Street Fashion Múzeum

Simonovics Ildikó: Street Fashion Múzeum (BTM, 2012)

[4 örökké visszatérő ruhadarab]

Akár hiszitek, akár nem, divatról szóló könyvet olvastam. Egy kiállítási katalógust, amely régi fotók alapján végigvezetett az utcai öltözködés változásain, a 20. század elejétől a 70-es évekig, és az egykori viseletek mellé állította a mai megfelelőit. Kimondottan érdekes volt, főleg a történeti rész, csak a nyolcvanas-kilencvenes éveket hiányoltam belőle. Talán ezek még nem múltak el eléggé, ahhoz, hogy visszatérjenek. Mondjuk a mályvaszínű, kétsoros vállalkozó-zakó a fenének se hiányzik.
A férfidivatot idéző fotókból és ismertetőkből szemezgetek. Előbbiek a fortepan, utóbbiak Simonovics Ildikó jóvoltából.

Fiatal férfi 1903-06 körül 

„A férfi rövidebb zakója testhez simul, a váll keskeny, az ujj szűk. A keménygallér és a kézelő fehér, az ingek nappal világoskékek, rózsaszín csíkosak vagy kockásak. A nyakkendő legtöbbször gyárilag előre megkötött csokor vagy kendőszerűen elrendezett plasztron, esetleg a maihoz hasonló hosszú. A mellény legtöbbször az öltöny anyagából készül, de frakkhoz fehér selyem vagy piké, amelyet gyakran szép hímzés díszít. A nadrág kevésbé bő, alja keskeny, a vágott orrú cipőig ér.” 

Kiránduló úr 1910 körül 

„Az elegáns úr keménykalapban, rejtett gombolású felöltőben, kezében sétapálcával kirándul. Az 1910-es években nappal többnyire már puhakalapot viselnek, a keménykalapot csak ünnepélyes nappali alkalmakkor, a cilindert estélyi viseletként hordják, konzervatív urak azonban még jó ideig ragaszkodnak ez utóbbihoz. Az ingeknek legombolható, kikeményített vászonból vagy viaszolt papírkartonból készült keménygallérjuk és mandzsettájuk van, amit naponta cserélnek. A hétköznapokon a hosszú nyakkendő vagy az előre megkötött plasztron az elterjedt.”

Fiatal férfi kalapban 1915–1920 körül 

„Az 1910-es években a férfiak megjelenése lazábbá, sportosabbá válik. Hajukat tarkón felborotválják és vizes kefével hátrasimítva hordják, arcuk teljesen simára borotvált. A zakók, felöltők szélesebb vállúak, vattázott mellűek, a gallér mélyebben nyitott, és egyre jobban elterjed a kétsoros gombolás. A nadrág élére vasalt és bokáig ér. Általános a félcipő, a magas szárúhoz csak a nagypapák ragaszkodnak. Újra megjelenik a filcből készült világos színű, szürke, fehér vagy sárga bokavédő, a kamásni. Az ingek keménygallérja kihajtott formájú. Nyáron még az 1930-as évekig hordják a kerek, szalmából készült girardi kalapot.” 

Úrvezető 1925-27 körül 

„Az uraknál az 1920-as években széles körben terjed az előző évtizedben új formaként jelentkező hátul öves, derékban kissé ráncolt, tweedanyagból készült sportzakó, a szintén sortoláshoz (golf, motorozás, autózás) ajánlott bricsesz, valamint a kötött darabok (pulóver, mellény, kardigán és szvetter), illetve a micisapka viselete. Ezekhez már puhagalléros ing társul.” 

Kerceréce

avagy Vándorsólyom kisasszony újratöltve avagy nézzétek, mit találtam. Ebből is lehetne regényt írni.

Képek innen: Leletek - A magyar fotográfia történetéből (Képzőművészeti Kiadó, 1983)

Ransom Riggs esete a szederbokorral

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Kossuth, 2011. Fordította: Gálvölgyi Judit)
[3 és fél kiló delikát]

– Mi a francért ugrottál be a szederbokorba? 

– Akkor éppen jó ötletnek tűnt…

Valahogy így lehetett ez a Ransom gyerek is a fényképes regényével. Akkor éppen jó ötletnek tűnt egy halom fénykép köré írni egy regényt, de szerintem nem volt jó ötlet. Többnyire eléggé erőltetetten kapcsolódik össze a szöveg képekkel. Pedig nem lenne rossz történet – semmivel sem rosszabb azoknál a Gaimaneknél, amiket olvastam – főleg ha szabadabban mozoghatna. Úgy érzem, csak fölöslegesen megkötötte a kezét a fotókkal. Én inkább két külön könyvet csináltam volna belőle, egy regényt, meg egy fotóalbumot, kétszer, háromszor ennyi képpel és képaláírásokkal. 

Egyébként meg van benne minden, ami divatos: különleges gyerekek, boszorkányok, alakváltók, kis népszerű etnográfia, kis kelta homály, stb. (Mellesleg értem én, hogy ez a trend, de azért már kissé unalmas, hogy az összes valaha élt dilinyós vénasszonyban és meghibbant fasziban valamiféle különleges kiválasztottat kellene látnom, de tudom, az én szkeptikus édesanyámat.) 

És még valami. Én ugyan nem vagyok az időhurkok szakértője, de azért szerintem van itt némi gubanc. Először is nem értem, hogy (SPOILER) miért épp a bombázás napját választják időhuroknak. Aztán, ha a hurokban a falusiak mindig ugyanazt a napot élik – ahogy erre a láthatatlan fiú feljegyzései utalnak, aki aprólékosan leírja a falu minden egyes lakójának aznapi tevékenységét, beszélgetéseiket – akkor hogy lehet, hogy az egyik huroknapon üldözőbe veszik a Jakabot? Ha meg nem mindig ugyanazt a napot élik, akkor hogy lehet, hogy a következő huroknapon nem emlékeznek az üldözésre? Na?

Who the fuck is Alice?

Lewis Carroll: Alice Csodaországban (General Press, 2007. Fordította: Kosztolányi Dezső. Szegedi Katalin rajzaival)
[4 össze-vissza rohangászó betépett nyúl]

Ha nem tudnám, hogy ezt a könyvet egy komoly matematikus írta, aki ráadásul anglikán diakónus, azt hinném, hogy valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt állt.

De persze mit várhatnánk egy férfitól, aki úgy hordja a haját, mint egy nevelőnő?

Azt hiszem, alapvetően az okozza a téves elvárásokat az Alice-el kapcsolatban, hogy simán besoroljuk a gyerekkönyvek közé (köszönhetően nyilván a filmes adaptációknak is), pedig nem (csak) az. (Swift Hordómeséjét sem tesszük automatikusan a gyerek polcára, ugye.)

