Tom Naegels: Válófélben (Silenos, 2011. Fordította: Bérczes Tibor)
[2 bugris flamand + 2 balhés marokkói + 1 meghasonlott européer = 5 belga]
Tom Naegels belga újságírónak elege lett abból, hogy a 233. cikket írja a számára fontos témákról, amiket aztán nem olvas el senki, ezért írt egy regényt. Hogy önéletrajzi-e vagy sem, azt nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Így is, úgy is jól sikerült. Naegels egyszerre tud elgondolkodtatóan és szórakoztatóan írni, olyan bonyolult és fájdalmas kérdésekről, mint az eutanázia, a bevándorlók, a rasszizmus.
Hablatyolhatnék még struktúráról, narrációról, de egyrészt ebben az esetben nem tartom fontosnak, másrészt meg ez a regény egyszerű, mint a bot.
Inkább idézek egy hosszabb részt, ami szerintem jól jellemzi a stílusát és a gondolkodásmódját is.
"Miért veszem észre, hogy ezek karácsonyi gyertyák? Miért nem tudom egyszerűen azt gondolni: Nahát, gyertyák, milyen romantikus? Honnan ez a szellemdús mosoly (Mármint gúnyos! Valld csak be!) a műanyag magyallevelek láttán? Tán különbnek tartom magam a magyalleveleknél? Különbnek tartom magam Nadiánál, mert tudom, melyik gyertya melyik alkalomra való? Lenézem az általa kedvelt marcipándobozos romantikát? És ha igen, miért? Mert nem valódi? De hát neki igen! Számára a karácsonyi gyertyák hitelesen fejezik ki azt, hogy szeret és hogy szeretné kellemesen tölteni az estét velem. Erre mit lépek én, möszjő felsőbbrendű? Olyannak látom magunkat, mint egy francia tragikomédia szereplőit, a boldog leányt és a balga legényt, akik egy nyárvégi este vigasztalan konyhájukban elalélnak a gyertyafény keltette gyönyörtől.Nadia egy egészen újfajta szerelemmel ismertetett meg, a szavak nélkülivel. Sokak számára ez a legmagasabb rendű forma, egy írónak viszont szoknia kell. Borzasztóan vágyom rá, hogy nála legyek, de sose tudok mit mondani neki. Ez nem nyelvi probléma.Mindketten jól beszélünk angolul, és a hollandja is egyre jobb. A téma jelenti a problémát. Miről beszélgessen az ember valakivel, aki tavalyig Pakisztánban élt?— Na, milyen volt a koncert? — kérdi.— Jó — felelem.(Most mesélnem kell valamit a koncertről. Az örök csendeket csak akkor tudjuk áttörni, ha beszélgetünk egymással.)— Ez egy antwerpeniekből álló együttes.— Antwerpeniek?— Igen. Énekesek. Négyen. És viccesek!— Miért?(Jó kérdés. Hogyan magyarázzam el az antwerpeni népi dialektusban rejlő szellemességet egy olyan valakinek, aki még a köznyelvet sem beszéli?)Antwerpeni dialektusban énekelnek. Vesznek egy ismert dalt, és eljátsszák, csak más szöveggel. Vicces szöveggel. Ismered a Gipsy Kingstől a „Bambolerót”?— Nem.Na, itt vagyunk. Először eléneklem a „Bambolerót”, aztán a dallamára a „Manuela paelláját”, utána lefordítom a dal szövegét angolra, elmagyarázom, mi az a paella, meg mi az a flamenco, és hogy a flamencoénekesek nyögni szoktak — nyögök egyet, mint egy flamencoénekes —‚ és hogy vicces, amikor a De Strangers énekesei ugyanígy nyögnek. Flamencósan nyögdösve eléneklem a „Nekem nem kő’ a paellá!”-t, dobbantok a lábammal, elmagyarázom, milyen vicces, amikor négy idős antwerpeni ugyanígy veri a ritmust a lábával, kibetűzöm, hogy írják azt, hogy „garnírung a nő garnéláján”, és végül már egész komoly elméleti tudással rendelkezik a Spanyolország, a flamenco, a paella, a Gipsy Kings, az idős énekesek és az antwerpeni dialektus közötti kapcsolatról, és hogy ezek kombinációjában számomra mi a vicces.— A belgák szeretnek jelmezt — nevet Nadia. — Azt szeretnek a belgák.Tényleg ezt magyaráztam volna az imént?" (54-56 old.)
