Léggyökerek

W.G. Sebald: Kivándoroltak (Európa, 2006. Fordította: Szijj Ferenc) [4 élettérkép, de 5 irány]

Négy, korántsem eredeti, gondolat a könyv kapcsán:

Az ember nagyon szívós élőlény. Bárhová veti is a sorsa azonnal elkezd gyökereket ereszteni az új földbe, van aki mélyebbre, van, aki csak a felszínre. De a gondolatai többnyire abba az irányba mutatnak ahonnan jött, mint az állandóan egyfelől fújó szélnek kitett faágak.

A világ, a társadalom, a többi ember számtalan módon tör az elpusztításunkra. Nekünk az a feladatunk, hogy ezeket kikerüljük, hogy aztán, mintegy a szabadság legfelső fokán, magunk dönthessünk a halálunk idejéről.

Egyre többet tudunk az agy kapcsolási rajzairól, de még mindig nem tudunk szinte semmit. Az emlékezet a legkétesebb tanú. Az emlékezet egy szajha, aki mindig a kedvünket keresi.

Minden, ami egy életből megmarad, legyen az egy emberé, egy városé, egy civilizációé, csak hordalék. 

Rút pusztulás. 

Szép pusztulás.

A szexualitás nem magánügy

Anna Maria Sigmund A szexualitás nem magánügy - Szexualitás a Harmadik Birodalomba (Európa, 2011. Fordította Körber Ágnes, szakmailag ellenőrizte: Kalakán László)
[3 és fél Brünhilda]

(jegyzetek)

1. A Führer és a szexualitás 

Az első fejezet azt a problémakört járja körül, hogy az alapvetően aszexuális Hitler hogyan volt képes nők millióira hatni szexuális kisugárzásával, illetve, hogy milyen álláspontot foglalt el a házasságot illetően. 

A rendelkezésre álló bőséges források alapján úgy tűnik, Hitlert nem érdekelte a szex. Magánéletét tudatosan háttérbe szorította, szexuális élete távolról sem volt olyan nyitott könyv, mint pl. Mussolinié. A sejtelmesség hozzájárult a reménykedő nők reményeinek fenntartatásához, akiket viszont alapvetően lenézett. Tulajdonképpen az összes nőt. 

Másrészt paraszti pragmatizmussal tekintett mások szexuális szükségleteinek kielégítésére, és nem igazán érdekelte a női emancipáció. Családjában több önálló nő is volt. Tudomásul vette ezt, annak ellenére, hogy a hivatalos propaganda azt hirdette, a nő maradjon otthon és szüljön sok gyereket. A propaganda célja a kispolgárság megnyerése volt. 

Hitler szexualitással kapcsolatos megnyilatkozásaiban furcsán keveredik a paraszti pragmatikusság, a kispolgári szentimentalizmus, és a nagyvilági engedékenység – pillanatnyi hangulatának, vagy politikai céljainak megfelelően.

2. A nemzetiszocialista elit erkölcse 

Náci bulvár. Julius Streicher (a Der Stürmer kiadója és Frankföld gauleitere), Hermann Esser (újságíró, a 2 számú pártagkönyv birtokosa), Joseph Göbbels (propagandaminiszter és „zsugorított germán”), Heinrich Himmler (SS vezér és a többnejűség szószólója), és Robert Ley (a Német Munkafront vetője) viselt dolgai.

3. A meztelenség nem azonos a pucérkodással 

Röviden: meztelenség – igen, erotika – nem. Hogy hol a határ, azt majd ők megmondják, bár a nácik erkölcsi és esztétikai kérdésekben sosem foglaltak állást egyértelműen. 

Az elfajzott művészet – gyakorlatilag az összes modern irányzat – viszont szóba sem jöhet. 

A náci művészeteszmény a realista ábrázolás, megspékelve némi ókorral, 16-17. századi tájképfestészettel és germán paraszti romantikával.

4. Hitler gyermekei 

Az első világháború és azt követő válság a németség drasztikus fogyását eredményezte. (Ilyen megközelítésből némileg ironikus az élettér elmélet.) A nácik fontosnak tartották a társadalom állapotának felmérését, az összeírást. Két népszámlálást is tartottak (1933, 1939) 

Céljuk: sok gyerek, egységes és tiszta génállományból. (Eugenika – gyakorlatilag tenyésztés.) 