Először is ez a könyv elválaszthatatlan az irodalmi nonszensz brit hagyományától, ami a magyar irodalomban jobbára ismeretlen. És elválaszthatatlan az alkotótól, akit már gyerekkorában is vonzottak a rejtvények, fejtörők, szójátékok.

Carroll gyerekkori olvasási listái koraérettségről tanúskodnak. Dadogása miatt kissé zárkózott volt, a bentlakásos iskolában boldogtalan; gyenge fizikumú. 

Felnőttként azt gondolta, hogy dadogása elmúlik gyerektársaságban. Ezt nem támasztják alá a rá vonatkozó visszaemlékezések, de fontos adalék a gyerekekhez fűződő ellentmondásos viszonyát tekintve.

Feljegyzés magamnak

Christopher Dell: Szörnyek könyve avagy A képzelet állatkertje (Corvina, 2010) Fordította: Árokszállásy Zoltán
[3 unikornison lovagló boszorkány, akiket alakváltók üldöznek]

Emlékeztető: ilyeneket akarok, ha majd kertes házam lesz:

-    Egy japán fürdőszoba takarító szörnyecske – ez akár már most is jöhet, majd ellakik a szárítógépben, úgysem használjuk semmire.
-    Egy glawackus – egy félig kutya, félig macska lény, amivel mindkét gyermekem vágyát kielégíthetném.
-    Egy squonk – bár ez megfontolandó, mert fogságban elolvad.
-    Egy jackalope – ez valami vérnyúl féleség. Magamnak.
-    Egy alkonoszty – orosz nő-madár hibrid, andalító énekkel. Hát, hmm, magamnak.
-    Néhány japán abake – ami olyan szellem, ami képes bármilyen tárgy alakját felvenni (lehet lámpa, esernyő, fűnyíró, stb.), felettébb praktikus az egész családnak.
-    Ha lesz egy kis tavam is, akkor: egy skót kelpie, ami vízi ló, de nem víziló,
-    És egy japán kappa – segít a kerti munkában, de vigyázni kell vele, mert embert eszik, ha nincs uborka – tehát legyen sok uborka.
-    Egy Káli/Durga – a kék démonvadász, hogy a biztonságunkra is ügyeljen valaki.
-    Ja, és egy sárkány, csak valami kisebb fajta.

[Több kép, mint kolbász, ami szép, viszont nem laksz jól tőle. Sokkal több szövegre lett volna szükségem, és jó lesz, ha Dell vigyáz, mert ha véletlenül farkasember vagyok, hát letépem a fejét.]

Idesereglik, ami tovatűnt

Idesereglik, ami tovatűnt: József Attila összes fényképe (PIM, 2005)
[5 elkapott pillanat]

Kedves Attila, 

- azt hiszem most, hogy már vagy huszonöt éve olvasom és szeretem a verseidet, szólíthatlak így - jó volt végiglapozni ezt az albumot. Jó volt téged látni, ahogy mosolyogsz, elkapott pillanatokban, ahogy bohóckodva pózolsz a fényképezőgépnek, vagy épp költőt játszva révedsz a távolba, de közben nagyon is tudatában vagy, hogy fényképeznek. 

Hetvenhét kép, a manapság készülő fényképmennyiség mellett elképesztően kevésnek tűnik harminckét év alatt, de ennyi maradt, és jó, hogy ennyi maradt.

Nagyobb képekért és képaláírásokért kattintsatok a vetítésre! Köszönöm.

Megyek Budára

cop. Teknős Miklós

Bächer Iván, Teknős Miklós: Megyek Budára - ÚjliPÓTkötet (Ab Ovo, 2010)
[3 kisfröccs]

Persze nem ér át Budára, mert Újlipótváros egy labirintus, ez a kötet meg az Újlipócia folytatása. Csak most más emberekről és házakról firkálgatja Bächer a – meg kell adni – kimunkált karcait. Csakhogy a probléma ugyanaz, mint az első résznél. Magamfajta másodrendű (betelepült), és helytörténet iránt fogékony újlipótvárosinak érdekesek lehetnek ezek a történetek, mások, ha olyan késői órán olvassák, mint én, alighanem elszunnyadnak rajtuk, hacsak nem spriccentik le magukat időnként a kötetben központi szereppel bíró szikvízzel.

Amit az újlipótvárosi kutyák és kutyások kulturáltságáról ír, az meg SZEMENSZEDETT HAZUGSÁG! EZ A VÁROSRÉSZ ÁLLANDÓAN TELE VAN SZARVA! Én nem tudom, Bächer mit néz gyaloglás közben, de a járdát biztos nem, pedig azt fontos lenne.

A vajszínű árnyalat

Esterházy Péter - Szebeni András: A vajszínű árnyalat (Pelikán, 1993)
[5 tüntetés]

Többnyire képek EP rövid szövegeivel. Szebeni András sajtófotói. 

Egy jó sajtófotó sokszor többet mond el egy korszakról, mint 600 oldalnyi történeti elemzés, politikai eszmefuttatás. És ezek jó fotók. 

’88 március 15-e, tűntetés a romániai falurombolások ellen, Bős-Nagymaros ellen, Nagy Imre temetés, ’89 október 23-a, az ápolónők demonstrációja, egy szovjet laktanya, a pápa látogatása… 

Aztán portrék Szentkuthy Miklósról, Wittner Máriáról, Perczel Zitáról, egy pilisborosjenői öregasszonyról, recski bányászokról… 

Képek Prágából, Berlinből, Bakuból. 

Torgyán. Csurka tüntetés Feróval, Demokratikus Charta felvonulás Hobóval. 

’89 március 15-e a Bem szobornál, Rockenbauer Zoltánnal és Csengey Dénessel. Meg ott vagyok én is csak nem látszom a képen. 

Mert ezek mind mi voltunk egykor. Mi vettünk rész ezekben az akkor (és még most is) hihetetlennek tűnő eseményekben. 

Mert mindenhol mi vagyunk, azok is mi vagyunk, akiknek kamaszosan vidám grimasz van az arcán, és azok is akik kiábrándultan bámulnak maguk elé. 

Kis ország a miénk, nekünk mindenre csak egy garnitúránk van.

