A vágy árnyéka

Szaigjó szerzetes - Villányi G. András: Tükröződések (Scolar, 2011) [3 és fél lehulló cseresznyevirág]

Szató Norikijo 1118-ban született, tehetős, de nem igazán befolyásos szamuráj családban. Amikor elérte a felnőtt kort a visszavonult császár testőrségének tagja lett. Majd 23 éves korában a, ha nem is fényűző, de kényelmes, világi pályafutás helyett a szerzetesi életet választotta. Miért tette ezt? Több változat is része a legendáriumnak: rájött, hogy minden látszat; nem tudott beilleszkedni a testőrség (homoszexuális) hierarchiájába; szerelmes lett egy császári ágyasba. Nem lehet biztosan tudni, a lényeg az, hogy felvette a Szaigjó nevet  és vándorlásra adta a fejét.

A vándorszerzetes a kor emblematikus figurája volt. A megvilágosodást kereső ember, aki a szerzetesség mellett gyakran esztéta és művész is. Egy zenitjén túl lévő, pusztuló kor gyermeke, amely meghatározza a benne élők tudatát. Költészetében nagyon erős az elmúlás, a pusztulás érzete. 

Sok más városi entellektüel választott ezt az utat, sokan csatlakoztak a buddhizmus olyan ezoterikus iskoláihoz, amelyek a vallás és művészet egységét, harmonizálását hirdették. Azt tanították, hogy szent és profán szétválasztása nem lehetséges, sőt a megvilágosodás éppen a földi szenvedélyekben és az azokról való lemondásban érhető el.

Szaigjó hosszú élete (1190-ben halt meg) során hatalmas távolságokat járt be, és hatalmas életművet hagyott maga után. Szankasú című válogatáskötetében 1500 vakát gyűjtött össze. Hatása felbecsülhetetlen a vaka-költészetre. Új tapasztalataival kitágította annak addig többnyire városi/udvari kereteit és fogalomnyelvét. 

Már életében kultikus alaknak számított. Halála után a róla keringő történetekből összeállt egy kitalált és valós elemeket egyaránt tartalmazó legenda (Szaigjó monogatari), amely buddhista szentként ábrázolja őt. 

Költészetének alapérzése a folyékonyság. A vándorlás, a sodródás, a múlás. Cáfolja egy szilárd és megfogható „én” valószínűségét. Az emberi állapot „betegsége”: a hit a dolgok fontosságában. Ez hozza magával a ragaszkodást és a vágyat, ezek pedig a taszítást és a gyűlöletet. Le kell küzdeni a vágyak földhözragadt világát. Szaigjó nem áltat azzal, hogy ez könnyű lenne, a kísértések erősek, az „én” hatalma csak keserves harccal törhető meg, de a feloldódás és a szemlélődés útján elérhetjük a közömbösség ideális állapotát.

Nálam ezek a nagyon japán, nagyon buddhista, nagyon zen dolgok többnyire nem működnek jól, de láthatjátok, erősen próbálkozok, és ez tulajdonképpen tetszett is. 

És szép a könyv, mint tárgy.

Óvakodj a rókadémontól!

(by Todd McNally)

Kicune: Az ágyas - Párnakönyv a középkori Japánból (STB kiadó, 2009. Fordította: Szántai Zsolt és Tokaji Zsolt)

[3 és fél arasznyi férfiasság]

Ez a könyv pont az, aminek látszik, viszont ez a könyv nem akar többnek látszani, mint ami. Erősen kétlem, hogy a szöveg valóban középkori (egyes részei persze lehetnek azok), de lehet, hogy csak túl sok szövegromláson ment keresztül. Inkább tűnik valami lazán összeválogatott erotikus gyűjteménynek, amihez kitaláltak egy kerettörténetet és fölé írták szerzőnek ezt a Kicunét. De erről majd később.

A kerettörténet arról mesél, hogy egy kegyvesztett szamuráj kénytelen a lányát a Császárvárosba küldeni, pedig tudja, hogy a lányt örömlánnyá teszik, és azt is sejti, hogy a bukását okozó ellensége kezére kerül majd. A történetet a lány beszéli el. Elmeséli az utat, és császárvárosi életét. Ebbe a történetbe ágyazódnak be a mindenféle (szanszkrit, hindu, kínai) erotikus történetek. A végkifejlet előre borítékolható, a lány bosszúja viszont zseniálisan, démonian és horrorisztikusan perverz. :)

Érdekesebb a szerzőként jegyzett Kicune „személye”. Kicune, azaz Róka.

