Sztárság, hatalom, Real

Jimmy Burns: Beckham és Spanyolország (Európa, 2005. Fordította: Szabó László Zsolt)
[4 és fél galaktikus]

Vannak csapatok, amik örökre beégnek az ember focimemóriájába. A Platini-féle francia válogatott, a Fradi BL_t megjáró csapata, a Bergkamp-féle Arsenal, a Van Basten-féle Milan.

A Zidane-féle Real és a Beckham-féle ManU – Giggsel, a két Neville-el, Buttal.

Én kedvelem Beckhamet, mint játékost. Az a MU, amiben ő meghatározó ember volt, az egyik legjobb csapat az általam látott futballtörténetben. Éppen ezért sajnáltam, mikor elment a Realhoz. Becks leigazolását ráadásul semmilyen sportszakmai indokkal nem lehet megmagyarázni. A posztján akkor Figo játszott Madridban, aki szintén a legjobbak közé tartozott, viszont kellet egy skalp Florentino Perez galaktikus-gyűjteményébe, aki ráadásul marketingszempontból értékesebb volt még Zidane-nál és Ronaldonál is. (Természetesen most a brazilról van szó és nem C.-ről.)

Beckham már akkor sem csak egy jó focista volt, hanem egy márkanév, egy popsztár, amit a Real maximálisan kihasznált, olyannyira, hogy Perez még a reklámbevételei egy részére is rátette a kezét.

Ez a könyv jóval több, mint egy focistaéletrajz, sőt tulajdonképpen nem is az. Aki Beckham életére kíváncsi az ne ezt olvassa. 

Ez a könyv sokkal inkább szól a 20. századi Spanyolország történelméről és politikájáról a foci szemüvegén át. A labdarúgást behálózó politikai és gazdasági érdekekről, a Francohoz hű és államilag támogatott Realról és persze ezzel párhuzamosan és megkerülhetetlenül a magát a katalán függetlenség harcosaként aposztrofáló Barcelonáról. 

Bemutatja azt a folyamatot, ahogy az európai perifériára szorult Spanyolország, futballklubjainak is köszönhetően, visszakapaszkodott a nagy hajóra, és ahogy a spanyol belügynek számító bajnokság La Liga néven világmárkává vált. (És ugyanez elmondható az angol bajnokságról, és többé-kevésbé a németről és az olaszról is.)

Szól a Real kiválasztottság-tudatáról, politikai felhangjairól arroganciájáról, az őket körülvevő imádat és gyűlölet okairól. 

Egy hibája van a könyvnek: Burns időnként elveti a sulykot és túlrészletezi a történeteit, csapong, messze távolodik a témájától, de ettől eltekintve kitűnő. 

Hercule Poirot naplóiból V.

1928. február 13. London 

Ez a pár nap éppen elég volt a téli Londonból. Borzalmas. Hála Istennek holnap indulok vissza Nizzába.

1928. február 14. a vonaton 

Ma este egy érdekes hölgy volt a társam az étkezőkocsiban. Miss Kartherine Grey St. Mary Meadből. Csinos, harminc körüli nő, gyönyörű szürke szemmel. Hastings egészen biztosan beleszeretne. Bűnügyi regényekről beszélgettünk. Okos nőnek tűnt. 

A Filet de sole á la Jeanette egészen kiváló volt.

1928. február 15. Nizza 

Ez már szinte misztikus, hogy én még nyaralás alatt is bűnügybe botlok! Megöltek egy nőt a vonaton. Az arca össze van roncsolva, de minden bizonnyal Mrs. Ruth Kettering az. Természetesen fölajánlottam a segítségemet a helyi rendőrségnek. Rablógyilkosságra gyanakodnak, de én nem hiszem, hogy az volt, akkor miért törték volna össze az arcát? És hová tűnt a szobalány? 

Kiderült, hogy Miss Grey hosszan beszélgetett az áldozattal, ezért ismét találkoztunk.

1928. február 16. Nizza 

Megérkezett az áldozat apja, Rufus Van Aldin. Igazi amerikai, és igazi milliomos. Úgy fest a lányának viszonya volt egy bizonyos Comte de la Roche-al. Comte. Hát persze! Ismerjük az ilyen Comte-okat. M. Van Aldin szerint eltűntek a lánya rubinjai. 

Ebben lehet, hogy bűnös de la Roche, de nem hinném, hogy gyilkolt. Óvatos szélhámos ő. A másik, akinek indítéka lehetett a férj, Derek Kettering. Egy bohém, sőt lump. Nem vagyok oda az ilyen emberekért. 

Megkerült a szobalány. Állítólag úrnője utasította, hogy maradjon Párizsban, és látott a vonaton egy ismeretlen férfit Ruth Kettering fülkéjében. Nahát. 

George kérés nélkül kitisztította a barna utcai öltönyömet. Elégedett vagyok ezzel az emberrel. Ráadásul annyira angol, és annyira inas, hogy az kimondottan szórakoztató.

1928. február 20. Nizza 

Ma teniszmérkőzésen voltunk. Igazi csemege volt! Henri Cochet játszott René Lacoste ellen. Az 1926-os párizsi döntő visszavágója! Ismét Cochet nyert, méghozzá könnyedén 6:4, 6:3, 6:3-ra. Hiába, ő a jobb, de úgy hallom M. Lacoste viszont ügyes üzletember. 

De nem csak szórakoztam, bár ezt vetették a szememre. Természetesen mindenki jelen volt, aki számít, és aki érdekelt ebben az ügyben. A nézőtéren feltűnt nekem az ismert ékszerszakértő M. Papopopuolos, és ő nem szokott csak úgy véletlenül megjelenni valahol. Meg fogom látogatni. Tartozik nekem egy szívességgel. 

Mlle. Mireille, Derek Kettering szeretője tovább keveri a, öööö, szálakat.

1928. február. 21. Monte-Carlo 

Az obligát kaszinólátogatás. Nem szeretem, túl sok a véletlen az én ízlésemnek. 

Aggódom Miss Grey miatt. Nyilvánvaló, hogy M. Kettering és M. Knighton is kivetette rá a hálóját. Remélem, helyesen dönt, majd! M. Papo (nem fogom még egyszer leírni az egész lehetetlen görög nevét) használható tippet adott. Utána kell járni ennek a Márkinak. Azt hiszem, M. Ketteringet, és de la Roche-t kihúzhatom a listáról. Túl nyilvánvaló az indítékuk, és ennyire nem ostobák.

1928. február 25. London 

Hasznos beszélgetés „színházi tanácsadómmal” Mr. Aaronssal. Szóval Kitty Kidd… Ezek a művésznevek! Egészen borzalmasak. 

Teljesen új elméletet kell felállítanom! Szóval Kitty Kidd és a Márki! Nagyon rafinált, de nem elég egy Hercule Poirot ellen. Holnap visszatérünk Nizzába a Kék Vonattal, Van Arden társasában. Úgy kell intéznem, hogy minden érdekelt velünk tartson, és akkor a vonaton mondhatom be a szanzadut!

1928. március 20. St. Mary Mead 

Látogatóban Miss Greynél. Egészen kivirult. Kicsit szentimentális ez, de nagyon boldoggá tesz a boldogsága. Remélem, meghív az esküvőjére! (Hát persze, hogy meg, a világ egyik leghíresebb emberét ne hívná meg!)

Agatha Christie: A titokzatos Kék Vonat (1928) (Európa, 2011. Fordította: Békés András)

[Poirot győz 4 szettben]

Hercule Poirot naplóiból IV.

Részlet M. Hercule Poirot naplójából [Zárójelben a közreadó megjegyzései.]

[Mivel a Négyes utáni nyomozás hosszú időre lekötötte M. Poirot-t, a most következő részletben hosszú szakaszokat hagyunk ki a naplóból, amik napi eseményekről és kisebb, számunkra most lényegtelen ügyekben lefolytatott nyomozásokról tudósítanak.]

1926. július 4. London

Micsoda meglepetéssel kezdődött ez a nap! Egyszer csak betoppant Hastings. Vagy másfél éve nem láttam, már rettenetesen hiányzott. Ezt be kell vallanom. De ahogy Cicero mondta: „A barátsággal sosem szabad betelni úgy, mint egyéb dolgokkal: minél régebbi, annál édesebb, miként a borból is az, amelyik kiállta az idő múlását.”

De micsoda pech! Ő éppen megérkezett Argentínából, én éppen indultam Rióba. Méghozzá, akkor úgy gondoltam, örökre. Bár a hajózás megrémített nagyon vártam ezt az utat, a rám váró nyomozást, és igen, nem tagadom, a rengeteg pénzt.

Nem mondhatok mást, szerencsére közbejött valami. Egy sáros, félholt férfi esett be hozzám, aki menten elájult. Értesítettem Japp felügyelőt, a férfit Mrs. Pearson gondjaira bíztam, és útnak indultam, nehogy lekéssem a hajót. Csak útközben döbbentem rá, hogy az egész brazil ügy, csak elterelés, csak el akartak távolítani Londonból. Már megint a titokzatos Négyes! Sajnos a férfi kilehelte a lelkét mire visszaértünk. De öröm az ürömben, hogy Hastingst sikerült rávennem, hogy maradjon.

Japp szolgált néhány érdekes információval a halottról. Ezen a nyomon elindulhatunk.

1926. július 14. London

Ma találkoztunk Mr. Inglessel, aki megerősítette Li Chang Yen létezését. Ennél az embernél senki nem tud többet Kínáról Angliában. Hinnem kell neki. Sajnos a nyom kihűlt, és egy ember meghalt, de legalább egy másik életét megmentettem. Egy napra legyen elég ennyi. Azt hiszem, ez lassú nyomozás lesz, sokat kell majd tétlenül várakoznunk és figyelnünk a Négyes jeleit.