Alzsíri levelek

(fotó: AFP)

Bächer Iván: Igazad van, Loncikám (Ab Ovo, 2010)
[4 hófehér bérház]

Családi történet „Alzsír”-ból.
„Anyai nagyszüleim éltek itt – kisebb megszakításokkal – 1933 és 1964 között. Gondoltam illő beleszagolni abba a légbe, amelyből eszmélő anyánk szívta be egykor az idegenség, az ’étranger’-ség, a másság, a sokféleség, a tolerancia, a gyűlölködés, az ilyen-olyan nacionalizmus, az iszlám, a katolicizmus, középkori korlátoltság és a büszke francia felvilágosodás szétválaszthatatlanul összevegyült szellemfuvallatait.”
Ezekből a beleszagolásokból – Bächer úti élményeiből – és a nagymama magánleveleiből áll össze a kötet.
A „kisebb megszakítások” is érdekesek. Bächer Iván anyai nagyszülei 1933-ban költöztek Algériába, az akkor 7 éves lányukkal. A kislány házasságon kívül született, ami még nem lett volna akkora baj, de az építész nagypapának már volt felesége, és valami vesztegetési ügybe is belekeveredett. Szóval: olaj!
Algírban a nagypapa szép egzisztenciát épített, ennek ellenére 1942-ben úgy döntöttek visszatérnek Magyarországra. (Mikor máskor, ugye?) A nagymama és a leendő Bächer anyuka haza is tért, de a nagypapa addig-addig intézte folyó ügyeit, amíg Algériát megszállták az amerikaiak. Ott ragadt, és talán nem is bánta annyira. A nagymama viszont alighanem megbánta, hogy hazajött, legkésőbb Pest ostromakor. Csak 1948-ban tudott visszamenni Algériába, de ekkor már a lánya nélkül, aki időközben férjhez ment.
Aztán 1954-ben kitört a felszabadító háború, és a nagyszülők úgy gondolták, nem maradnak olyan országban, ahol csak úgy ukmukfukk elkezdenek lövöldözni, és 1955-ben visszatelepültek a Józsefvárosba. (Megint tökéletes időzítés.) 1957-ben vissza az egész, újra egzisztenciát teremteni Algírban. De ott a „fehér emberek” élete tarthatatlanná vált, így aztán a nagyszülők 1964-ben végleg hazatértek.
A maga műfajában – mondjuk: fényképes családi anekdota :)  – jó könyv.
[ Már csak azért is érdekes volt, mert még nem jártam Algériában. Személyes Alzsír-élményem csak a hetvenes évekből van, amikor a balatoni gyerekkolóniában minden évben nyaralt két lány, akik ott éltek orvos szüleikkel. Időnként másik bolygóról jött félistennőknek tűntek. :) ]

Koszovó 1000 nap után

fotó: Thomas Sjørup

Ez a könyv elfogult, de nem rovom fel hibájául. Szinte természetes, hogy az. Egy polgárháborúban lehetetlen semlegesnek maradni. Szandelszky Béla 1998-99-ben készítette az első fotósorozatot Koszovóban, amikor az albánok elleni megtorlóhadjárat a tetőpontjára ért. Gondolom ösztönösen a pártjukra állt. Bár a kép természetesen nem fekete-fehér.

[kép: Sárba keveredő vér és cipőjüket veszetett, halott lábak.]

2002-ben tért vissza Koszovóba Trencsényi Klára újságíróval, hogy felkeresse a korábban lefényképezett embereket, ha még életben vannak. Ebből született a könyv: fotó-párok, és interjúk gyűjteménye.

[kép: Egy katona sír a parancsnoka temetésén. Beesett, borostás arc, vörös szemek. – A másik fotón mintha nem is ugyanaz a férfi lenne. A legkisebb gyermeke bölcsőjére támaszkodva ül. Ő Xhafer Kadiri.]

Ahhoz, hogy megértsük ezt a könyvet, nem árt kicsit belenézni Koszovó történetébe. Nem akarok Ádámig visszamenni, elég lesz a 12. századig. Ekkor került Koszovó először szerb fennhatóság alá. A 13. században ez volt a szerb világi és egyházi hatalom központja. Innen ered a szerbek spirituális ragaszkodása a területhez. 1455-ben teljesen török fennhatóság alá került. A muszlim fennhatóság idején az addig döntően szláv-keresztény lakosságot nagyrészt török-albán népesség váltotta föl. A 19. században itt is megjelent a nacionalizmus (az albán), de Szerbia is igényt tartott a területre. Végül az első balkán háborút (1912) követő londoni béke Koszovót Szerbiához csatolta. A második világháború alatt Albánia része lett, olasz, majd német megszállás alatt állt.

[kép: Nerxhivane Azizi az UÇK ápolónője egyenruhában, gyertyafénynél olvassa a Kosova című újságot. A másik oldalon ugyanő azokat a fényképeket nézegeti, amiket a Racak faluban lemészárolt negyvenöt albánról készített, és amik megjárták a nemzetközi bíróságot Milošević perében.]

A háború után ismét Szerbia (és Jugoszlávia) része lett Koszovó. 1963-ban autonóm státuszt kapott, amit 1974-ben kiterjesztettek, csaknem a tagköztársaságokkal egyenlő jogköröket kapott a koszovói kormányzat, de továbbra is része volt Szerbiának. A helyi és tartományi közigazgatás nagyrészt az albánok kezébe került. Erre az időszakra esik az ún. „demográfiai háború”. A magasabb születési arányszámmal bíró albán lakosság elkezdte kiszorítani a szerbeket Koszovóból. Ekkor már a lakosság 90%-át tették ki az albánok. Sokszor csillagászati összegekért felvásárolták a szerb ingatlanokat, mondhatni, hogy tudatos kiszorítás zajlott. Ennek ellenére az albánok többsége másodrendű állampolgárként érezte magát Jugoszláviában. Nem ok nélkül.

[kép: Antigona Fazliu az UÇK katonája. Egy csomó férfi előtt áll, éppen a haját igazítja, arcára ráesik a fény. A másik képen egy fejfa: Antigona Fazliu 1979-1999]

Tito halála után nem sokkal zavargások törtek ki Pristinában. Független Koszovót követeltek az albánok. A szerbek elnyomással és erőszakkal válaszoltak, ami csak megerősítette a szeparatista mozgalmat. A spirál elindult, nem volt megállás. Hatalomra kerülése után Milošević tudatosan rájátszott a szerb nacionalizmusra, tovább mérgesítve a helyzetet. 1989-ben megvonta Koszovótól az autonómiát. Többek között ezért alakult meg az UÇK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg), amely útzárakkal, rendőri és civil célpontok elleni terrorakciókkal válaszolt a szerb lépésekre. A viszontválasz a kilencvenes évek végén tetőző szerb rendőri-katonai akciók sora volt, ami már nemzetközi figyelmet irányított a térségre. Majdnem sikerült tető alá hozni egy ENSZ megállapodást, de az utolsó pillanatban a szerbek számára elfogadhatatlan feltételek kerültek bele (Appendix B), ezért meghiúsult az egyezmény. Ez után kezdte bombázni a NATO és az USA Szerbiát. Erre ENSZ felhatalmazásuk nem volt, az orosz vétó miatt, de elítélni sem tudták őket, az amerikai vétó miatt. A beavatkozás nem hozta meg a kívánt eredményeket, csak fokozódott az etnikai tisztogatás, előbb a szerbek részéről, majd a szerb csapatok kivonása után az albánokéról. A szerb lakosság nagyobb része elhagyta Koszovót.

