Hem és Fitz

James Aldridge: Még egy utolsó pillantás (Magvető, 1980. Fordította: Nemes László)
[4 levadászott fajdkakas]

Párizs, 1929. Egy ifjú titán (Kit = James Aldridge) megérkezik a fény városába. Az ausztrál vadonból jött, de nem vadember. Szerencséje vagy balsorsa (igazából egy újságíró barátja) Hemingwayhez irányítja, aki éppen egy kirándulásra indul, F. Scott Fitzgerald társaságában, hogy eldöntsék, ki a jobb író, Balzac vagy Hugo. Ha őszinték akarnak lenni magukhoz, akkor azért, hogy eldöntsék, ki a faszább gyerek. Scott ráveszi a fiatalembert, aki egyiküket sem ismeri, hogy tartson velük, legyen aki vezet, ha mindketten berúgnak. 

Persze egyáltalán nem erre kell nekik a fiú. Az első sikereiket élő írók épp próbálják feldolgozni, azt, hogy nem ifjú titánok többé, és Scott a saját egykori ártatlanságát véli felfedezni a tizenkilenc éves srácban (és Bo-ban, az angol lányban, aki később csatlakozik hozzájuk.) 

Hem és Fitz egyfolytában baszogatják egymást. Kötekedő, személyeskedő vitákat folytatnak, próbálják morális alapon elkapni a másikat. Vadásznak egymásra, egyszer szó szerint. Mindketten adják a szerepüket, Fitz az érzékeny, sérülékeny, romantikára hajló piást, Hem a kemény férfit, aki szerint minden csak felszín. És Jamest használják erkölcsi játszmáik mérőműszerének. 

Nem rossz, nem rossz, csak az a baj, hogy az első negyven oldalon ellövi a poént, hogy mi is a gond, hogy viszályban állnak a felvett szerepek és a vélt önazonosság (már ha többek vagyunk, mint a magunkra vett szerepek). 

(Fitzgerald): "…pontosan olyan tiszta fejű és olyan szilárd jellemű, olyan megbízható és olyan hajthatatlan valakire van szükségünk, mint amilyen te vagy (Kit) ebben a remek zakódban, arra az esetre, ha Ernest meg én egyszerre isszuk le magunkat. Mert nem akarom, hogy Ernest megöljön, és Ernest sem akarja, hogy én megöljem őt. És képzeld, mi lenne akkor, ha valamelyikünk elütne egy figyelmetlen, gondtalan, részeg franciát? – Megborzongott, úgy folytatta: - Még rágondolni is iszonyú. Azt mondanák, hogy részegek voltunk, és rámenne az utolsó ingünk is.

 …Hemingway meg én olyasvalakikké kezdünk átalakulni, akik valójában nem mi vagyunk. És ez nagyon komisz dolog, Kit, mert ezt a folyamatot, minden jel szerint, egyikünk sem képes megállítani.

…Ha az ember kezd sikert aratni, ha valóban ér valamit, mint Ernest meg én, akkor nagyon szerényen veheti csak igénybe a saját egyéniségét. Gyakorlatilag hozzá kell fognia, hogy létrehozza önvédelmi másodpéldányait, amelyeket abból rak össze, ami sebtiben a keze ügyébe kerül: alkoholból, hencegésből, fogvicsorításból, útszéliségből, elveszettségből nőügyekből, hazugságból, bármiből, csupán azért, hogy elrejthesse azt az egyetlen egyet, ami csak neki adatott meg, senki másnak.

… Csak egy a baj, hogy amivel védeni akarjuk magunkat, kikezdi azt, ami a legjobb bennünk. Ernest már valóban olyan, mint egy hivatásos bokszoló, úgy is beszél, én pedig kezdek megrögzött iszákosnak látszani. Nézz csak a szemembe!" (26-31. old) 

És innen már „csak” egy ügyesen megírt jó sztori Hemigwayről és Fitzgeraldról.

Csak úgy megyünk

Andrzej Stasiuk (fotó: Adam Golec)

Andrzej Stasiuk: Taksim (Magvető, 2011. Fordította Körner Gábor)
[5 kilométer hosszú sor a határnál]

Nagy várakozással vágtam bele ebbe a regénybe, mert Stasiuk előző „útazós” könyve – az Úton Babadagba – szép lassan a kedvenceim közé emelkedett.