Azonban sem a propaganda, sem a kedvező gazdasági/adózási szabályok, sem az adminisztratív intézkedések nem növelik meg jelentősen a német nők szülés kedvét. 

A nácik elsőre meglepően, de tulajdonképpen logikusan, nagyon toleránsak a házasságon kívüli kapcsolatból születettekkel. Ellentétben mondjuk a Weimari Köztársaság jogi szabályozásával. 

Az abortuszt – az ő szemszögükből szintén logikusan – tiltották. Természetesen a fajorientált engedékenység itt is működött. 

1939-ben beindítják az eutanázia programot a fogyatékosok megsemmisítésre. Négy évvel korábban kezdődik egy majdnem ennyiszer emlegetett, viszont kevésbé dokumentált program, a Lebensborn, amit egy sor legenda vesz körül. Orgiákról, erőszakokról, gyerekkínzásokról szóló legendák. 

Ezek közül semmi sem igaz. A Lensborn az volt, ami: szülőotthon. Heinrich Himmler – igen, az a beteg állat, aki a koncentrációs táborokat megszervezte – hozta létre őket, és mindvégig aprólékos figyelemmel kísérte a működésüket. 

Az otthonokat az SS-feleségeknek, és a megesett árja lányoknak tartották fönn, akiknek névtelenséget garantáltak. Az arány kb. 50-50 % volt. A férjes asszonyok nem viselhették a jegygyűrűjüket, hogy kíméljék a lányanyák érzékenységét. (Az aprólékos fegyelem, ugye.) 

A programba később – a háború alatt – olyan nőket is bevontak, akik német katonától estek teherbe, pl. 2500 norvég nő szült valamelyik Lebensborn otthonban. Rájuk egyébként megtorlás várt volna. A megszállt területeken sorra hozták létre az otthonokat. A gyerekekről és lányanyákról a szülés után is gondoskodtak, figyelemmel kísérték az életüket. Összesen mintegy 12000 gyermek született a Lebensborn otthonokban, ami elég sok, viszont sokkal kevesebb, mint amire Himmler számított. A Lebensborn-ügyet vizsgáló szövetséges bíróság minden vádpont alól felmentette az ebben az ügyben bíróság elé kerülőket, ennek ellenére az ötvenes, de még a hatvanas-hetvenes években is vad találgatásoktól hemzsegő cikkek, könyvek, filmek jelentek meg a témáról. 

Messze ez a könyv legérdekesebb fejezete.

5. A homoszexuálisok „a nép élősködői” 

A homoszexuálisok üldözése nem a nácikkal kezdődött – és nem is ért véget velük. Mindenesetre a nácik indoka – hogy kivonják magukat a fajfenntartásból – nevetséges. Ennyi erővel az ötven fölötti gyermektelen embereket is lehetett volna büntetni. 

A Röhm-ügy kivesézése kerül még ebbe a fejezetbe, ami azt bizonyítja, hogy Hitlert akkor zavarták a környezetében lévő homoszexuálisok, amikor már nem látta politikai hasznukat. 

A leszbikusok nem zavarták a nácik érzékenységét. Sima női egzaltáltságnak tartották a dolgot. Azért a biztonság kedvéért klubjaikat és folyóirataikat betiltották.

6. Hallgatásba burkolva, szexuális felvilágosítás a Harmadik Birodalomban 

Ilyen nem volt, avagy egy fölösleges fejezet.

7. Szving és szex a „tiszta birodalomban” 

A szexuális bűncselekményekkel foglalkozó fejezet, beleértve a német nők hadifoglyokkal folytatott viszonyait is. Ezt is nyugodtan beépíthette volna valahova, inkább egy összefoglalás kellett volna a végére. 

Mondjuk egy ilyen: Nem volt a történelemben még egy olyan diktatúra, amely – a faj mindenek fölött álló fogalmát felhasználva – ennyire beavatkozott volna az emberek magánéletébe. A nyilvánvaló és borzalmas túlzásoktól ma már nem látszanak azok az intézkedések, amik segítettek megtörni a szexuális tabukat és a nők háttérbeszorítását Németországban. Igaz, ezek akkor is megtörténtek volna előbb-utóbb, ha Németország demokratikus állam marad. 