[kép: Egy egész albán falu vonul a macedón határ felé. A gyerekeket és az öregeket hátukon viszik a férfiak. Nincs náluk semmi holmi.]

1999 júniusában ENSZ fennhatóság és NATO felügyelet alá került Koszovó, de az etnikai alapú konfliktusoknak nem sikerült véget vetni. A legrosszabb év 2004 volt. Hosszas politikai alkudozás után 2008 februárjában Koszovó kikiáltotta függetlenségét, amit még ma sem ismer el mindenki, vagy csak részben ismeri el.

[kép: Egy öt éves kislány áll a lerombolt házuk előtt. Leírhatatlan, ami a szemében van.]

Döbbenetes és megrázó könyv.

Szandelszky Béla – Trencsényi Klára: Egy elfeledett történet: Koszovó 1000 nap után (Budapest Week Publ., 2002)

Saját város

A város: örökös változás. A saját városunk: amennyit bejárunk belőle. Györe Balázs városa: a megalázottak és megszomorítottak városa. Az aluljárók népének városa.
Nem lesz emlékezetes könyv, de egy kis töprengésre jó. El lehet gondolkodni azon, hogy mit jelentünk mi egymásnak. Mi, a városlakók – városbirtokosok, hogy ne mondjam polgárok, és a kitaszítottak. Milyen alapon várunk el tapintatot a hajléktalanoktól, ha nem akarunk tudomást venni róluk?
Amikor állandó utjainkat járunk a városban, akaratlanul is ismerőseinkké válnak. Megjegyezzük az arcukat. Olyanok lesznek, mint a szomszédaink, de nem tudunk róluk semmit, igaz a szomszédainkról sem sokkal többet. És ők? Ők is ránk ismernek, tudják, kitől érdemes kérni? És a szórólaposztók, és a krisnások? (Nem létezik, hogy az a krisnás lány, aki mellett naponta többször elmegyek, nem ismer meg. Mégis mindig megpróbálkozik velem.)
A boltos, a trafikos, a pék, akinél naponta vásárolunk? A könyvtáros? Tudunk róluk valamit?
A város nagy, de hogy a sajátunk mekkora, az csak rajtunk múlik.
(A szövegeket kísérő fotók közül Valkai Réka és Somogyvári Kata munkái tetszettek.)

Györe Balázs: Hová mész, Budapest? (Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2010)

A bokák és lábszárak magasságában él itt egy ember, lenn, a hátat és derekat kellemesen melegíti az áramló levegő, ami még lentebbről, az utca szintje alól száll fölfele. Ennyire kis helyen is lehet lakni, el lehet férni egy hosszúkás és keskeny, párkányhoz hasonló részen, ekkora terület is elég olykor az élethez, itt is lehet pihenni, üldögélni, nézegetni, eszegetni, beszélgetni, olvasgatni, és takaró nélkül aludni a „padlófűtésnek” köszönhetően. Rezsi nincs.

„Bolt ürítés beszerzési áron” – olvashatók az óriási betűk egy kirakatban. Ha nem emberek, akkor üzletek ürítkeznek a közelemben. Végkiárusítás. Nadrágok, pulóverek, kabátok. Én vajon mitől szabadulok meg végleg? Mi az, amit odaadnék negyed áron? „…egy szerelem olyan édesen elrongyolódott, s a gyűrött holmi, ahelyett, hogy varázsát vesztette volna, olyan finom, fanyar és mézes-közönséges ízeket szívott magába, hogy soha nem dobhatjuk félre, semmi újért.”

Állat van bent

Ó igen, állat van bent,
és kivicsorog a számból
kihulló szavakból olykor,
kimorog a fiamra éppen,
és nem csak a magnézium
hiány
miatt van
agyamban
ez a lüktető rosszkedv.

Nézd, tényleg
egy állat van bent,
és boldogan nyihog,
néha,
és trappol,
farkát csóválja
dorombol,
ha nem futsz el előle,
ha megsimogatod.

Tudod, egy állat van bent
és szűköl, nyí,
behúzza a farkát,
összegömbölyödik,
úgy fújtat,
és én is bújnék ágy alá,
rejtőznék szekrénybe,
csak meg ne lásson,
aki most láthat,
meg ne halljon,
aki most hallhat,
mert akkor végem van.

Ó igen, egy állat van bent
és tombol,
rúg, harap, karmol,
zabál odabent,
érzem ahogy
hátamon kiüt
a durva szőre,
és lassan
felborzolódik.

(Amiről ez eszembe jutott: 
Krasznahorkai László - Max Neumann: Állatvanbent (Magvető, 2010) 

Kentaurok márpedig vannak

Vagy legalább voltak. Ezt bizonyítja Csányi Vilmos elismert etológus tanulmánya.
A mű végigvezeti olvasóját a kentaurok anatómiáján, ökológiáján át, a veleszületett és társas viselkedési formákon keresztül egészen a kentaurok művészetéig, kultúrájáig. Út közben olyan érdekes kérdéseket érintve, mint a rágógyomor, a kék lófüge hatása a kentaurok nemi életére, vagy a horkális logika.
Gyönyörűen kivitelezett nagyszerű blöff!