1926. szeptember 29. Párizs

Három napja Párizsban vagyunk a fiatal fizikus [Mr. Halliday] nyomát követve. Tegnap megpróbáltak megvesztegetni. Egy Hercule Poirot-t! Könnyelmű voltam és csapdába estünk, de sikerült magamat kivágni. A kuráre mindig bejön! Bevallom, csak találgatok, nem sikerül logikus láncot létrehoznom az eseményekből, de azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy megvan a Négyes egyik tagja. Hastings persze beleszeretett, kénytelen voltam emlékeztetni Dulcyra.

1926. október 20. Market Handford.

Hiába is tagadnám, Hastingsnek igaza van. Ebben a játszmában még nem nagyon szereztünk pontot. Hiába tudom, hogy ki az Egyes, a Kettes, és a Hármas, ha érinthetetlenek. De a rendőrségek és a titkosszolgálatok minden lépésüket figyelik, hála az angol és a francia kormánynak. Na meg nekem. A Négyes viszont minden egyes alkalommal, amikor már közel járunk hozzá, kicsúszik a kezünk közül. Na de van egy tervem, és rengeteg embert megbíztam, hogy szimatoljon körül a Sohoban.

1926. december 15. London

Örömmel olvastam az újságban, hogy megkerült Mrs. Christie, aki már három nyomozásom történetét megírta, és hosszú távú közös munkát tervezünk. Természetesen én tudtam, hol van, de szavamat vette, hogy nem árulom el senkinek.

[Mrs Christie december 3-án tűnt el, majd tizenegy nap után akadtak a nyomára egy bejelentés nyomán Harrowgate-ben.]

1927. január 15. London

Ó szegény Hastings, milyen lelki fájdalmakat kellett kiállnia, de Poirot papa most felkészült! Igaz a Négyes megint meglépett. Merde! Kezd elegem lenni ebből az ügyből. Azt hiszem, aktivizálnom kell „Achille”-t…

[M. Poirot „ikertestvére”.]

1927. március. 21. London

Nos, érdekes élmény volt végignézni a temetésemet. Kockázatos volt, de nem maradhattam távol, tudnom kellett, hogy ki jön el. Hiúság, Hercule Poirot a neved!

1927. május 15. tanya az Ardennekben

Miért nem megy már haza az a szamár Hastings?! Még a végén hősiességből és becsületességből megöleti magát! El kell távolítanom Londonból, ide fogom hozatni.

1927. június 25. Bolzano

Vége. A Négyes minden tagja halott. Legalábbis azt hiszem. Az újságok napok óta csak erről írnak. Megkeresett ma egy bizonyos Ian Flemming nevű igen fiatal ember, hogy megírná ezt a történetet, de megváltoztatná benne a karakteremet, valami titkos ügynökre. Eh, badarság, Hercule Poirot nem holmi izompacsirta szupekém. És még hogy nem vagyok elég jóképű! Maradok Mrs. Christie-nél, de remélem nem vettem el Mr. Flemming kedvét az írástól. Alapvetően kedves embernek tűnik.

1927. augusztus 10. London

Emlékeztető: Meg kell majd kérnem magyar barátaimat, hogy ha majd megjelennek náluk a nyomozásaimat feldolgozó könyvek, és efelől szemernyi kétségem sincsen, figyeljenek oda, hogy kinek adják őket fordításra és kiadásra. Nem szeretem a trehányságot.

Agatha Christie: A titokzatos Négyes (Hungalibri, 1993. Fordította: Ceglédi Anita)
[Igaz hogy Négyes de ez csak 3-as]

Hem és Fitz

James Aldridge: Még egy utolsó pillantás (Magvető, 1980. Fordította: Nemes László)
[4 levadászott fajdkakas]

Párizs, 1929. Egy ifjú titán (Kit = James Aldridge) megérkezik a fény városába. Az ausztrál vadonból jött, de nem vadember. Szerencséje vagy balsorsa (igazából egy újságíró barátja) Hemingwayhez irányítja, aki éppen egy kirándulásra indul, F. Scott Fitzgerald társaságában, hogy eldöntsék, ki a jobb író, Balzac vagy Hugo. Ha őszinték akarnak lenni magukhoz, akkor azért, hogy eldöntsék, ki a faszább gyerek. Scott ráveszi a fiatalembert, aki egyiküket sem ismeri, hogy tartson velük, legyen aki vezet, ha mindketten berúgnak. 

Persze egyáltalán nem erre kell nekik a fiú. Az első sikereiket élő írók épp próbálják feldolgozni, azt, hogy nem ifjú titánok többé, és Scott a saját egykori ártatlanságát véli felfedezni a tizenkilenc éves srácban (és Bo-ban, az angol lányban, aki később csatlakozik hozzájuk.) 

Hem és Fitz egyfolytában baszogatják egymást. Kötekedő, személyeskedő vitákat folytatnak, próbálják morális alapon elkapni a másikat. Vadásznak egymásra, egyszer szó szerint. Mindketten adják a szerepüket, Fitz az érzékeny, sérülékeny, romantikára hajló piást, Hem a kemény férfit, aki szerint minden csak felszín. És Jamest használják erkölcsi játszmáik mérőműszerének. 

Nem rossz, nem rossz, csak az a baj, hogy az első negyven oldalon ellövi a poént, hogy mi is a gond, hogy viszályban állnak a felvett szerepek és a vélt önazonosság (már ha többek vagyunk, mint a magunkra vett szerepek). 

(Fitzgerald): "…pontosan olyan tiszta fejű és olyan szilárd jellemű, olyan megbízható és olyan hajthatatlan valakire van szükségünk, mint amilyen te vagy (Kit) ebben a remek zakódban, arra az esetre, ha Ernest meg én egyszerre isszuk le magunkat. Mert nem akarom, hogy Ernest megöljön, és Ernest sem akarja, hogy én megöljem őt. És képzeld, mi lenne akkor, ha valamelyikünk elütne egy figyelmetlen, gondtalan, részeg franciát? – Megborzongott, úgy folytatta: - Még rágondolni is iszonyú. Azt mondanák, hogy részegek voltunk, és rámenne az utolsó ingünk is.

 …Hemingway meg én olyasvalakikké kezdünk átalakulni, akik valójában nem mi vagyunk. És ez nagyon komisz dolog, Kit, mert ezt a folyamatot, minden jel szerint, egyikünk sem képes megállítani.

…Ha az ember kezd sikert aratni, ha valóban ér valamit, mint Ernest meg én, akkor nagyon szerényen veheti csak igénybe a saját egyéniségét. Gyakorlatilag hozzá kell fognia, hogy létrehozza önvédelmi másodpéldányait, amelyeket abból rak össze, ami sebtiben a keze ügyébe kerül: alkoholból, hencegésből, fogvicsorításból, útszéliségből, elveszettségből nőügyekből, hazugságból, bármiből, csupán azért, hogy elrejthesse azt az egyetlen egyet, ami csak neki adatott meg, senki másnak.

… Csak egy a baj, hogy amivel védeni akarjuk magunkat, kikezdi azt, ami a legjobb bennünk. Ernest már valóban olyan, mint egy hivatásos bokszoló, úgy is beszél, én pedig kezdek megrögzött iszákosnak látszani. Nézz csak a szemembe!" (26-31. old) 

És innen már „csak” egy ügyesen megírt jó sztori Hemigwayről és Fitzgeraldról.

Hercule Poirot naplóiból III.

1925. szept. 17. King’s Abbot 

Már hónapok óta nem írtam naplót, tulajdonképpen azóta, hogy ideköltöztem, és elkezdtem úritököt termeszteni. Akkor jó ötletnek tűnt, úgy éreztem elfáradtam, elegem volt a nagyvárosból, a bűnügyekből, de az utóbbi napokban elkezdett mindez hiányozni. És Hastings is. Ki tudja, mit művel Argentínában! Itt nagyon visszavonult életet élek, az egyetlen kapcsolatom a külvilággal a sajtó – már hónapok óta csak a bányászsztrájkról írnak –, és a házvezetőnőm. Tőle tudok arról is, hogy a falu egyik gazdag özvegye tegnap éjjel meghalt. Öngyilkosságról pletykálnak. Mrs. Ferrars Roger Ackroyd barátja volt, Roger A. pedig az egyetlen ember King’s Abbotban, aki tudja, hogy ki vagyok. 

Fölzaklatott ez az ügy, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

1925. szept. 27. King’s Abbot 

Gyilkosság lett belőle! Megölték Roger Ackroydot. Szegény ember! Tegnap éjjel történt. Ma reggel felkeresett Flora Ackroyd, dr. Sheppard társaságában, és megkért, hogy nyomozzak az ügyben. Úgy látszik Roger kifecsegte a titkunkat. Kicsit kérettem magam, de csak a forma kedvéért. Unatkoztam, az az igazság. 

A nyomozást egy bizonyos Raglan felügyelő vezeti. Buta. Egyelőre mindenki a Roger A. nevelt fiát gyanúsítja, de ez nevetséges. Nem veszik figyelembe a telefonhívást. 

És kételkednek bennem, látom én, de majd megmutatom nekik, hogy kicsoda Hercule Poirot! A doktort, aki egyébként a szomszédom, segédemmé fogadom ebben az ügyben. Kicsit emlékeztet Hastingsre, bár kétségtelenül racionálisabb elme. Azért az furcsa, hogy Hastings-pótlékra van szükségem… 

Megkértem a doktort, hogy utazzon el Marbyba, és nézzen utána annak a szobalánynak Gyanús, de nem a 40 font miatt. 

Jól felforgatta King’s Abbot életét ez a gyilkosság, ha nem lenne a Balfour-formula, másról nem is beszélnének.

1925. szept. 28. 

Míg a jó doktor Marbyban időzött, meglátogattam a nővérét. Idegesítő pletykafészek, de mint ilyen nélkülözhetetlen hírforrás.

