Sztárság, hatalom, Real

Jimmy Burns: Beckham és Spanyolország (Európa, 2005. Fordította: Szabó László Zsolt)
[4 és fél galaktikus]

Vannak csapatok, amik örökre beégnek az ember focimemóriájába. A Platini-féle francia válogatott, a Fradi BL_t megjáró csapata, a Bergkamp-féle Arsenal, a Van Basten-féle Milan.

A Zidane-féle Real és a Beckham-féle ManU – Giggsel, a két Neville-el, Buttal.

Én kedvelem Beckhamet, mint játékost. Az a MU, amiben ő meghatározó ember volt, az egyik legjobb csapat az általam látott futballtörténetben. Éppen ezért sajnáltam, mikor elment a Realhoz. Becks leigazolását ráadásul semmilyen sportszakmai indokkal nem lehet megmagyarázni. A posztján akkor Figo játszott Madridban, aki szintén a legjobbak közé tartozott, viszont kellet egy skalp Florentino Perez galaktikus-gyűjteményébe, aki ráadásul marketingszempontból értékesebb volt még Zidane-nál és Ronaldonál is. (Természetesen most a brazilról van szó és nem C.-ről.)

Beckham már akkor sem csak egy jó focista volt, hanem egy márkanév, egy popsztár, amit a Real maximálisan kihasznált, olyannyira, hogy Perez még a reklámbevételei egy részére is rátette a kezét.

Ez a könyv jóval több, mint egy focistaéletrajz, sőt tulajdonképpen nem is az. Aki Beckham életére kíváncsi az ne ezt olvassa. 

Ez a könyv sokkal inkább szól a 20. századi Spanyolország történelméről és politikájáról a foci szemüvegén át. A labdarúgást behálózó politikai és gazdasági érdekekről, a Francohoz hű és államilag támogatott Realról és persze ezzel párhuzamosan és megkerülhetetlenül a magát a katalán függetlenség harcosaként aposztrofáló Barcelonáról. 

Bemutatja azt a folyamatot, ahogy az európai perifériára szorult Spanyolország, futballklubjainak is köszönhetően, visszakapaszkodott a nagy hajóra, és ahogy a spanyol belügynek számító bajnokság La Liga néven világmárkává vált. (És ugyanez elmondható az angol bajnokságról, és többé-kevésbé a németről és az olaszról is.)

Szól a Real kiválasztottság-tudatáról, politikai felhangjairól arroganciájáról, az őket körülvevő imádat és gyűlölet okairól. 

Egy hibája van a könyvnek: Burns időnként elveti a sulykot és túlrészletezi a történeteit, csapong, messze távolodik a témájától, de ettől eltekintve kitűnő. 

Külföldiek futtában

Richard Wagner: Kőomlás Bécsben (4) (Pont, 1999. Fordította: Zsidó Ferenc)

Richard Wagner Herta Müller férje. Együtt jártak a temesvári egyetemre, Wagner utána némettanárként és újságíróként dolgozott. Aztán együtt emigráltak, miután a Securitate feloszlatta az Aktionsgruppe Banat írócsoportot. 

Ez a regény Wagner alteregójának Benda mérnöknek a története. Egy szaggatott visszaemlékezés. 

A sóvárgás és a menekülés regénye. Sóvárgás az egykor volt teljesség után. A szülőföld, a szerelem, egy elmondható és megérthető múlt után. És menekülés, az egyébként nagyon is vágyott, valahová tartozás elől. 

Félelem a véglegességtől.

Tomasz Lem: Földközeli kalandok (5) (Typotex, 2010. Fordította: Jakab Valéria)

Tomek és Staszek könyve. 

Önéletrajz – életrajz kombó. 

Tomasz Lem arról ír, hogy milyen híres ember gyerekeként felnőni. Nincs a szövegében sem túlzott heroizálás, sem sárbadöngölés. Humoros és megértő. 

Ír a saját iskoláiról, barkácsolásairól, a hadiállapot bevezetéséről, az emigrációról, az anyjáról. 

De legtöbbet mégiscsak az apjáról, aki édességmániás, autóbuzi, slendrián, szórakozott, kötekedő, okoskodó, önfejű és türelmetlen. De szerethető, és – a túlzott elvárások mellett – szerető és gondoskodó is. 

Ja és milliók szemében az egyik legjobb sci-fi szerző.

Martin Buber: Angyal- szellem- és démontörténetek (3) (Atlantisz, 2002. Fordította: Miklós Tamás)

Hát, nem tudom. 

Nem mondom, hogy nem voltak érdekesek Buber angyalai, démonai és szellemei, ezek a szomorú lények, akik maguk is segítségre szorulnak, az igaz emberek segítségére, de ezek a zsidó tanmesék nekem valahogy túl körülményesek, homályosak, és az összesnek az a vége, hogy Slomónak több gersli jutott, mint nekem.

Thomas Bernhard: In hora mortis (5) (Jelenkor, 1997. Fordította: Kukorelly Endre)

HA ez lehetséges még búvalbaszottabb, még pusztulatosabb, mint a prózája. Imádom.

Geronimo

Geronimo - a legendás apacs vezér önéletrajza. Lejegyezte: S.M. Barrett. (Szenzár, 2002. Fordította: Tóth Andrea)
[4 csendben osonó bendonkohe harcos]

A nevem Goyaalé. Apacs vagyok a bendonkohe törzsből. 