"A kentaur, a lófüge és a lófügefurdancs szimbiózisa

A kentaur-lófüge-darázs szaporodási mechanizmus jól összehangolt együttes populációszabályozási rendszert alkot, amelynek eredményeképpen a három faj teljesen stabil populációkat alkot, és nem fordulhat elő, hogy bármelyik túlszaporodik. A kentaurok szaporodása tehát teljes egészében életterük ökológiai lehetőségeinek van alárendelve. A kentaurok elősegítik a lófüge csírázását és fejlődését, amely egyetlen táplálékuk, a lófügedarázs pedig mindkét faj szaporodását befolyásolja és maga is a lófügét fogyasztja.
Még nem teljesen ismert a mechanizmus, de a nőstény darazsak valamiképpen érzékelik, ha a kentaurpopuláció létszáma nagyon alacsony, mert ilyenkor, bár még nagy mennyiségű spermium is lehet a spermatartó kamráikban, mégis szűzpetéket raknak; így a hímek is megjelennek, serkentik a kék gyümölcs érését, és megindul a kentaurok szaporodása. Az egyik feltételezés szerint a fiatal kentaurok letördelik és megeszik a lófüge új oldalrügyeit, s ezzel gátolják az ágak bokrosodását. Ilyenkor a lófügeágak hosszúra növekednek, és a virágok kissé távolabb kerülnek egymástól, Ha kevés vagy nincsen fiatal kentaur, a „metszés” elmarad, és a bokrosabb ágakon a virágok közelebb kerülnek egymáshoz. Ez lehet a szükséges jel a nősténydarazsak számára a szűzpeték lerakására. A szűzpeték elősegítik a kék gyümölcsök megjelenését, amelyek hormontartalmukkal kiváltják a kentaurok szaporodási kedvét, de ehhez az is szükséges, hogy a kék gyümölcsök érésére elegendő idő legyen, és a kék szín megjelenése előtt ne fogyasszák el azokat a kentaurok. Ha sok a kentaur, hiába raknak a nőstények szűzpetéket, a fokozott táplálékszükséglet arra kényszeríti a kentaurokat, hogy még sárgászöld állapotban elfogyasszák a gyümölcsöt, így a hím lófügefurdancsok megjelenése késik. Ha már minden nősténydarázs csak szűzpetéket rak, mert a hímek tartós hiánya miatt a spermatartalékok elfogytak, akkor egyre nő a valószínűsége a kék gyümölcs megjelenésének valamilyen elhagyatott, a kentaurok által ritkábban látogatott helyen élő lófügén, és így a hím furdancsok újra kialakulhatnak. Egyetlen kék gyümölcsben is elegendő szűzpete van ahhoz, hogy a belőlük kikelő hímek, akár az egész nősténypopulációt megtermékenyítsék. Lényeges visszacsatolási köre a szabályozásnak a kék gyümölcs hatása és a kentaurok életkora közötti kapcsolat. Akár egyetlen v’ag!ra elfogyasztása is megfelelően aktivál és párosodásra késztet egy fiatal, 4-12 éves hím kentaurt. Ha ez a korosztály valamiért kis létszámú, vagy hiányzik, akkor az idősebb hímek is aktiválódnak – akár 80 éves korukban is –, de ehhez tetemes mennyiséget kell a kék gyümölcsből elfogyasztaniuk.
Bő lófügetermés növeli a kék gyümölcs megjelenésének valószínűségét, és ezzel és ezzel serkenti a kentaurok szaporodását. Ha gyorsan fogy a lófüge, mert sárgászölden megeszik, a szaporodási ciklus kitolódik. A lófüge kentaurok nélkül nem tud szaporodni, de a fügefurdancs nélkül sem. A kentaur a furdancsok nélkül nem tudja csírázásra késztetni a magot. Tehát mindhárom faj élete a másik kettő létezésének függvénye."

Csányi Vilmos - Makovecz Benjamin A kentaur természetrajza (Helikon, 2000)

Mindenütt hódit

Mindenütt hódit. reklám a Nagy Háborúban, 1914-1918 (MKVM, 2009) 

„MINUTA tea kivonat teljesen kész, cukor és rummal. Tábori csomagolásban is, mindenütt kapható.”
„SZANITÉC tetűpor. Legjobb óvszer kiütéses tífusz ellen. Kapható minden patikában és drogáriában. Tábori csomag (csak címet kell ráírni) 1 korona.”
„Mondd, mennyit jegyeztél a hadikölcsönre fölösleges pénzedből és megmondom, szereted-e hazádat.”
„Az elesett hősök özvegyei és árvái és a háború rokkantjai javára megalkotjuk a Nemzeti Áldozatkészség Szobrát. A szobor favázát a magyar nemzet borítja be az áldozatkészség fémpikkelyeivel. Váltsuk meg mindannyian legalább 2 koronával a nevünkkel ellátott fémpikkelyt a  Nemzeti Áldozatkészség Szobra végrehajtó bizottságánál: Budapest Képviselőház. Telefon: 46-99.”
„Imádkozik a király. Őfelsége I. Ferenc József legmagasabb hozzájárulásával és elismerésével készült filmdráma, 4 felvonásban, kizárólagos joggal, a Mozgóképotthonban.”
„Eredeti filmfelvételek az összes harcterekről, repülőinkről, és tengerészetünkről! Előadhatók családi körben, iskolákban, egyletekben, stb. stb. Tanulságos és nevelő hatású ifjúságunkra nézve, maradandó, élő bizonyítékai a mai nagy és nehéz időknek.”
„HŐSÖK SÖRE. A legnemesebb nyersanyagokból saját módszerünk szerint készült ezen Idénysörünk első megjelenése összeesik a világháború idejével, melynek történetébe lángoló betűkkel írták be a magyar nevet a mi hős katonáink. (…) Vitéz katonáinkra gondoltunk mi is, amikor ezen gyártmányunknak ezt a nevet adtuk Hősök Söre. Fővárosi Serfőző R.t. Kőbányán”
„Hazafiúi szükségleti és megemlékezési ékszertárgyak domború kivitelben. (…) J.és A. Zirner ékszerészek, órás és hadióra szállítok.”
„HADSEREGÜNKNEK FÉM KELL! Hadifémek beváltása tiszta nikkel, vörösréz, sárgaréz sürgősen kell a tölténygyártáshoz. A beváltás hatóságilag megállapított árakon készpénz fizetés ellenében történik.”
„Réz mozsarait rekvirálni fogják! Gondoskodjék már most megfelelő higiénikus mozsarakról. Legszebb háborús emlék!”
„Az Unicum gyomorerősítő likőrt a háború alatt a hadsereg részére lapos palackokban is forgalomba hozták Zwack J. és Társai cs. és kir. udvari szállítók, likőrgyárosok.”
„PANAX PASTA. Láb és általában a test izzadása ellen. Valamennyi állam hadseregénél használják a Panax Pastát.”
„Nagy öröme a katonának, ha csomagot kap hazulról, de még nagyobb az öröme, ha DIANA sósborszesz is van benne, amit belsőleg-külsőleg egyaránt eredménnyel használhat minden bajnál.”
„Auguszta Hajó. A Nemzet Háza rokkant katonák otthona javára. Sétahajózás a Dunán.”
„Rokkant és lábadozó katonák műhelyeiben készülnek a legmegfelelőbb karácsonyi ajándékok. Gyermekjátékok, dísztárgyak.”
„LÖVÉSZÁROK a Pasaréten. Megtekinthető egész napon át. Megnyílik augusztus első napjaiban!”
„Megjelent! MAGYAR HŐSÖK. A Pesti Napló új ajándék albuma előfizetőinek.”
„Mozgatható emberi műszemek. Készítő: Hatschek Béla Bpest, VII., Munkás-utca 4. fldsz. 2.”
„Készüljön fel az általános békére, hirdessen tehát Az Üzletben.”