Ebben a regényben sincsenek nagy távolságok, se térben, se időben. 300-400 kilométerek, 30-40 évek maximum. A két utazó, a szökevény és a seftes nem mennek egyszerre sokat, mégis megjárják az úgynevezett Közép-Európát, Kelet-Európát és a Balkánt. Sokszor egy országon belül is. 

Mit látnak? Igazából semmi szépet vagy vidámat.

Rossz kocsmákat és turkálókat. Unalmat és kilátástalanságot. Seftelőket és hasznosítható maradékokat. Kiürülő falvakat és lepusztuló lakótelepeket. Bezárt gyárakat, mérgezett folyókat, ócska piásokat, hatalmaskodó egyenruhásokat. Munkanélkülieket és határfrászt. Templomi öregasszonyokat és vásározó cigányokat. Szegénységet és bóvlit. Kátyús utakat, kínaiakat, KGST piacokat. Fojtogató téli kéményfüstöt és elvadult gyerekbandákat. Ukrán embercsempészeket és orosz maffiózókat. Örökös romlást, pusztulást, bomlást, egyszer használatos tárgyakból épülő szeméthegyeket. Guberálókat és uzsorásokat.

Nem valami szívderítő felsorolás. A regény szereplői mégis szeretik a saját kis balkánjukat, és elvágyódásuk csak rutin. Stasiuk pedig valami elképesztő bravúrral befogadhatóvá és szerethetővé teszi ezt a szürke nyomort.

Jó könyv. Még az olyan, a Babadaghoz képest populáris engedményeket is elnézem neki, mint a cselekmény léte, sőt egy szerelmi szál.

Kutyaszorító blues

Charles Bukowski: Forró vízi zene (novellák, Cartaphilus, 2010, ford. Pritz Péter)

[5 átpiált éjszaka - de elfogult vagyok]

(nem idézet)

- Hank Chinaski, te szarfaszú büdös köcsög, visszatértél a Pokol Tornácáról? Már hónapok óta nem láttalak! Azonnal fizess egy sört, hogy megnyugodjak! Már azt hittem, elpatkoltál! Mi a büdös picsát csináltál mostanában?

- Én is örülök neked, Marlon, de azért ne szopjuk le egymás faszát, jó? Kihozták egy köteg novellámat, azon dolgoztam mostanában. 

- Már megint ilyen kegyetlen sztorikat írtál?

- Ne csinálj segget magadból Marlon, az élet kegyetlen. … Csak vicceltem, csupa móka-kacagás, baszki!

- Abszurd?

- Abszurd?! Abszurd?! Ne gyere itt a professzoros dumáddal, mert letolom a sörösüveget a torkodon!

- Te beteg vagy, Chinaski! 

- Beteg a faszom, csak furcsa a humorom.

- Na de tényleg, miről szólnak?

- Hát miről szólnának? Piálásról és másnaposságról, baszásról, halálról és ölésről. Én ilyet írok, és így. És fossa össze magát, akinek nem tetszik! Ha már itt tartunk, fossa össze magát az is, akinek tetszik!

- Jól van már, Hank, baszki, jól van! Ne húzd föl magad! Most én fizetek egyet.

- Ne már, van pénzed?

- Bejött a lovi. … Baszdmeg, a frászt hozod az emberre!