1925. okt. 1. King’s Abbot 

Lezajlott a halottkémi eljárás. Mindenki titkolózik, pedig minden apróság fontos lehet. Bevallom feldühítettek. Lehet, hogy tényleg öreg vagyok már ehhez. Eh! 

Tegnap fogorvos Cranchesterben. 

Ma pedig Liverpoolba utaztunk, Charles Kent miatt (a titokzatos idegen, akit a doktor látott a gyilkosság estéjén). Az ő felbukkanásával minden bábu a helyére került. Szegény Raglan eldobhatja az elméletét. Pedig én próbáltam segíteni neki.

1925. okt. 4. King’s Abbot 

Nos, én megadtam az esélyt, és ő élt vele. Minden bevégeztetett. Bravúros nyomozás volt, de biztos, hogy innen el kell költöznöm. Annyi baj legyen, már úgyis untam a tököket!

Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság (Európa, 2000. Fordította: Szilágyi Tibor)

[5 gramm kokain receptre]

Saját szoba, igen, de előbb egy saját ágy

Virginia Woolf: Saját szoba (Európa, 1986. Fordította: Bécsy Ágnes)
[3 és fél szoba]

A Saját szoba Virginia Wooolf két 1928-as egyetemi előadásnak (A nők és a regény) kibővített változata. A kortársak mérsékelt érdeklődéssel fogadták, feminista kisiklásnak tartották, pedig érdekes könyv. 

A feminizmusa tagadhatatlan, és nyilván még időszerű is volt, mert annak ellenére, hogy az első világháború nagy lökést adott a női egyenjogúságnak, Virginia Woolf még aligha gondolhatta, hogy Nagy-Britannia egyik legfontosabb XX. századi politikusa egy nő lesz. 

A kortársak nagyra tartották Mrs. Woolf kritikusi, esszéírói teljesítményét, és nem véletlenül. A gondolati ív szép, a stílus kiforrott, de Mrs. Woolf, talán épp azért, hogy ne kelljen megtörnie a szép gondolati ívet, hajlamos megfeledkezni néhány apróságról. 

Azt írja, hogy a könyvtárak tele vannak férfiak tollából származó, férfiakról szóló könyvekkel. Azt a néhány nőkről szóló könyvet, amit talált, szintén férfiak írták, és gyakorlatilag megismerhetetlen a köznapi nők történelme. Csakhogy a köznapi férfiak történelme is megismerhetetlen volt még a 20-as években. A történetírás a „nagysággal” foglalkozott. A mikrotörténelem, a történeti antropológia csak az 50-es, 60-as években vált „divatos” irányzattá az Annales-iskola jóvoltából. 1928-ban a földműveseknek, munkásoknak, hivatalnokoknak még ugyanúgy nem volt (kutatható) életrajza, mint a feleségeiknek. 

Arról is hosszan ír, hogy a nőknek évszázadokon keresztül nem volt esélye tanulni, és alkotni, ami kétségtelenül igaz, de azért ez is némi kiegészítésre szorul. 

A tanulásra, a szellemi önállóságra, az alkotásra ugyan mennyi esélye volt annak, aki napi tizenkét órában túrta a földet, dolgozott gyárban, vagy bányában? Ugyanannyi, mint annak, aki a háztartását vezette és nevelte számtalan gyerekét. Semennyi. Egy, a kiváltságos osztályok valamelyikéhez tartozó nőnek összehasonlíthatatlanul nagyobb esélye volt művelődni, vagy akár írni, mint egy parasztnak, vagy munkásnak. Azt hiszem belátható, hogy a szellemi függetlenségnek, és az alkotó életnek nem annyira a nemhez volt (van) köze, mint inkább az anyagi biztonsághoz. 

A könyv legérdekesebb része az angol női irodalom megszületéséről és kibontakozásról szóló fejezet. Itt háttérbe szorul a feminista, előtérbe kerül az irodalmár, és remekül bemutatja azt az anyagi, tárgyi, társadalmi, szellemi és lélektani hátteret, ami Jane Austen és a Brontëk felbukkanásához vezetett. 

Az irodalomszociológia, az alkotáslélektan iránt érdeklődőknek feltétlenül ajánlott. :)

Hercule Poirot naplóiból II.

Részlet Hercule Poirot naplójából. [Zárójelben a közreadó megjegyzései.]

1920. június 7. London 

Hastings üzleti ügyben Párizsba ment, mielőtt elindult megint meg kellett igazítanom a nyakkendőjét. Képtelen szimmetrikusan megkötni. Fel nem foghatom, miért olyan nehéz ez.

Unatkozom. [M. Poirot és Mr. Hastings ebben az időben közösen béreltek lakást Londonban.]

1920. június 8. London, Merlinville 

Végre valami! Hosszú hetek semmittevése után úgy néz ki egy komoly ügybe botlottunk, és ráadásul Franciaországban. De haladjunk sorjában! 

Reggel levelet kaptam egy bizonyos M. Renauld-tól, amiben a segítségemet kéri, mert úgy érzi veszélyben van. Nagyon felvillanyozott a hír, H.-el már 11-kor a doveri gyorson ültünk. (Útközben márt megint a nyomok fontosságáról győzködött. Képtelen felfogni, hogy a nyomozás az agyban dől el. Persze a nyomok nagyon is fontosak, de jól esett egy kicsit bosszantani H-t. Annyira izgatott voltam!) A tenger szerencsére nyugodt volt, de a beígért autó nem várt ránk Calais-ban. Ettől rossz előérzetem lett, és természetesen igazam volt: amikor reggel a levelet elolvastam M. R. már halott volt! 

Ezt persze már csak a kastélyban tudtuk meg, miután találkoztunk Bex rendőrkapitánnyal, akivel vagy tíz éve már dolgoztam együtt. (Jó megint sokat beszélni franciául.) 

Az első kihallgatások, amiket egy Hautet nevű vizsgálóbíró vezetett, arra mutatnak, hogy egy szerelmi három- vagy négyszöggel van dolgunk. Madame R. vallomása viszont arra utal, hogy a rejtély kulcsát M. R. dél-amerikai múltjában kell keresni, de én ezt nem hiszem. 

A tetthelyen találkoztunk a Sûreté felügyelőjével, a magát nagyra tartó M. Giraud-val. Nos, azt hiszem kölcsönösen nem kedveljük egymást… De nekem legalább van rá okom! 

Kérdések a nap végén: 

M. R. szándékosan távolította el a fiát a birtokról egy nappal a halála előtt? (Ha ugyan tényleg elutazott!) 

A nyomok a muskátlik közt – fontos ez? 

Honnan ismerem Madame Daubreuil-t? Mert valahol már láttam, az biztos. 

H. szerelmes. Good Lord! Már megint… A szálloda elfogadható.

1920. június 9. Merlinville, Párizs 

Délelőtt: toporgás. Beszéltünk Stonorral M. R. titkárával, én jobbára csak hallgattam. Szerinte M. R.-t zsarolták. Mme. R. kis színielőadása. 

Aztán valósággal berobogott Jack R. Szegény fiú! G. megpróbált egy kicsit fölényeskedni, de én természetesen számítottam a kis Rómeó és Júlia történetre, amit Jack előadott. 

A reménytelenül szentimentális H. miatt eltűnt a gyilkos fegyver – bár ez még jól is „elsülhet”. Mondtam én, hogy nagy rá az a felöltő! 

Ebéd közben felvilágosítottam a láthatóan megint semmit sem értő H.-t néhány nyomról és a formálódó elméletemről, és most ülök a Párizsba tartó vonaton. Oh, Párizs! Kár hogy sietnem kell, de végre tudni fogom, hogy kicsoda Mme. D.

1920. június 10. Merlinville, London 

Bevallom H. alaposan meglepett az újabb gyilkosság hírével. De a kis szürke agysejtjeim most sem hagytak cserben. [Itt két sor olvashatatlan valamilyen szennyeződés – talán kávé, vagy tea miatt.] 

Ebéd közben beavattam H.-t a Beroldy ügybe. 

Délután két nyomozati lecke, először G.-nak, majd H.-nek. M.R. története első pillantásra hihetetlenül bonyolult, de a tényeknek csak ebben az elrendezésben van értelmük. 

Amikor megmutattam H.-nek a fotót, ami miatt sürgősen Londonba kellett jönnünk, úgy tett, mintha nem tudna semmit. Rendkívül mulatságos próbálkozás volt!

1920. június 11. Coventry 

H. továbbra is nagyon mulatságos, mint hősszerelmes.

1920. június 12. Coventry 

H. ellenségnek talán még szórakoztatóbb, mint hősszerelmesnek. Egyre jobban mulatok! A lány eltűnt, de annyi baj legyen.

1920. június 13. St. Omer, Merliville [Úgy tűnik, ebben az ügyben M. Poirot-nak, aki nem szerette a hajózást, többször is át kellett kelnie a Csatornán.] 

G. hibbantnak nevezett! Na de majd én megmutatom neki! Hercule Poirot-val nem lehet így beszélni! A vacak kis kopó! 

Este beavattam Marthe-ot a „tervembe”.

1920. június 14. St. Omer, Merliville 

Nos, tudtam én, hogy a lány időben fel fog bukkanni, hogy megmentse Jack R.-t – nem mintha az a gyáva alak megérdemelné! 

A kis meglepetés, amit H.-nek készítettem remekül sikerült, de kis híján engem is megleptek, ha nincs velünk Dulcie, nem tudtuk volna megakadályozni a tragédiát.

1920. június 21. London 

Napok óta ki sem mozdulok. Kifárasztott ez az ügy, jól esik a pihenés. Megleptem magam egy vadászkopó-szoborral. Giraud-nak nevezem.

Agatha Christie: Gyilkosság a golfpályán (1923) (Európa, 2010. Fordította: Palkó Katalin.)

