A lemezlovasokat lelövik, ugye?

Didier Daeninckx A lemezlovasokat lelövik, ugye? (Jószöveg, 2011. Fordította: Makádi Balázs)
[3 és fél anarchoszindikalista]

Krimiolvasói megközelítés:

Azt mondják erről, hogy fekete krimi. Nem úgy fekete, hogy feka, hanem, hogy sötét. Veszed eddig? Meg, hogy társadalomkritika, vili? Hát szerintem meg csak annyi van, hogy három köcsög kinyuvaszt egy negyediket, mert kamuzott. Bumm a fejbe (hármat, hogy tuti legyen) azt jónapot.

Szociológusi megközelítés: 

A regény központi alakja a rádiós műsorvezető Crista. Hétköznapjait laboránsként tölti, de péntek esténként raboknak szóló műsort vezet egy anarchista rádióban, és műsora ezrekben tartja a reményt. A rádióadó a társdalom összes kitaszítottját felkarolja: bevándorlókat, drogosokat, sitteseket, lakásfoglalókat. 

Crista a műsora révén kerül kapcsolatba a frissen szabadult Manuval, beleszeret, de a férfi körül érezhetően nem stimmel valami. 

Úgy érzem, Crista alakjában Daeninckx a jó szándékú, de könnyen manipulálható, tájékozott nagyvárosi polgárt akarja bemutatni, aki tájékozottsága ellenére sincs tisztában a körülötte zajló játszmák mocskosságával. 

Daeninckx fölvonultatja a Turista-Párizstól esetenként csak néhány száz méterre élő, de attól fényévnyi távolságban levő megalázottakat és megszomorítottakat. A minden vagy bármi ellen tiltakozókat. Megértéssel, szeretettel, de nem kevés iróniával ábrázolja őket. 

Megmutatja azt a „szociális hálót”, ami időnként nem segít, hanem élősködik ezeken az embereken. Azokat, akik mások nyomorából élnek jól. 

Úgy vélem, végső célja a képmutatás leleplezése, jöjjön a jobb körökből, a politikai elitből (egyik kedvenc kifejezésem), vagy jöjjön akár a társadalom kitaszítottjainak köréből.

Érdekes kísérlet. Nem mondanám, hogy jó regény. Inkább olyan volt, mintha forgatókönyvet olvastam volna, és a fejemben egy olyan mozi forgott, amiben keveredett a Delon-féle Szamuráj, a B13 és a Slam.

Más vélemények és idézetek a molyon.

Két öreg szivar

Umberto Eco – Jean-Claude Carrière: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől (Európa, 2010) fordította: Sajó Tamás
[4 ősnyomtatvány]

Két öreg szivar beszélget:

Észrevette már, milyen rosszul főznek itt?

Igen! És milyen kis adagokat adnak!

Igaz, hogy itt többnyire könyvekről folyik a társalgás, de ezzel a régi viccel elég jól leírható a szituáció. Két öreg szivar, két intelligens és művelt öreg szivar, elmondja, mit gondol a könyvekről az ősnyomtatványoktól az e-könyvig (Mondjuk az utóbbiról nincs sok mondanivalójuk, pedig a fülszöveg mintha ezt ígérte volna.) És ennek kapcsán olyan egyetemesebb dolgokról is szó esik, mint a kultúra lepárlásának folyamata; az új formanyelvek elsajátításának nehézségei; a megőrzés és ezzel együtt a szűrés/felejtés fontossága; a szabadság és diktatúra egymáshoz való viszonya; vagy Francesco Totti problémás kapcsolata a villanykörtékkel.

Hát igen, elég gyakran elkalandoznak az urak, de nem baj, mert olyankor a legszórakoztatóbbak, még úgy is, hogy időnként ordas nagy baromságokat beszélnek, de szerencsére az öniróniájukat nem hagyták a több tízezer kötetes magánkönyvtárukban. (A jó édes anyukájukat!)

Szóval szerintük azon kívül, hogy minden túl gyorsan változik, és ebben igazat kell adnom nekik, rendben vannak a dolgok. Az emberek egyre többet olvasnak, vagy legalábbis egyre többet forognak könyvek körül, és a könyvvel valami olyan tökéletességet talált fel az emberiség, mint a kerék, amin még jó ideig nincs értelme változtatni.