Végül csak néhány történet leszel

fotó: Dirk Leunis

Az élet nem egy habostorta. Az élet egy motor, be kell rúgni, és akkor megy. Ez a Verhulstök életfilozófiája. Ebbe a családba születik Dimitri. Anyja hamar lelép a színről, így apjával visszaköltözik annak anyjához, hogy együtt éldegéljenek még három nagybácsi társaságában. Egy flamand kisvárosban vagyunk, valamikor a nyolcvanas évek elején. A bácsikák csak akkor dolgoznak, amikor már nagyon muszáj, viszont minden este tajtrészegre isszák magukat a szép számmal fellelhető kocsmák egyikében. Látják ők ennek az életmódnak a csődjét, mégsem tesznek semmit ellene, sőt lubickolnak benne. Egyikük még egy társasjátékot is feltalál: különböző szeszek fogyasztásával kell teljesíteni a Tour de France szakaszait; hullarészegen, behugyozva, összehányva tologatni az apró bábokat a térképen. 
Szóval csupa móka-kacagás. Olyan érzésem van, mint egy Bosch kép nézegetése közben. Vagy olyan, hogy Dimitrivel ülnünk egy bárpultnál, már mi sem vagyunk józanok, ő mesél, én meg röhögök a történetein, de közben csikorog a fogam. A Verhulstök meg fogatlan vigyorral, sörtől habos tekintettel bámulnak minket, hogy mi a faszon röhögünk má’.
A lazán összefűzött novellákban egy gyakorlatilag élhetetlen gyerekkor fájdalmas vagy szép, nevetséges vagy borzalmas pillanatai sorakoznak, és néhány mondatban előbukkan a felnőtt, környezetéből kiszakadt Dimitri is. Az apa halálán, a gyerekotthonon, a nevelőszülőkön át jut el a felnőttségig, és keményen kell küzdenie, hogy ne ismételjen meg egy elbaltázott életet, ami részben sikerül. Kiszakad, de ennek ára van: a lelkifurdalás. Hülyeség persze, de az ember már csak így működik. Amikor Dimitri hazalátogat, idegennek érzi magát bácsikái között, és ez fájdalmas. Nem lett alkoholista. De ez még kevés, csak másképp felesleges, mint a rokonai.
(Verhulst nem vérszerinti rokonai szerintem: Csehov, Tar, Brusselmans)

Dimitri Verhulst: Semmivégre (Európa, 2010) fordította: Szita Szilvia

Egyetleneim

Én ültem ezekben a kocsmákban, táncoltam ezeken a bulikon, hallgattam ezeket a koncerteket, futottam ezek elől a kidobók elől, hánytam ezeken az utcákon, sőt talán még fűztem ezeket a nőket is. Szóval nekem ismerős ez a világ, még akkor is, ha mi nem annyira az acidpartykat és a drága gólyabálokat preferáltuk, inkább a blueskocsmák és jazzcafék világa volt a miénk. Én is a kilencvenes évekbeli Budapesten voltam huszonéves, én is itt harcoltam meg a „becsajozás” harcát. Több-kevesebb sikerrel.
Én is ilyen kedves fiú voltam, romantikus gesztusokkal. Mindig volt a zsebemben egy verseskötet, meg egy notesz és egy toll a sajátjaimnak. Ismerős a viszketegség, az önpusztítás vágya, az önmarcangolás és a csalódottság, mert a lányok nem a kedves pasikat választják…
Úgyhogy nekem akár kedvencem is lehetne ez a könyv – és tényleg jó volt fölidézni azokat a helyeket (Almássy tér, Berliner, Wichmann, Banhoff, Picasso, FMK, Fonó…), ahova sokat jártunk, és azokat a zenéket (Balaton, Quimby, Másfél, Korai Öröm, Bill, Takáts Tamás, Herfli Davidson, Lajko…), amiket sokat hallgattunk – mégsem lett az.
És még csak azt sem tudnám megmondani, miért nem. A történet elég jól pörög, igaz, egy idő után csak önmaga körül. Gépiessé válik, mint a főhős, Tamás ismerkedési kísérletei. Tamás figurája árnyalt, egyszerre szerethető és utálható. Ha az én haverom, biztosan lenyomom a víz alá. A stílus helyenként annyira mesterkélt, amennyire csak egy ELTE BTK-s lehet (és ezt tapasztalatból mondom), de ezt kellően árnyalja az önirónia. Szóval nem igazán tudnám megmondani, miért nem tetszett igazán, de végig volt valami hiányérzetem.
Talán az, hogy nem én írtam meg. Mindenesetre, akaratlanul is magamat láttam, sőt kerestem ebben a történetben, de többnyire nem találtam.
(A könyv abszolút pozitív hozadéka, hogy előástam egy csomó régi kazettát, és megnéztem újra Scorsese After hours-át.)

Beregi Tamás: Egyetleneim (Európa, 2003)

Elég biztonságos ez a fasírt?

