhőtlen örömmel bámulni a többi meccset.
Imádkozni azért kell, mert az nem számít csalásnak.
Ezt követően el kell utazni egy olyan országba, amelynek egyáltalán nem értjük a nyelvét, ki kell bérelni egy motelszobát, nagyképernyős, lehetőleg 106 centiméter (42 inch) átmérőjű, minimum 1024 x 758-as felbontású plazmatévével, és meg kell nézni a meccseket. Lehetőség szerint dallamos nyelvű országot válasszunk, mert finn, olasz vagy spanyol nyelven sokkal jobb meccset hallgatni, mint dánul, esetleg ivritül.
Aztán jön Argentína.
Argentína mindig jön, de most nagyon, Elefántcsontpart csak méltó partner lehet (elefántcsontpartner, bocs), de nem ellenfél, mert az argentinok jelenleg a legjobbak a világon, csak a braziloknak jobb a sajtójuk.
Elefántcsontparton nagyon szegények az emberek, erre a kommentátor hívja fel a figyelmem, és egy érzékletes példával világítja meg ennek a szegénységnek a mélységét, mikoris az egyik focista gyermekkorát azzal jellemzi, hogy az egész csapatnak csak egyetlen pár cipője volt.
A háttérben finoman felzúgnak a traktorok.
Ami biztos.
A német fű vasból készül. Eredetileg tankokba gyártották, de aztán kiderült, hogy a tankokban nincs szükség fűre, és beborították vele a labdarúgópályákat.
Crespo és Saviola alig fért be az argentin válogatottba.
Beckham megint tud szabadrúgást úgy beívelni, hogy abba belefájdul a szem.
Európa döglött.
A magyar kormány hamarosan bejelenti, hogy mindenkihez kilátogatnak, és elviszik a lakásból az értékesebb tárgyakat, a nyugdíjasok zsebét kiürítik, és meg is pofozzák őket, valamint minden iskolástól elkobozzák az uzsonnapénzét. Bemondják minden közszolgálati csatornán. A világon senki sem fogja észrevenni.

3. nap: csoportkör
Hollandia - Szerbia-Montenegró 1:0
Mexikó - Irán 3:1
Portugália - Angola 1:0

Cserna-Szabó András: A mezbe turházás Mozartja 

A lipcsei stadion felülről úgy fest, akár egy folyóparton bámészkodó mechanikus polip. Több mint negyvenezer néző fér el benne, több mint kilencvenmillió euróba került. Egy boldog és gazdag és létező ország, Németország egyik stadionja.
Namost ebben a létező stadionban egy nem létező ország (Szerbia-Montenegró) játszik egy létező országgal (Hollandiával).
És tulajdonképpen ez egy kiváló és izgalmas ötlet, mármint hogy nemlétező országok is szerepeljenek a focivébén. Istenemre végignéznék egy Osztrák-Magyar Monarchia–NDK-meccset.
A Monarchia csapata elég erősnek számítana - Prágától Szarajevóig, Lembergtől Innsbruckig, Zágrábtól Krakkóig csak össze lehetne gereblyézni 11 épkézláb futballistát, ráadásul talán még a mi Geránk is beférne a tartalékok közé. De azért nem lehetnénk teljesen elbizakodottak, hiszen II. Károly Spanyol Birodalma is felettébb ütőképes válogatottal érkezne (a Spanyol Birodalom a XVII-XVIII. század fordulóján magába foglalta Spanyolországon kívül Németalföld déli részét, az itáliai Milánót, Nápolyt és Szicíliát, továbbá a Baleári-, Kanári- és a Fülöp-szigeteket, az Újvilágban Floridát, Kaliforniát, Panamát, Mexikót, Guayanát, Kubát és Brazília kivételével egész Dél-Amerikát).
A Szerbia-Montenegró–Hollandia-meccs első félideje dögunalom. Halálcsoport, haláli unalom. Hajdú B. István nem hajlandó egyetlen hülyeséget se mondani, csak lassan és félálomban dörmögi közhelyeit, a szakkommentátornak egy szavát sem lehet érteni, a játékosok pedig a pálya közepén lábtengóznak. Ha nem lenne ez a Robben nevű csodacsatár, tán el is aludnék. Nemcsak kiugrik és gólt lő a montenegrói kapusnak, nemcsak káprázatosan cselez, de szinte művészi szintre emeli a mezbe orrot fújás művészetét. A mezbe turházás Mozartja. Taknyot és vért egyaránt képes a pólójába küldeni, teljesítményét már csak azzal tudná még emlékezetesebbé tenni, ha körbehugyozná a szögletzászlót. Patrióta szívem görcsbe rándul: csak nehogy a szerb–montenegrói csapat egyetlen magyarja, Nagy cseréljen mezt a meccs után Robbennel! Megbűnhődtük már a múltat s jövendőt...
Rajta kívül csak egyetlen ember veszi komolyan a népszórakozatást a pályán, ő Markus Merk, a német bíró. Tündéri figura! Valódi táncos-komikus bohóc, hol a földön fetreng, mint egy önfeledt, boldog eb, hol a labdának, hol a játékosoknak megy neki, de minimum útban van. Élvezi a hazai pálya előnyét, szívből játszik, ahogy a két Latabár.
A második félidő az elsőnél is álmosabb, a nemlétező ország válogatottja képtelen még egy rissz-rossz, gnóm, vacak és piti helyzetecske kidolgozására is. Fáradtak és szomorúak és kiábrándultak. Ami nem csoda, egész évben különböző európai bajnokságokban és kupákban gyötrik magukat, azután végre itt a nyár, s ők egzotikus szigetekre indulnának pihenni – ha engednénk ezt nekik, de nem, fájdalom, nem engedik, inkább kizavarják őket a német gyepre, hogy dicsőséget szerezzenek egy olyan országnak, ami nincs is.
Nem könnyű dolog ez.
Látszik szegények arcán, hogy már régen hűs koktélokat kortyolva félpucér táncoslányokban gyönyörködnének a tengerparti bárban, költenék nehezen összegürcölt pénzüket, élveznék az életet, ha nem lenne ez a négyévente megrendezett médiacirkusz, amit focivébének hívnak.
A hollandok is fáradtak, de ők legalább lőnek egy gólt, mielőtt végleg lehúzzák a rolót, és bebizonyítják, milyen kiválóan tudnak időt húzni.
Cecelegyek zümmögnek a pálya felett, megáll az idő.
Ekkor HBI úgy érzi, ez mégiscsak felháborító, neki kell feldobni a hangulatot, különben a nézők átkapcsolnak egy vérpezsdítően izgalmas golfközvetítésre. Úgyhogy vesz egy nagy levegőt, és megcsillogtatja népmesélői képességeit. Előad egy varázslatos történetet Van Der Sar, a holland kapus gyermekkoráról, aki 16 éves korára már 196 centi volt, és az anyukája azt hitte, hogy a langaléta fiú bizonyosan azért nőtt ilyen magasra, mert a boszorkányok italából ivott.
Kérdésünkaz Index olvasóihoz:
Önök szerint Hajdú B. István, a híres mágikus-realista szpíker mit ihatott gyerekkorában?
A: Puszta vodkát
B: fagyállót
C: vodkát fagyállóval
D: nincs a sráccal semmi baj, csak túl sok Harry Pottert olvas
Egyébiránt este a portugál sztárok is fáradtak voltak – nem úgy az angolai amatőrök, akik a 4. perctől a végéig kivédekezték a meccset. Heroikus, szívós és szíves játék volt, emelt fővel veszítettek, főleg, ha hozzátesszük, hogy egyetlen valamirevaló támadó nélkül játszottak – leszámítva persze Akwát, aki még talán be is találhatott volna, ha nem ragaszkodik rögeszmésen ahhoz, hogy ő csak ollózva rúghat gólt (egyébként igaza van, az ember húzzon egy vonalat, ami alá nem megy!).
Az pedig egyenesen lélekemelő látvány volt, ahogy Joan Ricardo, az angolai kapus – akinek állítólag még klubja sincs, a háza melletti pályán egyedül edz – lazán kitolta Cristiano Ronaldo és Maniche bombáit.
Valljuk be, az se kis teljesítmény tőlük, hogy Angola csapata adja a focivébé hülyéjét is, Loco személyében, aki leborotváltatta haját, a homlokára viszont egy fekete függönyt növesztett, és most tökéletesen úgy néz ki az arca, mint egy szőrfüggönyös konyhaajtó a nyolcvanas évek magyar panelvilágából.
És akkor még az "Égett Ember" művésznevű futballistáról nem is szóltunk...

4. nap: csoportkör
Ausztrália - Japán 3:1
Csehország - USA 3:0
Olaszország - Ghána 2:0

Kőrösi Zoltán: Negyedik fázis

Mindenekelőtt leszögezem, hogy nem vagyok hajlandó fanyalogni, még akkor se, ha Léderer Ákos már masszívan fikázva a vb-t immár negyedszer mondja egy meccsre (Portugália- Angola), hogy milyen álmosító és felejthető. Jó, mi máshoz, jobbhoz vagyunk szokva, ez igaz, de hát csak elviselem ezt is… Szóval nem vagyok (volnék) hajlandó fanyalogni még Léderer Ákoson sem, csakhogy hétfőn délután, amikor kidugtam a fejem a Kalligram kiadó Vörösmarty téri könyvheti pavilonjából, azonnal határozott szóbeli felszólítást kaptam, hogy legközelebb, ha módom lesz rá, ítéljem el a szpíker nyílt és gátlástalan szexizmusát. Azt is, meg az RTL Klub fapados közvetítéseit. Az előbbibe egyébként a szíves közlés szerint olyan, végtelenül szellemes kiszólások tartoznak, mint pl. az, hogy „női nézőink figyelmébe ajánljuk, hogy a kötény nem egy konyhai ruha, hanem a labda elgurítása a két láb között…” vagy ugyancsak nekik dedikálva, hogy „a kirúgás nem a munkahelyről való eltávolítást jelenti”. Hm.
Példának okáért a német RTL Klub miként közvetítette, mondjuk, a Mexikó-Irán meccset? Természetesen egész napos adást szerveztek, ott Rudi Völler volt a szakkommentátor (erre kíméletből nem mondok semmit), a Brandenburgi kapunál mexikói szurkolókat interjúvoltak, hangulatjelentést adtak egy mexikói étteremből, majd, nem mellékesen, egyenes kapcsolással az ünneplő Mexikóvárosból…. Mert az egy olyan ország, (Németország) hogy például az is belefér a műsorstruktúrába, hogy megmutatják, hogy egy kolostorban hogyan szurkolnak a fehérbe öltözött apácák, miként borulnak egymás nyakába egy gólnál… a mi RTL Klubunk pedig néha lazán lehagyja a közvetítésből a Himnuszokat, magasról tojva minden szurkolói lélektanra.
Na jó, küldetés teljesítve, vissza a meccsekre.
Negyedik nap, negyedik fázis, ez annyit tesz, hogy a csapatok felét már láthattuk, nincsen szusszanás, csak valami kicsi, ólomízű fásultság. Arról nem is beszélve, hogy ha kinézek az ablakon, aggasztóan jó idő van, a naptár is júniust mutat. És akkor ehhez képest Ausztrália – Japán? A Könyvhét utolsó napján? Igen, feltétlenül.
Kengurúz, szakkerúz
Mi tagadás, ebből a meccsből leginkább az ausztrálok kispadjára, közelebbről Guus Hiddinkre voltam a legkíváncsibb. Hogy akkor most van csoda vagy nincsen. Van olyan holland barátom, aki esküszik arra, hogy Hiddink a futball létező legnagyobb stratégája, még a szarból is tud ekevasat kovácsolni. Megnézném azért a Fáy utcában. Mindenesetre himnuszok vannak, az ausztrálok üvöltenek is boldogan. Én nem üvöltök. A japánokról pedig a borongós himnuszukat hallgatva azonnal kiderül, hogy valóban eltéphetetlen szálak kötik őket hozzánk, cáfolhatatlan az ősi japán-magyar rokonság. Még Santos-szal, az exbrazillal is. Harry Kewell persze meggyógyult az ausztráloknak, őt és Vidukát mutatja a kamera, miközben a kommentátorunktól megtudom, hogy az ausztrálok átlagosan hat centiméterrel magasabbak, mint a japánok, vagyis semmi kétség, hogy a fejjátékot fogják erőltetni. Még fel se ocsúdok ebből az információtömegből, amikor tisztán hallani vélem a tévé felől Verebes hangját, aki kijelenti, hogy „jó lesz a mérkőzés, ezt több tényező is Vidukálja”.
A rohanással nincs is gond, harc és szív, a japánok lazák, mint a gumi, Viduka viszont inkább egy, az erejét gondosan beosztó, egész napos munkára berendezkedett folyóvölgyi favágóra emlékeztet. Ezzel együtt nyomnak az ausztrálok, ami azt jelenti, hogy a fentebb említett ember három-négy méterről jobbal-ballal rátűzi, Kavagucsi, a japán kapus viszont meg se inog. Nem folyóvölgyi fa. Látszik, inkább küzdelem lesz itt, a középpályát egyszerűen átrohanják, még csak különösebben adogatniuk se kell, óriási folyosók. Az ausztrálok (6cm!) a klasszikus angol hagyományt nyomják, a tizenhatos tájáról beívelés, fejelni akarás, a japánok ellenben gyorsak és lapos passzokkal játszanak, a fene tudja, mi lesz ebből. Eleinte a japánok szorulnak be, s csak idő kérése, hogy végre bepréselődjön, aminek préselődnie kell. Viduka például úgy sarkal Bresciano elé, mint a nagyok. Talán azért, mert nagy. Bresciano meg nem úgy lő mint a nagyok. Talán azért. Nincsen firka, nincsen lazázás, ez már kőkemény harc. Ehhez képest a 26.percben Schwarzer, a tizenegyesölő ausztrál kapus úgy szalad alá egy labdának, hogy azt még a Szellőző Művek pályáján is kiröhögnék, így lesz Nakamura beadásából gól. Zico, a japán szövetségi kapitány arca még örülni is elfelejt a megdöbbenéstől.
Vagy a gól teszi, vagy a 2,8 cm magas fű, mindenesetre a japánok egyre jobban gurigáznak, az ausztrálok pedig, ha utolérik őket, oda-odapakolnak. Becsületes, nyílt sisakos, stb. Az egyiptomi bíró meglepő dolgokat is békésen enged tovább, dőlnek-borulnak a kékmezesek, aztán meg rohannak tovább. Mondom, harc ez, pajzzsal, vagy pajzsodon.
Én meg azon izgulok, hogy lesz-e egyszer ausztrál VB-gól.
A második félidő ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Akkor meg minek a szünet. Sárga tankok, kék robogók. Hiddink leviszi a leghajtósabb ausztrált, Bresciano-t a 8.percben. Ebben minimum két dolog érthetetlen: a) mire kellett a nyolc perc; b) miért pont őt. Behozza helyette Tim Cahillt, mint aki tud valamit. Elmegy negyed óra, kapura lövés zéró. Hiddink megint cserél, Moore, a védő helyet jön Kennedy. Meg egyre jobban jön, kijön a japánok gyorsasága. Miből lenne itt egyenlítés, mondom én gőgösen. Ilyenkor sóhajtott fel az áldott emlékű Knézy Jenő, hogy ezen a mérkőzésen nem a szép játék, hanem a küzdelem és az akarás dominál. Szóval akkor a japánok nyernek, ezt a vak is látja. Én meg nem vagyok vak. Két ausztrál szabadrúgás, Viduka és Aloisi, erre azért nem bontunk pezsgőt. S akkor jön a 84.perc, egy bedobásnál Kavagucsi rosszul (nagyon rosszul) jön ki, egy bizonyos csereember, Cahill ráfordul, tessék. 1:1.
Mi van?!
Most akkor vagy én nem értem, vagy ez a Hiddink tényleg tud valamit?
És amikor már minden menne tovább, ez a Cahill előkocog megint a semmiből, jó 19 méterről a jobb kapufára nyomja, s onnan védhetetlenül beszédül a labda, őrület, 2:1 az ausztráloknak. A japánok most már nyolc átlagos centivel kisebbek.
Hidink tombol , Verebes József is. Az utóbbi lazán kimondja, bele a mikrofonba: „Nekem általában jó megérzéseim vannak, úgy gondolom, megdicsérhetem magam.” Megdicséri.
Ehhez a szerénységhez csak egy másik Verebes lenne méltó.
Hiddink nem mond semmit.
A futball igazságtalan, ellenben nincsenek véletlenek. Van szerencse és van esélylesés, de véletlenek nincsenek. Ezért aztán, mielőtt vége lenne, a másik csereember, Aloisi is nekiindul, egy az egyben megveri a védőjét és bal külsővel megszúrja, 3:1.
Olyan, mintha az ausztrálok magabiztosan győztek volna, pedig.
A fene egye meg, írnom kell a holland barátomnak egy emailt. Ez a Hiddink egy Hiddink.
Én lenni titkos cseh
Délután olyat csinálok, mint még soha. Tudniillik a szervezések és buzgalmak okán este hétkor a Petőfi Irodalmi Múzeumban (nem értem, hogy miért nevezik még most is múzeumnak, miért nem Petőfi Irodalmi Ház?) este hétkor nagyívű beszélgetés lesz az irodalom és a foci viszonylatairól. Vagyis amíg a csehek és az amerikaiak játszanak, mi majd magyarázunk. És még mondja valaki, hogy az irodalomnak köze van az élethez. Szóval kitalálom, hogy majd az első félidőt megnézem valahol a PIM közelében, a másodikat pedig felveszem videóra. Ami egyébiránt a meccsnézés halála. Hosszan szemezek a Centrál kávéház egyik székével, majd ehhez képest hazarohanok, itthon nézem a meccset.
Hat óra, én pedig azonnal cseh szeretnék lenni.
Mostanában egyébként ez egyre gyakrabban fordul elő velem, és nem csak akkor, ha az államháztartási helyzetről hallok. Régen, amikor elnézegette az ember a felállványozott Prágát, még úgy-ahogy ki lehetett keveredni ebből a cseh-magyar viszonylatból, ma már meg nincs is miből, mi nézünk a lábunk elé, ők meg ott járnak fent a Tátra ormain. Vagy micsodáin. Mozartostól, Nedvedestől, fúvószenekarostól, Hrabalostól.
Egyszer a catániai reptéren Pavel Nedved mögött álltam a sorban. (Egyszer láttam egy embert, aki látta azt, akinek a kertje mögött elsétált József Attila.) Érdekes, hogy közelről teljesen olyan volt, mint egy ember. Most nem olyan, sokkal inkább hasonlít egy felhúzott géphez, úgy értem, egy végtelenül intelligens műszerhez, száguldozik és produkál, leuralja a pályát. Jók az amerikaiak is, ez világos, kulturáltak és atletikusak, csak hát a jóság ide ma roppant kevés. Az 5.percben a cseh jobb bekk, Grygera elrobog az alapvonalig, zsinóron a beadás, jön Koller, lenyűgözően szép gól, Keller, az amerikai kapus még arra se kap időt, hogy feltegye a kezét. Brückner, a csehek szövetségi kapitánya viszont felteszi, ökölbe szorítva a keze, egy szimpatikus cseh úr a kispadon.
Cseski dotoho.
Naná.
Ezek szerint mégis van Közép-Európa, kit érdekel a tenger.
Az amerikaiak lényegében ugyanazt játszák (játszanák) mint a csehek, csak hát azok minden egyes poszton jobbak. Lenyűgözően magabiztosak, gyorsak, nem cifrázzák, színeződik az magától is. Újfalussy, Galasek, Rosicky, Nedved, Poborsky. Egy olyan csapat, ahol Nedved és Poborsky a két nagy öreg. Csak egy pillanatra tűnik komoly felvetésnek, hogy bekövetkezik a VB-betegség és az első gól után leül a meccs. Érdekes, hogy eleinte határozottan úgy látszik, mintha Rosicky légüres térben mozogna, a feje fölött rúgdossák át a labdát, vagy ha nem, akkor Nedved máris ott villog, minden az övé. Az amerikaiak hajtanak, a csehek kontráznak, gyorsak, mint az ördögök. Már vagy harmadszor hallom az USA jobbhátvéd, Cherundolo nevét cseh-rugdalónak, amikor Rosicky némileg kiéhezve megkaparintja a labdát és jó huszonötről elenged egy rettenetes lövést: 2:1. Ez legalább akkora gól, mint az első. Vagy még nagyobb. Nagy, nagyobb, még nagyobb. Lehet, hogy a foci igazságtalan, de nincsenek véletlenek.
A csehek hátsó alakzata elképesztően jó, Ceh a világ legjobb kapusa, a középpályájuk elképesztően jó, elöl Kollerék elképesztően… puff neki, a 41.percben Koller meghúzódik, hordágyon viszik le. Lokvenc jön be, aki szintén elképesztően… hagyjuk ezt. Ez Poborsky 116.válogatottsága… Ide nekem azt a másodosztályt.
A második félidő már csupa mazsola a tejszínhabon. Az amerikaiak remek ellenfelek (a cseheknek), hajtanak és próbálkoznak, egyébiránt semmi esélyük. Majd máskor, másokkal, ugyanígy.
Rosicky lő egy sistergős kapufát, aztán egy kiugratásból (Nedved!!!) jobb külsővel taníthatóan pörget, 3:0. Még jó, hogy hajtanak az amerikaiak. Jó embert vett az Arsenal.
Én lenni nem is titkos cseh, elönt a vágyakozás, Prága az én városom. Milyen szép történet lenne, ha a mi cseheink (szegény Toldi Miklós!) fölmenetelnének a dobogóra. Ott lihegnénk velük.
Vágd a kéket hűvös halomba
Esteledő hét óra van, a Petőfi Irodalmi Múzeumban süt a nap, ráérő hölgykoszorú, Lévay Balázs, Kukorelli Endre és jómagam, mögöttünk ásít a be nem kapcsolt tévé, akkor most beszéljünk a fociról.
A hölgyhallgatók párás szemén megfagynak a könnyek, és észrevétlenül jéggé lényegülnek át, mögöttük végtelen tundrai messzeségek sejlenek. Mintha nem is élveznék annyira.
Rendberakjuk a világot, Vargazoli és Albertflóri, Törőcsik és mi. 8 óra 45. Huszárosan és meggondolatlanul úgy döntök, nem a PIM udvarán nézem az olasz-ghánai meccset, mit nekem, majd hazarohanok, Kecskeméti utca – Kálvin tér – Ráday utca – Tompa utca- Ferenc tér, a kezdésre hazaérek. A tüdőmet valahol a Kinizsi utca táján hagyom, büszkeségem, a Berlinben vásárol FIFA World Cup trikóm csupa víz.
Még éppen elérem a himnuszt. Érdekes, milyen meleg van itt.
A meccsen egyébként minden úgy kezdődik, ahogyan azt várni lehetett, persze játszik Totti, lobogó haját otthon hagyta. Az olaszok a lazának tűnő, rövid passzos játékukat játsszák, ehhez képest Ghana szoros emberfogás, labdabiztosság, sok futás. Essien, Appiah, Muntari, Asamoah. Nahát. Rögzített helyzetekből az olaszok sokkal jobbak, viszont senki ne higgye, hogy ez az este kizárólag mézevés lesz. Más kérdés, hogy pl. Buffont, Pirlo-t, Cannavaro-t és Nesta-t nehéz nem szeretni. Szűk negyedóra alatt kialakul a menetrend: mind a két csapat jó, és az olaszok 5-6 percenként gólhelyzetbe kerülnek. Az egyik első például Gilardino, akit én ugyan még soha nem láttam jól játszani, de állítólag tehetséges. Kihagyja. Azt nem mondanám, hogy rossz a meccs, viszont erősen kezd hasonlítani egy Parma- Inter bajnoki fordulóhoz, mindenki jó, csak az olaszok jobbak. Ívelgetés, védekezés, ki tudja, mi lesz itt, sok gól nem, az biztos. Rossz szokásuk szerint az olaszok a széleket nemigen használják, Totti rendszeresen középre löbböli a labdákat. Minden kételkedés ellenére a 27.percben Gilardino remekül pörget Toni elé, az pedig irdatlan kapufát lő. Bocs. Essien nem ezt mondja, hanem ő is lő. Aztán meg Pappoe is, a ghanai hátvéd, ő is lő. Úgy is, mint alárendelt csapat. Más kérdés, hogy a beívelések a ghanai kapusnak, Kingstonnak láthatóan komoly kihívást jelentenek, ő már nem lesz Ceh. És mielőtt egy beívelést bejönne, a 40-percben Totti inkább hátragurítja a szögletet, Pirlo nézegeti a kaput és a labdát, ráér, jól megnézi, és irdatlanul bevágja a bal alsóba. Mondtam, hogy ezek az olaszok ilyenek.
Lehet menni zuhanyozni.
A második félidőre nem is cserélnek, csordogál a meccs, soha rosszabbat. Ghána felhúzódik a félpályáig, próbálnak nyomni, csak hogy ettől Toninak rögtön több helye van, minden olasz kontra veszélyes. A 11 percben Tottinak odalép a ghanai Paintsil, Lippi habozás nélkül kimenti a csatából a fő kedvencét, Camoranesi-t hozza be helyette. Nem is rossz csere, utóbbi legalább fut és akar. Tíz perc múlva végre lehozza Gilardino-t is, tudtam én, hogy tisztelni kell ezt az ősz mestert. Iaquinta jön be, akiről megtudhatjuk, hogy mindig gólt szokott rúgni. Lássuk. Egyre veszélyesebbek az olaszok, Camoranesi jobbról beadogat, a ghanaiak próbálkoznak, a 33.percben a bíró nem ad meg nekik egy teljesen vitathatatlan 11-est. Meghalt Mátyás, oda az igazság. A 37 percben végre bejön Del Piero is, ellenben ő is tarra nyírva, ha Tottinak lehet, akkor neki is. Ez a nagy szellemek találkozása, fél perc múlva Kuffour elnéz egy labdát, gyengén ad haza, Iaqinta könnyedén a kapuig sétál vele. 2:0, eddig is eldőlt, most még eldőltebb a meccs. Hogy teljes legyen a kép, néhány elszomorodott ghanai játékos durváskodik egy kissé, rossz kedvük van. Némi tili-toli, aztán vége, jöhet a mezcsere. Del Piero a gatyájába gyűri az izzadt ajándékot.
Nincsen tanulság: az olasz védelmet bárkinek is nehéz lehet áttörni, hogy középütt és elöl mit tudnak, ma nem derült ki igazán.
Illatosak a hársfák a PIM udvarán, szép lenne egy újabb irodalmi beszélgetés. Kalandra fel.
CSESKIDOTOHO.

