2010. szeptember 23., csütörtök

Drága Paula! Menj a picsába!

fotó: Sven Paustain
A regény végére sem tudtam eldönteni, hogy akkor most halálosan beleszeressek ebbe a Paulába, vagy vágjam hozzá a turmixgépet. Igen, azt az NDK kivehető ajtóst.
Mert Paula idegesítő. Amint kialakít róla egy képet magában az ember, máris tesz, vagy mond valami azzal ellentéteset. Azt mondja, szeretne átlagos lenni, de folyton lázad. Azt mondja, ő őszinte és szeretetteljes, viszont mindenki ridegnek és önzőnek látja.
Paula élete csapdahelyzetek sorozata. Mondhatnátok, hogy kié nem az, de neki tényleg kijutott a jóból.
Van egy idióta apja, akit fél és gyűlöl. A családja csak azért nem hullik atomjaira, mert az az NDK-ban nem szokás. Az első adandó alakalommal elmenekül innen, és férjhez megy egy nála sokkal idősebb férfihoz. De ez is zsákutca, a menekülés csak újabb menekülést szül, most már a házasságból.
Paula egész életében a saját útját keresi. Rendben is lenne ez így, csakhogy közben a maga érzelemmentes módján átgyalogol a körülötte vagy vele élők életén, a lányáén is. Iszonyodik minden függéstől. Szerinte a szeretetnek nem az önfeladás a lényege. Csak semmi szentimentalizmus, ha kérhetem! És semmi érzelem. 
Paula azt hiszi, hogy önmagához is kegyetlen, de valójában elérzékenyül magától, elmerül az önsajnálatban, az önsanyargatásban. Gyerekkora és félelme az emberi kapcsolatoktól undorító egoistát nevelnek belőle. 
És ezzel együtt is sajnálatraméltó, szeretnivaló. Szeretik is néhányan, de ezzel ő nem tud mit kezdeni. Annyira tudatos, hogy az már fáj. Az örökös bizonyítási vágy, a „senkire nincs szükségem” ostoba büszkesége viszont zsákutca, és azokat is elveszti, akiket szeretett a maga módján. 
Paula élete nem azért siklik ki, mert önpusztító zseni, a festészet nála inkább csak az élet pótléka. Nem is csak azért, mert egy képmutató társadalomban él, mert erről szinte tudomást sem vesz. Persze attól, hogy nem vesz róla tudomást az a világ nagyon is létezik, a kisszerűségével, a egyetemi embereivel, a hivatalos művészeivel, a nómenklatúra tagjaival, akik este egy pohár bor mellett kigúnyolják az államot, amit nappal szolgálnak. 
Nem tudom, na! Azt hiszem, ha beleszerettem volna, akkor is az lett volna a vége, hogy hozzávágom azt a kurva turmixgépet, és ráüvöltök: menj te a picsába Paula!

(Nem emlékszem olyan regényre, amit férfi írt és ennyire szétcincált egy női lelket, kivéve persze, ha Elena Ferrante mégis férfi.)

Christoph Hein: Paula Trousseau (Európa, 2010) fordította Makai Tóth Mária

9 megjegyzés:

1sx írta...

Hein, Christoph: Paula Trousseau?
Mire a homoszexualitás?

szamárfül írta...

te ombre, az h miről írsz, az hol derül ki?
ne légy ennyire profi :)

egy ember írta...

@szamárfül
jogos, lemaradt
profi vagyok :)

1sx írta...

@szamárfül "hombre" :)

egy ember írta...

@1sx igen az, mostanában lefelejtem :)
Paula leszbikus viszonyai miatt,
ezt már nem bírtam belegyömöszölni

. írta...

Kizárólag érdekességként mesélem el, hogy nálunk az a szabály van bevezetve (a család minden tagjának beleegyezésével),hogy a Drága Paula! után következő mondatért 20 forintot kell leszurkolni egy közös perselybe.

Az összegyűjtött pénzen könyveket veszünk.

egy ember írta...

@.
:)
bevezetem!

. írta...

Szinte magam sem hittem a pedagógiai hatásában, de elég hamar kiderült,hogy az illető fiatal személy (aki miatt ez a herce-hurca kitaláltatott)elkezdi saját magát észrevenni, aztán kontrollálni.
A pavlovi-reflex bevésődött!
(Remélem, nem csak itthon.) :)

Édes Istenem, ha ez az iskolákban is működne...Mehetnének a pénzből az év végén osztálykirándulásra...

egy ember írta...

@.
nálunk is van két fiatal személy, de egyelőre nem káromkodnak, legalábbis itthon nem :)
(pedig én nem mindig fogom vissza magam)