[4 össze-vissza rohangászó betépett nyúl]
Ha nem tudnám, hogy ezt a könyvet egy komoly matematikus írta, aki ráadásul anglikán diakónus, azt hinném, hogy valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt állt.
De persze mit várhatnánk egy férfitól, aki úgy hordja a haját, mint egy nevelőnő?
Azt hiszem, alapvetően az okozza a téves elvárásokat az Alice-el kapcsolatban, hogy simán besoroljuk a gyerekkönyvek közé (köszönhetően nyilván a filmes adaptációknak is), pedig nem (csak) az. (Swift Hordómeséjét sem tesszük automatikusan a gyerek polcára, ugye.)
Először is ez a könyv elválaszthatatlan az irodalmi nonszensz brit hagyományától, ami a magyar irodalomban jobbára ismeretlen. És elválaszthatatlan az alkotótól, akit már gyerekkorában is vonzottak a rejtvények, fejtörők, szójátékok.
Carroll gyerekkori olvasási listái koraérettségről tanúskodnak. Dadogása miatt kissé zárkózott volt, a bentlakásos iskolában boldogtalan; gyenge fizikumú.
Felnőttként azt gondolta, hogy dadogása elmúlik gyerektársaságban. Ezt nem támasztják alá a rá vonatkozó visszaemlékezések, de fontos adalék a gyerekekhez fűződő ellentmondásos viszonyát tekintve.