Nézd, Prága!

fotó: Jozef Sudek

Nézd, Prága! (Eri, 2009) szerkesztette: Csémy Tamás és Simkó György

Nem voltam teljesen megelégedve ezzel a kötettel, elég vegyes volt az írások színvonala. De az is lehet, hogy én voltam a hibás. Nem kellett volna egyhuzamban elolvasni, mert négyszáz oldal kispróza még az arany Prágáról is sok.
Mondom, elegyes volt, voltak nagyon jó írások is, voltak kihagyhatóak is, voltak „húzónevek” és voltak számomra tök ismeretlen vagy alig ismert szerzők is. Jó lett volna mindenkiről egy pár soros életrajz, mert ahhoz túl lusta vagyok, hogy mindenkinek utánanézzek.
Ami a legérdekesebb volt az egészben – és ez mégiscsak indokolja az egyhuzamban olvasást – az a magyarok Prága-képének változása. Míg állt a Monarchia, addig Prága, és egyben a cseh nemzet volt a legfőbb rivális a Bécs kegyeiért zajló hajszában, és ez még azoknak az írásaiból is kiolvasható, akik rajonganak a városért. Aztán a ’20-as, 30-as években a magyar Prága egyrészt a csóró szlovenszkói diákokat jelentett, másrészt csóró és ráadásul kommunista emigránsokat, akiknek a város menedék is, ellenség is. Az 50-es években a baráti Csehszlovákia fővárosa az elérhető és elérni érdemes utazási lehetőségek egyike volt, ’68 után a szabadság és ellenállás új jelképe lett. Ez a kép tulajdonképpen a rendszerváltások után is megmaradt, kiegészülve a turistaipar és a sörzarándoklatok Prágájával.
Szóval azt ajánlom, hogy olvassátok egyben, vagy részenként. Plusz pont jár a kitűnő szerkesztésért és az archív fotókért.

Izraeli riportok

Irwin Shaw – Robert Capa: Izraeli riportok (Park, 2009) fordította: Résch Éva

„A címlapon látható férfi, Joshua Friedman egy Kárpát-medencei faluban született. 1941 és 1945 között az auschwitzi koncentrációs tábor foglya volt, ahol felesége és öt gyermeke a gázkamrák áldozata lett. Friedman a háború után Izraelben, egy szövetkezeti faluban, mosávban telepedett le.”
Már ezzel a képaláírással és a címlapfotóval sok mindent elmondtam a könyvről.
Show és Capa véletlenül találkoztak Izraelben 1949-ben, nem előre megbeszélt munka volt, mint az Orosz napló esetében. Külön dolgoztak, és csak akkor jöttek rá, mennyire hasonlóan láttak mindent, amikor közösen megnézték az eredményt. A kötetben szereplő írások újságcikknek készületek, meg is jelentek a New Yorkerben és a Holiday magazinban.
Capa képeiben úgy el lehet merülni, mint a Földközi-tengerben, Shaw írásai pedig, a fülszöveg ígérete szerint, tömör, személyes, őszinte és mély írások. Valóban. Az meg, hogy néha elragadja őket a lelkesedés megbocsátható. Mégiscsak annak tanúi, hogy egy csaknem kiirtott nép teremt magának új hazát, és ilyesmit nem lát gyakran az ember, még akkor sem, ha Robert Capa.
Show és Capa elkalauzolnak minket az első tel-avivi Függetlenség Napjára, ahol „A nép, amely vajmi kevés tapasztalattal rendelkezett győzelmi díszszemlékkel kapcsolatban, és amely legalább egy tucat országban világéletében meglehetős rossz viszonyban állt a rendőrséggel, nem volt hajlandó visszafogottan ünnepelni a legszebb ünnepnapját.” És ez rávilágít az ország legnagyobb bajára, hogy hiába nyerte meg a háborút, még meg kell nyernie a békét.
Jeruzsálembe, ami Tel-Avivtól eltérően ősi, diszkrét, visszafogott, de egy kicsit kiábrándult, keserű és álmos is. Ahol a népek és vallások együttélése, ha nem is zavartalan, de megoldott.
Galileába, ahol az arab földművesek zavartalanul élhetik addigi életüket, és ahova Haifán keresztül a legtöbb bevándorló érkezik. 
A tagadhatatlan lelkesedéstől függetlenül objektív írások ezek, Shaw nem hallgatja el fenntartásait, nem fényezi fölöslegesen a valóságot. Leírja azt a tanácstalanságot, amit a havonta érkező 30 000 bevándorló okoz. A sok különböző nyelv, kulturális háttér, életszínvonal, politikai meggyőződés okozta villongásokat. Az olykor embertelen körülmények között végzett munkát, a nőhiányt, az arroganciát, a túlzott önbizalmat. Az arabokkal szembeni méltánytalanságokat.
A Show által bemutatott Izrael nem a monoteista vallások szent és ősi földje, hanem egy nyers, energikus, faragatlan és reménységgel teli ország.

Izraelben egy állam született meg hatmillió zsidó lemészárlásából és egy kicsiny, gyatrán felfegyverzett, elégtelenül felkészített hadsereg kétségbeesett erőfeszítéséből. Itt a tragédia meg a hősiesség közhelynek számít, ezekről is szárazon, rutinszerűen beszélnek. Itt mindenki fél órával úszta meg a gázkamrát, mindenki aknák becsapódását hallgatta napokig az ablaka mögül. A németek európai pogromja úgyszólván minden újonnan érkezett családtól megszedte a maga áldozatát. Az itteni fiatal férfiak már sráckorukban különös csatákat vívtak a sivatagban meg az arab falvak vályogfalai mögött, később pedig a Brit Hadsereg Zsidó Brigádjának tagjaiként olasz folyókon keltek át tüzérségi zárótűzben. A halál ott ül minden asztal mellett a kávéházakban, és beleszól minden beszélgetésbe. Van valami türelmetlenség e fájdalommal teli múlttal szemben, a történetet már túl sokan és túl sokszor mondták el, a részletek pedig alig változnak. Az alatta meghúzódó idegfeszültség, amely az erőszak közelségében eltöltött évek hozadéka, csak a szélsőséges megnyilvánulásokban, a túláradó energiában és a nem túl udvarias fiatalos lármában érhető tetten. (39. old.)

Szexet, de sokat!