„A náci állam nem határozta meg mit ért erkölcsön, és nem is hozott ilyen értelmű rendelkezéseket. A hatóságok – gyakran a hajdani hagyományok alapján – önkényesen értelmezték az erkölcs fogalmát, és ugyanolyan önkényesen büntettek.”

Nem volt rossz könyv, bár sok új szempontot nem ad a Harmadik Birodalom megértéséhez. Igazán érdekes csak az első és negyedik fejezet volt, de ha valaki „Szexuális élet a Harmadik Birodalomban” címmel akar szakdolgozatot írni, akkor nélkülözhetetlen.

Hol a Bánátban vagyunk?

Esther Kinsky (fotó: Jeanette Abbée)

Esther Kinsky: Üdülő (Scolar, 2010), fordította: Tankó Tímea
[5 perzselőn forró nap]

Tsikosch, gulasch, schöne ungarische wirtschaft. Na nem. Szerencsére ez nincs benne. Esther Kinsky nem az üdülési prospektusokból ismeri a magyarokat.

Hogy akkor mi van? 

Klánok, nagyhangú férfiak, kövér nők, nyafogó gyerekek.

Folyóparti kocsma, víkendház-fétisizmus, bódék, buhera.

Hagymázók, szegény melósok, festői, és kevésbé festői cigányok, útszéli szépleányok.

Hullámlemez, pala, bádog.

Guberálók, roncsok, lepusztultság.

Egymáshoz karcolódó életek, a boldogság, vagy épp csak a boldogulás morzsái.

Lassúság a tompán döndülő, mindent kifakító nap alatt.

Sátántangó-hangulat, csak éppen egy puha, de nyúlós álomban.

Költői szöveg-folyó.

Magyar, de nem csak. Lehetne román vagy szerb is. És ez sem véletlen, mint ahogy semmi ebben a szövegben. Valahol a határvidéken járunk, közel a Bánáthoz, ahol évszázadok óta élnek együtt magyarok, románok, németek, szerbek, zsidók, cigányok, szlovákok, bolgárok.

Esther Kinsky angol és szláv irodalmat tanult. Angolból, oroszból és lengyelből fordított, és saját írásaival is jelentkezett, többnyire angol folyóiratokban. Az Üdülő egy hosszabb tanulmányút eredménye, amit a Robert Bosch Alapítvány támogatásával tett a magyar – román – szerb határvidéken. Hol Angliában, hol Berlinben, hol Battonyán él.

"Délután a kertjük utacskáit gereblyézik, kis álmaikat a nagy rendről kihozzák az üdülőbe a kocsijuk csomagtartójában, és itt, a part menti nyári ligetben dolgoznak rajtuk, cölöpházacskákon és rózsalugasokon, szőlővesszőkön és paradicsomnövényeken."

Drága Paula! Menj a picsába!

fotó: Sven Paustain

A regény végére sem tudtam eldönteni, hogy akkor most halálosan beleszeressek ebbe a Paulába, vagy vágjam hozzá a turmixgépet. Igen, azt az NDK kivehető ajtóst.

Mert Paula idegesítő. Amint kialakít róla egy képet magában az ember, máris tesz, vagy mond valami azzal ellentéteset. Azt mondja, szeretne átlagos lenni, de folyton lázad. Azt mondja, ő őszinte és szeretetteljes, viszont mindenki ridegnek és önzőnek látja.

Paula élete csapdahelyzetek sorozata. Mondhatnátok, hogy kié nem az, de neki tényleg kijutott a jóból.

Van egy idióta apja, akit fél és gyűlöl. A családja csak azért nem hullik atomjaira, mert az az NDK-ban nem szokás. Az első adandó alakalommal elmenekül innen, és férjhez megy egy nála sokkal idősebb férfihoz. De ez is zsákutca, a menekülés csak újabb menekülést szül, most már a házasságból.