Frank Schätzing: Hangtalan (Athenaeum, 2009) ford. Losonc Csaba

Soha nem gondoltam volna, hogy elolvasok valamit egy olyan embertől, akinek ilyen feje, és ráadásul ilyen neve van. (schätzi = kedvesecske, bogaracska, galambocska) Ehhez képest már a második könyvén vagyok túl, és nem nagyon tudok rájuk rosszat mondani. A most olvasott Hangtalan nem volt olyan lenyűgöző, mint a korábbi Raj, de egy egész jó kis politikai krimit sikerült összehozni.

Jó arányérzékkel, bár néhol kissé körülményesen megírt könyvet kapunk a pénzünkért (vagy a könyvári tagságink átnyújtásáért), a kellő alapossággal kidolgozott részletek, és az érdekes apróságok teszik élvezetessé az olvasást. Sok, a mindennapi életben is elengedhetetlen információt szerezhetünk a média, és az elnöki biztonsági szolgálat működéséről.

A szereplők is jók, és elég életszerűek ahhoz, hogy megbocsássuk a kliséket. Van egy elvtelen zsoldosunk, és egy profi terroristánk, akiben korábban buzgott a szerb nacionalizmus, ők a gonoszok. És van egy cinikus, iszákos de ettől függetlenül (vagy inkább éppen ezért) briliáns ír fizikus és író Liam, meg az őt kísérgető kiadói slepp: a bombázónak túl magas és túl sovány Kika, és az okoskodó 68-as értelmiségi Frank. Ők a jók, aki akaratuk ellenére kerülnek bele a lekvárba, de ha már ott vannak, a rendőrség szerény közreműködése mellett, jól megkeverik azt.

A cselekményről egy szót sem természetesen, legfeljebb annyit, hogy egy Clinton elleni merénylet áll a történet középpontjában (a német kiadás még 2000-ben jelent meg), de ha valakit zavar az ódon hangulat, nyugodtan helyettesítse be gondolatban Obamára.

„A nacionalizmus mindig is ilyen furcsa tekervényes módon réved a múltba. Minden nacionalista elveket valló diktátor a saját országát aktuálisan egy dicsőséges és fényes korszak árnyékaként fogja fel, és önmagát úgy, mint egyedüli személyt, aki képes visszaforgatni a történelem kerekét, és újra világosságot gyújtani a sötétben. Azt, hogy milyen is lesz majd a jövő, nem az értelem mondatta velük, hanem egy belső megérzés, amely a mitológiából táplálkozott. (…) Az eredmény a legtöbb esetben egy eltorzult vigyor, egy frankensteini szörnyszülött, melyet az önérvényesítés elviselhetetlen kényszere hajt előre, és néhány olcsó jelmondat tart össze. Egy onanizáló kisgyerek álmai a féktelen orgiáról.

A mi demokratáinkkal egy igazi jobbszárny áll szemben, amelynek egy igazán veszélyes és erőszakra hajlamos szélsőséges része is van. Azt mondanám, hogy a mi konzervatív és vallásos fundamentalistáink minden tekintetben kezet foghatnának az iszlám fundamentalistákkal. Embereket ölnek, robbantásos merényleteket követnek el abortuszt végrehajtó kórházak ellen, meglincselik a másként gondolkodókat és iszonyú pénzeket adnak ki, hogy Amerikából kiűzzék az ördögöt. Az ő szemükben Clinton egy trónbitorló, egy tragikus tévedés, aki a keresztény neveltetés ősi értékeit, a puritán erkölcsöt és a nemzeti büszkeséget sohasem sajátította el. Egy félárva Arkansasból, aki kétes családi körülmények közül került ki, akinek sosem lett volna szabad elnöki pozícióba emelkednie.”