[4 lyuk után a bunkerbe esett a labda]

Hercule Poirot naplóiból I.

[Zárójelben a közreadó megjegyzései.]

1916. október 1. London [Az első bejegyzés.]

Kedves angliai naplóm.

Nem hittem volna, hogy Angliában nyomozni fogok!

Hét honfitársammal élveztük az angol vidék nyugalmát Stylesban, amikor váratlanul összetalálkoztam Hastings barátommal. [Poirot, a belga rendőrség nagyhírű detektívje, háborús menekültként érkezett Belgiumból.]

Hastings megnyerő fiatalember, de időnként az ostobaságig angol becsületes. Szerinte nagyjából minden nő szemrevaló, aki még nem múlt el ötven, és minden testrésze a helyén van, mindazonáltal meg kell hagyni, Mary Cavendish valóban „szemrevaló”.

De a lényegre Hercule! Hastings régi ismerőse a Cavendish / Inglethorp családnak, és éppen náluk vendégeskedett, amikor Mrs. Inglethorpot megmérgezték. Gondolom ezért is örült olyan rendkívüli módon a találkozásunknak, mert így kihasználhatta zsenialitásomat az ügy megoldásában.

Nem volt bonyolult eset, bár beismerem, az utolsó láncszem megtalálása még nekem is okozott némi nehézséget, de szinte a legelső pillanattól biztos voltam benne, hogy [olvashatatlan név] a gyilkos. Jó szokásomhoz híven módszeresen, és a háttérbe húzódva dolgoztam, és a nyilvánosság előtt minden dicsőséget átengedtem a Scotland Yardnak, szintén régi ismerősömnek Japp felügyelőnek. A felügyelő ez esetben rendkívül találó kifejezés. Felügyelni egész biztosan remekül tud, de kinyomozni valamit…

Az eset végére mára, több mint két hónappal a bűntett után, megnyugtató pont került, sőt még egy tönkrement házasságot is sikerült helyreráznom. Elégedett vagyok magammal.

Elfogyott az orosz cigarettám, ki kell derítenem, hol lehet hozzájutni Londonban.

Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset (1920) (Európa, 2011. Fordította: Dezsényi Katalin)
[4 csésze ciános kávé]

Who the fuck is Alice?

Lewis Carroll: Alice Csodaországban (General Press, 2007. Fordította: Kosztolányi Dezső. Szegedi Katalin rajzaival)
[4 össze-vissza rohangászó betépett nyúl]

Ha nem tudnám, hogy ezt a könyvet egy komoly matematikus írta, aki ráadásul anglikán diakónus, azt hinném, hogy valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt állt.

De persze mit várhatnánk egy férfitól, aki úgy hordja a haját, mint egy nevelőnő?

Azt hiszem, alapvetően az okozza a téves elvárásokat az Alice-el kapcsolatban, hogy simán besoroljuk a gyerekkönyvek közé (köszönhetően nyilván a filmes adaptációknak is), pedig nem (csak) az. (Swift Hordómeséjét sem tesszük automatikusan a gyerek polcára, ugye.)

Először is ez a könyv elválaszthatatlan az irodalmi nonszensz brit hagyományától, ami a magyar irodalomban jobbára ismeretlen. És elválaszthatatlan az alkotótól, akit már gyerekkorában is vonzottak a rejtvények, fejtörők, szójátékok.

Carroll gyerekkori olvasási listái koraérettségről tanúskodnak. Dadogása miatt kissé zárkózott volt, a bentlakásos iskolában boldogtalan; gyenge fizikumú. 

Felnőttként azt gondolta, hogy dadogása elmúlik gyerektársaságban. Ezt nem támasztják alá a rá vonatkozó visszaemlékezések, de fontos adalék a gyerekekhez fűződő ellentmondásos viszonyát tekintve.

Krimi vs. sci fi 4:3

(cop. motifake.com)

Agave 100 - antológia (Agave, 2008)
[3 és fél félbehagyott sorozat]

LAWRENCE BLOCK: Tőle már sok mindent elolvastam, mondjuk a magyarul megjelent Scudder és Keller sztorikat mind. Rhodenbarrt kevesebbet. Bár szórakoztatóak, de ezek a legkevésbé életszerűek. Hogy lehet minden betörésnél egy hullába botlani? Ez a novella viszont finom, jó kis szatirikus, kikacsintós írás.
DASHIELL HAMMETT: Egy igazi klasszikus szerző a keményfiús vonalból. A közölt novella meg egy remek kis kamaradarab, amit a fordítással sem sikerült elrontani.
CHARLES WILLEFORD: „Élete kész regény” - és tényleg. És még jól is ír. Nem tudom, miért nem adnak ki tőle mást is a Springer testvéren kívül. És egyébként is mi lett azzal a sorozattal (Agave 45)? Olyan biztatóan indult.
DENNIS LEHANE: Jó, mint az összes, amit olvastam tőle, talán a legjobb az egész kötetben.
DONALD E. WESTLAKE: Tőle még nem olvastam semmit, és ettől a novellától nem is kaptam különösebben kedvet hozzá.
JIM THOMPSON: Nálam ő Willeford párja. Tőle is olvasnék még regényt, bár ez a novella kicsit zavaros lett.

Eddig voltak a krimiszerzők, innentől jönnek a fantasztikusak, ami sosem volt az én világom, egy-két kivételtől eltekintve.

SUSANNA CLARKE: Egy iskolai fogalmazás értékével vetekszik, mondom ezt én, aki képtelen lennék megírni egy novellát. De ezt elolvasni is majdnem képtelen voltam.
NAOMI NOVIK: Semmi. Nudli.
LAURELL K. HAMILTON: Ez egész kellemes meglepetés volt, na nem a témája miatt.
NEIL GAIMAN: Hát ez… Hát ez… Egy kalap szar.
RAY BRADBURY és PHILIP K. DICK: Ők jók voltak, tőlük ezt el is vártam.
ROGER ZELAZNY: Lásd: Naomi Novik.
IAIN M. BANKS: Véletlenül az egyik regényének az előszavát szerkesztették ide.

Kapd be, Adolf!

Stephen Fry: Csináljunk történelmet (Kult, 2010. fordította Pék Zoltán)
[5 párhuzamos valóság]

Ki nem gondolt már arra, hogy megváltoztasson valamit a múltban? Én például nagyon szívesen kivágnám a történetemből a pajeszhúzogató matektanáromat, meg azt az őstulkot, aki miatt nem lett belőlem síbajnok. Higgyétek el, bármelyikük nélkül el lett volna az emberiség. De azért valljuk be, egyik sem egy nagy tétel. Bezzeg ha a hülyebajszos Adolfot venné ki valaki a pakliból, az már nagy húzás lenne. Feltéve, hogy bejön.
Egy ekkora stiklihez azonban nagy kaliberek kellenek. Akkorák, mint Leo a fizikus (akinek története elég rendeset üt), és akkorák, mint Michael az ifjú történész. Illetve mégsem, nála azért nagyobb kaliber kellene. Mert Michael bármilyen szimpatikus is, azért egy kicsit… hát… nem is tudom… nem elég karakteres az álla, na!
Viszont mesélni jól tud, és nagyon angol. A sztorijai tele vannak apró szkeccsekkel, az embernek állandóan vigyorogni kell olvasás közben, erre teljesen alkalmatlan körülmények között is. De nem csak poénos, van egy csomó fontos mondanivalója a felnőtté válásról, a történelemről, a tudományról.
Szóval egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató könyv, ami megerősítette régi meggyőződésemet, hogy a fizikusokat és a történészeket nem szabad összeengedni.
Bár, ha jobban belegondolok a két tudományágnak vannak közös pontjai. Az energia megmaradás törvénye például a történelemre is érvényes: az emberiség történetében előforduló gonoszság és hülyeség mértéke állandó.

A Meztelen Juliet

Nick Hornby: A Meztelen Juliet (Európa, 2009. fordította: M. Nagy Miklós)
[5 kiadatlan Tucker Crowe koncertfelvétel]

Valahogy engem jó életkorban találnak meg a Hornby regények. Így voltam kb. harminc évesen a popcsajokkal és az egyfiúval is, és így vagyok most a Meztelennel is. 

Nem mintha ötvenöt éves kiégett rocksztár lennék, vagy negyvenéves gyerektelen nő. Bár a negyvenes lúzer zenebuzi…, hát az már határeset.

Maradjunk is nála egy pillanatig, Duncannél, mert bár a regény központi figurája Annie, Duncan Tucker Crowe-mániája nélkül nem indulna el az eseménysor.

Duncan kattant, ez nem is vitás, de szerintem a mániája nem annyira spirituális rajongás, mint inkább valamiféle életrendező-elv. Életpótlék akár. Olyan pótlék, amit Annie is bekajált, de mostanra megfeküdte a gyomrát. Elege lett az elcseszett kapcsolatából, és a Meztelen Juliet körül kialakuló esztétikai vitájuk csak ürügy a kapcsolat lezárására. [Egyébként is ízlésről vitatkozni… pfffff. Arról, hogy valakinek mitől lesz fontos és zseniális egy lemez (film, könyv) nincs értelme vitát nyitni. És az, hogy valakinek mi tetszik, még csak nem is róla mond ítéletet, hanem megint csak rólunk, hogy mi miért gondoljuk azt, hogy ami nekünk tetszik, annak neki is tetszeni kellene. Szóval, sajnos soha nem mondhatjuk tiszta lelkiismerettel azt, hogy ha neked ez nem tetszik, akkor egy korlátolt tehén vagy.]