Ezzel együtt, lehet, hogy eltűnnek majd a könyvek, mint ahogy eltűntek az agyagtáblák, a papirusztekercsek, a pergamenre írt volumenek, és a kézírásos kódexek is az évszázadok alatt. Két dolog viszont nem tűnt el: a tudás rögzítésnek igénye, és képzeletünk, szellemünk megosztásának vágya.

Hajnali láz

Gárdos Péter: Hajnali láz (OlvasóSarok, 2010)
[4 kaverna]


Aparegény.
Gárdos Péter filmrendező emlék állítása.

Gárdos Miklós 1920-ban született Hajdúnánáson. Érettségi után a Tiszántúli Független Újság című lap munkatársa lett. Lótifuti. A háborúban az orosz frontra került munkaszolgálatosként, de átszökött a szovjet hadsereghez és beállt a partizánok közé. Elfogták és deportálták. (Ez az információ valahogy kimaradt az Új életrajzi lexikon szócikkéből.) A háború után a Vöröskereszt egyik hajójával Svédországba szállították. 1946-ban tért vissza Magyarországra, és onnantól újságíróként dolgozott. Volt az Igaz Szó, a Szabadság, a Világosság, az Esti Budapest, a Magyar Nemzet és a Népszava munkatársa is. 1959-től a Magyar Rádió és Televízió külső munkatársa, 1964-től a Magyarország című hetilap főszerkesztő-helyettese volt. 1985-ben nyugdíjazták, 1998-ban hunyt el. 

Nevéhez két verseskötet (Földindulás, 1938; Szívroham, 1961), két regény (Görög hegyek között, 1951; Írás a falon, 1962), és több történelmi – politikai – publicisztikai kötet fűződik.

Ez az életrajz többször is megszakadhatott volna a háború éveiben, de nem így lett. Gárdos Miklós alig harminc kilósan túlélte a koncentrációs tábort, szinte csak azért, hogy egy svéd orvos közölje vele, a röntgenjén látható kavernák miatt hat hónap van hátra az életéből.

Miklóst nem sújtja le a hír. Nem kezd zsidó, kommunista Hans Castorp-ként bolyongani a svéd átmeneti táborban. Dehogy bolyong! Egy grandiózus és kétségbeesetten optimista ötlettől vezérelve levelet ír 117 Debrecen környékéről származó, a különböző lágerekből Svédországba kerülő lánynak. A hosszú akció célja, hogy szerelmet, feleséget találjon magának. 

És sikerül. És meggyógyul. A szerelem és az akaraterő csodája, ha patetikus akarok lenni. Ha racionális, akkor inkább a modern gyógyszereké és a svéd orvosoké. … Meg a szerelemé. 

Némely szirupos történeteket megment valami a giccsé válástól. Mondjuk az, hogy megtörtént, hogy úgy volt. Legalábbis majdnem. 

A szöveg olvastatja magát, egyszerű, filmszerű. Rövid, de találó leírásokat ad, szimultán vagyunk jelen több helyszínen, időben; ezek szépen mosódnak át egymásba. Végig olyan érzésem volt, hogy egy negyvenes években forgatott magyar filmet nézek. Olykor hatásvadász, túlzó gesztusokat használó, de élvezhető. És persze végig ott motoszkál az emberben, hogy ők az elenyésző szerencsés kivétel.

Woody Allen és a finn Philip Marlowe - Karácsony és Szilveszter körüli olvasások táviratilag II.

Stig Björkman: Beszélgetések Woody Allennel [4 csillag filmtekercs]

Ez a Woody nem a filmekből megismert neurotikus, hipochonder, erotomán egoista. (Igen, tisztában vagyok vele, hogy Alvy Singer, Zelig és a többiek kitalált figurák, de mégis ugye, az ember hajlamos...) Ez a Woody egy nagyon is rendszeres, fegyelmezett, már-már megszállott munkás, aki jó szerződésének köszönhetően akár évente forgathat egy nem túl magas költségvetésű filmet. És ez a Woody elég érdekes ember, még akkor is, ha nekem a neurotikus, hipochonder, erotomán egoista jobban tetszik.
Sajnos a könyvet elfelejtették megvágni meghúzni, és a sok ismétlődő gondolatsor némileg levon az élvezeti értékéből. Az azonban biztos, hogy nagy-nagy vágyam kerekedett ezekkel az interjúkkal felszerelkezve újra megnézni az összes filmjét. De legalább a kedvenceket.