Paula egész életében a saját útját keresi. Rendben is lenne ez így, csakhogy közben a maga érzelemmentes módján átgyalogol a körülötte vagy vele élők életén, a lányáén is. Iszonyodik minden függéstől. Szerinte a szeretetnek nem az önfeladás a lényege. Csak semmi szentimentalizmus, ha kérhetem! És semmi érzelem. 

Paula azt hiszi, hogy önmagához is kegyetlen, de valójában elérzékenyül magától, elmerül az önsajnálatban, az önsanyargatásban. Gyerekkora és félelme az emberi kapcsolatoktól undorító egoistát nevelnek belőle. 

És ezzel együtt is sajnálatraméltó, szeretnivaló. Szeretik is néhányan, de ezzel ő nem tud mit kezdeni. Annyira tudatos, hogy az már fáj. Az örökös bizonyítási vágy, a „senkire nincs szükségem” ostoba büszkesége viszont zsákutca, és azokat is elveszti, akiket szeretett a maga módján. 

Paula élete nem azért siklik ki, mert önpusztító zseni, a festészet nála inkább csak az élet pótléka. Nem is csak azért, mert egy képmutató társadalomban él, mert erről szinte tudomást sem vesz. Persze attól, hogy nem vesz róla tudomást az a világ nagyon is létezik, a kisszerűségével, a egyetemi embereivel, a hivatalos művészeivel, a nómenklatúra tagjaival, akik este egy pohár bor mellett kigúnyolják az államot, amit nappal szolgálnak. 

Nem tudom, na! Azt hiszem, ha beleszerettem volna, akkor is az lett volna a vége, hogy hozzávágom azt a kurva turmixgépet, és ráüvöltök: menj te a picsába Paula!

(Nem emlékszem olyan regényre, amit férfi írt és ennyire szétcincált egy női lelket, kivéve persze, ha Elena Ferrante mégis férfi.)

Christoph Hein: Paula Trousseau (Európa, 2010) fordította Makai Tóth Mária

Tabudöntés, tabu nélkül

Siegfried Lenz: Gyászperc (Európa, 2010) fordította Tatár Sándor

Ez a könyv egy Stella nevű lány és egy Christian nevű fiú szerelmének története, ami Stella halálával végződik. A fiú tizennyolc éves, a lány pár évvel idősebb, és a fiú angoltanára a gimnáziumban. Valahol a német tengerparton vagyunk, a huszadik század második felében. Csak, hogy lefektessük az alapokat.
Gondolom, majdnem mindenki volt szerelmes valamikor egy tanárába, feltéve, hogy nem csupa vén, rossz szagú csoroszlya vagy műfogsorát igazgató, nyálcsorgató öregember tanította. Jó, perverzek akár akkor is. De Stella szép, fiatal, és van benne valami természetes kacérság. Christian simán belezúg az utolsó nyári szünetben. Nem is lenne ebben semmi érdekes, ha az érzelmei nem találnának viszonzásra, vagy ha Stella visszafogná magát. De nem teszi. Viszony szövődik köztük, tabukat döntögető kapcsolat. Lehetne. De nem az, mert valahogy minden túl sima ebben a történetben. Stella nem úgy viselkedik, mint egy tanár, még csak nem is úgy, mint egy felnőtt nő, aki tisztában van a következményekkel. Christian pedig idősebbnek tűnik a koránál. Aki egy hullámtörő gát építésén dolgozik, azt már nem lehet legyerekezni. Két fiatal ember egymásra találása, ahol történetesen a lány az idősebb.
Mivel a viszonyuk nem kerül nyilvánosságra (csak sejtik néhányan), nem lesz botrány, veszekedés, csapkodás, öngyilkosság. Stella halála is teljesen banális: hajós baleset.
Na de hol a konfliktus, hol a dráma, hol a tabuk döntögetése?
Az ember tragédiát vár egy ilyen kezdés után, de itt csak keserűség van az egész történet beteljesületlensége miatt. Épp csak kibontakozott valami, máris félbeszakadt, az újrakezdés lehetősége nélkül.
Ez csak egy nem túl jól megírt szomorú szerelmi történet, egy öregember álma a beteljesületlen első szerelemről.
„…a szerző első szerelmi tárgyú írása.” Hát, nem baj.