1829-ben születtem azon a földön, amit a fehér emberek Arizonának neveznek. Van, aki azt állítja, hogy 1823-ban Middle Fork környékén. Nem számít. Ezek csak nevek és dátumok. Mankók a fehérek emlékezetének. Amikor születtem még nem létezett sem Middle Fork, sem Arizona, és a szememben még most sem létezik. Ez az apacsok földje, ahol az őseink születtek és haltak, és ahol a szent helyeink vannak.

A mexikóiak neveztek el Geronimonak, azok a rühös kutyák, akik megölték az anyámat, a feleségemet, és három gyermekemet. Megneveztek, mert rettegtek tőlem. 

Én is sokat megöltem közülük. A mexikóiak már régóta keserítették az apacsok életét, elrabolták asszonyainkat, megölték a harcosainkat. De mi nem maradtunk adósaik. Az apacsok harcosok.

Én is harcos vagyok. Voltam. Annyi portyát vezettem a hitszegő mexikóiak földjére, hogy azt is megbánták, hogy valaha apacsra néztek. Voltak sikerek, és voltak kudarcok is. Sok harcost vesztettünk, de mindig több skalpot szereztünk, mint a mexikóiak. 

Aztán jöttek a fehér emberek. Kezdetben csak kevesen, és barátságosak voltak. Aztán jöttek a katonák, és eleinte velük sem volt bajunk. Élelmet osztottak és ruhát. De aztán azt akarták, hogy ne vándoroljunk, hanem maradjunk mindig egy szálláson, és termesszünk növényeket. De az apacsok vándorok. Amióta Uszen megteremtette a népünket, mindig arra mentünk, amerre akartunk. 

Később sokszor harcoltunk a fehér emberekkel, és arra hamar rájöttünk, hogy nem tudjuk majd őket legyőzni. Próbáltunk velük egyezségeket kötni, de mindig megszegték azokat. Valamennyire kiismertük őket, de egyre nem számítottunk: bármennyit is adsz neki, a fehér embernek sohasem elég. Neki az egész kell. 

Az ő fegyvereiktől is halt meg feleségem és gyermekem, én mégis mindig megtartottam a nekik tett ígéreteimet. 

A legtöbb apacs hajlandó lett volna letelepedni Fort Bowienál, mert az legalább a mi földünk volt, de amikor el akartak minket telepíteni onnan, a bendonkohék és a csirikavák még egyszer harcba szálltak.

Legyőztek minket. Miles tábornok megígérte, hogy letelepedhetünk a földünkön, és hadifoglyokként kezelnek majd minket, de nem így történt. Már megint. Rabok lettünk, dolgoztattak minket, elválasztottak a családunktól, és mutogatni való vadállatként bántak velünk. 

Mint ma is. Ez talán életem legmegalázóbb napja. Itt lovagolok egy menetben az új elnökük ünnepségén, Quanah Parker és Amerikai Ló mellett. Bár lenne még velünk ötven fiatal harcos! Megmutatnánk, hogy milyen az indián, amikor még nem halott.

[Ez nem egy lexikonszócikk, még csak nem is wikipédia, és bár életrajzi tényeken alapszik, objektivitásra nem törekedtem.]

Az ember, aki gyerek volt

Gian Franco Svidercoschi: Karol története - Az ember, aki pápa lett (Mandorla-Ház, 2010. Fordította: Simonné Kajsza Krisztina - akinek fogalma sincs a földrajzi nevekről)
[2 gyorsan lezavart konklávé]

Ez a könyv valahol a nagyon kevés és az abszolút semmi között van félúton. A fülszöveg Karol Wojtyla gyökerekig visszanyúló életrajzát ígéri nekünk, amiből megismerhetjük a későbbi pápa döntéseinek okait. Ehhez képest kapunk egy olyan hagiográfiát, amihez képest még a templomokban osztogatott kis füzetecskék is kiemelkedő színvonalúak.
A szöveg közhelyes, felületes. Az életrajz mellé írt „történelmi segédanyag” kevés kivételtől eltekintve kisiskolás színvonalú, hivatkozás egy darab se, irodalomjegyzék semmi.
Egyébként úgy tűnik a kis Karol teljesen normális gyerek volt, úgy értem nem játszott pápásat, vagy ilyesmi. Édesanyját és testvérét fiatalon elvesztette. Aztán a képébe mászott ez az ocsmány század, és lett belőle az, ami. Emberek ezrei, százezrei élték át ugyanezt, mégsem lett belőlük pápa. De azt, hogy belőle miért lett, ebből az életrajzból nem tudhatjuk meg.
Ráadásul idegesítő a stílusa. Úgy ír Wojtyláról, mintha eleve elrendelt dolog lett volna, hogy ő lesz a pápa. És képzeljétek gyerekek: a kis Karol focizott, pedig később ő lett a pápa. És képzeljétek: dolgozott egy gyárban, pedig később ő lett… És képzeljétek: ellátta egy vidéki pap feladatait, pedig később…
Finoman szólva sem vagyok nagy híve a katolikus egyháznak, de rá, a Nagy Bocsánatkérőre azért kíváncsi lettem volna. Főleg a háború vége és a pápává választás között eltelt évekre, de azokról csak nagy általánosságban ír Svidercoschi.
A fordítói és a kiadói munkára nem vesztegetnék több szót, az idézetek magukért beszélnek.