Burok - lehetne

Itojama Akiko: Balfék!; A tengeri remete (Európa, 2010. Fordította: Nagy Anita)
[3 és fél Kirin]

Akár A tengeren várlak novelláinak folytatásaként is olvasható a két a kisregény, csak itt férfiak a főhősök, ott meg többnyire nők voltak, ha jól dekódoltam a japán neveket.
De a téma, témák ugyanazok. Két szerencsétlen szerelem története és a társadalmon kívüliség állapota.
A két kisregény két főhőse nem kitaszított, szerencsétlen sorsú pária. Szuverén és átgondolt döntésük, hogy nem kívánnak részt venni a játékban. Hide (Balfék!) ezt úgy oldja meg, hogy a szülein élősködő alkoholista lesz, Kóno (A tengeri remete) meg egyszerűen nyer a lottón. Olyan férfiak, akiknek a társadalom nem nyújt semmit, vagy amit nyújt, arra nem vevők. Munka, csoporttudat, megfelelés, hagyományok.
A hagyományok egyébként is egyre inkább csak üres rituálék, a munka csak időtöltés, úgy érzik semminek, amit tesznek nincs kifutása. Magányosak, még a családban, barátok között, különböző közösségekben is. De leszarják, ahogy minden mást is, kivéve a piát (Hide) vagy a tengert (Kóno).
Hidére még rá lehetne fogi, hogy a szerelmi csalódás miatt lett ilyen (de szerintem fölösleges), Kóno viszont a vegytiszta nihil. Ezek a férfiak nem tesznek mást, mint a saját kis rituáléikkal burkot szőnek maguknak a világ ellen. Ami a leginkább ironikus az egészben, hogy ez a burok, mindkettőjüknek a szerelem lehetne, ha nem lenne olyan iszonyatos pechjük.
Legalábbis én úgy érzem, hogy nem lesz szerencséjük már az életben soha, mert ezt nem tudjuk meg, mindkét történet befejezetlen, a végük ott lebeg a nagy büdös, szerencsétlen semmiben.
Gondolom a stílus is szándékoltan semmilyen, lecsupaszított, távolságtartó.
Nem tudok rá rosszat mondani, de sok jót sem.
Pipa. Kérem a következőt!

NEET*

Itojama Akiko: A tengeren várlak (Európa, 2009) fordította Nagy Anita

Néhány tény a fülszövegből: Itojama Akiko nő, 1966-ban született Tokióban, jelenleg Gunma megyében él, 2003-ban megkapta a Bungakukai folyóirat új felfedezetteknek járó díját.
Már csak azt nem értem, hogy a banánba nem fedeztem fel korábban ezt a nőt, amikor nekem jár a Bungakukai! Minden hónap végén egy aranyos kis japán postás hozza egyenesen a szigetekről, és még borravalót sem fogad el!
(Több dolgok nem érdekelnek egy fülszövegben: hol él a szerző, ki a férje/felesége, hány kutyája/macskája/papagája/tevéje van, és főleg az, milyen díjakat nyert. Díjakról mindig Alvy Singer arckifejezése jut eszembe, amikor Annie közli vele, hogy díjat kapott a Nagyi című lemezéért.)
A novellák viszont jók. Szikár, szarkasztikus próza, pont nekem való! Szereplőik többnyire egyedülálló, egy hagyományosan férfiközpontú és munkamániás társadalomban helyüket kereső nők. De nem sikeres nők, esendőek, szomorúak, depressziósak. Egy olyan világban kell élniük, ahol egy férjezetlen harmincas lúzer, ahol a munkanélküliség jellemhiba, de a buborékgazdaság kipukkanása után egyre többen jutnak erre a sorsra, ahol az emberek többsége szerelmes a vállalatába, és ahol férfiak nagy része az öltönye kiegészítőjének tekinti a nőket. Ennek ellenére nem feminista röpiratot kapunk, vannak benne normális férfiak is: besült író, depressziós jakuza, jólelkű szatír, merevedési zavaros képviselő, stb.
Jó tudni (vagy rossz, ki-ki döntse el), hogy egy ennyire más kultúrában is ugyanazokkal az egyéni nyomorokkal küzdenek a „civilizált emberek”.

Sokkal-sokkal jobb, mint a mostanában olvasott japánok.

*NEET: Not in Employment, Education or Training – sem foglalkoztatásban, sem oktatásban, sem továbbképzésben – vagyis kihullott a rendszerből.