5. nap: csoportkör
Dél-Korea - Togo 2:1
Franciaország - Svájc 0:0
Brazília - Horvátország 1:0

Kőrösi Zoltán: Valahol jön az igazság kifelé


Erős kérdés, hogy jó-e megnézni három meccset lényegében egyfolytában. Szerintem jó, sőt, szerintem ötöt is jó, csak azért mégse. És miközben repked a lelkem, hogy íme, most már se Könyvhét, se egyéb, íme, itt egy nyugis nap, a bennem igen-igen mélyen kucorgó, tágra nyílt szemű, bársonybőrű kisfiú nagyon halkan azt suttogja, bakker, ebben a verőfényes délutánban ki a francot érdekel egy Korea-Togo élethalálharc.
Kuss, dög.
Én meg nagyon halkan visszasuttogom neki, hogy például a koreaiakat, meg a togóiakat. Ez az előző világbajnokság negyedik helyezettje, te kis hülye. Aki majd most megmutatja, hogy nem csalás és nem véletlen. Bundesliga meg Premiership játékosok, úgy hogy másszál ki onnan nagyon gyorsan, mielőtt belekarcolok a bársonyos bőrödbe.
Lehet mondani nagyon vicceseket a vuduzásról meg a keleti lélekről.
Korea megmutatja
Az egyik kispadon egy német (Togo, Ottio Pfister), a másikon egy holland (Korea, D. Advocaat) ember ül, a nézőtér egyetlen hatalmas piros színű, szívet tépő sikoltozás. Ami azt jelenti, hogy a togói szurkolók dobolnak, a koreaiak pedig fejhangon sikoltoznak, amikor a csapatuk labdához ér. Afelől kétség sincsen, hogy az akarással nem lehet gond. Tulajdonképpen az se érdektelen, hogy míg a koreaiak úgy működnek, akár egy jól összehangolt gépezet, addig Togó fiai lazán futkároznak, bevállalnak ezt-azt. Vagyis míg a piros mezesek csapatszerkezete még így, a tévén keresztül is folyamatosan látható, mert mintha madzag kötné őket, el se akarnak mozdulni a kijelölt posztjukról, addig pl. a sárga mezes togóiak előretolt éke, Kader teljesen kilazulva, se a csapaton, se az életen nem gondolkodva megcsinál mindent, ami az eszébe jut.
Vagy még azt is, ami nem.
Vagy éppen ezt gondolják, ezeket a laza rohanásokat.
Alighanem ez az, ami a legjobban megzavarhat egy ilyen szervezett csapatot (mint a koreai), olykor meg is zavarodnak rendesen. Pedig most is meg van az a különös képességük, hogy a pálya bármelyik pontján képesek egy szempillantás alatt hárman-négyen lenni, bárkit körülvesznek azonnal, gumiból vannak és pattognak, el nem fáradnának semmiért. Szóval mindez olyan fegyelmezett és pontos, hogy legalább tíz percig nem is történik semmi, a tizenhatosokon belül töretlen a fű.
Verebes szakkommentátor beledünnyögi a mikrofonba, mint egy alkalmi doppingellenőr, hogy „még nincsenek belőve a játékosok.” Nincsenek.
Togo lényegben 4-4-2-t játszik, Adebayorra és Kaderra bízzák a boldogságot, a koreai műszer a 3-5-2 és a 3-4-3 között ingadozik.
A 31.percben a togóiak gazellát játszanak: egy nagyjából vakon előrevágott labdát Kader combbal maga elé tesz (két korai elhull jobbról-balról), meghúzza és bevágja laposan a kapufáról a hosszúba. 1:0, csillagos ötös. Otto Pfister (Togo szövetségi kapitánya) olyan, mint egy köregedett sramlizenész a lakodalom hajnalán, amikor közlik, hogy mégis csak tripla gázsit ad a vőlegény, ha még maradnak egy kicsit. Kigombolt mellkasán megcsillan az aranylánc. Ennél nagyobb izgalom aztán már nemigen van, a koreaiak tovább zakatolnak, ötlet nem sok, vagy még kevesebb.
Ődöngve eloson az első félidő, jó lesz, ha a szünetben hideg vízzel megmosakszom, elaludt bennem a kisfiú.
A második félidőre a koreaiak cserélnek: védőt áldoznak egy csatárért, világos, nekik nagy bukta lenne ez a vereség. Ehhez képest Kader a 4. percben újra megbolondítja őket, érik a meglepetés, dünnyögi csendesen valahol a jegyzeteit rendezgető Gulyás László.
Vagy mégsem. A 8. percben az addig nem sokat mutató Park Dzsi Szung kilép, Abalo, a togói kapitány felrúgja, kiállítás. Sőt, a szabadrúgást a meglepően szőkére festett Lee jobbal betekeri a togói kapuba, bődületes kapushiba, 1:1. Vörösben úszik és sikoltozik a stadion.
Nagyon érdekes ez a játék, mondja Verebes.
Igaza van.
Valami gáz lehet a vuduval, mert kisvártatva Assémoassa lesérül, le is kell cserélni, s ettől, az emberhátrány mellé, megroppan a togói védelem. Most már Korea irányít, ehhez képest Togónak van három perc alatt két ordas helyzete.
„Valahol kijön az igazság a játékban, és mindenképpen igazságos lesz az eredmény, bármi lesz az eredmény”, mondja meg végre a titkot Verebes. Ettől felébredek.
Látom is: a 72.percben Korea egy helycserés támadást vezet (nem sok volt belőle eddig), Ahn bevágja, 2:1. Megfordították. Piros sikoly.
Innentől kész, valami bennük is átfordult, megnyugodtak, úgy kezdenek passzolgatni laposan és pontosan, mintha eddig is ezt csinálták volna. Lelkesednék, de most már késő, mindjárt véget ér a meccs.
Togónak immár esélye sincs, Adebayort rendre lesre állítják, Otto Pfister aranylánca szomorúan lóg. Dick Advocaat két pici ökle a levegőben táncol, ölelje meg őt bárki, aki akarja.
Bereteszelt kakas
Jó, jó, nehéz volt az első meccsen lelkesedni, mostantól viszont felszökik az adrenalin. Nem érdekel engem semmi fanyalgás, mert Zidane a legnagyobb volt, és a legnagyobb marad. Olyan boka még egy nincsen. Meg Henry is. És Vieira. Meg Makelele. És Gallas. Meg Thuram. És Sagnol.
Azt ugyan nem értem, hogy Domenech miért ragaszkodik Barthez-hez, de még ez is belefér.
Frankomán. Gallomán. Kék az isten. Le coq.
Az elején még nincs is baj. A franciák kezdenek erősebben (még szép!) a középpálya az övék, Zidane jobbra-balra tologat, Wiltord jobbról, Ribéry balról nyomul, Henry középen lesget. Szép ez, csak az tűnik fel, hogy egy Henry-fejest leszámítva sehol nincs gólveszély. Taktika és küzdelem, az van. Zidane és Makalele hiba nélkül játszik, ez még rendben is volna, ellenben Wiltord valóságos labdatemető, ráadásul rendes szokása szerint folyton rámászik Henry-ra, ahelyett, hogy lemenne az alapvonalig. Megreked a játék a két tizenhatos között, ember embernek farkasa. A svájciak jól zárnak, mi több, kezdenek bátorkodni is. Eltelik húsz perc úgy, hogy nem tudunk lényegében semmit.
Akkor most hová tegyem az adrenalinomat? Pedig én már annak is örülök, ha Zidane indít és Henry keresztbe gurítja a kapu előtt a labdát. Meg is teszik. Örülök.
Válaszul csődöt mond a francia védelem (szerintem egyébként nem a védelem, hanem Barthez, aki valamiért az egész meccsen rühell kijönni az alapvonalról), Wicky szabadrúgása után mindenki másfelé fut, Barthez dől, Thuram integet, a labda pedig akadálytalanul pattog a… nem, csak a kapufára. Hát… Baljós szárnyak suhogása, mondaná csendesen Old Satterhand.
A svájciak felállnak a tizenhatosuk előtt, a franciák különösebb találékonyság nélkül körbeadogatják őket, néha Zidane löbböl egyet, akkor elveszítik, majd megy az egész tovább. Valahogy olyan, mintha a franciák izgulnának, Svájc pedig kezdi jól érezni magát. Henry lenne az ellenszer, csakhogy folyton ott lebzsel, betolva a nagydarab svájci Senderosok közé. Ettől olyan, mintha kedveszegett lenne, holott többnyire a kérdésig se jut el. Valahogy keskenynek tűnik a francia csapat, nincsenek szélei se a középpályán, se elől. Hátul hiába beton Gallas, Vieria és Makelele, ha elől nem történik semmi.
Trezeguet meg a kispadon ül.
A szünetben telefonál Attila barátom, azt mondja, a neten normális ember nem olvas öt-hat sornál hosszabb szöveget.
Bocs. Nincsen időm, ezért hosszan írok.
A második félidő egyszerűen az első félidő második fele.
Zidane már tapsol is és integet, Wiltord mégse indul, végül Vieria töri el a labdát. Ribéry fut, ám ez a játék nem csak lelkesedésből áll. Svájc egy nyugodt, szép, tiszta ország. Vogel takarít.
Egyébként tényleg nem értem, mert amikor a franciák (néha) visszatámadnak már a svájci tizenhatos táján, egyből odavan az alpesi nyugalom, tere nyílik Henry-nak is… csak nem történik semmi. Vagyis történik: svájci beívelés, Barthez kapaszkodik a gólvonalba, a világ minden kincséért se mozdulna ki, a 10-es svájci, Gygax kb. 2 méterről fejelhet, őrületesen nagy helyzet, Bartheznek még elugrania sincs ideje, ezért aztán a labda a lábába akad…ez volt a meccs legnagyobb helyzete, beleszámítva a meg nem adott francia tizenegyest is. Magnin teljesen leveszi a pályáról Wiltordot, Henry formán kívül van, Zidane… nem, őt nem bántom akkor se. Ő Zidane.
25.perc, Ribery helyett Saha, az ötlet jó, csak nem teljesen. Szellőzködő, lágy meleg.
A 38.percig kell várni, hogy Domenech lecserélje Wiltordot is, Dhorasoo jön be, neki alighanem nem szólhattak, mert rögtön futni kezd, olyan, mint aki akar valamit. A marha, kis híján lő egy gólt.
Még egy-két izzadságcsöpp, Frei kap sárgát kezezésért, így akart fejelni, olyan, mintha történne valami, pedig nem.
Nem, nem, nem és nem.
A nyugati világ alkonya.
Zidane úgy tud izzadni, mint senki más.
Édes álom
Oké, van az úgy, hogy viszonylag gyengén indul a nap, viszont ritkán van az úgy, hogy brazil-horvát meccs volna a végén. Most meg úgy van. Magyarán az egyetlen egy komoly kérdés (egyébként az egész VB kérdése is): lehet-e nem a braziloknak szurkolni?
Nem lehet.
Vagy lehet, de minek.
Hülyeséget egyébként se kérdezünk.
A meccs különben úgy kezdődik, mint egy álom: Ronaldinho, Ronaldo, Kaka stb. Mint a brazilok.
Nem gyors a játék, most is inkább ritmusváltásokat csinálnak, az első tíz percre könnyedén és természetesen már vagy három komoly lövésük jut, Kaka és R. Carlos, Ronaldinho… megjegyzem, a horvát testvérek egyébként szimpatikusak és kulturáltak, egyáltalán nincsenek betojva, ilyet lényegében csak a délszlávok tudnak.
Hullámzik a meccs, a horvátok már kezdenének bátorkodni, erre 25m-ről megint Carlos enged el egy felsőléces lövést. Látszik, hogy hajtanak a brazilok, nem csak Emerson és Cafu, de Kaka , Ronaldinho és Adriano is visszatámadnak rögtön. Ronaldo nem támad vissza, de őt meg szeretjük.
Prso, Tudor, Srna, Krancjar, egyáltalán nem feltűnés nélkül nagyon is jó ez a horvát csapat.
Valami kellemes ernyedtség lesz úrrá rajtam, szép, aminek szépnek kell lennie. Merthogy akkor mégis csak létezik valami magasabb akarat. Izzadság is, meg harc is, de azért, mintha mellékesen, az Ottlik-féle kegyelmi pillanatok.
Ja, és Ronaldo lefogyott.
Azért az feltűnik az első húsz perc után, hogy milyen ügyesen csapdázzák be rendszeresen Ronaldinho-t a horvátok. És miután megszerzik a labdát, megcsinálják még a cseleket is, harcolnak és szemtelenek. Ők is olyanok, mint a brazilok. Csak Prso-t hagyják fönt, egyébként nagyon fegyelmezetten visszaállnak, embert fognak. A brazilok ellenben területet védenek, ami azt jelenti, hogy egyszerűen megvárják, amíg egy csatár belekezd a cselbe, ugyanis abban bíznak, hogy utána úgyis gyorsabbak lesznek és elveszik tőle a labdát.
És az az elképesztő, hogy ez így is van.
31.perc: Kaka lerántása, jön Ronaldinho szabadrúgása 17 méterről. Jön is, bele a sorfalba.
Négy percre rá Niko Kovac kap egy könyökös-gyomrost, kis ideig támolyog, majd le kell cserélni. Kár. Helyette Leko jön, nem kár.
7:2 a kapura tartó lövések aránya a brazilok javára.
Jó a meccs, példának okáért fényesen cáfolja azt a baromságot, hogy focit nézni a gólokért érdemes. Egy-két percenként van helyzet-féle, hol itt, hol ott, Srna szabadrúgása, Tudor, Kafu.
Aztán jön a 44. perc, illetve jön Kaka, ahogy szokta. Kafu teszi be középre (ahogy szokta), Kaka veszi át (ahogy szokta), egy csel (ahogy szokta) és 22 méterről felcsavarja a jobb felsőbe (ahogy szokta).
Ragyog a nap.
Most kellene elvegyülni a rövid trikós brazil szurkolónők között.
Végtelenül hosszú a szünet, a meccsen ennyi idő alatt legalább öt gólhelyzetet látni, itt meg csak Nagy Lacit, aki mosolyog.
A második félidő elején a horvátok belekezdenek, nehogy azt higgye bárki is. Gyorsak és ügyesek, labdával és labda nélkül mindent. Ugyanezt nem írom le a brazilokról, mert a közhelyeket kerülni kell.
Az 5.perc végén Prso meghúzza a jobb oldalt, Dida véd, ez még csak figyelmeztetés. Négy perc múltán Klasnic egy kipattanót szúr rá, Dida szerencséje, hogy a lövés középre megy. Nocsak, nocsak. Piros-fehér kockás felhők gyülekeznek az égen.
Ez már Ronaldonak is sok, lövésre szánja el magát, alig fölé.
Olyan ez a meccs, hogy nincsen semmi különös, csak folyton van valami.
Vagyis minden folyton különös, mert a brazilok játszanak.
Ronaldinho szabadrúgás, Juan fejes, Kafu beadás, Ronaldinho fejes, Pletikosa védés, Prso cselek, Olic beadás, pörgés és forgás, hát hiszen éppen erre vártam én. A horvátok az én braziljaim. Úgy értem, a brazilok után.
Babic például megbőrözi Lucio-t, csak hogy mondjak valamit.
Ronaldo helyett Robinho jön be, csak kicsit fáj a szív.
Az újonnan érkezett kétség kívül gyorsabb és ambíciózusobb, mint Ronaldo volt, villog is, egyébként is, a harmincadik perc tájától azért helyre áll a rend (eddig is az volt), a brazilok támadnak, a horvátok támadnak, a brazilok védekeznek, a horvátok védekeznek. 1:0-nál még aligha lehetett azt hinni, hogy ennyi marad az eredmény, most meg, és ez a legfőbb tanulság, nincs is semmi hiányérzet. Na jó, a horvátokban biztosan van. Igaz, a szurkolóik egyáltalán nincsenek elkeseredve (bár mi lennénk ekkora szarban), fáklyákat gyújtanak és énekelnek, táncolnak a piros ködben. Igazuk van. Egy marha fogja magát közülük és berohan a gyepre. Ha neki ez jó…, akkor most befejezte a VB-nézést a helyszínen.
Még egy kicsit folytatódik a meccs, ami azt jelenti, hogy látunk még egy csomó remek trükköt, Nico Krancjar még a 88.percben is kapura fejel, csak hát Brazília, Brazília, Brazília.
A határ a csillagos ég.
Történhet velem most már akármi is.
Nincs igazság a földön (a gyepen) ha ez a két csapat nem megy tovább.


