Gangsters & Gentlemen

Fotó: Cato Lein

Klas Östergren: Gengszterek (Scolar, 2010) fordította: Teplán Ágnes

(SPOILER – Aki még tervezi, hogy elolvassa a Dzsentlemeneket, az lapozzon!)

(Technikai megjegyzés: ezt a könyvet csak akkor olvasd el, ha már olvastad a Dzsentlemeneket.)

Nem volt különösebben jó, viszont nagyon érdekes volt. A Gengszterek huszonöt évvel a Gentlemen (így fogom használni, mert a magyar változat annyira idétlen) keletkezése után íródott, de a történet fonalát ott veszi fel, ahol az abbahagyta: 1979-et írunk, Klas kilátástan helyzetben tipródik egy lezárt, elfüggönyözött lakásban…

Viszont innentől minden megkérdőjeleződik, amit tudni véltünk a Gentlemen utolsó oldalán. Östergren egy laza mozdulattal zárójelbe teszi az abban leírtakat, és teljesen új megvilágításba helyezi a történetet. A Gengszterek úgy is olvasható, mint a Gentlemen keletkezéstörténete. Abban Östergren felépített egy mítoszt Henry Morgan köré, kifaragott egy hízelgő szobrot róla, ebben ledönti azt. Folyamatosan megkérdőjelezi a saját történetét, mert úgy érzi, abból éppen a lényeget hagyta ki – kénytelen volt kihagyni -, a vádiratot az önmagával, múltjával számot nem vető, képmutató és korrupt „elittel” szemben.  

Már a Gentlemen is túl soknak tűnt, ez meg sajnos reménytelenül túlírt, telezsúfolva olyan utalásokkal, amik igazából csak svédeknek értelmezhetőek. Egyszerre akar krimi, esztétikai fejtegetés, szerelmi történet és társadalomkritika lenni, és ez nem válik előnyére. Nekem úgy tűnt, hogy a hangsúly az utolsón van. Östergen paranoiás, de joggal az. Látta az önpusztítást, a rendszerrel való szembefordulást (Henry), és logikusnak tűnt neki. Legalábbis semmivel sem tűnt logikátlanabbnak, mint egy kiábrándult rendezett élet. 

Az Östergren által bemutatott társadalomban a kevesek, a gengszterek – oligarchák, katonák, politikusok – a haszon és hatalom kettős bűvöletében törnek embertársaik életére. Még akkor is, ha nem azonnal ölik meg őket. A látható és láthatatlan hatalom gyakorlói és a hatalomgyakorlás elszenvedői között „kibékíthetetlen ellentét” feszül, örökös fenyegetettség érzéssel sújtva az embereket. A paternalista, fogyasztásra épülő államnak nem állampolgárokra van szüksége, hanem alattvalókra, gondolatok nélküli emberekre, akinek élete észlelésekre és érzetekre korlátozódik. De ez biztos csak Svédországban van így.

Szóval szarban vagyunk. Rá vagyunk szögezve erre a nyomorult világra, a nyomorult vágyainkra és szenvedélyeinkre, és nincs senki, aki levegyen minket. De ha már így jártunk, legalább próbáljunk meg önmagunkkal megbékélve haldokolni.