Az erotika képes története: A szexualitás ábrázolása kétezer év művészetében (Alexandra, 2009)


A szex része a mindennapjainknak - ha szerencsénk van. Ha máshogy nem is az agyunk révén, ami egy hatalmas erogén zóna. A szexszel és a nemiséggel kapcsolatos művészet egyidős az emberiséggel. A szexualitás valamilyen szabályozása pedig egyidős az embercsoportokon belüli kapcsolatok szabályozásával. Minden társadalom szabályozza a szexualitást és az arról folyó diskurzust, a kérdés csak az, mennyire. Európának, a zsidó-keresztény kultúrájával, egyszerűen nem volt szerencséje. Egyes keleti társadalmakban sokkal lazább ez a szabályozás.
Ez az antológia a szexualitással foglakozó művészetet igyekszik bemutatni, nagyjából a XX. század közepéig született irodalmi alkotások – memoárok, regények, versek –, és képzőművészeti munkák – festmények, rajzok, fotók, szobrok – segítségével. A felhozatal széles, Auden andalító versétől, és a Willendorfi Vénusztól egészen a pornográfia határát súroló szövegekig és képekig. Az előszóban azt ígérik a szerkesztők, hogy a világ minden tájáról válogattak, de a szövegek – a keletieken kívül  – nagyrészt angol és francia nyelvterületről  származnak. A képek merítése már szélesebb, itt több olasz, német, osztrák, indiai és japán alkotóval is találkozhatunk.
Sok az ismeretlen művésztől származó részlet és kép. Az erotikus művészet egy nagy útvesztő. Sokan rejtőznek álnév mögé, vagy burkolóznak teljes névtelenségbe, hiszen ezeknek a munkáknak a nagy része megjelenésekor tilalmasnak számított. A határokat feszegető művészek, ha nevüket adták az alkotásaikhoz, vállalták a megtorlás kockázatát. A művek összegyűjtése sem egyszerű. Sok erotikus munka porosodik könyvtárak, múzeumok raktáraiban, illetve sok van magángyűjtők tulajdonában. Ennek ellenére egy igencsak színvonalas antológiát sikerült összeállítani. Megjegyezném azonban, hogy ez nem irodalmi antológia, hanem egy erotikus könyv. A szövegek kiválasztásánál nem az irodalmi színvonal volt az elsődleges szempont. A kötet szerkesztői nem dobják a gyeplőt a lovak közé, hanem elég jól sikerült összekötő szövegekkel próbálják eligazítani az olvasót a szexnek és ábrázolásának történetében, ennek ellenére azt ajánlom, hogy egyszerre csak egy-két fejezetet olvass el, hogy ne legyen túl tömény.
Szép lett a könyv. Jó minőségűek az illusztrációk, szép a nyomdai munka is. Gondolom, a költségek és az ár kordában tartása miatt lett viszonylag kis alakú és puhafedelű, de valami nagyobb és keményebb jobb lett volna.
Ha a kezedbe kerül, légy szíves nézd meg a 45. oldalt. Szerinted is Adolf Hitler nyal azon a képen?

Bevándorló Budapest

Bevándorló Budapest (szerk. Kováts András és Rónai Gergely, Menedék Egyesület, 2009)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én szeretek sokszínű városban élni. Az ismerőseim között viszonylag sok bevándorló van. Gyerekeim osztálytársai között akad félig angol, cseh, spanyol, kínai, izraeli, de még új-zélandi is.
Ma az 1,7 millió budapestiből kb. ötvenezer a külföldi és még egyszer ennyien szereztek már állampolgárságot. Hogy ez sok, vagy kevés, ki-ki döntse el maga. Biztosan sok olyan európai város van, ahol ennél jóval magasabb az arányuk, de az is biztos, hogy ez a százezer ember rajta hagyja a nyomát a város külsején és életén.
Nincs olyan, hogy A Bevándorló. Ahányan vannak, annyi félék. Vannak, aki már évtizedek óta itt élnek, vannak akik csak pár hónapja, és nem is akarnak maradni. Egyesek tanulni jöttek, mások dolgozni. Van, aki a befektetései miatt él itt, van, aki a szerelme miatt, és olyan is van jócskán, akinek menekülnie kellett. Vannak köztük szegények és gazdagok, ismertek és ismeretlenek. Vannak, aki ápolják a kapcsolatot az anyaországgal, és olyanok is vannak, akik nem tudják, vagy nem is akarják. Talán csak egy dolog közös bennük, hogy vándorok, akik egyszerre állnak két világ határán, és egyikbe sincs bejárásuk.
Budapest egyszer inkább, máskor kevésbé, de mindig is kozmopolita és asszimiláló város volt. Még akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik.
A kötetben tíz, az EU-n kívüli országokból érkezett, bevándorló közösséget mutatnak be írók, és fotósok. Az írások között akad a novella és publicisztika, vannak jók és kevésbé sikerültek. Nekem úgy tűnik, mindegyik személyes élményből, beszélgetésből született. A fotók jórész életképek, a közösség vagy az egyén életének jellemző pillanatait igyekeznek megörökíteni. Szép és érdekes kötetet hoztak össze a szerkesztők, egy bajom volt vele, hogy kényelmetlen volt olvasni. Vagy más méretben kellett volna nyomtatni, vagy kemény kötéssel kiadni.
Lássuk a tartalmat, írókat és fotósokat: (Aki csak a tanulságra kíváncsi, itt ugorhat.)
Latin-amerikaiak: 28 ország 380 polgára, ebből következően nem egységes szubkultúra.  Dragomán György jó novellája, és Szilágyi Stefánia képei.
Afrikaiak, igen így egyben,: 43 ország 420 polgára, ebből csaknem kétszáz nigériai. Lángh Júlia, a magyar Karen Blixen, és Hernád Géza. Az írás leginkább arra kihegyezve, milyen lehetett „félvérként” felnőni a 70-es, 80-as években.
Szerbek: kaja és zene. Kb. 2400 szerb állampolgár, ebből sok vajdasági magyar. Persze szerbek már évszázadok óta élnek Pesten. Gerlóczy „a lufi” Márton, és Járdány Bence.
Perzsák: a legfiatalabb bevándorló közösség, kb. hétszázan. Szabó T. Anna szép írása, és Kóczán Gábor képei.
Törökök és kurdok: igen, ők is egyben. Állítólag a diaszpórában némileg elcsitulnak az etnikai ellentétek. Kb. ezren, többségük 20-40 év közötti férfi. Kebab! Kiss Judit Ágnes jó novellája, és ismét Hernád Géza.
Vietnámiak: a 80-as években érkező diákok korszakától folyamatosan jelen vannak. Manapság csak háromszázan. Csikós Zsolt írása és Rónai Gergely fotói. Az egész könyv legjobban átgondolt és koncepcióba helyezett páros alkotása.
Mongolok: nagyjából ötszázan. Az egyetlen olyan közösség, ahol több a nő, főleg varrónők. Matkovich Ilona és Járdány Bence.
Arabok: nem csak pénzváltók, heterogén közösség, sok értelmiségivel. Hozzávetőleg ezernégyszáz ember, sok országból, de összekapcsolja őket a közös nyelvi és vallási-kulturális háttér. Tóth Krisztina szép novellája, és Kóczán Gábor képei.
Oroszok: úgy ezerötszázan. A legmagasabb átlagéletkorú közösség, sok vegyes házassággal. Podmaniczky Szilárd a tőle megszokott színvonalon, és Fekete András.
És a kínaiak: a legnépesebb közösség, bár ma csak mintegy nyolcezren élnek Budapesten, szemben a 90-es évek eleji negyvenezerrel. Vágvölgyi B. András személyes élményeken alapuló írása, remek címmel (Kínaiak-szindróma), és Rónai Gergely fotói.
Mindegyik történetnek megvan a maga tanulsága. Leginkább az, hogy Magyarország elég elviselhető hely, de húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt toleránsabbak és befogadóbbak voltunk. És ez elég szomorú.
Idegennek lenni akkor is rossz, amikor jó. Ne nehezítsük meg!