6. nap: csoportkör
Spanyolország - Ukrajna 4:0
Tunézia - Szaud-Arábia 2:2
Németország - Lengyelország 1:0

Sajó László: Torfeusz az alvilágban

1. (felszín)
Spanyolország-Ukrajna
Iván kampó
Ment volna K. Dezső az egykori Kispilzeni (ma: Hörpintők) pincéjébe meccset nézni, de A pince hatkor nyit, mondta modortalan pincérleány, irány (Irányi utca) az Ibolya. De mehetett volna a Grinzingibe, Centrálba, Keltába (egykor: Gilde), mindenhol ugyanaz a meccs. Hajdan, diákkorában, az Ibolyában két zsömle, fél liter tej, kávé, népsport. Most kóser (vadmegy), Zlaty Bazant (szerencsére elfelejtették a rettenetes Pécsi Szalont). Szerencsére Hajdú Bé, sajnos Urbán eF, hagyjuk is. Nyomnak a spanyolok, az ukránok a 10. percben jönnek át először a félpályán. Az első lövés, Senna, szegény, nem a spanyol, szöglet, gól. "A szöglet magában hordozza, hogy jól sül el." Xabi Alonso bevállalta. Öt perc múlva sorfalon megpattanó szabadrúgás, góllövő most Pech II, David Villa. Raúl nem hiányzik, Sevcsenkó annál inkább, pedig ő játszik. Pályán van. És a spanyolok nem állnak vissza, az ukránok meg nem hozzák be Rebrovot. Most, itt, az Ibolyában úgy látszik, agyonverik az ukránokat. Casillas a 32 percben véd először, aztán még egyszer, de les volt. (Nem volt les.) A félidő végére unalom: az ukránok kóvályognak (Lipcsében 31 fok, de nem ezért), a spanyolok unottan passzolgatnak.
(Ebéd)szünet. K. Dezső melegszendvicset kér, meg se kapja, már 3-0. Tizenegyes a semmiért, és még kiállítás is, jegyezzük meg a bíró nevét: Busacca. Hol vagy, Garrido?! Latisev?! Sovkovszkij (ebbe is) beleér, góllövő Pech III (megint Villa). Folytatódik a kelet-európaiak balszerencséje (K. Dezső hazabeszél), ld. (láttátok?) Ecuador-Lengyelország, és ekkor még nem láttuk a német-lengyelt_ (A csehek, mondjuk, akkor Közép-Európa.) Villa mesterhármast rúghatna, Sovkovszkij véd. (Annyira szeretem a nevét, sokszor leírom). Tehetem, mert Sovkovszkij "munkában". Hol vagy, Seva? S hol van Rebrov?
Innen már érdektelen, a spanyolok már a negyeddöntőre készülnek, hogy szépen, "emelt fővel" búcsúzzanak. Az ukránok meg gólkülönbséget számolgatnak. Ha megverik Tunéziát és Szaúd-Arábiát. Ha. Megjön Rebrov, és tíz perc múlva "ordító" (egész Ukrajna ordítana, ha már rég nem ülne báván a tévé előtt) helyzetet hagy ki. Seva reklamál, mond valamit. Csődöt. (Vagy azt hogy: Rosicky a király!) Torres (vö. Torghelle_) gólt lő, a csatárok lövik a gólokat, furcsa. Azért ez szép: fejjel elé teszik, jobb csűddel be a bal alsóba. Ég Afrika, ég Kelet-Európa.
Minden eldőlt, bejöhet Raúl, K. Dezső kedvence (a Reálból). Sovkovszkij véd, Seva elől ácsorog. Legalább hátrajönne, hogy kiszedje a labdát a hálóból. Voronyin, "a legveszélyesebb ukrán", gólt lőhetne, "még sokat érhet a végelszámolásnál", mi is?
Sporttárs a szomszéd asztalnál: a két bohócot [Szaúd-Arábia és Tunézia] három-három góllal agyonverik [az ukránok], és simán továbbjutnak. Legyen úgy. K. Dezső tovább áll megnézni e két bohócot.
2. (pince)
Tunézia-Szaúd-Arábia
el-Baszták
Giero, legendás hely a sznobordok hűvös árnyékában, a Liszt Ferenc téri gőgös kiüldék közelében (mely közelséget úgy szégyell a Giero, hogy a föld alá bújt). Nincs Pilsner Urquell, úgy kell neki, se csapolt Dréher, áttértek a Fostersre meg Kronenburgra, mi van itt? K. Dezső előbbivel kezd az Unicum után, jön E. Kornél, nehezen ért át Óbudáról. Most engedtek ki, milyen meccs van? Amikor megtudja, mélyen a pohár (korsó) és a csípőnadrágos zeneiskolás lányok fenekére néz. Zöld, mondja, K. Dezső azt hiszi, a szaúdiakra gondol. Nekik szurkolsz? E. Kornél felnéz a fenékről. Zöld. A bugyija. És egész meccs alatt így marad, mered maga elé. K. Dezsőnek azonban a meccset kell nézni, elég nagy kín így az elején (közepén). Ahogy Vitár Róbert mondaná: "A zöldek játszanak a fehérekkel. Vagy fordítva." Jobbak az arabok, beszólás a szomszéd asztaltól, tehát tudják, miről van szó. Zeneiskolás lányok römiznek, ügyet se. Rózsaszín topos feláll, végre valami nézhető. "De ne legyünk telhetetlenek." Dzsaziri félfordulattal, jobbal a jobb felsőbe, ez is gyönyörű. "Aztán megint semmi", K. Dezső a Giero képeit nézi: " A langusztát evő hölgy", "Folyóparti ház avagy Engem anyám mindig hazavár", "Önarckép brióssal", címek E. Kornéltól. Hosszú hajú, szakállas, révült (részeg) fiatalember eltakarja a bedobáshoz készülő el-Montasarit, én milliárd évre tervezek!, ezzel vége is az első félidőnek.
Melyben "mintegy varázsütésre". Szép jobboldali támadás, el-Kahtani kibújik, bepörgeti a rövid felsőbe. A leírt, leterroristázott szaúdiak egyenlítenek, Ukrajna örömmámorban úszik az olajban, nekik jó az iksz. Olaj, Svejk! Még húsz perc, "még minden lehet". Te dumálsz? Én filozófia-ének szakos voltam! A hosszú hajú szakállas Hegelt énekel. E. Kornél megindul hazafelé. Nyolckor zár a temető. Oda kell érnem. Már nem látja, hogy "a csereként beállt" el-Dzsabir, "az öreg harcos", gólt lő, szépen a bal alsóba. "Beh' jó kis meccs kerekedett ebből!", "és még mindig nincs vége, a tunéziakat nem olyan fából faragták". A 93. percben Dzsaidi "erőteljes fejessel" egyenlít. Ukrajna ujjong. (Lesz még ma gól a hosszabbításban, bassza meg.)
Ti se hisztek bennem, én se hiszek bennetek, majd a világmédia hisz bennem. Médiaatombomba, berobbanok. Mondja a hosszú hajú szakállas, elindul a lépcsőn. Kapaszkodj, Sátán, jön Tihanyi Ádám! K Dezső is, el.
3. (szabad)
Németország-Lengyelország
Ezt nem lehet kibírni.
Esik, tehát ki a szabadba! A városligeti műjégen (betonon) egy telefontársaság VB-Parkja. Belépő 500 HUF, 200 leiható, K. Dezső bemegy. Mutassa a táskáját! Sör van benne? Fejlett fizikumú fiúk féltik a bevételt. Majd bent. Heineken, 400. Van pálinka is (mézes szilva, barack, szatmári), majd iszik egy Rézangyalt, ha győznek a lengyelek (és/vagy nem nyernek a németek). Nem megy be a sörsátorba, a pultoknál sem ül le, a lelátóra viszi a sört. Kulissza a Vajdahunyad vár, kivilágítva, turista anziksz, de K. Dezső itt aztán otthon van. A Rettenetes TeLevízió, meglepő, adja a himnuszokat, nem szokta (reklámidő). Zeng-zúg a "Polska, Polska!", Dortmundban, itt mindenki a németeknek szurkol. K. Dezső ezt nem érti. Ha csak nem németek. Klose mellé fejel, bazdmeg!!!, tehát nem németek. Vagy ennyit megtanultak.
"Schweinsteiger, a fiatal Effenberg", K. Dezső az öreget is utálta. Ballack lő, Boruc (áldassék a neve!) véd, a lelátón a "németek" őrjöngenek. A liget fölött villámlik, repülők osonnak légifolyosón, Ballack a fejéhez kap, megütötték. A kerítésnél potyanézők isszák a dobozos sört, őket nem motozták. Klose kapitány ezt is kihagyja. Emberek, támadnak a lengyelek! K. Dezső mindjárt versbe kezd. Istenem, ha Lehmann egyszer hazaadna_ "Kifejezetten jó a meccs, felváltva forognak veszélyben a kapuk." K. Dezső mögött lányok köpködnek, szotyolát. Mint egy meccsen, meccshangulat. K. Dezső, most először a vébén, szurkol. "Benne van a gól a találkozóban", hol a faszba legyen. Podolski lő, egy másik lengyel véd. Ki kéne húzni valahogy a következő sörig. Mi a kurva anyádat fújsz, te?! Ennyit azért nehéz lenne megtanulni. Tíz másodperc van a szünetig, Podolski kihagyja. Megúsztuk. "A világbajnokság legjobb első félideje." Nana, valami hiányzik. A Rézangyal pálinka. Sorban állás a piszoárokért, a K. Dezső mellett hugyozó férfitárs nyakában magyar zászló. Vajon miért gondolja, K. Dezső, hogy lengyel drukker?
2. félidő, "folytatódnak a németek". Az esélyesek idegessége. Csak idő kérdése. A gól, vagy hogy kihúzzuk. A lengyelek, a lengyelek, a lábuk nem remeg. A németeknek jó az iksz. A lengyeleknek nem nagyon. Ballack villan, arca előtt a sárga lap. Megint villámlik. Hősök tere, hősök a lengyelek, de ez kevés. Majd' meghalnak. Kevés. Győzni kell. Odonkor (német) be. Csatár. Jaj, ne. Boruc, sokadszor, nagyot véd. Nagyon jönnek. "Hullafáradtak a lengyelek", három csatárral a németek. Tomasewski, lengyelek védő szentje, most segíts! Neuville be, ajjaj. Lengyelek, az nem lehet, hogy ennyi szív. K. Dezső ma már nyolc gólt látott, nem vágyik többre. Sobolewski "buta szabálytalansága", második sárga lap, le. Innen szép nyerni. Még negyedóra, sok. Jön még egy lengyel, a németekhez, Borowski. Csak ne legyen Bukowski. Tomasewski reinkarnációja, Boruc (áldassék az Ő neve!) véd, véd, véd. Most kell meghalni. Kapufa, kapufa. Kétszer. Morzsolják a rózsafüzért, aztán könnyeiket szerte a lengyelek, mert persze Neuville belövi. A 92. percben. Fekete és könnyes az összes lengyel madonna. Szép volt, fiúk!, üvöltik a műnémetek, ezt már K. Dezső se bírja. A piszoárnál most német zászlósálas a szomszédja, diadal, ittasan pisil. Mindig is ilyen szerencsétek volt, a picsába. Mondja K. Dezső. Ez igazi német, nem érti, mosolyog. Annyi Ballack, szerencse közt. Hogy mondják németül, a picsába? A kurva életbe?
Cziernatynski (anyja?, nagyapja?) is lengyel volt, mégis szeretünk benneteket. Jöhettek haza, hozzánk.
K. Dezső hazamegy, ezt még valahogy meg kell írni a Reggeli Hamindexnek. Menni fog, van még fél üveg Boro-, nem Borowhisky, de Borovicka. Tót, román, lengyel, magyar bánat! Ezt nem lehet másképp kibírni.
Poborsky, már csak te maradtál.

7. nap: csoportkör
Ecuador - Costa Rica 3:0
Anglia - Trinidad és Tobago 2:0
Svédország - Paraguay 1:0

Maros András: Európai konokság 

Ecuador–Costa Rica
Az Ecuador–Costa Rica-mérkőzés első percében egy, a szobában cirkáló dongó két fal érintésével a tévé melletti akváriumba csapódik, és rövid kapálózás után megdöglik. Hat percre rá Ecuador megszerzi a vezetést. A gólszerző, Carlos Tenorio és a rá állított bokazenész, Sequeira a meccs végéig fölényeskedve, megvetően méregeti egymást. Mint a feleségek a Vállalkozók Bálján.
Az ecuadori válogatott: kis Brazília. Kiválóan passzolgatnak a középpályán, önzetlenül kínálják lövésre a labdát; ugyanazt az embert akár négyszer kicselezik. Ám a szabadrúgás műfajában még bőven van mit tanulniuk – egy huszonöt méteres ecuadori szabadrúgást a sorfal egyik tagja gyakorlatilag lábbal levesz, és egyből ellenakciót indít.
A Costa Rica-i edző gyors csatárt hoz be lassú középpályás helyett, ez értelmes döntésnek látszik 0-1-nél. Az első akciónál aztán kiderül: az illető nem gyors, csak csatár.
Ecuador 3:0-ra győz. Végig jobbak. Costa Rica ellenszenves – sokszor szabálytalankodnak, és ha úgy jön ki, megtapossák a földön fekvőt. Rengeteget színészkednek, de sokkal gyengébben, mint a színész-futballisták nagy példaképe, a mexikói színészlegenda, Hugo Sanchez.
A riporter legalább háromszor veszi ki a szót Verebes József szakkommentátor szájából, örvendetes ez az összhang. Kettejük kötetlen csevegéséből sok mindent megtudunk, például végre azt is, miért fújják be fagyasztószprével a frissében agyonrúgott bokát. Kapaszkodjon meg mindenki, mert elárulom, amit megtudtam: azért fújják be fagyasztóval, hogy csökkenjen a fájdalom!
(Viszont ami mindenféleképpen dicséretes: sem a riporter, sem Verebes szájából nem hangzik el az "alapember" szó.)
Nini, az ecuadori kapus majdnem ugyanolyan kifingott mackónadrágban véd, mint Király Gabi. Hamburgban fázik, mivel az Egyenlítőn él. Király Gabi, mint tudjuk, babonából hord szabadidőalsót, amelynek buggyos szárában mellesleg rendre elakadnak a lövések, a brit bajnokság csatáróriásai panaszt nyújtottak be emiatt.
Érdekes adat: Ecuador a selejtezőcsoportjában Argentínát és Brazíliát is megverte otthon. Na hiszen.
(Majdnem kifelejtettem: a második félidő tizedik perce környékén a melegítő cserejátékosok mellett egy szezámmagos kornspitz landolt. Bedobták.)
Anglia–Trinidad és Tobago
A meccs kezdetét jelző sípszó előtt a riporter megkérdezi Kovács Kálmánt, mit vár a mérkőzéstől. A szakkommentár válasza diplomatikusnak mondható: "Majd a végén meglátjuk."
Trinidad és Tobago betömörül, az angolok mezőnyfölénye azonban meddő. Ki fog itt gólt rúgni? Talán az etoni diák fizimiskájú Owen? Hihetetlen, milyen régóta konzerválja stréber tanuló külsejét. Vébéről vébére teljesen változatlan, mint Nedved, aki – amikor félprofilból mutatva, hátrasasszéval távolodik a kamerától – az Abba együttes szakállmentes férfitagjának hasonmása, Björn-alteregó.
A 35. percben Robinson hülyén jön ki egy szöglet után, de a trinidadiak elrontják. Trinidadiak! Trinidadiak! Trinidadiak! Kiválóan ritmizálható biztatás, próbálja ki mindenki.
A trinidadiaknak döbbenetes látásuk lehet - több szögletnél kaptam rajta a rövid sarokra helyezkedő támadót, amint finom szemöldökmozgással jelez a szögletrúgónak.
Gólvonalról ment John Terry! Gólvonalról ment John Terry!
Ezt a Crouchot magyarázza meg valaki. Ki ez? Mi ez? Honnan jött, merre tart? Mik a motivációi? A természet gonosz tréfájának eredménye ő, vagy ufók kísérleteznek rajta? Sosem szaladgált még gyepen ilyen tragikus labdaérzékkel megáldott focista. Habzó szájjal rohangál, sóspálcika lábait esetlenül dobálja egymás elé. A falu bolondja. Nyilvánvalóan tévedésből lett focista, talán magasugrónak készült. Lábhossza meghaladja a dél-koreai válogatott átlagtestmagasságát. A tizenhatosnál nyújtja ki a térdét, és az ötösnél rúg. Kezelhetetlen végtagok. Beckham több beadása teljesen tisztán találja, de ezeket Crouch sípcsonttal, térddel, lábujjheggyel, combbal továbbítja, az egyik kapura sípcsontozásból majdnem taccs lesz. Aztán kap Beckhamtől egy magas labdát, amit befejel. A feje jó magasan van, nagy szerencséjére. Ha jókedvű, robottáncot jár a pályán, kis electric boogie betét. (Én viszont azt várom, mikor lesz, hogy egy gól utáni nagy lelkesedésében flopp technikával átugorja az ellenfél felső kapufáját.)
Svédország–Paraguay
Borzalmasan gyenge meccs. Pontatlan passzok, labdakezelési hibák. Mint egy Pápa–Kispest, amit svéd és paraguayi szurkolók előtt rendeznek. A huszonkét játékos mindegyike legalább egyszer elcsúszik a füvön.
Ha tippelni kéne, ki nyer, az elején Paraguayra teszek: Valdez mindjárt az elején szép csel után az oldalhálóba lő, amit Bonet ígéretes távoli lövése követ.
Mindössze a svéd kispadon látható valami érdekes: az edző és a kiszolgáló személyzet pólója – mint egy St. Tropez-i jachtklub legénységének egyenruhája. Elegáns, sportos, remek tervezői munka.
A 89. percben Ljungberg fejesével nyernek a svédek. Kiizzadták.
Bicskei Bertalan a következő mondattal összegzi a látottakat: "Az európai konokság diadalmaskodott a dél-amerikai játékosság fölött." Szép.


8. nap: csoportkör:
Argentína - Szerbia-Montenegró 6:0
Hollandia - Elefántcsontpart 2:1
Angola - Mexikó 0:0