Matt Scudder

Először még a nyolcvanas évek közepén (uhh!) olvastam Blockot, akkor jelent meg az Albatrosz sorozatban a Betörő a szekrényben című történet, és már akkor is tetszett. Aztán amikor az Agave elkezdte kiadni a Block regényeket, rákaptam a Matt Scudder sorozatra.
Az elsők nagyon bejöttek, a közepét kicsit untam, most megint tetszik. Hogy miért? Azt hiszem, a negyedik résznél jött el az a pillanat, amikor kezdett elegem lenni az állandó ismétlésekből. Ez a baj a sorozat krimikkel. Az író nem alapozhat arra, hogy mindenki elolvas minden egyes részt, ezért aztán néhány kulcsmomentumot újra és újra be kell építeni a történetbe. (Scuddernél pl. a véletlenül lelőtt kislány esetét) Viszont sokkal több előnye van: föl lehet építeni a figurát, regényről regényre lehet alakítani, öregíteni, új szokásokkal és tulajdonságokkal felruházni. (pl. a kőalkoholista Scudder egy delírium után megpróbál lejönni a piáról, és csatlakozik az AA-hoz) Ugyan ilyen aprólékosan föl lehet építeni a környezetet, jelen esetben New Yorkot, és a mellékszereplők, visszatérő alakok egész kis rendszerét lehet a történetekbe építeni.
És Block éppen ezekben a legjobb. Pazar a helyszínrajz, az ember szinte érzi a szagokat, a mellékszereplők megformálása aprólékos. Scudder figurája részről részre alakul, gazdagodik, míg végül már ismerősünkként tekintünk rá.
És hogy miért tetszik újra? Egyrészt, mert a Nyolcmillió halál úgy, ahogy van remekmű (ez lett volna a sorozat vége, de rábeszélték a folytatásra), másrészt, mert az utolsó magyarul megjelent részben (A penge élén) Block végre abbahagyja az ismételgetést (egy szó sem esik a kislányról)
Scudder figurája nem újdonság a krimi irodalomban (Hammett, Chandler, hogy mást ne mondjak). Block nem újító, de nagyon jó epigon, aki hatalmas életművet fog maga után hagyni. Scudder alakjában pedig egy nagyon szerethető antihőst sikerült megalkotnia, aki veszett ügyeket vállal, őszinte, vívódó típus. Képes nagy dolgok felett egy vállrándítással elsiklani, míg az apróságokon hosszan agyal. Kicsit kiábrándult és nagyon magányos ember. Az ügyek, amikben nyomoz „kis” bűnök, még akkor is, ha gyilkosságok. Ezekben a krimikben nincsenek nagy összesküvések, vérengző sorozatgyilkosok, az elkövetők és az áldozatok is mindennapiak. Kisemberek, lúzerek, akik a 70-es, 80-as évek New Yorkjának szürke utcáit koptatják. Minden különbség ellenére is Simenon Párizsára emlékeztetnek ezek az utcák a rossz bérházakkal, mogorva gondnokokkal, sarki bárokkal.

A Matt Scudder sorozat darbajai:

The sins of the fathers (1976) - Az apák bűnei (2004)
In the midst of death (1976) - A halál völgyében (2005)
Time to murder and create (1977) - A pusztítás és teremtés ideje (2004)
A stab int he dark (1981) - Döfés a sötétben (2007)
Eight million ways to die (1982) - Nyolcmillió halál (2007)
When the sacred ginmill closes (1986) - Ha a szent kocsma is bezár (2008)
Out on the Cutting Edge (1989) - A penge élén (2009)
A Ticket to the Boneyard (1990)
A Dance at the Slaughterhouse (1991)
A Walk Among the Tombstones (1992)
The Devil Knows You're Dead (1993)
A Long Line of Dead Men (1994)
Even the Wicked (1997)
Everybody dies (1998)
Hope to die (2001)
All the Flowers Are Dying (2005)

Hank gyermekkora

Ez egy punk regény! Ha nagyon röviden össze akarom foglalni, így hangzik: Dögöljön meg mindenki, aki szebb, gazdagabb nálam, vagy jobban baseballozik! Persze ennél azért többről van szó. Aki olvasott valamit a korábban megjelent Bukowski regények közül, már megismerkedett a szerző alteregójával Henry Chinaskival, a szépreményű alkoholistával és sikertelen íróval – most megismerheti a családi hátteret, Hank gyermekkorát. Ez a gyerekkor minden csak nem felhőtlen és boldog. Egyrészt ott van a gazdasági világválság, a sok szegény munkanélküli, aki csak ténfereg a felbolydult világban, másrészt Hank erőszakos, folyton dühös apja, akinek soha semmi nem jó. Erősen önéletrajz szag!