Hazafutás

Kornis Mihály: Nekem az ég: hazafutás (regény, képekkel) (Pesti Kalligram, 2009)

Egy elfojtott, eltitkolt gyermekkori élmény felidézése ez a könyv. Egy pesti kisfiú száműzetése, akit beteg tüdeje – vagy ki tudja, mi, az ötvenes évek szűk levegőjét szívja be mindenki – miatt visznek falura. Az emlékezés szaggatott hányásként buggyan elő az idős férfiból, akar is jönni, meg nem is.
A fiú érthetetlen büntetésként éli meg az örökkévalóságnak tűnő néhány napot. Elveszti önazonosságát, az eddigi pesti, védett-szülős énje helyét egy új én foglalja el. Egy olyan én akiről lefoszlik a szelídség és az ártatlanság. A keservek mellett azonban vannak izgalmas élmények is, a teljesen új környezet és életmód, a szexualitás felfedezése (in concreto: pina), a szökés egy nagyobb fiúval.
A szökés, a megtalálás és a hazatérés után helyreáll az egység a szüleivel, de ez az egység már nem lehet teljes, lesz már egy titka, lesz már takargatnivalója, élete első elhallgatása.
Jó regény, olvassátok!

Orosz napló

John Steinbeck – Robert Capa: Orosz napló (Park, 2009) ford. Lukács Laura

"Willy letette elénk a pultra a két halványzöld Suissesse-t, mi pedig arról kezdtünk beszélgetni, vajon maradt-e még valami, amit egy becsületes, szabadelvű ember csinálhat ebben a világban. A lapokban mindennap rengeteget írtak Oroszországról. Hogy mit forgat a fejében Sztálin, mit tervez az orosz vezérkar, milyen a csapatfelállás, miféle kísérletek folynak atomfegyverekkel meg irányított rakétákkal, és mindezt olyanok írták, akik sosem jártak ott, és kétes forrásokból merítettek. Megállapítottuk ugyanakkor, hogy bizonyos dolgokat senki sem ír meg Oroszországról, márpedig minket éppen ezek a dolgok érdekelnek a legjobban. Hogyan öltözködnek ott az emberek? Mit esznek vacsorára? Szoktak-e mulatni? Milyen ételeik vannak? Hogyan szeretkeznek és hogyan halnak meg? Miről beszélgetnek? Szoktak-e táncolni, énekelni, játszani? Járnak-e iskolába ott a gyerekek? Úgy éreztük, érdekes lenne mindezt megtudni, lefényképezni, írni róla. Persze náluk is fontos a politika, akárcsak nálunk, de létezni kell annak a bizonyos ’nagy másik oldalnak’, akárcsak ideát. Kell, hogy legyen magánélete is az orosz embereknek, s erről azért nem olvashatunk, mert senki sem ír róla és senki sem fényképezi le. "
Erről szól az Orosz napló, Steinbeck és Capa közös utazásának végeredménye. 1947-ben jártak a Szovjetunióban, amikor még élt egyfajta jogos és kölcsönös csodálat a két nemzet katonai teljesítménye miatt, de a politika és a sajtó már kezdett szarvakat és farkat rajzolni a másikra. Persze az ő útjukat is a Potemkin Utazási Iroda szervezete, mint minden külföldiét, mégis több helyre eljuthattak, mint a hivatalosan akkreditált külföldi tudósítók, akik gyakorlatilag nem hagyhatták el Moszkvát. Steinbeckék jártak Moszkvában, Kijevben, Sztálingrádban, Tbilisziben, és néhány faluban is. A hatalmas országban hatalmas különbségeket találtak. Össze sem lehet hasonlítani a porig rombolt Sztálingrádot, ahol az emberek nagy része még 1947-ben is pincékben élt, mert nem volt elég lakás, a Fekete-tenger vidékével, ahová nem ért el front.
Nagyrész sikerült elkerülniük a hivatalos találkozókat és egyszerű emberekkel beszélgettek, őket kérdezgették mindennapjaikról, azok meg Steinbecket az amerikai életről. Nem igazán értették egymást, egészen más fogalmi rendszerben gondolkoztak. Gondoljunk csak bele, mekkora különbség volt a két ország politikai berendezkedése, társadalma, életszínvonala között!
Steinbeck feljegyzései szándékosan „felszínesek”, csak a benyomásait rögzíti – jókat, rosszakat egyaránt – nem akar következtetéseket levonni, és főleg nem akar politikai elemzésekbe bocsátkozni. Szenvtelen stílusa, fanyar humora nagyon szórakoztató, tele van a könyv jobbnál jobb epizódokkal. Capa képei pedig egyszerűségükben és mindennapiságukban zseniálisak. Nem keres különleges beállításokat, mentes minden hatásvadászattól.
Az úti élményeken kívül a két utazó egymásnak kiosztott fricskái teszik nagyon élvezetessé az írást. Steinbeck folyamatosan kóstolgatja Capát. Capa laza, ez már a Kissé elmosódva című könyvéből is kiderült, kivéve, ha a negatívjairól vagy a felszereléséről van szó, mert akkor nyűgös. Most az is kiderül, hogy előszeretettel vesz kölcsön könyvet bárkitől, és ha fürdőszobát talál, vízidisznóvá változik. Ő sem marad adós, egy rövid bejegyzésben értekezik Steinbeck alkoholfogyasztási szokásairól.
Kapunk még egy alapos utószót, és persze Capa fotóit, 70 darabot.
Mindenképp!

Akadt benne Tücsök is.