Hamvai Kornél: Tévez kontra Léderer és a Centrál-béli malőr 

Argentin-meccs. Nem mondom meg, kinek drukkolok. Jameson whisky. A védelemben az isteni Zanettit pótló Coloccini helyett Burdisso. Ott van Saviola és Riquelme, akiket a Barcelona kivágott, mert túl ügyetlenek. Pekerman az előző meccsen ráébredt, hogy Cambiasso és Mascherano ugyanaz az ember (ld. Chelsea: Lampard és Ballack), ezért inkább kezd Lucho González, de haladéktalanul megsérül, vissza Cambiasso, akit 16 évesen láttam az ifi vébén, és megvilágosodtam, hogy itt az új Redondo – őt meg a Real vágta ki. Addigra már 1-0. De hol van Tévez? Tévez a világ második legjobb focistája e pillanatban, Maradona óta ilyen argentin nem volt, Dél-Amerika aranylabdása háromszor, az elmúlt brazil bajnokság legjobb játékosának választották (gólkirály Romário). Argentína 73 érintésből gólt rúg, Cambiasso. A csalhatatlan szakkommentátor: „Ez az a gól, amit nem hiszem, hogy kommentálni kell, mindenki látta.” (Urbán Flórián, remélem, nem ingyen dolgoztatják halálra.) Vö. Vitár Róbert: „Ezt tankönyvszerűen kellene megörökíteni videoszalagon.” – Aztán 3-0, de hát Tévez nélkül? Meddő, kilátástalan.
Képzeljük el, hogy államaik szétválása után leül edzés közben a fűre az ellenfél válogatottja, és megbeszélik, most kinek illene hazamenni, a montenegrói kapusnak vagy a 22 szerbnek. Közben a dánok már tizenhat ütemű gyakorlatot végeznek egy karibi strandon, hátha megint berendelik őket győzni.
Második félidő, Koromant lecserélik, mert hosszú másodpercek óta nem szabálytalankodott. Petkovics szövkap felháborodva elszunnyad. De hol van Tévez? Tavaly mondtam egy laudációt Spiróról, épp megkapta aznapi díját, de véletlenül Tévezről beszéltem végig. Nagy titkolózás folyik, az én eszemen viszont nem lehet túljárni, télen Tévezt viszi a Chelsea. Erről jut eszembe, hol van Tévez? Riquelme félálomban kötényt ad Kezsmannak, ebből baj lesz. 58. perc, elkezdődik számomra a világbajnokság, jön Tévez.
Tévez zseni. Ő a világ legelőretoltabb hátvédje, az ellenfél tizenhatosánál előszeretettel szerel. Ha meg már nála van a labda, megállíthatatlan. Közben a kötény óta vérző lelkű Kezsman páros lábbal beleröpül Mascheranóba, aki két másodperccel azelőtt külön erre az esetre vette le a fejéről a láthatatlanná tevő sapkát. Téveznek különben nem ez a posztja, nem két ék közül az egyik, hanem egy vagy két csatár mögött kell játszatni szabadon (Bianchi tudta ezt a Bocánál). Közben megdöglik a meccs, az argentinok passzolgatnak, az ellenfél szemmel veri a labdát, mígnem beáll Messi, az argentin Törőcsik, aki nem tud róla, hogy szigorúan labdatartás van. Mindig akad egy fogalmatlan, T. Lecsó sem tudott megye kettőben a bundáról, és az utolsó percben győztes gólt fejelt, aztán csodálkozott, hogy egyedül örül. Messi tehát gólpasszt ad Crespónak – azért nem Téveznek, mert Tévezt aljasul fölborítják az ötösön. És végül! Carlítos Tévez! Kötény, még egy fél kötény, GÓÓÓL! Négy perccel később gólpassz Messinek. Na. Csak van itt valami futball.
Sajnos nem az a csapat szokta megnyerni a világbajnokságot, amelyik a legjobban kezd. Ha Argentina és Brazília is csoportelső, vagy mind a kettő csoportmásodik, külön ágra kerülnek, és játszhatják a döntőt.
***
Második meccs. Elefántcsontpart–Hollandia 7-2. Gólszerzők: Drogba 6 (mindegyik 11-esből), Koné ill. van Persie, van Nistelrooy. Vagy mi volt azokkal a tizenegyesekkel? Jónapot kívánok, elcsalták a meccset. Henri Michel szétszereli a kispadot, hiába. Sokáig nem történt más, mint hogy a hollandok a hüvelykujjukat mutogatták bele a kamerába, ez ősi flamand gesztus, azt jelenti: „F***ér ívelgetsz előre a p***ba, add lábhoz”. Aztán gyors 2-0, innen szép nyerni. Az afrikai foci kilencvenben rálépett a látványos fejlődés útjára, azóta egy millimétert nem mozdul. Demonstráljuk: Drogba az álló labdát ördögien átemeli a feje fölött, és azzal rögtön el is veszti.
Miközben magunkban elszámolunk szép lassan hatig, a meg nem adott elefántcsontparti tizenegyesek örök emlékezetére, egy kis kitérő. Kovács Kálmánról egy szót se többet, kiválóan közvetítene sífutást a rádióban. De a bársonyos orgánumú Léderer Ákos hallatán visszasírjuk Pirigyi Istvánt. Szakmailag akár egy benini bíró, annyival rosszabb csak, hogy beszél, körülbelül magyarul. És mit tudunk meg tőle? Megtudjuk, hogy a szarvasmarhát mindennap újra kell festeni, mert a festéket lemossa róla a hajnali harmat. Robbennel apja, az idősebb Robben közölte, hogy csak a holttestén keresztül kerülhet a Chelsea-be. Dindane kislánya meghalt, de egyébként is veri a bírókat. És a csoda, még tegnap: „az angolok két kamion élelmiszert hoztak magukkal, ebben a kozmetikai cikkek is benne vannak”.
Hah! A nyolcvanhatos tésztakúra bukásáról hallottak nyilván a ravasz gourmand parfümevő angolok. Talán belátták azt is, hogy miután őnáluk a lazacnak, a bélszínnek, a krumplipürének és a pudingnak tökéletesen egyforma íze van, ezenkívül pedig csak kettőt ismernek, a fish and chipset és a cheddar sajtot, valamivel fel kell dobni a menüt. Nem új találmány, kölniivó bajtársakat láttunk a lenti gépesített lövészdandárban, de az angolok nyilván magasabb szinten űzik, orchideakivonatot csöpögtetnek a sztékre, és holt-tengeri iszappakolással töltik a répatortát.
Vissza a meccshez. A van, az előző meccsen Nistelrooij volt a hátára írva. Le is kell cserélni. Ötödik: Ebouét felrúgják a 16-oson belül. Hatodik: Drogbát lerántják a 16-oson belül. A kolumbiai Oscar Ruiz játékvezető otthon majd azt mondja anyának, tiszta a lelkiismeretem, fiam, a hollandoknak se adtam meg egyet.
***
Nem bírom a feszültséget, elmegyek a Centrálba, a színész haverok ott gyülekeznek. Csakhogy mégse, mind lent tanyázik Pécsen a színházi találkozón, az sem kizárt, hogy előadást néznek meccs helyett, pedig régi riválisok csapnak össze, mondhatni örökrangadó, Mexikó–Angola.
Olyan izgalmas ez a meccs, mint amikor BLSZ háromban M. Csucsu jobbszélső odasúgta az őt fogó balhátvédnak: figyelj, ne nagyon b***tass, mert én vagyok a cserekapus – mire a balhátvéd: én is a cserekapus vagyok. És aztán ott álldogáltak végig tündéri egyetértésben az oldalvonalnál.
Szóval egyedül, rendelek egy Earl Gray teát. Az első percekben feltűnik, hogy Ze Kalanga olykor feláll fektéből. A tizedik percben feltűnik, hogy a bárzongora hangja nem klappol a focival. A 35. percben rájövök, hogy nem érdekel, mi lesz az eredmény. Úgyhogy kérem a számlát. És egyidejűleg észreveszem, hogy nincs nálam pénz.
– Ilyen az embernek csak rémálmában – fogok bele, amikor a pincérnő hozza a számlát.
– Semmi baj – mondja. – Viszontlátásra.
– Tessék? Hogyne lenne! Mivel a másik nadrágomban...
De nem érdekli a másik nadrágom.
– Én még így az életben soha...
Lepereg róla a tragédia, a kétségbeesés. Mosolyog.
– Behozza legközelebb.
– De értse meg, hát kivert a veríték... komolyan mondom...
– Ne vicceljen. Majd behozza valamikor.
Eloldalgok. Hogy az ember megrázkódtatását így semmibe vegyék. Haza pénzért, aztán Fotocella a Ráday utcában. Leülök a kánikulai dekoltázsoknak és péntek esti miniszoknyáknak háttal. Második félidő. Verebesnek csalódást okoz Mexikó, pedig hát ennyit tudnak. Tavasszal is ennyit tudtak a magyarok ellen, de az a győzelemhez elég volt, meg hogy 97 százalékban birtokolják a labdát. Amikor még az angolai Mateus előfutára volt a kapitányunk.
Egészen világos, hogy Angola rúgott gól nélkül jutott ki a világbajnokságra. De a kapusuk helytáll, talán mert João Ricardo nem forgácsolja szét az erejét, kizárólag a válogatottban véd. Mexikó küszködik, lövöldöz, Lavolpénak a végén nyilatkoznia kell: „Nálunk volt a labda, de ha nem megy be, csak döntetlen lesz belőle.” Kovács Kálmán se tudta volna szebben. A Helyi Vébénéző hihetetlen kalandjai holnap folytatódnak.

9. nap: csoportkör:
Portugália - Irán 2:0
Ghána - Csehország 2:0
Olaszország - USA 1:1

Hamvai Kornél: A második félidő zenéje

Portugália - Irán (tippem: 0-0)
Sokszor nincs világbajnokság, és az ember akkor a számítógépes focimenedzserjátékával játszik. Abban benne van a világ összes focistája, évekre előre tudom belőle, hogy ki lesz nagy sztár, tessék csak figyelni majd a brazil Kerlont és Evandro Roncattót, az olasz Pazzinit, az argentin Agüerót stb. Akik itt fociznak a vébén, azok nekem sok újat nem tudnak mutatni, mert mondjuk voltam az edzőjük, Cristiano Ronaldónak például évekig a Real Madridnál, és nálam fegyelmezetten, hatékonyan volt kénytelen rohangálni a jobb oldalon, nem úgy, mint most Irán ellen, ahol az első félórában vidám lépegetős Cristiano Ronaldo-paródiát ad elő. Szapor mester lecserélte volna a KSI serdülőben azonnal. De Szapor mester lecserélte D. Szepit is, a jobbhátvédet, aki úgy akasztotta szögre a futballcipőt huszonhét évesen a BLSZ II-ben, hogy soha életében nem rúgott egyetlen gólt sem. Egyszer rúgott volna, ő volt kijelölve elvégezni a tizenegyest a meccsen, csakhogy ez volt az a nap, amikor lecserélték, és amint ballagott az öltöző felé a partvonal mentén, nagy ordítást hallott maga mögül, visszafordult: tizenegyes!
És Szepi látta felhős szemmel, hogy nem ő áll a labda mögött, holott neki kellene ott állnia, hogy belője, ahogy az edzéseken szokta, tévedhetetlenül a kapufa és a vas közé, és a góllövők önfeledt életét élje azontúl. Nem ő áll ott, mert ő le van richtig cserélve. És nézte messziről, hogy most akkor mi lesz. A szőke center futott neki, a csapat gólkirálya, elrúgta a jobb alsóra, fél méterrel mellé. Szepi újra megfordult, ment tovább az öltöző felé.
Ez a dráma.
Arról jutott eszembe, hogy a jobbhátvéd Miguel az első félidőben kétszer tört be szenzációsan a kapu elé, és gólt lőtt, majdnem. Arról is eszembe juthatott volna, hogy végül is Cristiano Ronaldo bevágott egy tizenegyest. De addig egy örökkévalóság. Támad Portugália, zakatol a Figo-Figo-Figo tengely. Az sem zökkenti ki, hogy az irániak Keller Józsija, Kaebi belelép az arcába. Mi lesz Portugáliával, amikor Figo abbahagyja?
(Megmondom, a focimenedzserjátékomból. A 2012-es Európa-bajnokságra Portugália így áll fel: Ricardo - Miguel, Zé Castro, Amoreirinha, B. Simăo - Bruno Gama, Manuel Fernandes, Moutinho, Cristiano Ronaldo - Hélder Postiga, Hélder Barbosa.)
Maniche negyedóra alatt háromszor bombázza fölé kapásból, és repes a boldogságtól - ennyit összesen nem játszott a Chelsea-ben tavasszal. Pauleta sárga lapot kap a félidő végén, mert még mindig nem rúgott gólt. Mint egy Mexikó - Angola repríz, egészen fájdalmas, nem lehet kibírni. Hajdú B. is elkalandozik: "Scolari úgy néz ki, mint Gene Hackman ikertestvére."
Aztán a 63. percben Figo visszagurít, és Deco húszról hatalmasan bevarrja. Aztán Figót felvágják, és Cristiano Ronaldo is bevarrja. Még van tizenhárom perc, és Irántól meg kell a szívnek szakadni. Gyűrkőznek, és közben tudják, hogy úgysem sikerül semmi. Az első perctől tudták, de még lehetett bízni benne, hogy a portugáloknak sem sikerül. 0-1-nél is tudták, azért hagyta ki Khatibi a ziccert. És 0-2-nél mindennek vége. Az utolsó percekre megállnak egészen, lecövekelnek, néznek drámaian, mint Szepi az oldalvonal mellől.
Visszamegyek a Centrálba, hogy kifizessem a tegnapi cechemet. A főúr közli, hogy olvasták nagyvonalúságuk mementóját az Indexen. Jó volt a tea.
Csehország - Ghána (tippem: 0-0)
Döntetlent játszottam meg a WIW-en, ahol különben nemigen találok el semmit. Arra alapoztam, hogy nincs Baros, nincs Koller, nincs, aki gólt lőjön, vagy Rosickyék elől elvigye az embert. Lokvenc nem az a karakter, akiben hinni lehet. Ghána meg reménytelen. Úgyhogy.
Gól.
Hm?... A Vasasnak álcázott cseh válogatott félszívvel próbálkozik, Nedved pont úgy játszik, mint Páling szeretett volna világéletében, Poborskyban pedig tízévente benne van egy átemelős gól. Plasil folyton fiatal és tehetségtelen. De ez nem az ő napjuk. Amoah és Gyan úgy kerülnek helyzetbe, ahogy akarnak. Várom, mikor jön rá Ghána, hogy a 16-oson kívülről Cech-nek nem lehet gólt rúgni, nem jönnek rá, de tulajdonképpen mindegy, gyermeki önbizalommal passzolgatnak és cselezgetnek a pálya bármely pontján, ki látott még átlépős cselt a saját 16-oson belül, amikor középre gurul a labda? Majdnem gólt kapnak belőle, de mondom, nem számít, felszabadítani se hajlandóak, csakis ollózva.
Eluralkodik a cseheken a közép-európai szorongás. A cseh szurkolók egymás körmét rágják, Nedved a reklámtáblát rugdossa, Lokvenc kap egy sárgát, ő se játszik a következő meccsen, csatár végképp nem marad, és azt hiszem, ez az a pillanat, amikor átfut rajtuk, hogy ki fognak esni.
Aztán amit eddig láttunk, egyszerre megszorozhatjuk tízzel, a vége totális bohózat. Ujfalusi kap egy pirosat, Gyan pedig, amikor meggyőződött róla, hogy senki nem néz oda, elvégzi a tizenegyest, sárga. Na, jó, akkor lövök nektek a másik sarokra, kapufa. A kiállítás után a cseh védelem feloszlik, hogy Cech legendává nőhessen a világ szeme láttára. A ghánaiak rávezetik, Cech véd, rávezetik, véd, ritkán néz kétmilliárd ember egy jó hangulatú edzést.
Olaszország - Egyesült Államok (tippem: 0-0)
Tippem arra épült, hogy az olaszok soha nem játszanak jól, csak néha nyernek, de a múltkor már nyertek. Az amerikaiak meg el se találják a kaput. Ez utóbbi bejött, csak Zaccardo segített nekik kicsikét.
Az első húsz perc kimagaslóan legjobbja Beasley, mindenütt ott van, szerel, lő, kifejezetten kár, hogy nem játszik, csak Léderer Ákos képzeletében. Az olaszok ezúttal nem négy védekező középpályással kezdenek, mert muszáj volt betenni Tottit, szerencsére le lehet hozni hamar, hogy Gattuso (magyarul Gátúszó) beálljon. De Rossi könyöklése olyan csúnya, hogy a focimenedzser-játékomban is el fogom adni. Lippi szenved, hogy fog így összeállni az álomcsapata csupa védekező középpályásból (1-0-10-0-0): Buffon - Perrotta, Camoranesi, Pinzi, Barone, Donadel, Palombo, Gattuso, Maresca, Pirlo, De Rossi, Zambrotta (cserék Blasi, Brighi, Padoin és Bonnani).
Aztán Kovács Kálmán nagyobbat üt, mint De Rossi: "A 16-oson belül három lehetősége van a csatárnak, vagy cselez, vagy passzol, vagy lő."
Eltöprengtem ezen, és rájöttem, szerényen nem tette hozzá a negyediket, hogy összeesik magától.
Többen vannak az amerikaiak, egyszercsak biztatóvá vált számukra a helyzet, még akkor is, ha ez olyan világbajnokság, amin külföldi országok is részt vesznek. Erre Mastroeni megmutatja, mit tanult Kezsmantól, és ő is levonul.
Az már a "második félidő zenéje" (a reformkorban egy ilyen ihletett Lédererünk miért nem volt, micsoda fantasztikus nyelvet beszélnénk most!), hogy Pope-ot is leküldik, és lehet találgatni, hogy ki lesz a következő. Az a döbbenetes, hogy az amerikaiak gólokat rúghatnának emberhátrányban, vagy legalább egy 11-est, amikor Nesta odébbhajítja a labdát.
Jó, azért többet támadnak az olaszok, de abban semmi érdekes nincs. Tonit, akit a partjelző összetéveszt Inzaghival, és mindig megállítja lesen, le fogja igazolni az Inter.
Kovács Kálmán leghőbb vágya még teljesül, lesre megy egy amerikai (most vesszük észre McBride-ot másodszor, az első az volt, amikor leütötték). Döntetlen. Jó. A következő meccsre mégiscsak épüljön fel Koller, és zavarják haza az olaszokat.
A Helyi Vébénéző elfogult futamai holnap az utolsó résszel folytatódnak.

10. nap: csoportkör:
Japán - Horvátország
Brazília - Ausztrália
Franciaország - Dél-Korea

Hamvai Kornél: Ronaldo-emléktorna 

Japán - Horvátország, hazamegyek a szüleimhez vasárnapi ebédre, borozgatunk apámmal. Anyám leül a fotelbe. Ő a japánoknak drukkol: "te, fiacskám, én még soha életemben nem láttam japán focistát".
Nakatát, japán valaha volt leghíresebb focistáját az elmúlt hét évben, mióta Európába került, ember nem látta jól játszani, olasz és angol klubok (Perugia, Roma, Parma, Bologna, Fiorentina, Bolton) adják-veszik, mindenhol eltölt egy semmilyen évet, és mehet - "többet vártunk tőle". (Ld. még Oscar Wilde, New York-i partralépésekor: "Csalódtam az Atlanti-óceánban.") Gyanús, hogy európai szerződtetése előtt összetévesztették valakivel, de a nemzetközi japánlobbi nyomására most már örökre bent marad a körforgásban. Ma két bombája van, de mivel nem tud gólt lőni egyáltalán, tőle nem kell félteni a 0-0-at.
Általános futballmérkőzés. A horvátoknál nincs vezéregyéniség, de időnként elkeverednek a kapuig, Prso belép Miyamoto elé, ettől hasraesik, tizenegyes. Anyám látja, hogy Prso elterül, csóválja a fejét: "én semmi pénzért nem lennék futballista". Srna kihagyja, utána Kranjcar lő egy nagy kapufát.
Verebes és Világi a 85. percig ragaszkodnak hozzá, hogy ez egygólos meccs, de ez nem, ez a Tejútrendszer legnullagólosabb meccse, itt Nakamura szabadrúgását a saját csapattárs fenekeli kirúgásra, a göröngyön megpattanó hazaadás nem lesz az év öngólja (bár amúgy is erős vetélytársai lennének, mint Brass az orrával vagy Mellberg bedobásból, és Janagiszava, amikor az üres kapuval áll szemben, inkább olyan bravúrosan ér bele, hogy a labda az oldalt feszengő kapus lába között kiguruljon.
Kavagucsi jól véd, habár, mint Világi Péter rámutat, csak 181 centi magas (anyám, aki 156: "látod, töpörtyűk a japánok"). Egyenlő felek hadakoznak, helyzetek mind a két oldalon. A taktikai értekezlet alatt Zico nyilván elmutogatta a táblán, hogyan lehet megúszni három kapott gól nélkül az utolsó öt percet. És amikor megindul a végső roham, a mindent eldöntő japán akció, a bíró szerel.
Anyám: "most már nem szólok hozzá, kisfiam, mert akkor neked nem kell semmit írnod."
***
Brazilok. Ronaldinho (Faragó Richard kedvéért, ejtsd: honaudzsinyu) mintha kicsit megemberelte volna magát, de a horvát-meccs emléke kísért, Ronaldo mindent elront, lukat rúg, mellé lő, hosszan indít (Roberto Carlos toporzékol). Az első félidőben a kaput egyszer találják el összesen, a brazil szurkolók az egyenlítői Delgado-Tenorio álomcsatársorról sugdolóznak. Brazília szerencséje, hogy az ausztrálok kapkodnak, gyávák, nem hiszik el, hogy végig tudnának vinni egy akciót, és ellődöznek mindent távolról. A második félidőben pedig tisztelettel nézik, hogy a tehetetlenségében passzolni kényszerülő Ronaldo keresztbegurít egy labdát a 16-os vonalon. Adriano Cselescsávó belövi.
Az ausztráloknak mindegy, mennyire kapnak ki, becsületesen mennek előre, helyzeteik vannak, Bresciano káprázatosat lő oldalt vetődve, de egy brazil-meccs a brazilokról szól. Hogy Ronaldinho, Roberto Carlos és Adriano is elesik a labdában? Hogy Kaká nagy futásaiból keveset látunk? Majd belejönnek, van még öt meccsük. Azért mindenki jelzi, hogy tudja, amiről híres, csak nem erőlteti nagyon, de Ronaldo tragikus. Tíz éve a Barcelonában úgy futott a kapuig a labdával, hogy mindkét válláról lógott egy Atletico-védő, és a spiccük barázdát szántott a talajba. Ronaldinho és Robinho mindent tőle tanultak. Most kínosan lassú, még haloványan emlékszik, mit tudott valaha, de képtelen már megcsinálni. Egy nagy játékos szomorú végnapjai. Állítólag Parreira a következő meccsen is a kezdőbe rakja, nyilván majd lő is gólt előbb-utóbb, de az ember legszívesebben elfordulna, már a gólörömét sem akarom látni, mert megkönnyezem. Minden idők egyik legnagyobb csatára volt.
***
Szóda-kert, pangás, az éjszakához korán van. Azért fölfoghatatlan, hogy vébémeccs-közben lelkes fiatalok a csocsóasztaloknál játszanak. Becherovka. Kifutnak a francia öregfiúk, dührohamot lehetett kapni tőlük Svájc ellen, de ilyen játékosoknál ez már legtöbbször a szövetségi kapitány hibája, Bielsa is kiejtette négy éve az argentinokat, mivel hülye. Most Domenech például nem játszatja Trezeguet-t, mivel hülye. Először is be se juttatta volna a válogatottat a világbajnokságra, ha Zidane és társai nem vállalják mégis, aztán ha már megmentették, végtelenül ellenszenves focit produkáltat velük.
Gyors gól egy lepattanóból, Henry fenomenálisan érzi, hová megy a rosszul megrúgott labda, mi lesz egy hibából. Viera fejesgólját nem adják meg, nem szeretjük, amikor a bírók döntik el a meccset. Hogy nem tűnt fel a partjelzőnek, hogy Vundzse kapus maga is teljes terjedelmével belül volt a gólvonalon, és onnan piszkált kifelé?
Arra számítottam, hogy Dél-Korea szétfutja a franciákat, de így nem lehet, hogy képtelenek háromszor egymáshoz passzolni. Ész nélkül rohangálnak, és örökké meglepi őket, hogy az ellenfél fizikai valójában jelen van a pályán. Közben Zidane (európaiak közt egy fehér) dicsőséges pályafutása utolsó és legrosszabb évében mintegy madridi megszokásból hagyja, hogy a csapata alibizzen: passzolgatnak, néha lőnek a látszat kedvéért, de nincs bennük szív. A koreaiakban van szív, csak nincs náluk láb.
A 80. percben végérvényesen felháborodom, és szeretném, ha Dél-Korea kiegyenlítene, nem azért, mert megérdemlik, hanem mert a franciák érdemlik meg, hogy leégjenek. És ahogy végiggondolom ezt, és magamban súlyosan rábólintok, bepottyan egy kabarégól tényleg. Bartheztől ezt el is vártuk, ő Blanc koponyapuszijától megfosztva maga a megtestesült pánik. Képzeljük most magunk elé a francia szurkolók azon 97 százalékát, akik arra szavaztak a vébé előtt, hogy Coupet kezdjen a kapuban.
Még Togóval egy ugyanilyen nyomorult döntetlen (sem Zidane nem lesz, sem Abidal), és a franciák megint nyeretlenül esnek ki egy harmatos csoportból. Miért nem váltották le Domenech-et időben. Jöhetett volna helyette a dzsolidzsóker Bora Milutinovics, aki nekem erről a vébéről nagyon hiányzik.
A Helyi Vébénéző ezzel elbúcsúzik, és komolyabb kollégáinak adja át a szót.