Matti Rönkä: A határjáró [5 köteg rubel]

Kicsit megelőlegezett bizalom az ötös.

A főszereplő karaktere ugyanis egyértelműen koppintás. Magánhekus - á la Sam Spade, Philip Marlowe. Viszont bocsánatos koppintás, mert egyrészt jól sikerült, másrészt Rönkä ki-ki kacsingat a szövegből, hogy ne vegyük annyira komolyan.
Ami a szükséges pluszt adja a történethez, az a helyszín, az orosz-finn-észt határkörzet, és a közeli nagyvárosok.
Főhősünk a magánnyomozáson kívül apró szívességeket tesz tisztes orosz vállalkozóknak, humorzsák finn rendőröknek, ex-KGB-s hivatalnokoknak, és próbál nem megfulladni. Személyén keresztül beleláthatunk abba a bonyolult ökoszisztémába, amiben oroszok, finnek, inkerik, karjalaiak, észtek a tisztes polgári felszín alatt marakodnak a koncért.
Első regénynek igencsak erős, a bizalom megvan, várom a folytatást.

Hulló Angyal

William Hjortsberg: Angyalszív (Falling Angel) (Cartaphilus, 2008) fordította Varró Attila
Alan Parker: Angyalszív (Angel Heart) 1987

Hát ez érdekes tapasztalat volt az emlékezet működéséről. Elég régen láttam az Angyalszívet, és olvasás közben eleinte úgy tűnt, hogy a film szépen végigköveti az eseményeket. Csak akkor fogtam gyanút, amikor az istennek sem akartunk eljutni New Orleansba. Akkor határoztam el, hogy újra megnézem a filmet. Nos alapvetően nem más a két történet ,de sok fontos részletben eltér.
Például sehol egy New Orleans. A könyv története végig New Yorkban, azon belül is leginkább a Harlemben, játszódik, és a város nagyon is fontos szereplője a regénynek. Hemzsegnek a fényképfelvétel pontosságú, néhány sor tömörségű leírások az ötvenes évek New Yorkjáról.
A könyvbeli figurák sokkal kidolgozottabbak – ez persze nem róható fel a filmnek, ott kisebb tér és idő nyílik jellemábrázolásra. Először is a regénybeli Harry Angel sokkal lazább és keményebb, mint a Mickey Rourke által megformált figura. Nagydarab, hízásnak indult, rosszul öltözött pasas. Rövidre vágott őszülő hajjal és sűrű fekete bajusszal. ;-) Johnny Favorite alakja is jobban kibontakozik a feledés homályából, és nagyon érdekes, ahogy a nyomozás során Angelben kialakul a kép az ellenszenves bunkóról, aki ő maga. Alan Parker Lou Cyphre figurájából pedig teljesen hiányzik az a kicsinyesség, pitiáner akarnokság ami Hjortsberg szereplőjében megvan. Ja és a könyvben Harry Angel jófiú. Favoritenek voltak sötét dolgai, de Angel tiszta, a maga módján rendes ember, és nem ő követi el azokat a gyilkosságokat, amiket a filmben igen. Úgy gondolom, hogy ettől sokkal érdekesebb, csavarosabb az egész történet.
A filmben a narrációt is kiveszik Angel kezéből, illetve szájából. A könyvben végig ő kommentálja a szépen felépített cselekményt.
Szóval a könyv más és jó, még akkor is, ha Chandler utánérzés.

Abroszfej

Jasira átlagos amerikai tizenéves, csak annyiban különleges, hogy az apja, Rifat, keresztény családból származó libanoni bevándorló. (A többség szemében egyszerűen arab.) De ez nem is nagyon érdekli a lányt, mert a szülei már régen elváltak, és őt az anyja, Gail, neveli. Csakhogy van egy kis probléma. Az anya új barátja túl közel kerül Jasirához és Gail a pasit választja, Jasirát pedig száműzi Texasban élő apjához, akivel a lány normál esetben évente csak egyszer találkozik. A serdülő lány, egyedülálló apa párosítás még akkor is bajos, ha az apa megértő és rutinos, hát még akkor, ha egyik sem. Rifat hirtelen haragú, morcos, folyton szabályokat állító, hagyományokhoz ragaszkodó férfi, akinek időnként eljár a keze is. Súlyosbításnak ott van még Mr. Vuoso a szomszédban lakó tartalékos tiszt (a regény az Öböl-háború idején játszódik), akinek megtetszik a 13 éves lány - és Jasirát nem hagyja közömbösen az érdeklődés. A lány helyzetét bonyolítja, hogy az új iskolában rászállnak a többiek. Egyedül a fekete Thomas áll ki mellette, aki viszont mindkét szülő szemében szálka. A felmentő sereg egy odaköltöző fiatal házaspár személyében érkezik.