Három elpocsékolt(nak tűnő) élet keresztezi egymást ebben a történetben. Duncan és Annie illeszkedni akar egymáshoz, és ez tizenöt éven át ment is nekik többé-kevésbé. Annie és Tucker pedig idegenként megnyílnak egymásnak – sokszor egyszerűbb így –, és belebonyolódnak egy virtuális flörtbe. [Mindnyájan ismerjük az érzést, ugyebár.] Úgyhogy valaminek történnie kell, a kérdés csak az, ki mennyire ragaszkodik az élethazugságához, ki mennyire elégedett a megszokással, hajlandó-e valaki robbantani?

Persze ez az elpocsékolt élet duma is megérne egy misét. Mert kinek nem elpocsékolt az élete? Aki valami maradandót alkot? OK. Aki vagyont szerez? OK. De még így is döbbenetesen kevesen vannak. Aki gyereket csinál? Hát, ebben már nem vagyok biztos.  

De biztos-e, hogy aki csak él, a viszonylagos elégedettségével és a csalódásaival, jó könyvekkel, filmekkel, zenékkel tölti ki a napjait, az elpocsékolja az életét. Nem vagyok benne biztos. Szóval akkor ki pocsékolja el? Mindenki? Vagy senki? Érdemes ezen eltöprengeni.

Nagy varázsló ez a Hornby, úgy fonogatja a regényalakjai sorsát, mint a Párkák, és úgy barkácsol hepiendet a könyv végére, hogy az nem csöpög ki a kezeim közül.

Ha figyelmesen olvastatok, akkor tudjátok, hogy nem érdemes vitatkozni a véleményemmel: ez egy jó regény.

Darázsgyár

Erről a könyvről ez a régi vicc jutott eszembe:
Két favágó dolgozik az erdőben, egyszer csak az egyik fogja a baltáját és levágja a másik karját. Az értetlenül néz, majd megszólal:

- Te ez most vicc, vagy komoly.

A másik büszkén kihúzza magát:

- Persze, hogy komoly!

- Az más. Mert viccnek azért elég durva lett volna!

De azért ez mégis csak egy vicc, egy szatíra, akkor is, ha amiről mesél, az véresen komoly. 

Itt ez a Frank gyerek, aki már félig felnőtt, literszámra vedeli a sört, de a tengerparton még simán megrendezi a műanyagflakonok és kagylók csatáját. Extrém módon izgatja a halál, mindent összegyűjt, mint a legtöbb fiú, totemeket fabrikál, darazsakat aplikál viaszgyertyákba, de nem tud egy egészségeset brunzolni anélkül, hogy le ne kuporodna az ülőkére. Na bakker!

Amikor kisebb volt három gyereket is eltett láb alól, de kinőtte, most már megelégszik Isten apróbb teremtményeivel. Az apjával éldegél egy elszigetelt házban. A fater sem egészen komplett, egy kiégett hippi, egy zsebmengele, aki különös elméleteivel bombázza a könyvkiadókat. 

Jó sztori csakhogy tele van logikátlansággal, ok nélküli okozattal.

Az apa motivációit sehogy sem találom. Az, hogy valaki nem tartja magát eléggé férfinak, az nekem kevés.

Frank már egyszerűbb eset. Neki a világ legyőzendő ellenség. Nem megismerni kell, hanem kiismerni. Éles eszű, de korlátolt gondolkodású ember, beszűkült, mint a világ, amiben él.  Nem lehet felnőtt, férfi, ezért gyűlöli azokat, akik azzá lehetnek. Férfivá akar válni, olyan igazi tesztoszteronban tocsogó, pusztító-öldöklő, archetipikus férfivá. Csakhogy ez felvet itt egy kérdést, és azt hiszem ez a lényeg: valóban genetikailag kódolt a férfiakban a kegyetlenség és hatalomvágy (vö. fajfenntartás) vagy a neveléssel, az akaratlanul másolt mintákkal húzzuk magunkra ezt a kényszerzubbonyt? Vagy ha kitágítjuk: van-e saját akaratunk, értelmünk, vagy csak szarossegű ösztönlények vagyunk? 

Ez a kérdés, felebarátaim.

[ Engem nem lepett meg a vége. A briteknek mindig is problémáik voltak a nemi identitásukkal. Elég csak ránézni azokra a lófejű nőkre, akikért úgy odavannak, vagy a nyolcvanas évek zenekaraira :) ]

Iain Banks: Darázsgyár (Agave, 2006) fordította: Bényei Tamás

Véletlenül kihallgatott beszélgetés Neil Gaiman és a kiadója között

(fotó: Philippe Matas)

– Neil? Hello ember, hogy s mint?
– Megvagyok. Kicsit megfáztam, de egyébként minden OK. (megköszörüli a torkát)
– Te Neil, figyelj, már vagy fél éve nem adtunk ki tőled semmit.
– Ne mond!
– Kéne valami…
– Jó. Milyen legyen?
– Mese, mese mátka, pillangós madárka …(nevet) Tudod te.
– Persze. És mikorra kellene?
– Jó lenne még a héten. Menni fog?
– Nem gond. Szereplők, jellemek?
– Á, csak a szokásos. Legyen egy magányos hős, gonosz összeesküvők, egy titokzatos jótevő. Aztán tőlem azt teszel bele, amit csak akarsz, szellemeket, vámpírokat, ami tetszik.
– Izgalom, kiszámíthatatlanság?
– Csak mint a svájci vonatközlekedés. (megint nevetgél)
– Jól van Phil, legkésőbb szombaton küldöm.
– Nagy vagy ember! (elégedett sóhaj) Vacsorázzunk együtt a jövő héten valamikor.
– Rendben, de te fizetsz! (nevet)
– Ez csak természetes! Majd hívlak.
– Rendben.

Neil Gaiman: A temető könyve (Agave, 2010) fordította: Pék Zoltán

Koszos fehírek

fotó: Katie Vandyck

Bernardine Evaristo: Ófrika Rulez! (K.u.K. Kiadó, 2010) fordította: Boda András

Kezdjük azzal, hogy elképzeltek egy országot, ami nagyon hasonlít a középkori Angliára. Hatalmas erdőségekkel, földesurakkal, káposztaföldeken görnyedő, nehéz sorsú, de jókedvű jobbágyokkal. Eddig nem nehéz. Most képzeljetek el egy virágzó, fejlett civilizációval rendelkező afrikai országot Ambosszát, de elég lesz csak a fővárost Londolot is. Széles sugárutakkal, kenyérfákkal, hatalmas épületekkel, sárkunyhókkal. A metrót már nem használják, mert sok helyen megrongálódott, van internet, a feketék ágyékkötőben járkálnak, kagylópénzzel fizetnek. A gazdagoknak több feleségük is lehet, és fehér, pontosabbal fehír, rabszolgákat tartanak. És képzeljetek el még egy ehhez eléggé hasonló Amerikát, 21. századi nagyvárosokkal és rabszolgaültetvényekkel. Na. Bernardine Evaristo is megpróbálta elképzelni, de sajnos nem nagyon sikerült neki. Kár, mert ezek lehetnének a regény legjobb részei. Evaristo nem csak a színeket, szerepeket és a kontinenseket cserélte fel, hanem némiképp megbolygatta a történelmi idősíkokat is. Ez izgalmas játék lehetet volna, ha a rendesen kidolgozta volna a környezetet, de inkább csak odavetett utalásokból építette fel. Ez viszont csak egy erős közepes regényhez elég, mert e a történet csak egy „sima” rabszolga saga, és ha nem figyelmeztetne minket rendszeresen, hogy itt kérem a négerek az urak és a fehírek a rabszolgák, az ember hajlamos lenne erről megfeledkezni olvasás közben.
A történelemben nincsen ha, de azért el lehet játszani a gondolattal, hogy mi lett volna ha nem születik meg Napóleon, ha Hitler sikeres festő lesz, vagy Sztálin befejezi a papi szemináriumot. Vagy hogy milyen lett volna egy fasizálódó Amerika a negyvenes években, amit Philip Roth írt meg egy regényben.
Evaristo gondolatkísérlete érdesen indul, de a végére ellaposodik, és kiszámíthatóvá válik, de azt meg kell neki adni, hogy a bőrszínek felcserélésével remekül rávilágít a kulturális sztereotípiákból építkező egysíkú gondolkodás gyengeségeire.
Szerintem érdekesebb lett volna megírni egy olyan Amerika történetét, ahol soha nem volt rabszolgaság, vagy ahol még most is van…
(Ja, és ez, hogy Ambosszai Egybesült Sirályság, ez megbocsájthatatlan.)

Olyan könnyű lenne lefeküdni és meghalni

Helen Dunmore: Ostrom (Európa, 2010) fordította Czine Erzsébet.