A berni katasztrófa

Ez csak elvesztett labdarúgó-mérkőzés, kedves hallgatóim.
Hiába mantrázta ezt Szepesi, mindenki tudta, hogy ez nem csak egy elveszett, illetve a másik oldalon megnyert, meccs ez annál sokkal több.
Magyarországon a vereség miatti elkeseredés tüntetésekbe torkollott, és az emberek nem csak Sebes Gusztávot szidták, hanem Rákosit is. Az addig rendíthetetlennek tűnő sztálinista rezsim bekapta az első jobbegyenest. Németországban a győzelem leírhatatlan eufóriát váltott ki, az akkortájt beinduló gazdasági csodával együtt ez alapozta meg a németek új önképét, amely nagyon messze került a csalódott vesztesétől.
A mítoszteremtés már a lefújás pillanatában megkezdődött. Joachim Fest történész mondása szerint az NSZK-nak három alapító atyja volt: Konrad Adenauer a politika, Ludwig Erhard a gazdaság, és Fritz Walter a mentalitás területén. A magyarok turáni átkot és összesküvést emlegettek. Miért játszott a sérült Puskás? Miért keverte meg Sebes az összeállítást? Miért nem adta meg az angol bíró a szabályos gólunkat? Csupa megválaszolatlan kérdés. Újra előkerült a ’38-ban az olaszokkal szemben elveszett VB-döntő is, amit Mussolini rovására írtak.
A sport, a nép, és a politika mágikus háromszöge Magyarországon széthullott, Németországban összeállt. Magyarországon az Aranycsapat volt a politikai gitt, ami összekötötte egymással a hatalmat és népet, ez volt az egyetlen közös nevező. Az emberek és a hatalom gyakorlatilag bármit elnéztek a csapatnak. Közszájon forogtak a csempészési ügyek, és Puskás megtehette, hogy Farkas Mihály honvédelmi miniszter öltönyével viccelődjön. Ez az átmeneti kegyelmi állapot szűnt meg a berni döntő elvesztésével. A másik oldalon az addig lesajnált és kevés érdeklődést kiváltó német válogatottakból nemzeti hősök lettek, még akkor is, ha a döntő után következő tizennyolc meccsből tizenkettőt elvesztettek – Adenauer szerint mindig jó politikai érzékkel.
Peter Kasza jó könyvet írt. Alapos, okos, korrekt és emellett stílusos és szórakoztató is. Nem csak a döntő környéki időszakot elemzi, hanem a megvizsgálja a foci, a nép és a hatalom viszonyát a két országban egészen a harmincas évek végétől. Az elemzéseket és elméleteket jó arányban vegyíti a sztorikkal. (Például Brüll Alfréd MTK elnök történetével, aki kijavítja a Shakespeare-t hibásan idéző Mengelét.) Rávilágít a sport és a történelem megdöbbentő párhuzamaira.
Persze ha mi nyerjük az ’54-es VB-t attól még nem maradt volna el sem a magyar forradalom, sem a német gazdasági csoda, de lehet, hogy máskor, másképp, más mentális környezetben ment volna végbe. A futball nem csak a világ legnagyszerűbb játéka, hanem olyan intézmény, amely döntően befolyásolja egy közösség, akár egy egész nemzet, pszichéjét, és olykor történelmet is ír.

Peter Kasza: A berni csoda, 1954: amikor a futball történelmet ír (Alexandra, 2004) fordította Bujdosó István

Székelyudvarhely valaha Magyarország volt, de ekkor már – akárcsak egész Erdély – Romániához tartozott, viszont a kis település nyelve és kultúrája továbbra is magyar maradt. Amikor a döntő utáni napon egy színházi társulat érkezett a faluba, a színészek meglepődve tapasztalták, hogy mindenki feketébe öltözött. Megkérdezték egy nénitől, hogy ki halt meg. Senki, mondta az anyóka. Sokkal nagyobb a baj. Tegnap elvesztettük a vb-döntőt. Kérdezték, hogy ennyire szívén viseli a labdarúgást. „Dehogyis! Még életemben nem láttam focit. De ha ezt a meccset megnyertük volna… Egész Erdély újra Magyarországhoz került volna.