Előbb-utóbb aztán mindenki konfliktusba keveredik mindenkivel, és ahogy a történet előre halad Jasira és apja egyre nehezebben bírja ki egymást. A mindenkire féltékeny Gail megjelenése sem könnyít a lány helyzetén, aki nem akar hozzá visszaköltözni, és ebben a döntésben legalább olyan fontosak a Thomashoz, Vuosohoz és apjához fűződő ambivalens érzései, mint az anyja iránt érzett harag.Jasira törődést, gyengédséget, vigasztalást vár a szüleitől, de ezeket csak mástól kapja meg. Szeretethiányos, érzelmeinek kiszolgáltatott, irányításra vágyó serdülő, akinek nem csak a lelke, a teste is háborog. A nővé érő Jasira megtapasztalja a gyönyört és a fájdalmat is.

Az egyiptomi apától és amerikai anyától származó Alicia Erian kényes témákról ír nagyon őszintén. Háborúról, rasszizmusról, pedofiliáról, serdülőkori szexualitásról. Aki ezek után fekete-fehér figurákra számít, az kellemesen fog csalódni. Erian szereplői nagyon is árnyalt jellemek egyikük sem egyértelműen jó, vagy rossz. A könyv vicces és szomorú, örömtelei és nyomasztó egyszerre, olyan, mint kamasznak lenni. Remek volt!

(A regény megfilmesítése nem váratott sokáig magára. A filmet Érzékeny pont címen keressétek. A rendezés Alan Ball - Sírhantművek - munkája.)

Alicia Erian: Abroszfej (Palatinus, 2008)

Nem félek!(?)

Niccoló Ammaniti regényeinek gyerekek a főhősei. Gyerekek és apáik. Mióta én is apa vagyok (úgy tíz éve) sokkal érzékenyebben reagálok az ilyen történetekre. Különösen igaz ez Ammaniti regényeire. Érzelmileg nagyon igénybe vesznek ezek a szövegek, de letehetetlenek. Nem csak a lelki folyamatok pontos ábrázolása miatt, de a cselekmény izgalmai miatt is.
Mindkét regény „az isten háta mögött” játszódik, szűk térben és időben, kevés szereplővel. A szövegek egészen filmszerűek, különösen az Ahogy isten parancsolja használja ki a gyors „vágások” adta lehetőségeket. (Az Én nem félek-ből készült is filmes adaptáció – ami szintén nagyon jó.)
Cristiano Zenát (Ahogy Isten parancsolja) elhagyta az anyja. Náci és alkoholista apjával él. Kettejük viszonyát az erőszak, a kiszolgáltatottság határozza meg, de az egymásra utaltság is. Cristiano egyetlen barátja a bolond Négy Sajt, akiből egy esős, apokaliptikus éjszakán előtör az addig elfojtott agresszió. Ez az éjszaka megváltoztatja mindnyájuk sorsát, Utána már semmi nem lesz úgy, ahogy Előtte volt.
Michele (Én nem félek) még csak kilenc éves. Szüleivel és húgával él egy porfészekben. Jobb híján néhány falubeli gyerekkel tölti a nyarat, biciklivel járják a környékbeli dombokat. Egy nap Michele felfedez egy gödröt és abban egy fiúforma „valamit”. Rettenetesen megrémül és elmenekül. De nem hagyja nyugodni a kíváncsiság, a saját titok izgalma. Félelmét legyőzve visszatér a gödörhöz, és ezzel magára szabadítja a vihart.
Két regény a bizalomról, a félelemről, a szeretetről, és a gyűlöletről. Arról, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva az érzelmeinknek.

Niccoló Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja (Noran, 2008); Én nem félek (Európa, 2008)