11. nap: csoportkör, 2. forduló:
Svájc - Togo 2:0
Ukrajna - Szaud-Arábia 4:0
Spanyolország - Tunézia 3:1

Garaczi László: Togo or not to go 

Ezt a címet egy barátom javasolta, meg azt is mondta, hogy Németországban árulnak olyan hűtőszekrényt, aminek az ajtaja nyitáskor az 54-es vébégyőzelmet játssza, tehát hogy kiveszel tíz deka német szafaládét, és győztél, de akkor ezt nálunk úgy lehetne, hogy nyitod a fridzsit, és: „jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok”. Egy másik barátom meg azt mondta, hogy a togó az egy dinnye, togódinnye, sokat evett gyerekkorában.
Tegnap győzött Svájc, Ukrajna, Spanyolország, nagyjából simán, Spanyolország kicsit bonyolultabban. Togo kiesett, a szaudiaknak és a tunézoknak pici esélyük maradt.
Hollandiából viszik a füvet (haha) a német pályákra nagy gurigákban kamionokkal; a fűszálaknak 28 millimétereseknek kell lenniük, ez a szabályos FIFA-fű, ha hosszabb, elbotlasz, ha rövidebb, elcsúszol. Mégis mindenki csúszkál, lehet hogy 29 milliméter lenne az ideális vagy 30. Ha ráadásul esik az eső, mint a szaudi meccsen, még rosszabb a helyzet. A szaudiak amúgy elszámolták magukat, 50 fokos sivatagban készültek a vébére, a 33 fokos német zimankóban kékre-zöldre fagyva, összekocódó fogakkal, bundabugyiban és füles sapkában jöttek a pályára, és mikor erre még ráadásul ez az őnáluk sosem látott istencsapás, a vizes levegő is leesett az égből, minden reményük elszállt.
De kezdjük az elején, a tízórás fociözönt Világi Péter a pina szó körülírásával kezdte, konkrétan: hogy ez kell a togóiaknak a pénz és a pia mellett, megütvén ily módon egy haverkodós, jópofa alaphangot. Immár rutinosan csőfunkcióra állítom a fülem, csőhallás, csak a fontosat engedem be az agyba, idióta bunkóság kirekesztve, önvédelem, bár így meg a nap nagy részét csendburokban töltöm.
A togóiak himnusza olyan, mintha Johann Strauss keszonbetegségtől szenvedett volna, a svájciaké vidáman kezdődik, aztán elkomorul, fenyegetővé válik, ezer Tell Vilmos lő célba egyetlen almára. Elég hamar eldől a meccs, Frei gólt lő, a togóiak az elsőben többször egyenlíthetnének, sőt nem adnak meg nekik egy 11-est, lefirkantok egy mondatot, fél perc múlva szó szerint megjön SMS-ben egy havertól: „ezen a vébén néger nem rúghat büntetőt”. Bírókat szidni, ez már annyira snassz, hogy jó.
Fülcsövem rosszul szűr, Világi szerint Otto Pfister feje nem tipikusan alkoholista fej, na jó, akkor meg Adébayor feje maga a vudu holokauszt. Sajnos ilyenkor már „előre” hallok: ha Togo gólt lőne, amiért nagyon drukkolok, emberem olyasmivel állna elő: lecsaptak a togói karvalyok a svájci karórákra. Sajnos a második félidőre elfáradnak, feladják, kapnak még egyet, Világi azt mondja, „ez a gól az elkerülhető kategóriába kerül.” 0:2-nél, az utsó percben bejön Malm, a togoi Malm, Világi szerint ennek most már valószínűleg nincs komoly jelentősége. Már csak Világit hallgatom, fordítva dugtam be a csövet a fejembe. Malm nem ér a labdához, megnézem, nem is nevezték, nincs rajta a hivatalos nevezési listán, Malm nincs, akkor meg hogy is gondolhattam, hogy bármihez hozzáér.
A következő meccsen a szaudiak azzal próbálták összezavarni az ukránokat és a szpíkereket, hogy a nevük helyett híres olajsejkek nevét íratták a mezükre. Itt is hamar eldől a meccs, a legnagyobb izgalmat az jelentette, hogy kiesett Guszev kontaktlencséje. Ez az a Guszev, aki a vesztes spanyol meccs után a szigorú klauzura ellenére találkozott a feleségével egy hamburgi kocsmában, megittak egy pohár sört. Blohin tajtékzott. Tajtékzott, de aztán – mert tegyük hozzá, furfangos figura ez a Blohin, aki a végén még majdnem az Újpesti Dózsának is a csatára lett - gondolt egyet, vett egy sereg felhúzható, kuruttyolós műbékát, és azzal idegesítette, baszkurálta Guszevet éjszakánként, hogy aztán a Guszev csak árnyéka volt önmagának az edzéseken, és akkor végre mindenki előtt jól leteremthette a sárga földig.
Az egyetlen izgalmat Szulimani csukafejese okozza - ő sincs rajta a nevezési listámon, torzít a csőfülem, vagy ez a múltkori vébé listája, jézusom.
Dél-Amerikában egy időben a játékosok kint maradtak szünetben a pályán, mert az ellenfél szurkolói rendszeresen elrabolták őket az öltözőből, de ez sem volt biztonságos, itt meg távcsöves puskákkal lőttek rájuk, volt olyan, hogy mind a 22 játékost lelőtték; nálunk a szünetben reklám és elemeznek.
A spanyol meccs volt a legjobb, visszakapcsoltam rendes hallásra, és bár izgultam a tunézokért (karthagói sasok!), hogy kihúzzák, örültem Raul góljának, mert Rault szeretem, Raul az, akit szeretünk, ahogy mondjuk Barthezt össz-emberiségileg utáljuk, Raul szerintem korán lett leírva, de lehet, hogy a kiöregedett focista beszél belőlem.
A szaudi meccsen a közönség egy dramaturgiai pillanatban rájött, hogy eldőlt a meccs, és azt kezdték kiabálni, „ria, ria, Hun-gá-ria!” mint néhány napja a lengyel meccsen, ahol meg a „mindent bele, mindent bele” harsant fel. Szellemek a lelátón vagy a csőfülem rendetlenkedik. Ma egyébként korán keltem, vettem egy másik tévét, hogy az egy időben rendezett meccseket egyszerre tudjam megnézni. Az ember átalakul: csőfül és gukkerszem.


12. nap: utolsó csoportkör:
A csoport:
Lengyelország – Costa Rica 2:1
Németország – Ecuador 3:0
Továbbmegy: Németország és Ecuador / hazamegy: Lengyelország és Costa Rica
B. csoport:
Anglia – Svédország 2:2
Paraguay – Trinidad és Tobago 2:0
Továbbmegy: Anglia és Svédország / hazamegy: Paraguay és T&T

Garaczi László: Lengyel tor és svédacél  

Lengyel tor, halotti persze. Tor!, Tor!, ordították millióan, mikor a lengyel származású Klose és a szintén lengyel Rosidsky (sic!, akire gondol az Podolski) gólt lőtt tegnap délután. A lengyelek öt gólt rúgtak két pályán, és dicstelenül búcsúztak. Mi, magyarok immár dicstelenül búcsúzni sem tudunk, viszont van Újfalusy, Kurányi, Nadj.
Két egymás mellé tett tévével kezdem a délutánt, ahogy ígértem, jobb szem, bal szem, tévék lehalkítva, bömböl a hifiből az Istenek alkonya, meztelenül ülök a fotelben, besüt a nap, hideg sörök, a többit nem árulom el. A többiről gyorsan lemondok (azaz kikapcsolom a ventillátort), Wagnert is kinyomtam, performance-nak jó volt, de így együtt a kifelé bandzsítással kicsit sok.
Ecuadorban a focipályákat hegytetőkre építik, ritka levegő és hóvakság, minden vendégcsapatot tönkrevernek, pontosabban közlik az elájuló ellenféllel a végeredményt. Most viszont egy titkos tengeralattjáró konditermében készültek ezer méterrel tengerszint alatt, hogy megmutassák a világnak, mire képesek, és meg is mutatták az első két meccsen, de azzal nem számoltak, hogy a németek meg úgy készültek a vébére, hogy nehéz gumiistrángokkal malomköveket vonszoltak a Gobi sivatagon keresztül, miközben a bennszülöttek parittyával kihegyezett stoplikat lődöztek a lábikrájukra.
A meccs elején kis zavart okoz, hogy minden ecuadorit Tenorionak hívnak, de aztán Klose "megrázza magát, és beköszön". Mindezt bal szememmel nézem, jobb szemem máris unatkozik, át-átcsalinkázik a bal tévére, de aztán Gomez átlövi a sorfalat, a lengyel kapus bénázik, potyaíz, hallom, ez szép, potyaíz, és látom - mert még pluszba lelki szemem is van - hogy Dudek kiköp oldalt egy gdanski hajópadlóra. Elmorzsolok egy könnycseppet, miért is hagytátok otthon Dudeket vagy Dudekot?
Mindkét meccs megélénkül, csillognak a szemek, koncentrálok, jobb fülemet csőre állítom (redukált csőhallás, a gyengébbek kedvéért), hogy felszabadítsak egy kis extra kapacitást. Két látványt és egy szövegelést próbálok egyszerre appercipiálni, melyeknek semmi közük egymáshoz. Most például azt hallom, hogy Klinsman édesanyjának stuttgarti pékségében megnőtt a forgalom, éhes embereknek álcázott paparazzók és zsurnálhiénák tömik magukba a kakaóscsigát, és laza beszélgetésnek álcázva próbálják kihúzni az idős asszonyból, hogy fog-e védeni Kahn.
Az egyik Tenorio akkorát rúg Ballack bokájába, hogy tíz méterre repülne, ha nem lenne Ballackkal összekötve.
Kezd fájni a szemem, Lahm az enyém sötétkék, a lengyel lengyelek is gólt lőnek a jobb szememben, később még egyet, a német lengyelek is ontják, különböző ritmusra tikkelek.
A meccs után internetes árverésre bocsátják Lehman kiköpött rágóját, Guszev kontaklencséjét még tegnapról és a Kahn öltözőszekrényéből ellopott, lucskosra sírt harisnyakötőt.
Este egyetlen igazi győztes lehetett volna, Tribagó, számukra volt tétje a dolognak, szépen meg is szívták. Érdekes meccset játszott Anglia Svédországgal, Owen megsérült, a második félidő jelentős részében az angol védelem atomjaira hullott. Anglia harminc éve nem nyert a svédek ellen, amit azért tartanak cikinek, mert, idézet, a svédek nem értenek a focihoz, és életük felét sötétségben töltik. 15 sötétben töltött év. Owen helyett Crouch jön be, akiről már disszertációt is írtak, Aesthetics of the Ugly Body. A svédeknek drukkolok a végén, hogy Ecuadornak könnyebb legyen, mert a múlt héten azt nyilatkoztam balgán, hogy ők a kedvenceim. Nem megy Ibrahimovics nélkül, marad a döntetlen, nyúlok az újabb sörért.
Meccs után egy részeg szurkoló angol lobogót akar kitűzni a kölni dómra, leesik, kisebb sérülésekkel megússza, társai a kivezényelt német rendőrnőket söröskupakkal dobálják meg, mire azok csípős paprika alapú sprayjel oszlatják szét a tömeget. Itt tartunk lapzártakor. Lehetséges, hogy éjjelente Ujfalusi Kuranyiról álmodik, Kuranyi meg Nadjról, ékezettel és gyével?

13. nap: utolsó csoportkör:

C csoport

Portugália - Mexikó 2:1

Irán - Angola 1:1

továbbmegy: Portugália és Mexikó / hazamegy: Irán és Angola

D csoport

Argentína - Hollandia 0:0

Elefántcsontpart - Szerbia-Montenegró 3:2

továbbmegy: Argentína és Hollandia / hazamegy: Elefántcsontpart és Szerbia-Montenegró

Para-Kovács Imre: Tétlen lesen - hosszú, béna dresszben

 Ha felajánlanák önöknek, hogy válasszanak az Argentína–Hollandia-meccs megtekintése és egy nagyszabású Lezsák Sándor (Fidesz) előadás között, habozás nélkül válasszák az utóbbit, mert azon legalább röhögni lehet. Mivel nekem nem adatott meg a választás lehetősége, megtekintettem a meccset, de az egészből csak annyira emlékszem, hogy két argentin megmászott egy hollandot, és amikor a sajtfejű csatár négykézláb próbálta megtartani a labdát, akkor a pampák vad védői megmogyorózták, és azt sugdosták a fülébe, hogy meccs után addig fogják pofozni egy marhasülttel, amíg el nem énekel nekik valamit szuahéliül, vagy valami hasonlót.
A csoportmérkőzések harmadik köre mindig a legkínosabb: a vesztesek már vesztesek, a győztesek már győztesek, és csak egymással barátkoznak, veregetik egymás vállát, nem szabálytalankodnak egymással, olyanok mind valami nagy, kizárólag fiúzenekarok által benépesített házibuli, ahol nincs alkohol, viszont mindenki arról ábrándozik, hogy átoperáltatja magát valami mássá, lehetőleg wombattá vagy kerti bazsarózsává.
Nincs tét, nincs foci.
A portugáloknak viszont kint lehettek a rokonaik, mert rendesen büntetgették a mexikóiakat, azok meg viszont, nekik valami más okuk lehetett, esetleg tovább akartak jutni a csoportból. Omar Bravo is.
Ennek ellenére rúgott egy olyan tizenegyest, ami itt esett le a Retek utca elején. A következő helyzetét már csak a Szilágyi Erzsébet fasorig bombázta, biztos elfáradt a lába neki...
Közben Angola vezetést szerzett Irán ellen, a játékosok pedig azon gondolkodtak, mikor fognak legközelebb egymással játszani, és ezen annyira elmerengtek, hogy kiegyenlített Irán.
Irán az az ország, amelyik csúcstechnikát szeretne beszerelni magának, de nem érdemli meg, mert az elnöke zsidózik, és aki zsidózik, annak nem jár csoki. Ja, és kiesik a csoportból, mellesleg, Amerikával együtt, ezért is szép a foci.
Csak a labdarúgásban van olyan, hogy nem azok a nagyok, akik például a haditechnikában, demokráciában, olcsó tornacipők gyártásában hatalmasak, hanem mások, olyanok, akik egyébként nem lennének sehol. Argentína, Brazília, és... ööö... Németország – na jó, vannak kivételek.
Vannak persze, olyanok is, akik a labdarúgásban is törpék, és a textiliparban sem brillíroznak, de ezek az országok egyébként is csak azért léteznek, hogy színesebb legyen a világító földgömb, és ha valaki elvinné őket, évekig fel sem tűnne az ENSZ-nek.
Bezzeg a szerbek és (még egy pillanatig) montenegróiak rendesen bekezdtek, villámháború – mondanám, ha rosszabb lenne a humorom, aztán Elefántcsontpart felébred, leveti a gyarmattartók igáját, hogy bepakoljon hármat kettő ellenében.
Elefántcsontpartról legközelebb négy év múlva hallunk, Szerbiáról – attól tartok – hamarabb.
A megoldás az lenne, ha a labdarúgó-világbajnokságon mutatott teljesítmény alapján állapítanák meg a következő négy évre az országok költségvetését, tehát amennyiben Argentína nyer, négy évig nagyon gazdag ország lesz, az Egyesült Államok pedig szívóágra kerül a következő vébéig. Egy kicsit más lenne a tempó, a lelátókon miniszterek és tábornokok ülnének, néha el-elsülne egy föld-föld rakéta, de egyébként pontosan olyan igazságos lenne, mint a mostani helyzet, ha nem igazságosabb...
Nekünk nem lenne annyira kedvező, de nekünk ugyan mi lenne az?!
Marad Lezsák Sándor – szép gondolataival. 

és még erről a napról:

Sajó László: Szimultán

(Megnyitás)
Olyan meleg van, mint Portugáliában. Mexikóban. Iránban. Angolában. Két meccs egy időben, négy megoldás. 1. Két tévé. (Az nincs, régen volt egy fekete-fehér Junoszty, azon nézte K. Dezső a szörnyű BEK-döntőt [Heysel-stadion], miközben a szobában színesben ment a Dallas... Ha férfi vagy, légy.) 2. Kép a képben. (Az sincs, örül, ha ez az egy kép bejön). 3. Megnézi az egyiket felvételről. (Olyan nincs.) 4. Kapcsolgatás. (Ez marad.)
Furcsa így nézni a Rettenetes TeLevíziót, hanggal, nem (így) szokta. Amikor, vasárnap délelőtt, az említett tévé a Ferencváros soros meccsét adja, javallt füldugó a lédereri kolotúrsikolyok és a verebesi dünnyögőkórus ellen: Gondolat-Jel, Déli Krónika, Jó ebédhez szól a nóta (Teghze Gerber Miklós–Szondy István: Kék a szemed, mint az ég). Sehol egy fátyolfelhő, az első sör, Portugália–Mexikó és Irán–Angola.
(Középjáték)
Itt is, ott is pirosak játszanak a fehérekkel, a Filmmúzeumon meg Baróti beszél a 66-os vébéről („nem kellett lefeküdni a szovjeteknek”), helyben vagyunk. Bush Bécsből érkezik. Flóri (Albert) kecsesen melegít, K. Dezső persze lemarad a portugál gólról, csak Maniche gólörömére kapcsol vissza. Innen talán érdekes lesz, hajrá Angola, a vébé leggyengébb(nek tartott) csapata bejuthat a 16-ba. De az irániak nyomnak. Lipcsében telt ház, sípok, dobok, kürtök, egy komlett zenekar is játszik (afrikaiak, nyilván). K. Dezső Lipcsében marad pár percig, aztán kapcsolgat. A Sport 1-en póker („megadta!”), a Sport 2-n a legszebb gólok. Taylor (Portsmouth) ballal, messziről, a kapus fölött, gyönyörű. Közben Gelsenkirchenben Simao Sabrosa bevágja. Eddig csak két gólt nem látott. Most már marad Schalkéban, és Fonseca (Mexikó) ezt góllal hálálja meg. Most már nyugodtat visszakapcsolhat Lipcsébe, Miszapour (iráni kapus) véd, majd bizonytalanul jön ki, de Akwa (angolai csatár) könyököl. Hol van Ali Daei (iráni csatár), akit, legalább névről, ismer? Ott van, és kihagyja. Vége az első félidő(k)nek.
És a Fix TV-n kezdődik a lovi. 1. futam, Edit-díj. Hubertus jól kezd, de Ilonyos 20 méter előnnyel hazasétál. John Bull közeli negyedik. Gipsy Görl diszkvalifikálva.
Akwa (angolai csatár) lemegy, K. Dezső hosszasan nézi a cserét, közben a mexikóiak tizenegyeshez jutnak. Német drukker legyek, ha még egyszer átkapcsolok! Fogadkozik K. Dezső, a tizenegyest még megvárja. Bravo fölé bombáz (igen, miként Baggio). Baggio, ahogy lehajtja a fejét. Perez, műesés, sárga, a 2., kiállítás. Mexikó 10 emberrel, Lipcsében Fabio (Angola) gólt fejel. „Még minden nyílt”, Angolának még két gól kell, „és ahogy lenni szokott”, kapnak egyet. Betűzöm: Bahtiarizadeh, iráni hátvéd, szöglet utáni fejesből. Ez a fejesek napja. Mexikó megnyugodhat. És a lelátón a muzsika folytatódik (ma van a zene világnapja), s a pályán is csupa lipcsei muzsikus, zenél a nevük: Ze Kalanga (kitűnő jobbszélső, K. Dezső kedvence), Mendonca, még egy Kalanga. K. Dezső sokáig hallgatná őket, de az Albertirsai úton indul a 2. futam, Aszkéta díj. Go On nem tud lecsukni, Janka, az újonc nyer. Vajon a vébéújonc Angola tud-e immár három gólt lőni? Nem, de örülnek a megszerzett két pontnak, otthon örömünnep lesz, tánc. Irán szorong, az egyik iráni sír. Bush most éppen Bécsben demokratizálja őket.
A 3. futamban Gazember odaérhet a végén, de beszorul. Fejhosszon belül az első három, célfotó. Zűr–Giuliano–Baltazár.
Három óra a meccsek között, K. Dezsőt megcsapja a hiába, valóság mocsárlehelete. Mit lehet csinálni? Rendet. A konyhában elvadultak a molyok, a szemetesből minden fedélnyitásra muslicák(?) rémült raja röppen. Verset írni. Ilyenkor? Mosogatni. Meghallgatni az Esti mesét. (Az Esti mese szignálja! Vannak, azért, az életben örök dolgok.) Nézni a lovit.
4. futam, Árvácska-díj. Unclipse Bokóban benne van a szög, nem könnyű hajtású ló, de nyer.
Az 5. futamban Hóvirág ellenfél nélkül győz, szépen elkapta a vasat. Úriember, míg bírta erővel, vezetett, de hibázott. A 6. futamban, a főversenyben Happy Bluejay szívósan védekezik, és végig vezetve nyer.
Kapcsolás az Eurosportra, a tenisz csúszik, a szumó (Natsu Basho) késik.
Az MTV1-en (és a 2-n is) megjön Bush, mosolyog. Nem hozott aranyat, nem hozott tankokat. A Dunán (tévé) kezdődik az Amerikai nagybácsi 2. része. A 7. futamban (Civakodó hendikep, 2. rész) nagyon fognak a hajtók, Elevennek kívül kell fordulni, de Egon Action megjelenik a frontban és nyer.
Havidíj versenyben maradt.
A 8. Futamban Hiperbola ugrott, Fabel Action jön a falon, de Impulse Star, bár szédül kifelé, nyer, harmadik a nyagyot hibázó Internationale.
Az argentin–hollandról (sajnos, ebben a sorrendben) persze mindenkinek a 78-as magyar–argentin (azért is ebben a sorrendben) jut eszébe. Mindenkinek megvan a maga emléke. K. Dezső, a meccs után, éjszaka a konyhában találta apját, szódát csinált. „És még Törőcsiket is kiállították” – mondta az apja, és ivott. Amikor K. Dezső hajnalban ismét kiment, apja megint csavarta be a patront. „Meg még Nyilasit is” – folytatta a beszélgetést, magával. És reggelig sziszegett a szifon. Aztán a döntő, ahogy Kempes, a tank belánctalpalja a labdát a holland kapuba, hova máshova. K. Dezső a hollandoknak szurkol. Mi, (két) bukott vébédöntősök, tartsunk össze.
Sziszi, a dezertált balbekk most Floridában, egy golfklubban ül a tévé előtt, narancsszín póló a fehér ing, nyakkendő és zakó alatt. Sziszi roominspektor és fehér ember, fekete takarítókat ellenőriz. Floridában most délután három, negyven fok és jólét van.
Bush szállodájába hajtat.
Tevez–Messi argentin csatársor, Hamvai Kornél egyszerre két baccardit rendel. Tuvudsz Tevez.
Szerbia(-Montenegro)–Elefántcsontpart, csalódott csapatok csatája. Búcsúzó csapatok, kapitányok. Nincs Drogba (2 sárga lap) és nincs Milosevics (utolsó meccse lenne, Petrovics nem tette be). Van Maradona (Frankfurtban) és van Basten. (Az a gól 88-ban Daszajevnek! És Vitray első felindulásában azt mondta, kapushiba.)
Hamvai Kornél kikéri a harmadik baccardit.
Annyira szar a meccs, és annyira jó a vesztesek csatája Münchenben (és az eső is esik, jó nekik), hogy K. Dezső a 9. futamnak csak a végét látja, Fönícia hazasétál. Szerbia-Elefántcsontpart is mehet haza, de nem mindegy. Mi is? Szerbia(-Montenegro) gólt lő (Zsigics), Belgrádban csalódott gólöröm. Vissza Frankfurtba, itt is narancsmezesek a kék-fehérek ellen. Hajdú Bémondja a másik meccs eredményét, azt nem, hogy „halkítsák le tévékészülékeiket”. Mintha volna több. Kuyt nem adja le (be), van Nistelrooy örjöng. Sziszi is a szállodaszobában. Bush kinéz az ablakon, hol vagyok. Bukarest? Hamvai Kornél kikéri a negyedik baccardit. Münchenben már kettő null (Ilics), K. Dezső későn kapcsol. Belgrádban mérsékelt lövöldözés. Tevez-kötény, Hamvai Kornél extázisban.
Jó szar meccs. „Állandósuló argentin fölény.” Tevez a földön, szabadrúgás, kapufa.
Csak Maradonát ne mutogatnák annyit.
A szerbek (és montenegróiak, aki kapus) kúsznak-másznak. Lássák odahaza.
Rodriguez, oldalháló. El innen.
Szumó sehol, az Eurosporton golf. Még ez is jobb, mint a frankfurter foci.
Sziszi ellenőrzi a szobákat, azokban is nullnull.
Elefántcsontpart tizenegyeshez jut.
Dindare belövi, a mexikói bíró, bonviván egy mexikói szappanoperából, megismételteti. Dindare ugyanoda.
A golfpályán is esik.
Dzsordzsevics (Djordjevic) megtűzi, kontra, most Jevics véd nagyot.
A mexikói szappanoperettista nem ad meg egy tizenegyest az „elefántoknak„. Baszd meg, add meg. Egyet már adtam, Dindare fiam, azt kétszer is rúghattad. Viszont kapsz egy sárgát műesésért.
A csereként beállt Nagy Albertet kiállítják.
Szidják a magyarokat Szerbia-szerte. A magyar a bűnös (meg a montenegrói).
Vége az első félidő(k)nek.
Hamvai Kornél kimegy a vécére, K. Dezső hugyozik. Sziszi pisál és ellenőrzi a kagylót.
A golfpályán elállt az eső.
Az újrazselézett szappanoperátor sípjába fúj, Hamvai Kornél jeget kér. Langyos meccs.
„Van der Vaartnak szép felesége van.” „Házasságban jó az iksz.” „Főleg idegenben.” Hamvai Kornél kirohan a golfpályára az esőbe, K. Dezső átkapcsol. Rodriguez (még egy, sajnos ez bíró) tévesen állít meg lesen egy elefántcsonparti támadást. Balatonakarattyán (vagy Szabadbattyán) partra szállnak a szövetségesek, ötvenhet ügye, ugye, győz? Bush az ágyban az Aranybullát memorizálja, holnap (f)elmondja.
Ez nullnull lesz, ne izgulj, Sziszi.
Tevez ollózna, Hamvai Kornél rezignáltan ül a bárpultnál, előbb dekoltázsokba, majd a New York Timesba mélyed. Hollandia a bedobásokat, Bush a Himnuszt gyakorolja. Balsors akit Reagen tép. (Roosevelt.)
Dindane másodszor (harmadszor) is betalál, a mexikói megadja. Nem lát a zselétől.
Belgrádban csak néhány eltévedt fegyverropogás töri meg a döbbent csendet.
A szerbek (+ montenegrói, magyar) gépe egy titkos katonai bázison landol, a játékosok gyorsan szakállt növesztenek, és álruhába (futballistának) öltözve elvegyülnek a neki(k)vadult tömegben.
Milosevics beáll.
Sztankovics nagy helyzetben mellé fejel.
K. Dezső nézi a holland–argentint is, de csak Hamvai Kornél és Sziszi miatt.
Tizenegyes, Don Zselé megadja, Barry a kapufánál térdepelve imádkozik (kereszt, léc), Kalou meghallja és belövi. A szerbek (-stb.) megkapják 10. góljukat, a titkos katonai bázis már csak szép álom, holnap vendégmunkára jelentkeznek a hamburgi dokkban.
Frankfurtban tovább csalják a focit.
Hamvai Kornél kikéri magának, és fizetés nélkül távozik (hazamegy a másik nadrágjáért, abban van a pénz). Már nem látja, ahogy Tevez lábában marad a győztes gól.
Sziszi mindjárt telefonál („Mi voltunk a jobbak!”), Bush édesdeden alszik, K. Dezső, született ötvenhatos, az Eurosportra kapcsol.
(Végjáték)
Mégis van szumó.
Kotooshu, a bolgár, jól tartja magát. Tochiazuma nem lesz yokozuna, sőt a pozitív mérlegért küzd. Chiyotaikai versenyben. Asashoryu, a bajnok, visszalépett. Megsérült?
K. Dezső kinyitja a sokadik sört, leül a klaviatúra elé, és megfogadja, holnap kocsmában nézi a meccseket. De akkor hogyan néz szumót?
A nagyobb baj az, hogy „a férfi csapatunkban Polgár Judit nyolcadik hónapos terhessége miatt nem tudta vállalni a játékot.”
K. Dezső alszik. Álmában két Kalanga és két Kone és két Rodriguez, és játszik egymással. Aztán ő Tevez, aki azért nem lehet yokozuna, hiába ad lovával (Hóvirág) mattot Figónak, mert a mexikói golfbíró nem adja meg.
Adjon az ég, a tévé jó meccseket!

14. nap: utolsó csoportkör:
E csoport
Olaszország – Csehország 2:0
Ghána – USA 2:1
Továbbmegy: Olaszország és Ghána / hazamegy: Csehország és az USA

F csoport
Ausztrália – Horvátország 2:2
Brazília – Japán 4:1
Továbbmegy: Brazília és Ausztrália (!) / hazamegy Horvátország és Japán


Garaczi László: Koller nélkül vak küklopsz a cseh

 A Lipótmező B pavilonjának alagsorában külön osztályt hoztak létre azok számára, akik a párhuzamos meccseket két tévén egyszerre nézve és hallgatva idegösszeroppanást kaptak. Vébéózis. Egyre többen vagyunk, a gumifalra nyugtató hatású tájképet ragasztottak, a lemenő nap négyszögletes, hogy véletlenül se emlékeztessen a labdára, a csalitosból előbukkanó őzgidának nincs lába, amivel esetleg focizhatna, a pók nem sző hálót, hogy a belerepülő dongó láttán ne ordítsunk gólt. Békésen nyáladzunk naphosszat, ez a látszat, valójában lefizettünk egy ápolót, délután a mosoda alatti kazamatában gyülekezünk, ahol zúgvébézők ülik körül a két lábhajtásos Junosztyot. E sötét és nyirkos pincében az a szabály, hogy az ujjaknak kell tekerni, ők ülnek a dinamón.
Reyna totojázott, Materazzi bólintott, és Csehország máris romokban. Sajnos az amerikai kapuban nem Tim Howard védett, aki Tourette-szindrómás és félig magyar (nagyapja Fekete néven ontotta a gólokat a Miskolci Kohászban), és az is jellemző, hogyan golyózták ki a Manchester kapujából: der Saar azt hazudta Fergusonnak, hogy Howard minden este az Aranyszarvasnak áldozik, és egyáltalán: magyar kém. Vö.: Nadj-ot, Ujfalusit kiállították, Howard, Kuranyi nem játszik, nyomják Krahácsot.
A félidő vége felé a következőt hallom az egyik Junosztyból: odaugrott Perrotta, tovább rúgni nem tudta, kisangyalom. Jobbak az olaszok, a csehek erőlködnek, Barost lecserélik, elkeserítő. Az olasz játékosok azt kérték Marcello Lippitől, hogy mivel úgy sincsenek itt a feleségek, barátnők, legalább a meccs előtti éjjelen hadd aludjanak együtt egy vébélabdával, e labdák segítségével megálmodják előre a cseleket, passzokat, lövéseket. Lippi ezt olyan jó ötletnek tartotta (Zambrotta, kisangyalom), hogy saját maga ellenőrizte éjfélkor játékosait. Totti külön engedéllyel nem is egy, hanem rögtön három labdával hált, egyet lába közé fogott, egyet párnája alá tett, egyet magához ölelt, így szuszogott édesen Totti.
Ahogy a csehek nem bírtak az olaszokkal, az amik se a ghánaiakkal. Frimpong a ghánai sereg orkja. Ráadásul kapnak egy jogtalan tizenegyest, Reyna megsérül. Marcus Merk elintézte Amerikát, aminek nem sokára a mi kis izolált diliházi életünkben is komoly következményei lesznek. Sajnos nem hagyják abba lefújáskor a pedálozást, még hallom, nevet nem mondok, hogy ebből a csoportból papírforma szerint az USÁ-nak kellett volna továbbjutnia, micsoda meglepetés, hogy az olaszok jutottak tovább.
Nem sokkal később behoznak az osztályra az ápolók egy Bús György nevű pasast, aki forgalmi dugókat okozva különböző magaslati helyekről az amerikai csapatot éltette, majd Marcus Merkre szórt szörnyű átkokat. Az egyik ápoló mesélte, hogy az apja, az öreg Bús bácsi is járt már erre 15 éve, sokat imádkozott, és a fogkrémet tótpasztának hívta.
Este Bus Gyurkával megyünk le a titkos tévészobába, vele tekertetjük a minivizorokat, egyiket lábbal, másikat, ami az ölében van, kézzel tekeri, vegyük már valami hasznát, meg hogy erősödjön a csenevész fajtája, informálódjon, bár tény, a képernyőt nem látja.
A brazilok végre szépek és eredményesek, Zicoból nem lesz szambázó szamuráj. Ronaldo két gólt lő, és én még mindig nem hiszek neki. Az igazi izgalmak a másik meccsen, az éppen ügyeletes továbbjutó azonnal beáll bekkelni, ez megy oda-vissza-alapon, az ausztráloknak jön ki jól a tempó, a végén elképesztő jelenetek, az utsó 3 mp-ben 1 meg nem adott 11-es, 1 meg nem adott gól, aztán Simunic immár 3 sárgával és 2 pirossal dühödt bikaként üldözi a bírót: van bőr a víztaszító, kerámia-bevonatú, kengurubőr pofádon?
Bús Gyurka közben kidől, eltűnik, nem látjuk többé, állítólag el is utazott, vissza papájához.
Lepihenünk, ágyszomszédom elalvás előtt azt mondja: kizökkent az idő, a franciák úgy játszanak, mint a németek, a németek mint a hollandok, a szerbek mint a magyarok, csak a brazilok olyanok, mint a brazilok. Sőt, mondom, sőt, és már alszom is.

15. nap: utolsó csoportkör:
G csoport
Svájc – Dél-Korea 2:0
Franciaország – Togo 2:0
Továbbmegy: Svájc és Franciaország / hazamegy Korea és Togo


H csoport
Ukrajna – Tunézia 1:0
Spanyolország – Szaud-Arábia 1:0
Továbbmegy: Spanyolország és Ukrajna / hazamegy: Tunézia és Sz-Arábia

Garaczi László: Trezeguet, a háló rezeg-é?

 Na, akkor vágjunk bele: még délelőtt kiszabadulván a diliházból, megkértem rokonaimat, fél négykor bilincseljenek a radiátorhoz, adjanak kezembe egy, azaz egy távirányítót, a kettes számú tévét takarják le lószőr pokróccal (végülis lepedőkből sodort kötélhágcsón eresztettük le a lichthofba), és hagyjanak magamra. Egyedül akartam szembenézni a kérdéssel, amire négymilliárd embertársam kereste a választ tegnap délután: megcsipkedik-e a karthagói sasok az ukrán medve bundáját? Blohin mester elképzelése az volt, hogy focimegvonással és napi 16 órás kötelező golffal készíti fel csapatát a barbadosi edzőtáborban a vébére, de egy majomcsapat az utolsó héten ellopta a golflabdákat, így kénytelenek voltak kicsit focizni. Ennél már csak a tunézok felkészülése volt vadabb: egy speciális, kocka lakú labdával edzettek egész évben, hogy azután milyen kellemes, kényelmes, lábhoz álló lesz majd a gömbölyű. Más kultúrák, más okosságok.
Elkezdődik a meccs, már az ötödik percben felhangzik a lelátón a ria-ria-Hungária, jobban odafülelek: zia-zia-Tunézia. Később az ukránok is próbálkoznak, de a rajna-rajna-Ukrajna inkább úgy hat, mint a haldokló hajóvontató búcsúdala vagy valami határrevíziós követelés. Az esti meccsekre gondolván olyasmik juthatnak eszünkbe, hogy go-go-Togo, esetleg rea-rea-Dél-Korea, de mit skandál a svájci vagy a francia? Cia-cia-francia? Ájc-ájc-Svájc? Én-én-Spain?
Az utsó keleteurópai csapat Ukrajna, Sevi jó fej, Ukrajna hőse, a papa már egyszer legyőzte Németországot a második világháborúban, a kis Sevi tíz éves koráig egy Csernobil melletti faluban élt, az erőmű falára rúgott célba, izgalmas családsztori, egyszer még film lesz belőle, most azonban a meccs igen hamar rettenetes, halálos unalomba fullad. Átkapcsolok a spanyol meccsre, az operatőr itt már el is aludt, hosszan mutatnak egy szögletzászlót, talán mert abban a szögletzászlóban több élet, több izgalom van, mint a pályán tébláboló összes játékosban együttvéve, akik még csak nem is tébláboltak a délutáni rekkenő hőségben, hanem felváltva egymás árnyékában szunyókáltak. A labda elhagyva, elfelejtve hevert a szaudi tizenhatosnál, és a hosszú semmittevéstől szakállat növesztett. Bejött Torres, aki gólkirályi babérokra tör, semmit nem kellett volna tennie, odasétál a szőrős gömbhöz, ami akkor már semmire sem vágyott jobban, mint hogy valaki egy egyeneset rúgjon bele, igen, Torres bármely testrészével, kivéve kéz, a hálóba görgethette volna a bőrt, de nem. Ezen a délutánon Morpheus győzött, jól tette, aki meccsnézés helyett eperfa lombja alatt hűsölt. Én egy radiátor alatt hűsöltem, és csak akkor élénkültem fel kicsit, mikor a paraguayi bíró, megunván a túlvilági csendet és mozdulatlanságot, maga vette át az irányítást (jogtalan kiállítás, 11-es: itt nem, ott igen), amivel egy rövidebb, ideges periódus után, eldöntvén a meccs sorsát, az érdektelenség és unalom végső, metafizikai bugyrába taszította a délutánt.
Győzött és továbbjutott Spanyolország és Ukrajna, de mintha semmi sem történt volna. A legfuribb, hogy a az első pillanattól az utolsóig buddhai közönnyel futballozó tunézok, mikor meghallották a meccs végét jelző sípszót, mintha most jöttek volna rá, most értették volna meg, micsoda nemzeti tragédia történt, zokogva és őrjöngve omlottak a fűre, a csapat pszichiátere alig tudta rávenni őket, hogy az öltözőben folytassák a gyászolást.
Az esti meccsek sokkal jobbak voltak; az már valahogy aránytalan, ahogy a franciákat mindenki utálja, beleértve a bírókat. Egy bíró ne utáljon helyettem, egy bíró legyen elfogulatlan és láthatatlan. Mintha azt adták volna ki nekik, hogy lerántásért sárga és a franciák nem juthatnak tovább (ja, és hogy néger nem rúghat tizenegyest). Verebes következetesen úgy hívta Trezeguet-t, hogy Tezergé, egyszer-kétszer a változatosság kedvéért: Trezergé. Küzdött, harcolt a névvel, mint a másik pályán Dél-Korea a szervezett és hihetetlenül lelkes Svájccal, hiába. Te, zerge. A második svájci gól után azt hallom, ettől nagyon ideges szokok lenni, hogy erről a gólról még sokat fogunk beszélni. Fogsz te. Ha minden gólról tényleg nagyon sokat beszélnénk, amire azt mondják, hogy erről még nagyon sokat fogunk beszélni, egész életünkben mást se csinálnánk, mint gólokról beszélnénk. Nem lehetne beszélni az éjszakai fürdésről a Balatonban, a barackvirág-hullásról, Kant nemi életéről, mindig gólokról kellene beszélni. Na, itt értem gondolataim és erőim végére. Hangos jajszókkal hívtam családtagjaimat, leoldottak a radiátorról, s én az ágyba zuhantam. Elalvás előtt még bevillant, vajon mire lesznek képesek a svédek holnap délután az eddig pazarul játszó németekkel – aztán néma csend.


