Túlságosan zajos magány

Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány (a Gyöngéd barbárok kötetben, Európa, 1985) ford. Varga György

Most jövök rá, hogy ezzel kellett volna kezdeni az egész blogot. Hrabal amúgy is nagy kedvenc, ez pedig az egyik legszebb szövege, egyszerre lehangoló és felemelő látomás a könyvekről, az emberi kultúráról.
A történet elbeszélője, Haňta, egy pincében dolgozik, mindenféle papírszemetet présel bálákba. A hentesbolt véres csomagolópapírjaitól, a könyvtárakból kidobált klasszikusokig minden a pincéjébe kerül. Haňta nem kapkodja el a munkát, neki minden egyes bála műalkotás, mindegyikbe kerül egy „lámpás” – egy könyv, esetleg egy festmény reprodukciója –, és amikor nem sörért szalad a közeli söntésbe, azt tervezgeti, hogy amikor nyugdíjba megy, magával viszi a présgépet is, és naponta csak egy bálát készít otthon, de azt csupa könyvekből. Lesz miből, Haňta úgy két tonna könyvet tárol a lakásában, éjszakánként attól retteg, hogy egy óvatlan mozdulattól rádől az irtózatos könyvhegy, és ő az irodalom áldozata lesz.
Haňta tanúja a Porosz Királyi Könyvtár pusztulásának, aminek könyvei nyitott tehervagonokban áznak papírmasszává, tanúja a kommunisták könyvszelektálásainak, ismeri a csatornatisztító akadémikusokat, látja a Nagy Prést, ami hamarosan fölöslegessé teszi az ő munkáját, és ezzel őt magát is. Látja, amint az öreget fölváltja a fiatal, a régi kultúrát az új kultúrálatlanság, a gondolkodó embert a robot. Dialektika, elvtársak!
És vannak itt természetesen jellegzetesen hrabali ízek és szagok. A Prága lehető legtöbb kocsmáját és városkapuját érintő „nagy szlalom” (aminek csak én legalább három megvalósított változatát ismerem), vagy Haňta szerelme, Mančinka, akinek valahogy folyton meggyűlik a baja a szarral, és Haňta bácsikája, a nyugdíjas vasutas, aki gyümölcsöskertjében vonatozik.

Gyönyörű! (őzek halála és Különös úr, mint Hrabal halálának próféciája)

„Harmincöt éve dolgozom a papírbegyűjtőben, és ez én love storym. Harmincöt éve préselek papírhulladékot és könyveket, harmincöt éve kenem magam össze betűkkel, úgyhogy hasonlatos vagyok a lexikonokhoz, melyekből ez idő alatt legalább harminc mázsát préseltem össze, korsó vagyok tehát, telve eleven és holt vízzel, elég, ha egy kicsit megbillenek, és csupa szép gondolat dől belőlem, akaratom ellenére vagyok művelt, így hát voltaképpen nem is tudom, mely gondolatok a sajátjaim, és melyeket olvastam ki valahonnan, így aztán ezalatt a harmincöt év alatt összefonódtam önmagammal és a körülöttem levő világgal, mert én, amikor olvasok, tulajdonképpen nem is olvasok, én felcsippentek egy-egy szép mondatot, és szopogatom, mint a cukorkát, mint egy kupica likőrt, addig kortyolgatom, amíg a gondolat szét nem árad bennem, mint az alkohol, s addig szívódik fel bensőmben, míg már nem csak az agyamban és a szívemben van jelen, hanem ott zakatol összes ereimben a véredények gyökeréig.

De mint ahogy egy gyárszennyezte piszkos folyóban is meg-megvillan egy szép hal teste, úgy a hulladékpapír áramában is fel-felcsillan egy értékes könyv gerince, és én egy pillanatig elvakulva másfelé nézek, majd kihalászom a könyvet, a kötényembe törlöm, kinyitom, beleszimatolok a szövegbe, aztán a homéri jóslatot követve elolvasom az első mondatot, melyen a szemem megakad, s csak ezután rakom e könyvet a többi Pazar leletem közé, egy szentképekkel bélelt dobozba, melyet valaki tévedésből az imádságoskönyvekkel együtt dobott ki. Ekkor következik az én misém, az én szertartásom: minden ilyen könyvet nemcsak, hogy elolvasok, hanem minden bálába teszek is belőlük, mert nekem minden bálát fel kell cicomáznom, mindegyikre rá kell nyomnom egyéniségem és kezem jegyét. Ez az én kínszenvedésem, hogy minden bála más legyen, naponta két órával tovább maradok a pincében, hogy összepréselhessem ezt a végtelen hulladékpapírhegyet.

Csak Sandburg verstöredékére gondoltam, hogy az emberből végül mindössze egy kis foszfor marad, ami egy doboz gyufára elég, és annyi vas, amennyiből egy kampósszöget lehetne kovácsolni, olyat, amilyenre egy felnőtt felakaszthatná magát.

Ha én megfürödnék, hát rögtön meg is betegednék, és a higiéniával nagyon óvatosan és csínján kell bánnom, mert puszta kézzel dolgozom, esténként megmosom hát a kezem, tudom én azt jól, ha egy nap többször mosnék kezet, ki is cserepesedne a tenyerem, de néha, mikor megszáll a görög szépségideál utáni vágy, megmosom az egyik lábamat, néha a nyakamat is, más héten a másik lábamat és az egyik karomat, de mikor beköszöntenek a nagy keresztény ünnepek, akkor megmosom a mellkasomat és mindkét lábamat is, de ilyenkor már előre beveszem a Sandostent, mert szénanáthát kapok, akkor is, ha kint havazik, ismerem én ezt.

Az ég nem emberséges, és a fölöttem és az alattam és a bennem zajló élet szintén nem az.„