Ehhez képest Ablonczy Balázs könyve csak érdekes, „szórakoztató” adalék a Trianont körülvevő legendákról. (az Apponyi beszéd, Clemenceau utálatos magyar menye, szabadkőműves összeesküvés, felkészületlen szakértők, stb, stb.) Valamint rövid és velős összefoglalása saját nézeteinek, amik kb. megfelelnek a mainstream történészi szemléletnek. Külön kiemelve azt, hogy Magyarország képviselőit több mint egy évig meg sem hívták a békekonferenciára, amelyen a magyar kérdés egyébként is csak ötöd-hatodrangú ügyként szerepelt.
Innentől már nem a könyvről lesz szó, hanem arról, ami eszembe
jutott olvasás közben, akit nem érdekel, lapozhat a következő
bejegyzésre. Sisakot fel!
Szóval. Eléggé idegesít engem ez a nagy-magyarországos matrica,
póló, kulcstartó, nyaklánc, övcsat, mifene áradat. Olykor szívesen
megkérdezném az ezeket viselő honfitársaimat, hogy mennyire vannak
tisztában az események hátterével, a Trianonnal kapcsolatos
faktumokkal. Tudják-e, mi történt, vagy csak az a tudat, az az érzés
van meg, hogy valami nagy-nagy igazságtalanság esett meg velünk.
A Trianonról való gondolkodás még mindig a veszteség feldolgozatlanságáról szól. Erre a társadalmi szintű gyászmunkára sem a két világháború közötti közgondolkodást meghatározó „Mindent vissza!” faékszerű egyszerűsége nem volt alkalmas, sem a Kádár-korszak hivatalos hallgatása. A rendszerváltás óta pedig – csúnyán általánosítva – a jobboldal kisajátítja Trianont, mint egy dédelgethető, és bármikor csaknem bármire felhasználható sérelmet, ami szintén lehetetlenné teszi a normális társadalmi feldolgozást.
Véleményem szerint kutatni, és beszélni róla, és tanítani fontos, de a sérelmi politikán ideje lenne túllépni, és semmiképpen nem szabadna összekapcsolni a határon túli magyarok ügyét Trianonnal.
A történelmet a győztesek írják, és a határokat is ők rajzolják. Ezeknek megváltoztatására évszázadokon keresztül csak újabb háborúkkal volt lehetőség, de én hiszem, hogy ez már nem így van. Hogy létezik a vesztesek történelme is, és hogy ezek a határok hamarosan csak papíron léteznek majd.
Ablonczy Balázs: Trianon-legendák (Jaffa, 2010)
A Trianonról való gondolkodás még mindig a veszteség feldolgozatlanságáról szól. Erre a társadalmi szintű gyászmunkára sem a két világháború közötti közgondolkodást meghatározó „Mindent vissza!” faékszerű egyszerűsége nem volt alkalmas, sem a Kádár-korszak hivatalos hallgatása. A rendszerváltás óta pedig – csúnyán általánosítva – a jobboldal kisajátítja Trianont, mint egy dédelgethető, és bármikor csaknem bármire felhasználható sérelmet, ami szintén lehetetlenné teszi a normális társadalmi feldolgozást.
Véleményem szerint kutatni, és beszélni róla, és tanítani fontos, de a sérelmi politikán ideje lenne túllépni, és semmiképpen nem szabadna összekapcsolni a határon túli magyarok ügyét Trianonnal.
A történelmet a győztesek írják, és a határokat is ők rajzolják. Ezeknek megváltoztatására évszázadokon keresztül csak újabb háborúkkal volt lehetőség, de én hiszem, hogy ez már nem így van. Hogy létezik a vesztesek történelme is, és hogy ezek a határok hamarosan csak papíron léteznek majd.
Ablonczy Balázs: Trianon-legendák (Jaffa, 2010)