Regény ez, de ilyen lehetne egy színdarab a leningrádi blokádról. Nagyjából öt főszereplőre és egy kis lakásra redukált történetvezetés és jellemábrázolás, ami mögött tökéletesen kirajzolódik a 20. század orosz történelmének emberi életekbe nyomott mása. És kihallatszik a több hónapig tartó félelem, fagyoskodás, éhség nyöszörgése, és az egymással farkasszemet néző százezres hadseregek csörömpölése. Szóval lehetne egy színpadi verziót csinálni belőle, de kár lenne Dunmore néhol egészen 19. századi stílusban megírt leírásaiért (Tolsztoj) és gyönyörű lélekbúvárkodásaiért (Woolf), amiket brutális történeti és nyelvi részletek szakítanak meg.
A több síkon zajló történetben Mihail Levin a belső disszidens író és Maria Petrovna az egykor híres, de nemkívánatos személlyé vált színésznő többször megidézi az 1917 előtti „békeidőket”, kettejük különös szerelmét, Levin halott feleségét. A fiatalabbaknak, Levin két gyerekének, a családot ellátó huszonéves Annának, a kis Koljának, és a hozzájuk keveredő orvostanhallgatónak, már csak a csengőfrászos húszas évekről vannak személyes tapasztalataik, amikor egyetlen rossz helyen elejtett szónak is végzetes következményei lehettek. Ezzel párhuzamosan, a történet jelenidejében, vihar előtti csendben, valami dermedt bénultságban élnek az emberek, ami csak akkor múlik el, amikor a németek már megközelítik Leningrádot. Ekkor mindenki pánikszerű felhalmozásba kezd. A blokád, és a folyamatos ágyúzások zárják össze az öt embert Levinék lakásában. A kényszerű összezártságban, az egymásra utaltságban csak Kolja, helye állandó, a többiek egyre szűkülő körökben kerülgetik egymást, folyamatosan változnak viszonyaik. A bármelyik nap az utolsó lehet hangulatában az érzelmek erőteljesebbek lesznek, az addigi értékek másodlagossá válnak a túléléssel szemben. A szereplők hangulata pillanatonként változik, az éppen megszerzett kevés élelem, vagy tüzelő dönthet feladás és kitartás között. Életükben minden bizonytalanná válik, nincs jó döntés, csak szerencsés döntés, és minden egyes döntés és cselekedet önmagán messze túlmutató, aránytalanul súlyos következménnyel jár. Az emberek olyan dolgokat tesznek meg, amiket soha nem gondoltak volna magukról, és örökre megváltoznak. Egyszerűbb és kényelmesebb meghalni, mint túlélni, de van akinek nincs választása.
A 1941. szeptemberétől 1943 januárjáig tartó blokád alatt több, mint egymillió ember halt meg Leningrádban és környező falvakban.
Nem lehet vitatkozni a Anthony Beevor állításával: lenyűgöző, rémületes és gyönyörű. Az egyik legjobb könyv, amit a második világháborúról olvastam, pedig volt egy pár.

Földközelben sűrű, csípős, sárga füst gomolyog, elnyeli az úton gyalogszerrel igyekvőket. Égnek a kunyhók szerte a környéken, vagy a bombázás következményeként, vagy mert menekülő gazdáik felgyújtották őket. Valahogyan, valahonnét mintha úgy emlékeznének, hogy így kell. Vonulj vissza, ha muszáj, de semmit se hagyj az ellenségnek, csak hamut. Ne hagyj neki ételt, ne hagyj neki menedéket.

Újabb élelmiszerraktárakat ért bombatalálat, de senki sem tudja pontosan, hol. Most már tudjuk, hogy nem egyszerűen le akarnak győzni bennünket. El akarnak pusztítani. Az égvilágon semmi sincs, ami számítana nekik Leningrádban. Se egy kő, se egy gyerek. Karthágót el kell pusztítani.
De felszabadító a tudat. Többé nem köthetünk alkut velük. Részünkről ennyi. Nincs több választásunk. Csak az ellenállás. Tehát kikelek az ágyból, és két órán a kanapén fekszem. Ez azért nem tűnik olyan szörnyű nagy ellenállásnak, ugyebár? Vajon nem rémítené-e halálra a németeket, ha tudnák, hogy Mihail Iljics Levin még él, és egy verses beszélyt idézget magában?

Anna már nem szívesen halad el a park mellett. A padokon emberek ülnek, hóba burkolózva, hóba ültetett gumókként várják a tavaszt. Ott vannak nap nap után. Senki sem jön, hogy elvigye őket. (…) Semmi sem tűnik meglepőnek többé, még a Karpov-csatorna partján vagy a temetők előtt halomba rakott holttestek sem. Andrej beszélt neki róluk. Falat alkotnak az úttest két oldalán. (…) Anna élettelen csenden keresztül hatol előre. Nincsenek kutyák, nincsenek galambok, nincsenek macskák, nincsenek pufók, rózsás arcú gyerekek…

Hülye angolok - búr hülyék

Tom Sharpe: Kisvárosi gyilkosságok (Teleteacher, 1994) fordította: Mészáros Viktor

Régen olvastam már Tom Sharpe regényt. A kilencvenes évek közepén megjelent négy regényéből csak a Kisvárosi gyilkosságok maradt ki. Most pótoltam. (A 2005-ben megjelent két Wilt-regény is kimaradt – egyelőre.)

Tom Sharpe 1928-ban született Londonban, neves iskolákban tanult (Elmhurst, Pembroke, Cambrigde), és a Királyi Haditengerészetnél szolgált. 1951-ben Dél-Afrikába ment, ahol tanított és szociális munkát végzett egészen 1961-es kiutasításáig. Az ott szerzett élmények inspirálták a Kisvárosi gyilkosságoknak (Riotous Assembly) és folytatásának (Indecent Exposure) megírására. Hazatérése után történelmet adott elő Cambrigdeben. Az ott töltött évek tapasztalataiból született a Wilt sorozat.

Regényei keserű szatírák a gyalázatos apartheidről, az idióta oktatási rendszerről, az angol osztálytársadalomról és sznobériáról, a politikai korrektségről, a bürokráciáról, az egyházakról és általában az ostobaságról. (Éretten éretlen, Remetelét, Kertész a vártán)

Szereplői gyakran hódolnak bizarr szexuális szokásoknak. Nyelvezetük, stílusuk mindig nagyon jellemző társadalmi osztályukra. Az egymás mellett elbeszélő szereplők dialógusai rendkívül szórakozatóak.

A Kisvárosi gyilkosságok története Zuluföld fővárosában, az egykor nyüzsgő gyarmati székhelyen, Piemburgban játszódik, ami a helyőrség megszűnése óta „Fele a New York-i köztemetőnek, de kétszer olyan kihalt.” Ennek a porfészeknek a rendőrkapitánya a búr Van Heerden parancsnok, aki minden másra való alkalmatlanságával érdemelte ki ezt a helyet. Ostobaságánál már csak a legyőzött britek iránti rajongása nagyobb. Agya, amennyiben az a dolog a fejében agynak nevezhető, abszolút képtelen a gondolati absztrakcióra. Helyettese Verkramp hadnagy viszont igazi búr hazafi és inkvizítor, engesztelhetetlen gyűlölettel tekint a régi gyarmatosítók maradékára, és mindenféle koholt jelentésekkel igyekszik befeketíteni őket. A rendőrség harmadik oszlopa az alkoholista Els rendőr, aki könnyed természetességgel erőszakol meg néger nőket, és öl meg néger férfiakat.

A középszerű, de fensőséges, sosemvolt nagyságáról álmodó város nyugalmát a Van Heerden parancsnok rajongásának tárgya által elkövetett gyilkosság kavarja fel. Miss Hazelstone az egykori alkirály leszármazottja, idős és csúf, szapora nyelvű, és a gorombaság határáig udvariatlan – igazi angol hölgy. Nem mellesleg különös és mély vonzalom fűzi a gumiból készült férfiruhákhoz és a novocainhoz, valamint nagy kaliberű tűzfegyverek szükségtelenül kis távolságból való alkalmazásához. Van Heerden parancsnok megpróbálja rávenni az idős hölgyet, hogy tussolják el a gyilkosságot, és ezzel sosem látott tömeghisztériát szabadít a városra, amiben szerepet játszik Miss Hazelstone püspök öccse, egy dobermann, és a piemburgi rendőrség és igazságszolgáltatás illusztris képviselői, akik katasztrofális helyzetértékelésük miatt elkövetett hibáikat egyre újabb és újabb baklövésekkel igyekszenek jóvá tenni.

Nincs olyan, hogy normális ember. A normálisság fogalom, nem pedig állapot, nem szabad összekeverni a megfelelni vágyással.

A szó szoros értelmében gyilkos szatíra. Sírni valóan mulatságos.

Sajnos a folytatás nincs meg magyarul, pedig koránt sincs vége. Fordítók előre!
(Felhívnám még a figyelmet a könyv végén található mulatságos és reklámtörténeti jelentőségű hirdetésre, amit a kedvetekért feltöltöttem ide.)

Miss Hazelstone azt kívánta bejelenteni telefonon, hogy épp az imént lőtte agyon zulu szakácsát. Els rendőr kifogástalanul alkalmasnak bizonyult arra, hogy elintézze az ügyet, mivel rendőrtisztviselőként maga is nem egy és nem két zulu szakácsot lőtt már agyon. Ráadásul az ilyen bejelentések kezelésének megvolt a jól bejáratott módja. Els rendőr elővette a rutinszöveget.
-    Szóval egy kaffer halálát kívánja bejelenteni - nyitott.
-    Meggyilkoltam a zulu szakácsomat! - vágott vissza Miss Hazelstone.
Els nyugtatni próbálta. - Épp ezt mondom én is. Ön egy néger halálát kívánja bejelenteni.
-    Semmi ilyesmit nem kívánok! Azt mondtam magának, hogy meggyilkoltam Fivepence-t!
Els újra próbálkozott. - Pár fillér elvesztése nem számít gyilkosságnak, asszonyom.
- Fivepence a szakácsom volt!
- Egy szakács megölése sem számít gyilkosságnak, asszonyom.
-    Akkor mi számít annak? - Els rendőr kedvező helyzetértékelésének hatására foszladozni kezdett Miss Hazelstone magabiztos bizonyossága saját bűnösségében.
-    Fehér szakács megölése talán gyilkosság lehet. Nem valószínű, de lehetséges. Fekete szakácsé nem. Semmilyen körülmények között! Fekete szakács megölése önvédelem, jogos emberölés vagy hulladékeltakarítás. - Els megengedett magának egy kis kuncogást. - Az egészségügyieket próbálta már hívni?
A parancsnok előtt világos volt, hogy Els a társadalom iránti tiszteletének a maradékát is elveszítette már, ha volt benne egyáltalán valamennyi is. Odébb tolta a rendőrt, és átvette a telefont.
-    Itt van Heerden parancsnok beszél - mondta. - Úgy hallom, kis baleset történt a szakácsával.
Miss Hazelstone továbbra is kötötte az ebet a karóhoz.
-    Meggyilkoltam a zulu szakácsomat!
Van Heerden parancsnok figyelmen kívül hagyta az önvádat.
-    A házban van a holttest?
-    A holttest a pázsiton van - mondta Miss Hazelstone. A parancsnok felsóhajtott. Mindig ugyanaz! Miért nem tudnak az emberek házon belül lövöldözni a feketékre, amikor mindenki tudja, hogy odabent kell lelőni őket!
-Negyven percen belül ott leszek a Jacaranda House-nál - mondta. - És amikor odaérek, a házban fogom találni a holttestet.
-    Hát azt nem fogja! - erősködött Miss Hazelstone. – Ott fogja találni a ház mögötti pázsiton.
Van Heerden parancsnok ismét megpróbálta. – Amikor megérkezem , a házban fogom találni a holttestet. – mondta most másodjára nagyon lassan.
Miss Hazelstone nem volt elragadtatva. – Azt akarja mondani, hogy el fogom mozdítani a holttestet? – kérdezte dühösen.
A parancsnokot elképesztette az ötlet. – Szó sincs róla! – mondta. – Semmiféle kényelmetlenségnek nem kívánom kittenni önt, amellet még ujjlenyomatokat is hagyhatna rajta. Bevitetheti a szolgákkal.