Bukowski 1920-ban született, frissen bevándorolt családjában az alkoholizmus szinte kötelező volt. A nagyapa, az apa testvérei mind problémásak voltak. És problémás lett az ifjú Charles (Henry) is. A fiú kezdetben csak apjával nem találja a hangot, később az óvodában, az iskolában a kirekesztettek közé kerül, akivel csak a hasonló lúzerek barátkoznak. Henry válasza a rosszaság, ha nem fogadják el őt, akkor ő sem fogadja el a játékszabályokat. Ahogy Henry egyre idősebb lesz, úgy múlik el fölüle fokozatosan az apa hatalma, de úgy darálja be egyre inkább a társadalom gépezete. Amikor már úgy tűnik sikerül elfogadtatnia magát, egy ronda betegség taszítja ismét körön kívülre…

A valódi író és a kitalált figura is egész életében megőrizte kívülállását, amivel végül is sok rajongót szerzett, bár őt ez egyáltalán nem érdekelte.

Ez egy metszően éles könyv a felnövésről, a dühről, a barátságról, a nőkről és a piáról.

Charles Bukowski: A kezdő (Cartaphilus Könyvkiadó, 2008)

"Hallottam, hogy apám hazaér. (…) Pár pillanattal később kinyílt a szobám ajtaja. Száznyolcvahét centi magas volt, nagyon nagy ember. Ahogy belépett minden megszűnt létezni, a szék, amiben ültem, a tapéta, a falak és a gondolataim is. Ő volt a sötétség, ami elnyelte a napot, a benne lévő erőszak mindent eltüntetett maga körül. Az egész ember fülből, orrból, szájból állt, nem mertem a szemébe nézni, csak a nagy, vörös, ideges arcát láttam. (…) Úgy éreztem, a nap is apámé, nekem semmi közöm hozzá, mert apám házára süt. Olyan voltam, mint a rózsái: valami, ami az övé, nem önmagamé. (…) Úgy tett, mintha mi sem történt volna, mintha nem az imént vert volna meg. Amikor visszamentem a szobámba, arra gondoltam, hogy ezek az emberek nem lehetnek az én szüleim, biztosan csak örökbe fogadtak, most meg boldogtalanok, mert nem olyan lettem, mint amire számítottak.

Nem tudom, hogy mi volt velünk, de volt valami bennünk, és ezzel tisztában voltunk. Látszott a járásunkon, hallatszott a beszédünkön. Nem beszéltünk sokat, maximum a következtetéseket vontuk le, ez viszont mindenkit kiakasztott. Az, hogy azt képzeltük, miénk a világ. (…) Jó érzés volt. Szerettem, ha úgy néznek rám, mint hangadóra, rossz gyerekre. Jó érzés volt rossznak lenni. Jó akárki lehetett, ahhoz nem kellett bátorság. (…) Eszem ágában sem volt olyannak lenni, mint az apám. Ő csak eljátszotta, hogy rossz. De ha az ember valóban rossz, nem kell megjátszania, mert akkor az benne van. Én szerettem rossz lenni. Azoktól meg rosszul voltam, akik megpróbáltak jók lenni.

Láttam, mi vár rám. Szegény vagyok, és az is maradok. De igazából nem is vágytam pénzre. Nem tudtam, mire vágyom. Vagyis dehogynem. Egy helyre, ahol elbújhatok, és ahol semmit nem kell csinálnom. Annak gondolata, hogy valaki legyek, nemcsak hogy megrémisztett, de undorodtam is tőle. Még csak belegondolni is lehetlen volt számomra abba, hogy ügyvéd, tanácstag vagy mérnök legyek. Vagy hogy megházasodjak, és gyerekeim legyenek; hogy csapdába ejtsen a családi struktúra. Hogy mindennap elmenjek dolgozni valahová, hogy aztán este hazamehessek. Képtelenségnek tűnt. Hogy ezt vagy azt csináljam, családi piknikekre menjek, karácsonyozzak, július negyedikézzek, május elsejézzek, anyák napjázzak… Tényleg arra született az ember, hogy végigszenvedje ezeket a dolgokat, aztán meghaljon? Akkor már inkább eljárok mosogatni egy étterembe, este meg hazamegyek egy kicsi szobába, és álomba iszom magam."

(Pritz Péter fordítása)