Ezt miért kellett?

„Egyébként hadd jegyezzem meg zárójelben, hogy egy regényt is írtam akkoriban. Pocsék rossz regény volt, olyan kis utánzatregény. Fiatal is voltam még ahhoz, hogy prózát írjak, de mivel mindenki írt mindenfélét, gondoltam én is írok egy regénykét. Schöpflin Aladár dicsérte ugyan, de ő sem ajánlotta kiadásra. A 30-as évek novellastílusának – Kosztolányi, Ottlik, Illés Endre stílusának – az utánzata volt ez.”

Ezt mondta egy interjúban Nemes Nagy Ágnes Az öt fenyőről. Nos, én úriember vagyok ugyan, de egyet kell értenem vele. Nemrég az új Vonnegut könyv kapcsán már leírtam, hogy nem szeretem a hagyatékból előásott dolgokat, különösen azokat, amik szándékosan maradtak kiadatlanok. Az öt fenyő valamikor a 40-es évek végén keletkezett, akkor NNA el is küldte a kézirat egy részét legalább egy kiadónak, de miután visszautasítottak, úgy tűnik többet nem foglalkozott a dologgal. Ne mondja nekem senki, hogy ha akarja, nem tudta volna kiadatni a következő negyven évben! Nekem úgy tűnik, nem akart ő ezzel utána már semmit sem kezdeni, ment a levesbe.

A regénykezdemény egyébként egy művészregénybe oltott bűnügyi történet, vagy fordítva, ha úgy jobban tetszik. Egy csapat festőpalánta, kritikus, professzor gyűlik össze egy vidéki házban, és az egyikük meghal. Az egymást követő fejezetekből kiderül, hogy mindenkinek lett volna indítéka…

Olvasás közben végig volt egy agathachristie-érzésem, úgyhogy elégedett voltam magammal, amikor az utószó megerősített ebben. A szöveg költői, ez persze nem meglepő, néha túlságosan is az. Tobzódik a természeti képekben. Szaggatott, de a gyors váltások inkább zavaróak semmint izgalmasak, néha mintha hosszabb részek hiányoznának belőle. Az utószót jegyző Balogh Tamással ellentétben úgy gondolom, az eleje sikerült jobban, de ez végül is mindegy. Nem vesztett volna semmit a magyar irodalomtörténet, ha ez „regényke” nem jelenik meg.

Nemes Nagy Ágnes: Az öt fenyő (Tiszatáj Könyvek, 2005)