Sandman

Sandman I: Prelűdök és noktürnök. Írta: Neil Gaiman, rajzolta: Sam Kieth, Mike Dringenberg, Malcolm Jones III (Cartaphilus, 2009) fordította: Totth Benedek

A Watchmen után újabb kultikusnak mondott képregénysorozat kiadásába kezdett a Cartaphilus. Hasonlóan igényes kivitelű kötetben jelentették meg a Sandman széria első nyolc füzetét. A képregényeket a már nálunk is ismert Neil Gaiman írta (Amerikai istenek, Coraline, Sosehol, stb.) és Sam Keith, Mike Dringenberg, Malcolm Jones III rajzolta.

Lássuk a sztorit! 1916-ban Roderick Burgess az inkább nevetséges, mint félelmetes mágus egy különös szertartás keretében foglyul akarja ejteni a Halált, hogy uralkodhasson felette. Azonban valami hiba csúszik a számításba - illetve a mágiába - mert a Halál helyett testvére, az Álmok Fejedelme (Morpheus, Sandman) esik fogságba. De itt megáll mágusunk tudománya, fogalma sincs, mit kezdjen a rabbal. Sandman 70 évet tölt rabságban, majd egy egyszerű trükkel - halottnak tetteti magát – kiszabadul. (Mi van? Eddig gondolkozott? Vagy csak kialudta magát?) És nekiindul, hogy helyreállítsa birodalmát és visszaszerezze hatalma eszközeit. A tarsoly homokot, ami hús-vér valósággá változtatja a álmokat („Sosem egy álom csupán”), a sisakot, a tiszta álmok álarcát, és a gyémántot, ami megint csak valósággá változtatja az álmokat. (Őőőő…, hát igen, van hova fejlődni.)
Útja közben eljut a földi és a „valódi” pokolba, és mindenféle különös teremtménnyel találkozik, akik segítik, vagy akadályozzák (M)Orpheusunkat. Tanúi lehetünk a túlvilág urai közötti hatalmi játszmáknak, bepillanthatunk az álmok mechanizmusába.
Sajnos ahhoz, hogy az összes utalást észrevegyük eléggé járatosnak kell lennünk a DC képregények világában – ami rólam nem mondható el. Azért néhány ismerős figura és helyszín nekem is feltűnt. John Constantine, a démonvadász, vagy az Arkham Elmegyógyintézet. Na és az őrült tudós, John Dee, alias Dr. Sors, aki megszerzi és megbuherálja Sandman gyémántját, és akinek a kötet messze legjobb füzetét köszönhetjük (24 óra). Sajnos a jóságos Morpheus csúnyán elbánik vele.
Sandman helyre állítja birodalmát, de már semmi sem olyan, mint régen. Csalódott, kiégett, és nővérének a Halálnak kell őt seggbe rúgni, hogy kezdjen újra rendesen dolgozni. Az élet már csak ilyen, senki nem ússza meg élve.
Zsigmond bácsi elég gyakran kacsingat ki a lapokról. Az alvás, az álom, mint kicsi halál. Tudatalatti, felettes – és alantas – én, satöbbi, satöbbi. A kísérő szöveg szerint ez a kötet egy hosszú és sikeres széria kezdő lépéseit, útkeresését prezentálja. Nos, útkeresésnek elmegy. Remélem a többi rész erősebb lesz, mert ez elég harmatos volt.
„Ha nem fejezet be őket időben, a mesék mindig halállal végződnek.” Ámen.

A királynő olvas

Alan Bennett: A királynő olvas (Magvető, 2009) fordította: Rakovszky Zsuzsa

„- Az a benyomásom, Fenséges asszonyom, hogy jóllehet az olvasást nem lehet kimondottan elitistának bélyegezni, mégsem a megfelelő üzenetet küldi a nyilvánosság számára. Némileg kirekesztőnek hat.
 - Kirekesztőnek? De hát az emberek többsége tud olvasni!
 - Tudnak, Fenséges asszonyom, de nem vagyok biztos benne, hogy meg is teszik.
 - Ez esetben, Sir Kevin, én példát mutatok nekik!”

No nem volt ez mindig így. Az angol királynő sem volt egy nagy olvasó, nem is igen ért rá a sok gyáravatás, vízesésszemlélés, fogadás, stb. miatt. Egészen addig, amíg a királynői kutyafalka meg nem rohamoz egy, a palota „hátsóudvaránál” parkoló mozgókönyvtárat. A királynő, ha már ott van, udvariasságból kikölcsönöz egy könyvet – hiába, a neveltetés! – és ezzel megfertőződik. Még nem is tudja, hogy elkapta az olvasási lázat, pedig annak már gyanúsnak kellene lenni, hogy nem egy udvaroncával küldeti vissza a kikölcsönzött művet, hanem maga járul ismét a könyvtárhoz, és ha már megint ott van, egyszerűbb kivenni valamit, mint nem.
(Könyvtárosoknak alapmű, mint A rózsa neve vagy A férfi, aki munkát talált, megtudhatjuk belőle, hogyan viselkedjünk, ha egyszer a királynő betoppan a könyvtárunkba. Vagy inkább egy király, vagy egy kiskirály, mert a királynő azért elég valószínűtlen.)
Szóval a királynőt megfertőzi az olvasás, egyre többet és többet szeretne olvasni, először válogatás nélkül felfal mindent, de ahogy belejön, mint kiskutya(falka) az ugatásba, már válogat, sőt kritizál, jegyzeteket készít és egy saját könyv megírásának terve is körvonalazódik fenséges agyában. Ha nem is hanyagolja el kötelezettségeit, egyre kelletlenebbül tesz nekik eleget, holott régebben élvezetet talált bennük, vagy legalábbis meggyőzte magát erről. De az olvasás új világok egész sorát nyitja meg számára, amiben ő nem a ceremónia, az etikett része, nemcsak királynő, hanem ember is. Az irodalom újfajta érzékenységet fejleszt ki benne, de idegesítő új szokásokat is felvesz. Például a vele találkozó alattvalóktól nem azt kérdezi, hogy honnan jöttek, hanem, hogy mit olvasnak éppen, és ezzel a többséget igencsak zavarba hozza. Az udvartartás mindent megtesz, hogy a királynőt eltántorítsa ettől az új és kártékony kedvteléstől, de cselszövéseik épp az ellenkező hatást érik el…
Alan Bennett a Beszélő fejek szerzője remek kis regényt írt, ami bepillantást enged a monarchia mechanizmusába, színjátékába, egy szimpatikus királynő gondolataiba. Szellemes, érdekes, de nem nélkülözi a mélységet sem, olyan, mint egy jó beszélgetés.
A fülszöveg szerint Bennet munkája frappáns válasz a „ment-e a könyvek által a világ elébb” örök kérdésére, de szerintem nem ez a kérdés, hanem az, hogy megy-e az egyes ember a könyvek által elébb? Naná!
Charming, dear!