16. nap: nyolcaddöntők 1.
Németország - Svédország 2:0
Argentína - Mexikó 2:1 (1:1 után, hosszabításban)

Cserna-Szabó András: Maradona felszív egy csíkot 

Az első német gólról (vagyis svéd öngólról) lemaradok, mert hazafelé az Andrássy úton belefutok a jelentős rendőri erőkkel védett meleg felvonulásba. Dübörög a zene, homoszexuális polgártársaim transzparensekkel masíroznak, vidáman énekelnek, önfeledten táncolnak az úton és a teherautók platóján. A rendőrnők fiús, a rendőrök lányos zavarukban azt se tudják, hová nézzenek. Sietnem kellene, mindjárt kezdődik a meccs, az első nyolcaddöntő, de én csak elmélázva bámulok egy fiatalembert, aki piros pénisznyalókát szopogat kéjesen. (Csak Mikola meg ne lásson, kisfiam – aggódom magamban –, mer olyan körmöst kapsz, hogy a fal adja a másikat!)
Mire magamhoz térek az ámulatból, már lekéstem az első nyolc percet, de a második gólon már rajta vagyok. A svédek hamar beletörődnek, hogy a lengyelek megnyerik a csatát a németeknek. Lassan elmegy a kedvem az egésztől. Nemcsak azért, mert a svédeknek drukkolok, és már az első félidőben látszik, hogy ennek a szenvedő svéd válogatottnak semmi köze nincs ahhoz a bátor és küzdeni tudó svéd válogatotthoz, aki az angolok ellen játszott, hanem jóval inkább azért, mert rájövök, hogy nem vagyok normális.
Sőt, a férfitársadalom zöme is elveszítette az eszét.
Mert vajon épeszűnek nevezhető-e az a heteroszexuális férfi, aki a nyár legszebb részét azzal tölti, hogy naphosszat izzadt, fűre csulázó, egymást rugdosó hímeket bámul a tévében? Most őszintén, normális dolog ez?
Elegem van.
Szeretnék már végre naptejtől csillogó testű, barnára sült bőrű, bikinis strandröplabdás nőket bámulni, akik a tengerparti homokban futnak, ugranak, vetődnek a labda után, közben mellük hullámzik, combjuk megfeszül, fenekük kidomborodik. Ilyesmi. (Bezzeg a nőknek helyén van a szívük: ők izmos, tagbaszakadt pólósokat szoktak bámulni, amint azok éppen kimásznak a medencéből…)
Ráadásul annyi idióta bírót még nem hordott a hátán a föld, mint amennyit a FIFÁ-nak sikerült összecsődítenie erre a vébére (a leghülyébb játékvezető egyenesen úgy tudja, három sárgalap után jár piros, és hiába üvöltik a fülesébe, hogy kettő után, ő makacsul kitart véleménye mellett). De ez a Carlos Simon nevű bíró nem csupán egy a sok barombíró közül, ez, kérem, még gonosz is a tetejébe. Nem elég, hogy teljesen ok nélkül állítja ki a svéd Teddy Lucic-ot (az ilyet már megszoktuk, sőt, szinte el is várjuk), de mindezt oly sátáni vigyorral teszi, oly kárörvendő, szemét mosollyal, hogy az már Svédország esküdt ellenségeinek is rengeteg.
Az Ördög ezen az estén brazil bírónak öltözött.
De Larssonnak még az Ördögöt is sikerül átvernie, akkorát műtaknyol a tizenhatoson belül, hogy a svédgyűlölő Sátán a tizenegyesre mutat. Magyarul: beszopja a Barcelona csatárának az akrobatikus rock and roll műfajába sorolható mozdulatsorát. Ám Larsson van olyan tisztességes, hogy megelégedjen azzal a nem is kicsi dicsőséggel, hogy bebizonyította, ha akarja, akár a Gonoszt is átbassza a palánkon – és a tizenegyest becsületből a kapu fölé durrantja.
A svédek ebben a pillanatban végleg feladják, nem bírnak se a lengyelekkel, se a brazil Ördöggel. Mindenki ellenük fordult. A világ összes IKEA üzletére gyászlobogót tűznek. (Se Ballacknak, se Isakssonnak nem szóltak, hogy vége a meccsnek, úgyhogy a német középpályás folyton távoli bombákkal próbálkozik, a viking kapus meg úgy véd, mint kettő Isten. Sztahanovisták.)
Miután a Gonosz lefújja a meccset, körmös pacalt fogyasztok kuszkusszal, s közben azon töröm a fejem, az Argentína–Mexikó mérkőzés bírója milyen újdonsággal áll majd elő. Vajh mily csibészséggel fogja felhívni magára a figyelmet? A második sárga felmutatása után követelni fogja, hogy a játékost toloncolják ki Németországból? Megkövezteti? Felnégyelteti? (Egyre inkább rögeszmém lesz, hogy a futball egy olyan szerencsejáték, ahol a siker nem Fortuna istennőn, hanem egy bíró nevű elmeháborodott szubjektumon múlik.)
Ám nagy csalódás ez a Massimo Busacca! Az első bíró a vébén, aki viszonylag normálisan viselkedik. Nem hiszi azt, hogy ő a főszereplő. Nem gyűlölködik. Nem csal. Nem osztogatja marékszámra a piroslapot. Nem ítél kamutizenegyeseket. Nem lop el néhány gólt a számára antipatikus nemzet csapatától. Nem keveri össze a kettes számot a hármassal. Nem ő játssza a mérkőzést, csupán vezeti. Szóval elég unalmas figura.
Verebes József, Mágus és Szakkommentátor ellenben korántsem unalmas figura. Hogy mást ne említsünk, kijelenti, hogy Argentína és Mexikó egyaránt dél-amerikai ország. (Az ügynek súlyos következménye lett – tudtuk meg az MTI-től –, a zuglói Pacsirta Kisvendéglőben a meccs hosszabbítása előtti szünetben ismeretlen személyek agyonverték Madár Tivadar 104 éves nyugdíjast, a Mágus egykori földrajztanárát.)
És azért ez a zorrófejű, Rafael Márquez Álvarez nevű Barca-hátvéd sem unalmas csávó, már az ötödik percben bevarrja a bőrt az argentin kapuba. De Borgetti úgy gondolja, izgalmasabb lenne a küzdelem, ha egálról folytatódna, így aztán saját halójába fejeli a labdát Crespo elől, nehogy az argentin elbaltázza a helyzetet. Ekkor végre kezd visszatérni a futballba vetett hitem: a lelátón táncoló, szőke, bikinis és argentin szurkolólányokat mutat a kamera!
Maximiliano Rubén Rodríguez a hosszabbításban elfeledteti velünk az épeszű bíró okozta unalmas perceket, mellel leveszi a labdát, és akkorát bombáz kapásból ballal, hogy a bőr a hosszú fickába csapódik.
Maradona örömében felszív egy csíkot a lelátón.
De azért mekkora egy fostalicska ez az RTL Klub! Csak miután vége a meccsnek, akkor árulják el, hogy a mexikóiaknak is argentin szövetségi kapitánya van. Én meg, a barom, végigizgulom a meccset! Hát így nem nehéz nyerni, bazmeg! Ha a horvátoknak, a svédeknek és a bolgároknak magyar kapitánya lett volna a selejtezőben, mi is kint lennénk a világbajnokságon.

17. nap: nyolcaddöntők 2.
Anglia - Ecuador 1:0
Portugália - Hollandia 1:0
a portugál - holland háború

Cserna-Szabó András: Szürke béke és pazar háború

 A soron következő ünnepi könyvhét sikerkönyve lehet Hajdú B. István Összegyűjtött vidám fociverseim című kötete. A szerző poémái a jelen világbajnokság alatt is szépen gyűlnek. Talán a svéd-angol találkozón hangzott el ez a pompás darab:
"A pályán két Cole,
és két gól."
Az angol-ecuadori nyolcaddöntőn további két klasszikus-gyanús szerzeményt hallhattunk:
"Szép húzás,
nem pedig széthúzás!"
"Megtolta, de eltolta, mert kitolta..."
A rövid költemények Romhányi, a rímhányó, Vitray Tamás és Geszti Péter hatását mutatják, de nem beszélhetünk szolgai másolásról, Hajdú B. műveit megtölti saját egyéniségével, utánozhatatlan és egyszeri humorával.
De az is lehet, hogy a szpíker a következő nyáron már régen nem fog hazánkban tartózkodni, és a rímfaragással is felhagy. Ahogy István az Anglia-Ecuador mérkőzés alatt Sven-Göran Erikssont fúrta, abból csakis arra lehet következtetni, hogy Pistánk az angol válogatott kapitányi címére tör. Egyhangú, szürke meccs volt, szó se róla, és HBI jobb híján azzal szórakoztatta magát, hogy szinte szünet nélkül fikázta a svéd sikeredzőt. Legsikerültebb beszólása akkor hangzott el, mikor a szövetségi kapitánynak helyettese magyarázott. Mikor adott tanácsot Obi-Wan Kenobi Yoda mesternek? - kérdezte Hajdú kajánul, és lélekben szinte már az angol kispadon csücsült.
Egyébiránt ilyen nézhetetlen és álmosító meccset régen láttam. Az ecuadori válogatott azt a taktikát választotta, hogy kivédekezi a rendes játékidőt, aztán a hosszabbítást is, majd észrevétlenül megnyeri a tizenegyes-párbajt. Következetességüket dicséri, hogy ehhez a ravasz elképzelésükhöz végig ragaszkodtak. Mikor Terry óriási hibája után C. Tenorio véletlenül egy 117 százalékos gólhelyzethez jutott a 10. percben, helyesen mérte fel: ha ezt berúgja, az egész gondosan kidolgozott, az utolsó apró részletig átgondolt ecuadori taktika porba hullik. Így azután addig szarakodott, míg Ashley Cole utolérte, és kapufa lett a vége.
Luis Suarez kapitány és játékosai fellélegeztek - van még esély.
Ezután 50 percig semmi sem történt a pályán. De ezt a semmit most nem úgy kell érteni, hogy nagyon kevés vagy kevéske vagy csekély esemény zajlott a füvön, hanem úgy, hogy SEMMI. (Itt jegyzem meg, hogy 50 perc az 10 perccel kevesebb, mint egy óra.)
És akkor jött Beckham, aki 22 méterről betette a labdát a rövid sarokba, a kapufa mellé. David maga is meglepődött a dolgon, elég gyönge (bár kétségkívül jól helyezett) rúgás volt, de Mora kapus mégsem ért oda, kicsit elaludt, mert éppen azon tűnődött, hogy az utolsó tizenegyes kivédése után bukfencet vagy szaltót mutasson-e be az ünneplő közönségnek. Beckhamné Viktória asszony felettébb örvendett férje góljának, rögvest elmúlt másnapos fejfájása, de azért a füstüveges napszemüveget - melyet bortól véreres szemeinek elrejtésére hord - még nem merte levenni.
A hátralévő félórában az angolok az időhúzás művészetét mutatták be, teljesen érthető módon. De hogy Ecuador miért húzta az időt, azt soha nem fogom megérteni. Senki nem szólt nekik, hogy 1:0 esetén nincs se hosszabbítás, se tizenegyes-párbaj?
Egyszer láttam egy majdnem ilyen lapos és érdektelen meccset, Szentes játszott Cserebökény ellen a Szamárdelelő Csárda mögötti futballpályán, de ott legalább lehetett szotyolahéjjal köpködni a partjelzőt a korlát mögül.
Az esti meccs azután mindenért kárpótol.
Portugália és Hollandia válogatottja nem szégyell focizni. Maniche az első félidő felénél betalál, a hollandok nem adják fel. A portugálok remek formában vannak, szerintem. A hollandok szerint meg túl jó formában, ezért nekiállnak ledarálni Cristiano Ronaldót: két sárgájukba kerül, míg a portugál csatár romokban, sírva, combjában stoplikkal végre megadja magát, és levonul a pályáról. Cserébe Nuno Valente úgy rúgja szügyön Robbent, hogy annak a hátán jön ki a szíve - de ez az orosz bírót nem tudja meghatni. Costinha megkapja a második sárgáját is, neki Mohács kell, teljesen feleslegesen kezezik, mehet zuhanyozni (moshatja kezeit) - a portugálok pedig tíz emberrel vághatnak neki a második félidőnek.
És a java még csak ezután jön. A vébé eddigi legjobb meccse jó mulatság, férfi munka. A második játékrész első negyedórája holland rohamokkal telik, aztán szép lassan pankrációba megy át a mérkőzés, Van Bronchorst kaszál, Figo kis híján lefejeli Van Bommelt, Boulahrouz könyökkel adja vissza orrba a kölcsönt, piroslap. Innentől tíz holland küzd tíz portugállal.
Háborús állapotok a játéktéren: kakaskodás, lökdösődés, verekedés. A bíró kezéből kicsúszik a meccs, egymás után szórja a sárgákat. Egy ideig úgy néz ki, senki nem fogja élve elhagyni a pályát. (A végére 12 sárga és 4 piros, börtönválogatottak összecsapásain nincs ilyen darálás.)
Ám közben a foci sem szűnik meg, ha éppen nem ütik-vágják-aprítják egymást a játékosok. Pazar támadások és kontrák, nagyszerű kapusok, magyar-szerb polódöntőket idéző férfias küzdelem és fokozhatatlan izgalmak. Talán kicsit többet szívnak a portugálok, Decót például baromira nem kellett volna kiállítani, a hollandok pedig rengeteget színészkednek, feldobják magukat a tizenhatoson belül, Figo lefejelő mozdulata után is kamaraalakítást nyújt Van Bommel. Az pedig nagyon görény, ahogy a labdát nem adják vissza a hollandok, igaz, Deco sem marad adósuk - és akkor Cristiano Ronaldo első félidei kifilézését még fel sem róttuk nekik.
De a hollandok még így sem tudnak betalálni, pedig jól játszanak, nagyon jól, ha nem is szimpatikusan; a legnagyobb helyzetüket talán Cocu hagyja ki, pár méterről szétlövi a kapufát, de ezen kívül is van még 4-5 óriási lehetőségük, amit elbaltáznak. Meg vannak átkozva. Be vannak oltva gól ellen.
Persze a hollandok nem tehetnek szemrehányást maguknak. A portugálokat ezen az estén nem lehetett legyőzni, akkora szívük volt, hogy az tökéletesen kitöltötte a kapujukat. Labda ott be nem férhetett.

18. nap: nyolcaddöntők 3. 
Olaszország - Ausztrália 1:0
Ukrajna - Svájc 0:0 (tizeegyesekkel 3:0)

Cserna-Szabó András: Szeretkezzünk függőágyban! 

Na, kérem, mostanra világosan kiderült, nem ennyi, nem annyi, hanem éppen húsz sárga volt a Hollandia-Portugália meccsen (vagy másként 16 sárga és 4 piros).
Baszogatják ezt a szegény Ivanovot, pedig ő aztán nem tehet semmiről, nála sokkal jelentősebb barmok szaladgálnak mostanában síppal a szájukban germán füveken. Szerintem az orosz ennél még jóval több lapot is nyugodtan kioszthatott volna (sőt, némelyeket még be is perelhetett volna súlyos testi sértésért). És tulajdonképpen az is nagy eredmény, hogy senki nem halt erőszakos halált a pályán.
"Kár, hogy a bíró káosszá tette a meccset - nyilatkozta Marco van Basten holland kapitány. - A második félidőben ha 20-25 percet játszottunk sérülések, lapok és a fetrengések miatt. Kár, hogy a bíráskodás ennyire befolyásolta a meccset".
Hát édes Marcóm, angyalom, te melyik meccset nézted? Mert, mondjuk, káosszá éppen a te holland fiaid tették a mérkőzést: színészkedtek, lökdöstek, ütöttek, vágtak, kaszáltak, kakaskodtak, filéztek, daráltak, verekedtek, a vállról indítható rakétán kívül minden aljasságot bevetettek - igaz, a portugálok meg felvették a kesztyűt. Marco, hát tényleg nem vetted észre, hogy egy orgyilkos sportszerűbb, mint a te játékosaid?
Igen, még mindig a holland-portugál, aminek az az egyszerű oka, hogy az egy meccs volt. Se előtte, se utána semmi említésre méltó. Az Anglia-Ecuador mérkőzés közben szöges ostorral csapkodtam magam, hogy ébren maradjak. Már azt hittem, ennél rosszabb nem lehet. Aztán jött az Olaszország-Ausztrália, ami annyira egyhangú volt, hogy közben tizenhét legyet öltem meg a szobában, elolvastam két Mészöly Miklós-novellát és megvacsoráztam. Szerencsétlen bíró is annyira unta a meccset, hogy az utolsó pillanatban adott az olaszoknak egy tizenegyest, mert attól rettegett, hogy a hosszabbítás alatt elalszik a kezdőkörben, és akkor vége a karrierjének, mehet haza. Bevallom, én is fellélegeztem, mikor Totti bevágta a büntetőt, inkább győzzön az igazságtalanság, csak mehessek már a tévé elől, mert ez kibírhatatlan.
És amilyen átkozott, született optimista vagyok, megint azt gondoltam, hogy ennél már nem lehet rosszabb. De lehetett. Még ennél is. A Svájc-Ukrajna valami (mert ez nem meccs volt) még muzsikált valahogy az elején (kapufák mindkét oldalon), aztán mindkét csapat radikálisan beszüntette a futballt. De ezúttal nem segített rajtunk a bíró, nem adott kamutizenegyest senkinek, végig kellett még szenvednünk a hosszabbítás két félidejét is. A tizenegyes-párbaj legalább rövid volt. Svájcban, úgy látszik, nem tanítják a tizenegyest.
De miért nem orosz rulett van a hosszabbítás után? Lehet, hogy akkor jobbak lennének a meccsek.
Én nem értem. Ezek nem focizni jöttek?
Egy nappal ezelőtt még utáltam a hollandokat. Most már úgy gondolom, hogy három olyan csapat is továbbjutott a negyeddöntőbe, akik talán végig tudnak úgy futni a pályán, hogy közben nem vágnak szájba senkit, de hogy semmit se mutattak a futball nevű sportból, az is biztos. Meg az is, hogy a hollandok olyan bunkók, hogy a fal adja a másikat, de focizni az tudnak és akarnak. Ha én FIFA lennék (és számítana még ebben a világban az igazság), őket küldeném tovább. Már most hiányoznak.
Egyelőre ennyi, erre a két meccsre több szót pazarolni nem érdemes.
Felejtsük el minél hamarabb a 2006-os vébé nyolcaddöntőjének kínos harmadik napját - szeretkezzünk függőágyban!

19. nap: nyolcaddöntők 4.
Brazília - Ghána 3:0
Franciaország - Spanyolország 3:1

Cserna-Szabó András: Anti-Beckham, a gall átokűző

Azért nagy rejtély még mindig ez a brazil válogatott.
A Ghána elleni edzőmeccsen se derült ki róluk igazából semmi. Első pillantásra lusta, elhízott, kiégett nemzetközi profiknak tűnnek. Ronaldinhónak most sem sikerült Ronaldinhónak lennie. Baromi fáradtnak tűnik. Még mindig nem rúgott gólt, nagyjából a Bajnokok Ligája-döntő tizenötödik percétől csak árnyéka önmagának; de azért jelentős balgaság lenne őt már most leírni. A többiek se százasok. Ronaldo ugyan már nem annyira zsíros, mint pár hete, például már futni is tud. Most leginkább egy jóllakott óvodásra hasonlít, az ember szinte azt várja, hogy egy-egy kihagyott helyzet után ráborul majd a kapus vállára böfizni, vagy kiszalad a kapitányhoz, és repetát kér a délutáni lekváros buktából. Olykor meg-megvillan, de ezek jóval inkább tűnnek egy nehézkes öregfiú vagányságának, mint egy csúcsformában lévő szupersztár tündöklésének. Roberto Carlos néha megbombázza a lelátón ülő szurkolókat, Cafu önzőzik, Kakát észre sem venni, a védelem néha összeomlik, Dida kiejti a labdát. Vannak szép pillanataik, de egészében elég szétszórtnak tűnnek.
Csak éppen azt nem lehet tudni, hogy ez forma az ellenfelek altatása, tudatos taktika vagy tényleg ennyire akadozik a brazil gépezet. Mert az a játék, amivel Ghánát lelépték, később biztos, hogy nem lesz elég. Ha megérjük, nemsokára okosabbak leszünk.
Ghána egyébként nem rossz csapat, igaz, nem is jó. Ahogy ez a Ghána-Brazília meccs se volt rossz, igaz, jó se. Az utolsó afrikai csapatnak remek az összjátéka, akármikor képes épkézláb támadásokat felépíteni – milyen kár, hogy nincsen befejező emberük! Ott állnak szegénykék a kapu előtt, ordító ziccerben, s fogalmuk sincs, mitévők legyenek. Mintha a kapura rúgást még nem tanulták volna. Lesre állításból pedig megbuktak (csak kétszer, mert a második gólnál a partjelző bukott meg, na jó, az asszisztens, mert az les volt). De remekül begyakorolták például azt a figurát, hogy teljesen feleslegesen bokán rúgják az ellenfelet, aztán szinte szerelmesen ölelgetni kezdik az áldozatot – vajon van-e oly szőrös- és hidegszívű bíró, aki egy ilyen érzelemtől csöpögő jelenet után haragudni tudna az elkövetőre, és lapért nyúlna?
És hová lett Ghána szerb kapitánya, Ratomír Dujkovics az első félidő után? Csak nincs valami afrikai szokás, amelynek jegyében a vesztes kapitányt feláldozzák a Nagy Futballisten oltárán?
A Spanyolország-Franciaország meccs nálam fix egyes volt. A mérkőzés előtt biztosnak tűnt, hogy a csúcsformában játszó spanyolok simán lemossák majd a nyűglődő franciákat, akik régi dicsőségük éji homályában fognak ténferegni a pályán (ahogyan azt már jóideje teszik).
És aztán váratlanul megint megérkezik az igazi foci! Derült égből villámcsapás.
A spanyoloknak szurkolok, de csak addig, míg kapnak egy jogos, de igazából felesleges tizenegyest. Thuram tényleg lökte Pablót a tizenhatoson belül, de a csávó annyira nem volt helyzetben (háttal állt a kapunak), és olyan kis jelentéktelen lökéske volt az egész, hogy nem szabadott volna büntetőt adni érte. Túl nagy segítség volt ez Rauléknak, amit nem érdemeltek ki. Miután a spanyolok belövik, francia-drukker lesz belőlem. Még akkor is, ha David Villa tizenegyesrúgását tanítani kellene.
Nemcsak a tizenegyes miatt forgatom a köpönyegem. A franciák felébrednek sok éves Csipkerózsika-álmukból, és újra focizni kezdenek. Ez csak kiérdemel némi szimpátiát, nem? Zidane megint él, de az összecsapás főhőse ezúttal nem ő, hanem a világbajnokság legrandább labdarúgója, az Anti-Beckham, a Notre-Dame-i toronyőr egyenes ági leszármazottja, akivel a francia szülők gyerekeiket riogatják, ha azok nem akarják megenni a spenótot: a kicsi Ribery. Olyan pazarul futballozik, hogy hirtelen a többiek is elszégyellik magukat, és elkezdik utánozni. (Kivéve Henryt, aki emigrál Lesországba.)
Ribery gyönyörű góljával Franciaország lerázza magáról a hosszú átkot. Rájönnek, megbűnhődték ők már a múltat, s jövendőt. A francia név újra szép lesz, méltó régi nagy híréhez.
Vége a szopásnak, most lesz ám csak gyönyörű az élet – gondolja Vieira, és a labdát Ramos lábára fejeli, hogy az onnan a Real kapusának hálójába pattanjon.
A faszom fogja tovább játszani a szánalomra méltó, kiégett, kopasz, leírt, vén focista szerepét, aki már a hamut is mamunak mondja, és alig várja, hogy szögre akaszthassa a stoplisát – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon Zidane, majd lecselezi Puyolt, s a kapuba bombázza a bőrt.
A zuhany alatt Henry elejti a szappant meglepetésében. A vele szemben tusoló Zidane fejét nézi megbabonázva. Zinedine – kiáltja Thierry –, tekeredjen a belem a zuhanyrózsára, ha neked nem nőtt ki újra a hajad!