Az egykori német válogatott játékos (Albert Sing) időközben a Young Boys Bern csapatához igazolt edzőnek, és a Wankdorf-stadion felavatásán játszott a magyarok ellen. Az eredmény 0:9. Ezen nem is csodálkozott senki. Amin viszont Sing nagyon is elcsodálkozott, és amit soha nem felejt el az életben, hogy a magyarok egy közös vacsora után a terítéket félretolták, és a játéknak minden egyes mozzanatát, ahol az összehangoltságnak a legcsekélyebb hiánya is megmutatkozott, a sótartó és egyéb asztali kiegészítők segítségével tüzetesen kielemezték. „Egy olyan mérkőzésről nekiálltak vitatkozni, amit 9:0-ra megnyertek. Felfoghatatlan!” – mondja hüledezve Sing.

Minden tanúk legkétesebbike

Günther Grass: Hagymahántás közben (Európa, 2007) fordította Győri László

"Kézenfekvő a hasonlóág: Goethe Eckermann unszolására megírta a Költészet és valóságot. Ez a könyv az Ön Költészet és valósága?

A Költészet és valóság cím magában rejti a valóság kérdéses voltát is. A költészet a valóság kontrolljának eszköze. Ez előtt a dilemma előtt álltam én is, amikor, legyőzve ellenállásomat, úgy döntöttem, elég öreg vagyok már hozzá, hogy visszatekintsek, és könyvet írjak fiatal éveimről. Ebbe a könyvbe azonban bele kellett írnom azt is, hogy mennyire bizalmatlan vagyok tulajdon emlékezetemmel szemben. Az emlékezet hajlamos átrendezni, kicsinosítani a dolgokat, megszépíteni a valóságot, az egymással párhuzamosan zajló, de egymásnak ellentmondó eseményeket úgy rendezni, hogy azok kerek, jól elbeszélhető folyamattá álljanak össze. Le akartam írni ezeket a kétes valóságtartalmú folyamatokat, egyszersmind azt a csábítást is, amelyek ezek jelentenek. …A másik nagy kérdés az volt, hogy mettől meddig terjedjen az az időtartam, amelyet le kell írnom. Gyerekkorom végétől – a gyerekkort szinte teljesen kihagytam – harminckilenctől írtam meg, amikor a háború kitört Danzigban, és a családom életébe is beleszólt, és véget vetett a gyerekkoromnak. Leírom, hogyan nőttem fel, és hogyan formálta és deformálta a nemzetiszocializmus zárt rendszere a gondolkodásomat, hogyan hittem egészen 1945-ig a végső győzelemben, ami nem magyarázható kizárólag a butaságommal." (részlet egy interjúból)

Ez egy kivételesen jól sikerült fülszöveg, nem is nagyon kell hozzátenni semmit. Grass lehántja a hagyma és az emlékezet rétegeit és leírja, mit talál az egyes héjak alatt. Amire emlékszik. Hogy ez igaz vagy sem, nem is olyan lényeges. Nem makulátlan önéletrajzot akar írni, hanem az emlékezés anatómiáját. Az utólagos szégyent, amiatt, hogy nem tett fel kérdéseket, hogy senkinek a szájából nem hangzott el egy „miért” amikor kasub nagybátyját kivégezték a németek és a család megszakította a kapcsolatot az anyai rokonsággal, amikor mindenki szó nélkül vetette alá magát a Párt parancsainak, amikor ismerté váltak a koncentrációs táborokban elkövetett rémtettek. Őszinte – legalábbis annak látszó – emlékirat, akkor is, ha Grass szándékosan igyekszik távolságot tartani akkori önmagától. („a nevemet viselő fiú”, „fiú, aki szemmel láthatóan én voltam”)

Az emlékezés nem is igazán helytálló kifejezés ebben az esetben, ez inkább rekonstrukció, a gyermekkori (és a 20, 30, 40, 50 éves) önmaga újjáépítése. Minden emléke megkérdőjelezhető, mind mellett ott áll egy verzió. Csak kérdések vannak: mennyire lehetett tisztában a barna kaland a szennyességével, mikor morzsolódtak szét az ideálok, mikor váltak bizonyossággá a sejtések? Van-e kollektív bűnösség, és a válhattak-e a németek a háború után kollektív bűnösökből kollektív áldozatokká? A háború áldozataivá, ami a németek számára nem ért véget a fegyverletétellel?