Az egészről a kutyák tehettek. Igen rátarti jószágok voltak, és rendszerint a főbejárat lépcsőjén át tértek vissza a kertből a palotába, ahol általában már várt rájuk egy inas, és kitárta előttük az ajtót.
Ma azonban, ki tudja miért, inkább végigszáguldottak a teraszon, közben ugattak, ahogy a torkukon kifért, aztán újra levágtattak a lépcsőn, befordultak a terasz végénél, és a palota fala mellett rohantak tovább. A királynő is hallotta, hogy vadul ugatnak valamit az egyik udvarban.
Ez a valami Westminster városának mozgókönyvtára volt, egy nagy, bútorszállítónak tűnő teherautó, a szemeteskukák mellett parkolt a konyha egyik bejáratánál. A királynő ritkán járt a palotának ebben a részében, mozgókönyvtárat pedig mindeddig soha nem látott ott parkolni, mint ahogyan föltehetőleg a kutyák sem, ezért is csaptak akkora lármát. A királynő, miután egy darabig hiába próbálta lecsendesíteni őket, fölment a teherautó ajtajához vezető néhány lépcsőfokon, hogy elnézést kérjen a zaj miatt. (…)
-Elnézésüket kérem a szörnyű lárma miatt – mondta, mire a teherautó vezetője olyan hirtelen pattant fel, hogy beleverte a fejét a katalógusfiókba, a polc tövében kuporgó fiú pedig gyorsan feltápászkodott, de közben lelökött néhány könyvet a Fotográfia és Divat feliratú polcról.
A királynő kidugta a fejét az ajtón, és – Csönd legyen, ostoba teremtések! – kiáltott rá a kutyákra, és ez alatt – mivel kifejezetten ez is volt a mozdulat célja – a sofőr/könyvtárosnak volt rá ideje, hogy összeszedje magát, a fiúnak pedig arra, hogy összeszedje a könyveket.
- Ezidáig még soha nem láttuk itt Mr…
- Hutchings, Felséges asszonyom. Minden szerdán, Felséges asszonyom.
- Valóban? Erről én nem is tudtam. Messziről jön?
- Csak innen, Westminsterből, asszonyom.
- Ön pedig, fiatalember…
- Norman vagyok, Fenséges asszonyom, Seakins.
- És hol dolgozik?
- A konyhán, Fenséges asszonyom.
- Ó. Elegendő ideje marad a munkája mellett az olvasásra?
- Nem igazán, Fenséges asszonyom.
- Én pontosan ugyanígy vagyok vele. Bár most, ha már itt vagyok, gondolom, miért is ne kölcsönözhetnék egy könyvet.
Mr. Hutchings segítőkészen mosolygott.
- Tudna valamit ajánlani?
- A Fenséges asszony milyen könyveket szeret olvasni?
A királynő habozott, mert őszintén szólva egyáltalán nem volt biztos benne, milyen könyveket szeret olvasni. Soha nem érdeklődött túlságosan a könyvek iránt. Természetesen olvasott, hiszen olvasni mindenki szokott, de a könyvek iránti rajongást meghagyta másoknak. Az olvasás mégiscsak egy hobbi, neki pedig a munkaköréhez tartozott, hogy ne legyen semmiféle hobbija. (…) Ha az embernek hobbija van, ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat jobban kedvel másoknál, ez pedig kerülendő: azt a benyomást keltené, az emberekben, hogy egyeseket jobban kedvel másoknál. Márpedig erről szó sem lehet. Neki az a munkája, hogy minden iránt érdeklődjék, nem pedig az, hogy valamit érdekesnek találjon. Emellett az olvasás nem tekinthető cselekvésnek, ő pedig olyasvalaki, aki cselekszik. Alaposan körbenézett hát a könyvekkel bélelt teherautóban, hogy időt nyerjen.
- Egyáltalán, szabad az embernek itt kölcsönöznie, Akkor is, ha nincsen olvasójegye?
- Nem probléma, Fenséges asszonyom – nyugtatta meg Mr. Hutchings.
- Nem tudom, számít-e, ha az ember nyugdíjas – kérdezte a királynő, bár nem volt biztos benne, hogy Mr. Hutchings tud-e bármit is kezdeni ezzel az információval.
- Fenséges asszonyom egy alkalommal hat könyvet kölcsönözhet.
- Hatot? Magasságos ég!
Eközben a vörös hajú fiatalembernek sikerült választania, a könyvet a könyvtárosnak nyújtotta, hogy bepecsételje. A királynő, hogy továbbra is időt nyerjen, felemelte a könyvet.
- Mit választott, Mr. Seakins? – kérdezte, arra számítva, hogy… Nos, igazából nem is tudta, mire számítson, de arra biztosan nem, amit végül megpillantott. Ó, Cecil Beaton! Talán ismerte?
- Nem, Fenséges asszonyom.
- Nem, hát persze, hogy nem. Maga ahhoz túl fiatal. Annak idején gyakran megfordult itt nálunk, és örökösen kattogtatta a masináját. És nagyon szeretett parancsolgatni: álljanak ide, álljanak oda. Katt-katt… Csak nem írtak róla egy könyvet?
- Jó néhányat, Fenség.
- Valóban? Gondolom, előbb-utóbb mindenkiről írnak egy könyvet. (…)
Csakhogy ezzel még mindig nem oldódott meg a probléma. A királynő tudta, ha könyv nélkül távozik, ezzel azt a benyomást kelti Mr. Hutchingsban hogy a könyvtára nem igazán elégíti ki az igényeit. És ekkor, az egyik polcon, az egyik meglehetősen ütött-kopott kötet gerincén ismerős nevet pillantott meg: Ivy Compton-Burnett. ’Ezt például elolvashatnám.’ Levette a kötetet a polcról, és odanyújtotta Mr. Hutchingsnak.
- Micsoda remek időtöltés lesz! – szorította magához a könyvet nem túl meggyőző lelkesedéssel, mielőtt kinyitotta volna. – Ó… utoljára 1989-ben kölcsönözték ki.
- Nem túlságosan népszerű szerző manapság, Fenséges asszonyom.
- Nem értem, hogy lehet ez? Bárónői címet adományoztam neki.
Mr. Hutchings óvakodott tőle, hogy felhívja rá a királynő figyelmét, miszerint nem feltétlenül ez a legbiztosabb út a közönség szívéhez.
A királynő szemügyre vette a fényképet a könyv borítóján.
- Igen, emlékszem erre a frizurára. Úgy nézett ki a hajfonata, mint a habroló, és teljesen körbefogta a fejét – elmosolyodott, és ebből Mr. Hutchings megtudta, hogy a látogatás véget ért. – Viszontlátásra!

A pápával kaszinózni

Anthony Burgess: Földi hatalmak (Cartaphilus, 2008) frod. Bényei Tamás

Konfabuláció – ez lesz a címe Kenneth Marchal Toomey visszaemlékezéseinek. „… a szó a pszichiátriában azt a folyamatot jelöli, amikor a szétzilált emlékezetben megjelenő hézagokat képzelet alkotta, de igaznak vélt felidézett élményekkel helyettesítjük.” De ez csak a regény végén derül ki, a 959. oldalon. Mire idáig eljutunk, végig kísérhetjük a sikeres, de középszerű írót hosszú élete állomásain. Az emlékek sora az első világháborús Londonban indul, ahol az ifjú Ken irodalmi és szerelmi próbálkozásainak leszünk tanúi. Ken képtelen összeegyeztetni homoszexualitását katolikus hitével, megválik az egyháztól, de ez életre szóló vívódással jár majd. Félig-meddig önkéntes száműzetésbe vonul. Bekerül a párizsi művészvilágba, Joyce, Hemingway és Ezra Pound társaságába.
Toomey valahogy mindig ott van, ahol történik valami. Megismeri a Brit Birodalom világát Malajziában, még mielőtt az felbomlik, onnan – Ausztrálián át – a szesztilalomtól sújtott New Yorkba kerül. Épp akkor él Olaszországban, amikor a feketeingesek hatalomra kerülnek. Ausztriában van az Anschluss idején, ahol a nácik internálják, és csak egy kis hazaárulás révén szabadulhat, amiért a háború után büntetésből őt bízzák meg a koncentrációs táborok borzalmainak megírásával. Az ötvenes évekre nemzetközi hírességgé válik, Hollywoodban dolgozik, tévészerepléseket vállal, a hatvanas években belekeveredik Fekete-Afrika felszabadító háborúiba.
Toomey azért kezdi „rendezgetni” emlékeit, mert a Vatikán felkéri, hogy tanúskodjon sógora Carlo Campanati, az elhunyt XVII. Gergely pápa szentté avatási eljárásában. Ken tanúja volt a későbbi pápa egyik csodatételének. Carlo és Kenneth testvéreik házassága révén kerülnek kapcsolatba, ami annak felbomlása után is megmarad. Kettejük élete hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódik egymáshoz. Ken érzései meglehetősen ambivalensek. Carlo egyszerre lenyűgöző és félelmetes jelenség, aki egyre magasabbra emelkedik a papi ranglétrán. Nagy tervei vannak a katolicizmus megreformálására, egy új ökumenikus szemlélet kialakítására, még a marxizmussal is kacérkodik. Kettejük életszemlélete, hite gyakran kerül összeütközésbe. Toomey meg van győződve az ember gonoszságáról, míg Carlo szerint mindenki eredendően jó. „Isten hibátlannak teremtette az embert, de azzal a képességével együtt teremtette meg hogy, szabadságában álljon tökéletlenné válnia.” A szabad akarat Isten „legnagyobb és legiszonyatosabb” ajándéka, ez az ami a leginkább isteni az emberben, de ez az ami bűnbe is viheti. Toomey végül igazolja a csodatételt, bár a birtokába került információk inkább az Ördög, mint Isten művére utalnak.
Burgess igazi nagyregényt alkotott, terjedelmében és ambíciójában is. Sok síkja van ennek a műnek. Enciklopédikus regény, ami végigjárja az elmúlt századot térben és időben egyaránt. Zavarba ejtő, ahogy a valós történelmi tények és a kitalált epizódok keverednek egymással. A katolikus egyház túlhangsúlyozott történelmi szerepe, a kitalált osztrák Nobel-díjas író, Streher, akiért Toomey lelkesedik. Carlo, amint részt vesz a Lateráni Egyezmény aláírásán, vagy Ken, amint megmenti Himmler életét.
Művészregény, aminek főhőse egy középszerű író, de szereplőként megjelennek a nagyok is. Toomey alakja néhány életrajzi elemben megegyezik Burgessel, de nem önéletrajzi regényt olvasunk, hanem fikciót. A lehetséges modellek között emlegetik Sommerset Maughamot és Norman Douglast.
A homoszexualitás és a bűntudat regénye is. Bemutatja azt a küzdelmet, amit Toomey folytat, hogy elfogadtassa magát egy homofób világban, és el tudja fogadni magát olyannak amilyen.
És persze leginkább a gonosz, a metafizikai értelemben vett rossz, illetve az erre adott erkölcsi-teológiai válaszok regénye.
Nagy és nehéz kérdéseket feszeget tehát Burgess, mégis jól olvasható a kötet. A cselekmény végig feszült, a figurák aprólékosan kidolgozottak, a stílus és a humor nagyon angol. Senkit ne riasszon el a terjedelem, megéri!

UI: A sok hanyag fordítás és kiadás között jó egy ilyen alapos és szép munkát találni. A fordítás, a jegyzetek és az utószó Bényei Tamás munkáját dicsérik.