20. nap: negyeddöntők 1.
Németország - Argentína 1:1 (tizenegyesekkel 4:2)
Olaszország - Ukrajna 3:0

Kukorelly Endre: Ámor és Psyché

Gyere, elkezdődött a meccs! Már nulla-nulla!
 Nem az a kérdés, hogy unalmas-e a világbajnokság, hanem hogy mit vársz. Ha a szakmát nézed, minden rendben van, igaz, szakmai szempontból egy grundmeccs is érdekes. Én nem szakmáznék, ezért unatkozom sokkal jobban, mint gondoltam volna. Vagy inkább: erre számítottam, és aztán tényleg így is lett, azt hiszem, ezért a heves unalom. Most két napig nem voltak meccsek, az hude izgalmas volt, alig vártam, hogy kicsit unatkozzak. A futball abszolút. Állat. Egyedül lenyomja az összes többi sportot, kosárlabdástól szinkronúszásig.. Nem a VB-t, de az EB-t is többen nézik, mint az olimpiát - a futballtornájával együtt, plusz körling. Ha nem történik is semmi a pályán, annyi minden történik, mondhatni, minden megtörténik. Ha pedig gól van, az halál. Élet. Élet, halál, attól függ, mit tesz veled, hogy te mit teszel vele: hol állsz, kivel vagy, képződik-e identitásod, vagy pusztán csodálod ezt az egész egészet.
Nagyon nagy dolog a gól, azt hiszem, túl nagy is, egyszerre túl nagy dózis, én szétosztanám, ezért változtatnék a szabályokon, "beállítanám" olyan 5-6-7 gólos átlagra, mindegy, hagyjuk. Az, hogy tizenegyesekkel jusson tovább egy csapat, mindenképp tuti félreértés, ennél szinte bármi jobb volna, Akár sorsolhatnának is, és ne gyere azzal, hogy na de mekkora dráma, mer' persze az esemény drámai, viszont egy igazi felelősség-áthárítási folyamat végeredménye. Nem így kéne csinálni. Hanem mondjuk a hosszabbításban öt percenként lehozni 1-1 embert stb. Üvölt egy meccsről bizonyos periódusában, hogy a fickók már csak a jóistenben bíznak, gyakorlatilag leálltak, nulla kockázat, beindították az önfelmentő stratégiákat, inkább kihagyom a 'büntetőt' és őszintén sírok, és vígasztaltatom magamat, kiestünk, pedig ki se kaptunk, mekkora pech és így tovább. Általában ez a tizenegyes-dolog, hogy ki kinek mikor mit ad meg és mit nem, eldöntve ezzel mindent, hihetetlen rossz. És még így is hihetetlen jó. A németek éneklik a himnuszukat. Mindenki, csere, kapitány, gyúró, közönség, még én is, nagyon helyes. Nagyon helyesek. Az argentin himnuszról lemaradtam, azok is helyesek, Teveztől egyenesen meghatódok, kár, hogy a Messi nem játszik, Cambiasso szerbek elleni gólja előtt huszonhárman értek labdához, nekik drukkolnék, ha legalább tíz percre becserélnék Maradonát.
Meg ha nem a németeknek drukkolnék. Amúgy senkinek se drukkolok a magyaron kívül, a németeknek mégis egy picit, ugyanis nekik senki se drukkol. Kivéve Bruce Willist. Viszont nem nagyon lesz itt gól, morgom magam elé 6'23''-nál. És jönnek a 11-esek, ekkora baromság, és a németek persze szépen berúgják majd. Aztán mégiscsak lett két fejesgól (Ayala, Klose), és a németek berúgták a tizenegyeseket, még Ballack is, aki a végén már, ki tudja miért (ne mondd, hogy mert sokat rohangált!), alig állt a lábán. Persze megoldották, mert németek, már ezért is érdemes (volna) nekik drukkolni (, ha az ilyesmi az érdemeken múlna), kár, hogy otthon játszanak, így nem fair, túl nagy előny. De legyen az ő problémájuk, mert ha mondjuk tényleg mi rendeznénk az egyik EB-t, és kizúgnánk első körben, az meg a mi problémánk volna. A németek mindenesetre nem zúgtak ki, na ez az. Az ukránok simán kikapnak, három gól, és akár alakulhatott volna másképp, furcsa az egész, mintha nem hitték volna el. Sevcsenko, mondhatni mintaszerű, a legutolsó percben csinál valami igazán fociszerűt, mikor már igazán semmi tétje nincs. Az olaszok természetesen győznek, ez tetszik nekem. Akinek (nagy szó, hogy) drukkoltam, továbbjutottak, ez tetszik. Nagyon sokan tudnak nagyon futballozni, nagyon jó csapatok vannak, és azok nyernek, akiknél Ámor és Pszyche is játszik.

21. nap: Negyeddöntők 2.
Portugália – Anglia 0:0 (tizenegyesekkel 3:1)
Franciaország – Brazília 1:0

és külön egy kis Zidane

Kukorelly Endre: Zidane lehet, hogy nem tud köpni

Hát ezeken már csak az segít, ha rúgnak egy gólt, nem?
Összesen nagyjából négy lövés megy kapura a portugál-angolon. Annyira unalmas, hogy, pedig dolgozom vele vagy rajta, többször elkapcsolok. Kulcsár Szabó Ernőt olvasok meccs alatt. A 77. percben véd egyet Robison, ennyi történik, meg hogy bejön a teenager Lennon, kis életet hozva a halálba. És Crouch, lehet izgulni, mikor törik ketté valamelyik pipaszár, amiket láb helyett hasznosít. Úgy csuklik össze, mint a colstok, nem szép látvány. Az viszont szép, amikor az egyik portugál befejeli, és Scolari egyből jelzi, hogy les volt. Beckham-et lecserélik, Figót is, az egész világbajnokságra érvényes, hogy a nagy nevek (Ibrahimovic és Ljungberg, Van Nistelrooy és Nedved, Totti és Sevcsenko, Drogba és Milosevics, Baros és Kaká stb.) csak a nagy nevükkel „vétették észre magukat”. Rooney pl. azzal, hogy kiállítja Elizondo. Amúgy argentin. Amúgy miért nincs magyar bíró? Legalább magyar bíró lenne. Vagy valami.
Nullnull, rettentő, reménytelen, ezek a fiúk is tizenegyesekre hajtanak. Minden pontrúgásnál bejelenti a szpíker, hogy nincs Beckham, mintha csak ő tudna egy tisztességes kiflit beletenni a labdába. Meg hogy okosan húzzák az időt az angolok. Így gondolja, okos dolog húzni. De miért okos?, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, dőljön el istenítélettel, dűljön össze ez a vendégfogadó? Crouch annyira magas, hogy felugrik fejelni, és mellkassal teszi tovább. Pedig nincs is mellkasa. Na jó, leszállok erről a Crouchról, csodás lefordulós gólt rúgott nekünk, úgy hogy csak pisszt! A hosszabbítás utolsó perceiben meggyőződés nélkül gurigáznak, Maniche az utolsó másodpercben effektív az égbe lövi a labdát, nem hiszed el, igazi felelősséghárítási stratégia, épp mint tegnap. Aztán fatalista rugdalózás tizenegyes ürügyén, persze hogy az angolok – az eleve esélyesebbek – bírják rosszabbul, úgy kell nekik. Azt hittem, megnyerik a vébét, sebaj. Gerardot tényleg sajnálom, és végképp nem értem, nem bírja 1097 centiről bebikázni? Átjön Kulin Feri, pingpongozunk, fél éve nem játszottunk, alig bírom megverni. Végképp nem értem, nem bírom simán megverni a Kulint?
A brazil himnuszt a zuhany alatt hallgatom, nem igazán tudom kivenni a dallamot. Persze megint tízen vannak, végig tízen, ez túlzás, még ők sem engedhetik meg, Ronaldónál (nem a Cristiano, ő rendben van) bárki többet ér. Rejtély, miért nem Adriano és/vagy Robinho játszik. Cserepad Marcelino. Vagy bárki. Én. Brazilosítsák vissza Leandro de Almeidát. És, igen, az első perctől látszik, hogy a világ legjobb játékosa most megint, most az egyszer megint komoly. Komoly ellenfél ellen, komoly tétnél komolyan veszi. Zidane a legjobb.
Ameddig akarja.
Köpni nem tud.
Köpni focista úgy általában tud, focista köpni tudjon vagy tudni köpjön, kivéve ez a Zizu. Egyszer köp, eltalálja a saját trikóját. Ő így tud. Ameddig játszani akar, Zidane a legjobb, pont addig, ő az alfa, kakas a szemétdombon, és az a legcsodálatosabb a futballban, hogy ez ilyen világosan, mondhatni, tisztán kijön. Hogy a kiskakas Ronaldinho, a várományos, tényleg vár. Mintegy. „Látja”, érzi, mi az ábra, szinte félreáll, engedi az öreget, nem „akar” bekavarni a legnagyobb királynak. Nyilván nem tudja mindezt, de (a lelke/teste, maga a helyzet, a Futballt Felügyelő Istennő) teszi. Ez szép.
Most még csak nem is mosolyog, pedig amúgy gyárilag merő mosoly ez a kisgyerek. Pedig minden képessége adott hozzá, lehet, hogy, kis szentségtörés, Ronaldinho még Zidane-nél is képességesebb. A franciák nyernek. Helyes. A futball (amennyiben nem pusztán gömbérzék, de lélek és szellem dolga) európai dolog: az ügyes bámulandó, a lelkes-szellemes csodálandó. Kell hozzá Thierry Henry (szép gólja), és kicsit megijedek, mikor Riberyt lecseréli Domenech, mert eszembe jut a német-cseh EB-döntő. Mikor is lehozták Poborskyt. Frank Riberyről a fiatal Karel Poborsky jut eszembe. 11 év van köztük. Akkor, hajszálpontosan 10 évvel ezelőtt, 1996. június 30-án ki is kaptak a csehek. Most - nem hittem volna, hogy ennek tudok örülni - nyernek a franciák, Ribery meg rúghat pár nap múlva a portugáloknak egy olyan átemelős gólt, mint a Poborsky, ha tud.

22. nap: Elődöntők 1.
Olaszország – Németország 2:0 (hosszabbításban)

Kukorelly Endre: Furcht und Zittern

Már megkezdődött a focivébé, nem? És mindjárt vége. Miért ilyen rövid? (Anyukám)
Lehmann nem akarta teljesen Perotta gigáját eltörni, mondja be a bemondó, még bő kettő perc van a kilencvenből. Az a két csapat majdnem azt írom, hogy játszik, szóval küszködik egymással, amelyeknek a leginkább gönnoltam, hogy jussanak minél tovább. Sőt az egyikük nyerje meg a döntőt. Valószínűleg ez egyébként így is lesz. Darálnak, gyakorlatilag ledarálták egymást ezek az emberek. Sok a csúszkálás, csúszkált az egész világbajnoki mezőny, rossz nézni, valami baj lehet a fűvel. És iszonysok a fölélövés: csúszós talaj, könnyű labda, mindjárt jön a hosszabbítás, aztán a tizenegyesek, ez van, még 3 perc, ennyit hosszabbít a bíró hosszabbítás előtt. Teljesen fölösleges, gólhelyzet se lesz. Előbb lesz gól, mint helyzet. Az M1-en egy 1956-ról szóló beszélgetés megy, ide-oda kapcsolgatok, öregurak rezerváltan vitáznak, sokkal izgalmasabb, mint a meccs, na most ezzel lehet, hogy egyedül maradtam. Nem vagyok olasz, se német, igaz, a felmenőim olaszok és németek, mit izguljak. Meg horvátok és magyarok is, de hát az identitás lelki, szívi ügy, ebbe ők nemigen szólnak bele. Kicsit beleszólnak. Annyira, amennyire. Amennyire, annyira drukkolok is nekik, viszont ha magyarok játszanak, egyszerűen nem kapcsolok el. Nem magyarok játszanak. És, most jön a szakmai rész, ezek a hullafáradt, a fölöslegesen sok meccstől kizsigerelt, fásult fiúk a lelkük mélyén már csak arra várnak, legyen vége, így nehéz lelkesedni. Ballackot figyelem, alibizik, most még csak be se görcsölt a lába, mint az argentinok ellen, semmi érdekeset nem csinál. 100ezer Eurót kapnak a németek, ha megnyerik. Lehet, hogy megnyerik, az elején senki nem gondolta volna, ma mindenki így gondolja, nem tetszik.
Sok minden nem, ez a mi szakértői, egyfelé húzó, épp a váratlannal valahogy kalkulálni képtelen tippelgetésünk. Eddig a meccs se tetszett, de most már nem kapcsolgatok, Girardino grundcselezésbe kezd a tizenhatoson belül, Zambrotta rúg egy komolynagy kapufát, a hosszabbítás két perce alatt több mindent csinálnak, mint addig. Biztos túlzok, különben is, eddig az '56-os műsort néztem. Viszont egyszerre elfog a láz, jó, csak hőemelkedés, legalább ennyi kell meccsnézéshez: helyzetek már voltak. Gól akkor se lesz, nem lett gól, kész.
Nem lesz.
Andrea Pirlo csodásan leteszi Fabio Grossónak, aki ballal csodálatosan becsavarja a jobb kapufa mellé.
Hát ez mi.
Mondhatnám, erről nem volt szó.
Mutatják Klinsmannt, egyetlen másodpercig, igazán halálos dolog a futball. Nincs mese.
Klinsmann arca. Nincs mese.
Tapsol, ezt amúgy, normális helyzetben azt jelenti, hogy gyerünk, egyenlítsetek ki. Ez nem normális helyzet. Egy perc van hátra.
Egy perc, igazán élet és halál. Élet, halál, élet, halál. Mondjam azt, hogy semmit (oké, jóval kevesebbet) ért az emberi lélekből, aki nem néz futballmeccset? Hogy a futball nyelve mérhetetlen lehetőség arra, hogy a mindig is csak kiváltságosok által birtokolt, irodalmi, filozófiai, zenei és képi szövegeikkel igazából csupán egymás között adott-vett tudás, most és így mindenkihez eljusson valahogy? Méghozzá valami végletesen absztrakt, bármely művészeti alkotásnál elvontabb struktúra, mozgásforma közvetítésével? Ennyi fura sőt mulatságos jelkép, taccs, korner, henc, ötös, tizenegyes, tizenhatos, sárgalap, cserejátékos, lesszabály, és élet/halál? Na igen. Aztán Alberto Gilardino csodásan leteszi Alessandro Del Pierónak, aki jobbal csodálatosan becsavarja a bal kapufa mellé, így ér véget.
Vége.
Mutatnak egy német lányt, egyetlen másodpercig, sír. Rendbe', de hogyan! Befele. Egy perce sír, ettől, a második góltól meg se rezdül már, túl van mindenen. Ez biza így van, kislány, vesztés van. Minden elveszett. Tehát nem hogy egy focimeccsen kikaptatok, hanem minden elveszett, ne szépítsd. Vesztes háború, férfiak lealázva, nők lerabolva, a tehozzád tartozókat alázzák és téged rabolnak el, ezt látom rajtad. Mert mi mást? Ez látszik, még akkor is, ha mindjárt beül a fiúja mercijébe, hazafurikáznak, teliengedi a kádat forró vízzel, bifszteket esznek, egy palack rajnai bor, aztán az ablakhoz lép, kinyitja, kikönyököl és rágyújt.
A test. De a lélek! A lélek, az külön van. Mindettől. Mindentől. "A nyitott ablaknál áll, és a teret szemléli, ahol lakik, mindent szemügyre vesz, ami csak elé kerül; ahogy egy patkány a csatornarács alá surran, ahogy a gyerekek játszadoznak, minden a létezés megelégedettségével tölti el. " Félelem és reszketés.

23. nap: elődöntők 2.
Portugália - Franciaország 0:1 

Ez a nap elveszett, vagy meg sem volt, ha valaki megtalálja, szóljon.

24. nap: bronzmeccs
Németország - Portugália 3:1

Para-Kovács Imre: Vesztesek klubja - brunzmeccs

 Rendes helyeken nincs bronzmeccs, és ennek az az oka, hogy a csalódott csapatok nem szívesen fokozzák tovább - amúgy is - szar helyzetüket, le akarnak zuhanyozni, színes koktélokat akarnak szürcsölni eldugott tengerpartokon, vagy kutyájuk szőrébe akarnak zokogni hosszan, míg el nem múlik a fájdalom, mely a férfiszív rögös talaját is fellazítja ilyentájt.
Nem akarnak focizni, mert pontosan tudják, hogy zsákutcába jutottak, b kategória, nagy, fekete lyuk, homokos sík, televényes lapály.
Szopóág.
Silvio Gazzaniga kupájáért akartak játszani, de azért már nem lehet, mert kikaptak, és most bronzéremért hajtanak, hajtanának, ha hajtanának, de nem hajtanak. Silvio Gazzaniga a szobrász, aki a kupát tervezte, és szereti a gömbölyű formákat. Kujon, mint miden szobrász.
A vébé két legellenszenvesebb csapata vonult ki a pályára.
A portugálok C Ronaldoval, akit sokáig kellene arcba veregetni valami göcsörtös kohászati kellékkel, hogy egyszer tényleg azért essen el a tizenhatos környékén, mert fáj neki. A németek, akik németek.
Stuttgartban vagyunk, ami egy német város, tele van németekkel, akik azt szeretnék, ha a németek győznének. Azért szeretnék ezt, mert németek, hát, erre nem lehet mit mondani.
A portugálok már nem akarnak semmit, csak a bevezetőben felvázolt tevékenységeket űznék, esetleg kiegészítve azzal, hogy pina. Schweinsteiger a második félidőben gólt lő, aztán Schweinsteiger öngólt lövet a portugálokkal, aztán Schweinsteiger gólt lő, majd kisvártatva a portugálok is fejelnek egy gólt a németeknek, és ezzel vége. Csak figyelni kell Bicskei Bertalan arcát, és máris tudjuk, hogy nekünk ehhez semmi közünk, valamint, minimum németnek kell lenni ahhoz, hogy ennek örülni tudjunk, na meg persze, a sportélmény. A második félidő 45. percében az egyik portugálnak eszébe jut, hogy el kellene esni a tizenhatoson belül, és el is esik. Azért ez majdnem olyan, mintha Gyurcsány Ferenc elszaladna Orbán Viktor mellett a parlament folyosóján, aztán feldobná magát, és azt követelné, hogy Lezsák Sándor két évre tiltsa el a Fideszt a verbális mogyorózástól.
Az igazság tűzerő kérdése.
A bronzmeccs tét nélküli találkozó, legalábbis a semleges néző számára, aki az egész világbajnokság alatt csak hüledezett a borzalomtól, de a tét megszépíti a legrosszabb meccseket is, amikor viszont ez elmúlik, pőre valóságában ott marad a nagy semmi: két csapat focizik, de ők se nagyon tudják, miért.

25. nap: döntő

Olaszország - Franciaország 1:1 (tizenegyesekkel: 5:3)

Para-Kovács Imre: Hahó, tahó! – Egyesült Európa

Pilhál „szellemóriás” György emblematikus jegyzete, miszerint „Hajrá Olaszország! Vesszen Trianon!” pontosan kifejezi az igényt, elvégre nem lehetnek minden héten választások, viszont a bunkóságnak is szüksége van térre, megnyilvánulásra, szabadságra, kicsiny, csillogó tárgyakra, és minden bizonnyal szeretetre, bár ebben nem vagyok teljesen biztos.
Az ecetfa gyökerénél kicsit is okosabb emberek tehát Franciaországnak drukkoltak, nem mintha annyira jó játékot mutattak volna be a vébé alatt, de mégiscsak javultak valamicskét, voltak zseniális megvillanásaik, és voltak egyéniségeik.
A kamu tizenegyes már kicsit elszomorított, de arra gondoltam, a gólzápor előfeltétele egy korai találat, a jövőben érdemes lenne egy-nullról kezdeni minden találkozót, ezzel elkerülhetnénk a kínos tökörészést, ami a meccseket jellemezte.
Komolyan mondom, volt húsz, talán harminc perc a meccsen, amikor labdarúgtak a játékosok, amikor komolyan gondolták, hogy az a dolog arról szól: sok gólt kell összehozni, és a végén majd megszámolják.
Nem sikerült, maradt az egy-egy, jött a hosszabbítás, amikor hirtelen Pilhál „hazabölcse” György jóslata megvalósulni látszott, Zidane, igazi Kun Bélaként támadott – szerencsére, nem saját nemzetére – Materazzira, elvette tőle Erdélyt, majd szíven stukkolta, amitől a rutinos olasz hanyatt vetette magát, és röhögve figyelte, ahogy Zidane Moszkvába menekül az NKVD karjaiba.
Zidane búcsúmeccse tökéletesen példázza, hogy nem kell itthon maradni, ha földsötét labdarúgókat akarunk látni, mert a világ minden táján megtalálható ez a szögletes fejű, ritkásan agysejtezett fajta, aki döntő pillanatban is képes akkora tapló lenni, mint egy önkéntes rendőr, nem beszélve a gondolkodás megszakított folyamatáról, amiből kifolyólag mindenkinek kárt okoz a környezetében.
Vacak világbajnokság volt, unalmas és gólszegény, de emlékezetes pillanattal végződött, legalább nem kell a kínos nulla-nullákról beszélni, majd, ha szóba kerül.
147 gól, értékelhetetlen meccsek és Zinedine Zidane, aki bebizonyította, hogy nem kell magyarnak lenni a világ csupra cím elnyeréséhez.
Egyetlen biztató momentum merült fel csupán, az olaszok győzelme, mellyel bizonyították, hogy nem kell kussolni a bundáról világversenyek előtt, mert nem zavarja meg a válogatottat, ha kiderül, hogy gazdasági bűnözők, valamint elmebetegek irányítják a futballt.
Kíváncsi vagyok, levonják-e a megfelelő tanulságot a honi foci jelesei is, vagy marad a sötétség.