Ábrahám fiai

Bajban vagyok ezzel a regénnyel.

Röviden? Jó volt. Egy kicsit hosszabban? Nem volt jó.

Talán sokat akart. A két szálon futó történet, a helyét kereső Zakariás és a bibliai Izsák történetei, csak időnként érnek össze. Gyakran erőltetetten kötözött szálakkal. Talán szerencsésebb lett volna két külön regényben megírni őket. Túlírt, na. Túlzsúfolt.

Viszont amit el akar mondani az „izzó gyűlölet szüntelen kitöréséről” az nagyon is aktuális. Sőt aktuális volt mindig is. 

Zakariást megsebesítik Jeruzsálemben, menekül. Egy olyan helyre szeretne eljutni, ahol nem kell félnie. De ilyen hely nincs. A Rossz a világ legtitkosabb szegletében is jelen van, vagy ha még nincs, valaki majd elviszi oda. Az ember csak a kegyelem ritka pillanataiban találhat békét. Csak akkor érezheti úgy, hogy egy paradicsomi sziget tengerpartján ücsörög, szemlélődik, és bölcs barátaival beszélget. Étel és ital mellett eltöprengenek azon, hogy képes-e bármilyen másságot elfogadni az ember, vagy csak tapicskolunk a kényelmes előítéleteinkben. Mi lenne, ha kivételesen kételkednénk bennük?

Mint Izsák (aki természetesen Zakariás megfelelője), aki ahelyett, hogy élvezné atyja felé áradó szeretetét, és kivételezett helyzetét, kérdéseket tesz fel a Népek Atyjának.

Miért akarja Ábrahám elüldözni másik fiát Ismaelt, és miért szabadít ezzel évszázadokon át tartó gyűlölködést zsidókra és arabokra? Miért nem él a döntés lehetőségével, miért nem csap szét rivalizáló feleségei között, és miért tesz úgy, mintha isteni parancsra cselekedne? Félelemből, kényelemszeretetből? 

Vagy azért mert a gyűlölködés és a harag az ember természetes, és vágyott állapota? 

Szerintem nem, de érdemes rajta gondolkodni, és közben keresni a kegyelem pillanatait. 

Szóval bajban vagyok ezzel a regénnyel, mert a létezés szomorúsága árad belőle, de a létezés nem feltétlenül szomorú, mi tesszük azzá. 

Salamon Pál: Ábrahám fiai (Tercium, 2007)