Az erőszakos zsaru novellát ír

Takeshi Kitano: Fiú (Scolar, 2009) angolból fordította: Lázár Júlia

Valahogy az utóbbi időben nem jönnek össze a találkozásaim a japán irodalommal. (Banana Yoshimoto: Konyha, Yamada Taichi: Idegenek, Murakami Haruki: Szputnyik szívecském!) De én kitartó ember vagyok, úgyhogy adtam egy esélyt Takeshi Kitano novelláinak. Kár volt.
Takeshi Kitano nyilván jó arc. Egy motorbaleset ugyan csökkentette mimikai repertoárját, de az általa színészként megformált figuráknál ez még jól is jöhet. Mérnöknek készült, de komikusként futott be. A 90-es években lett híres filmrendező, de Japánban már korábban ismert tévés személyiségnek számított. (Ettől a kifejezéstől mindig lábrázást kapok!) Vezetett vetélkedőket, showműsorokat, és olyan adásokat, amikben feltűnési viszketegségük miatt büntették a résztvevőket (horribile dictu celebeket). Ezen kívül amatőr festő is, és azt mondják, képeiben, ha nem is túl jók, mindig van egy „erős pont” ami elviszi az egészet. Állítólag a novelláiban is van ilyen, sajnos én nem találtam meg. Nem rosszak ezek az elbeszélések, csak olyan… semmilyenek. Kamasz fiúk útkereséseiről szólnak, az élet elkerülhetetlen vereségeiről, a saját út megtalálásának nehézségeiről. Persze lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, és ez megint Egy Olyan Japán Dolog Amit Nem Értek, mint a zen meg a bonsai.
Buszra, vonatra való könyv. Könnyen és gyorsan olvasható, kicsi és szép. A közelben ülő lány vagy fiú biztosan megnézi, mi az, aminek ilyen kúl borítója van.
És még valami: már megint egy angolból fordított japán könyv. Kedves kiadók! Tényleg ennyivel drágább a japán fordítás?

Söröző szellemek

Ezzel sajnos mellényúltam. A szép, japánlányos borító meg a fülszöveg felkeltették a figyelmemet, de elaltatták az éberségemet. Persze az első harminc oldal után már látszott, hogy baj lesz, de nem adtam fel.

Röviden összefoglalva: Harada, a 47 éves tv-sorozat író válása után magányos, depressziós. Egy hatalmas irodaépületbe költözik, ahol estére csak két lakó marad, ő és egy titokzatos, magányos nő. Születésnapján ellátogat abba a városrészbe, ahol gyermekkorát töltötte, és egyszerre csak szembe találja magát rég halott szüleivel, akiket 12 évesen veszített el. Apja és anyja most tíz évvel fiatalabb, mint ő. Harada képtelen eldönteni, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy szellemekkel találkozott. Miközben küzd a megőrülés ellen, egyre rosszabb fizikai állapotba kerül. Eddig jól hangzik, igaz? Az ötlet remek, csak sajnos a regény- és forgatókönyv író Yamada Taichi semmit nem bíz az olvasójára. Mindent megmagyaráz, és ettől még a „végső csavar” is kiszámíthatóvá válik.

A stílus és a fordítás is több sebből vérzik. A magyarítás, úgy ahogy van pocsék, és erre az sem mentség, hogy nem az eredeti kiadásból készült, hanem az angolból. És gyanítom, hogy már Yamada szövegével sem volt minden rendben. Az első húsz-harminc oldal alig olvasható a sok önismétlés, fölösleges szószaporítás miatt. Hadd idézzem az egyik kedvenc bekezdésem, ami a kaputelefonok működésének misztériumába vezet be: „Amikor beléptem az épületbe, semmi különöset nem éreztem. Az apartman kulcsát az ajtó melletti biztonsági zárba kellett beilleszteni. A kulcs elfordításával a zár húsz másodpercre engedett. Ha valaki otthon volt, kulcs nélkül is be lehetett menni a kaputelefon használatával. Ilyenkor meg kellett nyomni a keresett apartman számát, és miután a vendég azonosította magát, a bérlő ki tudta nyitni a zárat a szobájából úgy, hogy megnyomta a saját ajtaja melletti gombot. Ebben az esetben is húsz másodperc állt a vendég rendelkezésére, hogy kinyissa az ajtót és belépjen a hallba. Amióta az épületgondnok éjszakára hazament, ez nyilvánvalóan biztonsági intézkedés volt az épület védelmére.” (Reviczky Béla fordítása) Hát így! És ennek ráadásul semmi, de semmi jelentősége nem lesz a későbbiekben.
Kár érte! Talán filmen jobb.

Yamada Taichi: Idegenek (Trivium, 2007)

A könyvről a Tücsökségeken.