A betyárját!

A fogadós már messziről látja a pusztán lovagló magányos férfit. Tudja, hogy ő az, csak ő lehet, a Legény, akinek még a nevét sem szabad kimondani. Így csak az ő lova lép, csak az ő puskáján csillan meg így a napfény. Mire a Legény belép az ajtón, már az asztalon várja az étel, meg egy kupa bor. Az arcokon alázatos mosoly.

A combján még ott a ló melege, az ujján a ravasz bizsergése. Egyik kezét a kupára fonja, másikat a fogadós lányának derekára. Jóízűt iszik, kipödri bajszát, cifra szűrét a sarokba hajítja, a sarokba hajítja, a sarokba hajítja…

Jaj, ne már! Valaki megkarcolta a Rózsa Sándor visszatért. Na, akkor ennyit a betyárromantikáról!

Hiába na, az ember csak meghallja ezeket a neveket: Veszelka Imre, Angyal Bandi, Vidróczki Márton, Zöld Marci, Sobri Jóska, Savanyú Jóska, na és a Macsvánszky Maxim és máris meglódul a képzelete.

Pedig a betyárokról máig élő Robin Hood-képnek nincs túl sok köze a valósághoz. Hogy miért alakult ez így? Nagyrész azért, mert már a kortárs ponyvairodalom, a pesti kávéházakban ülő firkászok legendát fabrikáltak köréjük, ami lassan elnyomta az élő szájhagyományt, a népi emlékezetet. De ludas benne a szocialista történetírás is, amely többnyire lovon száguldozó, erdőben bujkáló Marx Károlyként ábrázolta a betyárokat, holott ezek nem jótevő hősök voltak, hanem felfegyverzett, erkölcsi skrupulusok nélküli haramiák.

Válogatás nélkül raboltak, akinek volt attól elvettek. Gyilkoltak, olykor egymást is. Voltak köztük nemesi származású kalandorok, mint Angyal Bandi, nyomorgó szegénylegények, és vérengző szociopaták, mint Bajdor János. Életük többnyire bujdosás volt, olyan szállásokon, ahová csak szívességből nem esett be az eső. Kevesen tudtak kitérni a törvény elől, többnyire megfogták, és börtönbe vagy bitóra vonszolták őket, de sokan haltak meg tűzharcban, vagy lőtték meg magukat kilátástalan helyzetükben. Na tessék, csak visszalopakodik az a romantika!

Kedvemre való a téma, de nem voltam elégedett a könyvvel. Csak sorjáznak egymás után az életrajzok, de nincs semmi, ami összekapcsolja őket. Nem ad átfogó képet a betyárságról, nincsenek okok és következmények. Annyira csak a tényekhez ragaszkodik, hogy néha olyan érzésem volt, egy rendőrségi szóvivőt hallgatok.

Végül, ízelítőnek, álljon itt a leghíresebb betyár nem egészen tipikus életének vázlata:

Rózsa Sándor Röszkén született, 1813-ban. Iskolába nem járt, írni-olvasni nem tudott. Apját lólopás miatt felakasztották. (Vagy nem.) Huszonhárom éves volt, amikor először elítélték. Megszökött a börtönből. 1848-ban amnesztiát kapott Kossuth Lajostól, azzal a feltétellel, hogy csapatával harcol a szerbek ellen. Kezdetben vitézül küzdöttek, hamarosan azonban többet törődtek már a fosztogatással. Ennek ellenére nimbusza megmaradt a későbbiekben is. A császári rendőrség sokáig hiába kereste, lefogták feleségét és gyerekeit is. Végül 1857-ben került kézre, akkori bújtatója adta föl. 1859-ben halálra ítélték, de kivégezni nem merték, nem akartak mítoszt faragni belőle. Kuffsteinba szállították és „turistalátványosságként” mutogatták a mogorva betyárt. 1868-ban egyéni amnesztiával szabadult, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Ismét megfogták, ismét halálra ítélték, és ismét megkegyelmeztek neki. A szamosújvári börtönbe zárták, ahol haláig szabómesterként dolgozott.

Fejét szeszbe tették, és Pestre küldték, ahol a vizsgálat „semmilyen gonosztevőre valló antropológiai jegyet nem talált rajta”. A koponya, állítólag, még az 1940-es években is meg volt a Kórbonctani Intézetben.

Bár mindig tagadta, a periratok szerint legalább egy tucat embert gyilkolt meg.

Szentesi Zöldi László: Nagy magyar betyárkönyv (Méry Ratio, 2009)