Nehéz kérdések ezek, és időnként Grass is nehezen birkózik meg velük, ettől kissé döcögős lesz a könyv, de azért jó és fontos. Az ötvenes évekről, és művészeti tanulmányairól szóló rész viszont nyugodtan kihagyható.

(fotó: Joseph Gallus Rittenberg)

Elég biztonságos ez a fasírt?

Frank Schätzing: Hangtalan (Athenaeum, 2009) ford. Losonc Csaba

Soha nem gondoltam volna, hogy elolvasok valamit egy olyan embertől, akinek ilyen feje, és ráadásul ilyen neve van. (schätzi = kedvesecske, bogaracska, galambocska) Ehhez képest már a második könyvén vagyok túl, és nem nagyon tudok rájuk rosszat mondani. A most olvasott Hangtalan nem volt olyan lenyűgöző, mint a korábbi Raj, de egy egész jó kis politikai krimit sikerült összehozni.

Jó arányérzékkel, bár néhol kissé körülményesen megírt könyvet kapunk a pénzünkért (vagy a könyvári tagságink átnyújtásáért), a kellő alapossággal kidolgozott részletek, és az érdekes apróságok teszik élvezetessé az olvasást. Sok, a mindennapi életben is elengedhetetlen információt szerezhetünk a média, és az elnöki biztonsági szolgálat működéséről.

A szereplők is jók, és elég életszerűek ahhoz, hogy megbocsássuk a kliséket. Van egy elvtelen zsoldosunk, és egy profi terroristánk, akiben korábban buzgott a szerb nacionalizmus, ők a gonoszok. És van egy cinikus, iszákos de ettől függetlenül (vagy inkább éppen ezért) briliáns ír fizikus és író Liam, meg az őt kísérgető kiadói slepp: a bombázónak túl magas és túl sovány Kika, és az okoskodó 68-as értelmiségi Frank. Ők a jók, aki akaratuk ellenére kerülnek bele a lekvárba, de ha már ott vannak, a rendőrség szerény közreműködése mellett, jól megkeverik azt.

A cselekményről egy szót sem természetesen, legfeljebb annyit, hogy egy Clinton elleni merénylet áll a történet középpontjában (a német kiadás még 2000-ben jelent meg), de ha valakit zavar az ódon hangulat, nyugodtan helyettesítse be gondolatban Obamára.

„A nacionalizmus mindig is ilyen furcsa tekervényes módon réved a múltba. Minden nacionalista elveket valló diktátor a saját országát aktuálisan egy dicsőséges és fényes korszak árnyékaként fogja fel, és önmagát úgy, mint egyedüli személyt, aki képes visszaforgatni a történelem kerekét, és újra világosságot gyújtani a sötétben. Azt, hogy milyen is lesz majd a jövő, nem az értelem mondatta velük, hanem egy belső megérzés, amely a mitológiából táplálkozott. (…) Az eredmény a legtöbb esetben egy eltorzult vigyor, egy frankensteini szörnyszülött, melyet az önérvényesítés elviselhetetlen kényszere hajt előre, és néhány olcsó jelmondat tart össze. Egy onanizáló kisgyerek álmai a féktelen orgiáról.

A mi demokratáinkkal egy igazi jobbszárny áll szemben, amelynek egy igazán veszélyes és erőszakra hajlamos szélsőséges része is van. Azt mondanám, hogy a mi konzervatív és vallásos fundamentalistáink minden tekintetben kezet foghatnának az iszlám fundamentalistákkal. Embereket ölnek, robbantásos merényleteket követnek el abortuszt végrehajtó kórházak ellen, meglincselik a másként gondolkodókat és iszonyú pénzeket adnak ki, hogy Amerikából kiűzzék az ördögöt. Az ő szemükben Clinton egy trónbitorló, egy tragikus tévedés, aki a keresztény neveltetés ősi értékeit, a puritán erkölcsöt és a nemzeti büszkeséget sohasem sajátította el. Egy félárva Arkansasból, aki kétes családi körülmények közül került ki, akinek sosem lett volna szabad elnöki pozícióba emelkednie.”