Expander

Dragomán György, Háy János, Parti Nagy Lajos, Tóth Krisztina: Expander (Alexandra, 2010)

[5 rugó]

A gyerekkor nagy bánatait, szorongásait és örömeit később nem lehet felülmúlni, intenzívebben megélni, és mindig van bennük valami misztikus (Dragomán).  De valahogy rosszul van kitalálva ez az élet dolog. Amikor az ember még gyerek, felnőtt akar lenni, és amikor az lesz, rájön, hogy ha ez nem is mindig szar, de nem is az a játszótér, amit ő elképzelt magának. (Háy) Mert a felnőttséghez is hozzátartozik a megfélemlítés (Parti Nagy) és a megszégyenülés / megszégyenítés (Tóth), mint a gyerekkorhoz, annak verhetetlen előnyei nélkül – nyári szünet, hogy mást ne mondjak. .

Ez a négy szerző bebizonyítja, hogy a jó tárca nem halt meg Kosztolányival, Szép Ernővel, Hunyadi Sándorral, hanem igenis él, és köszöni szépen jól érzi magát ezekben a kezekben, amik keménytáblára méltó irodalmi értéket teremtenek belőle. 

Megyek Budára

cop. Teknős Miklós

Bächer Iván, Teknős Miklós: Megyek Budára - ÚjliPÓTkötet (Ab Ovo, 2010)
[3 kisfröccs]

Persze nem ér át Budára, mert Újlipótváros egy labirintus, ez a kötet meg az Újlipócia folytatása. Csak most más emberekről és házakról firkálgatja Bächer a – meg kell adni – kimunkált karcait. Csakhogy a probléma ugyanaz, mint az első résznél. Magamfajta másodrendű (betelepült), és helytörténet iránt fogékony újlipótvárosinak érdekesek lehetnek ezek a történetek, mások, ha olyan késői órán olvassák, mint én, alighanem elszunnyadnak rajtuk, hacsak nem spriccentik le magukat időnként a kötetben központi szereppel bíró szikvízzel.

Amit az újlipótvárosi kutyák és kutyások kulturáltságáról ír, az meg SZEMENSZEDETT HAZUGSÁG! EZ A VÁROSRÉSZ ÁLLANDÓAN TELE VAN SZARVA! Én nem tudom, Bächer mit néz gyaloglás közben, de a járdát biztos nem, pedig azt fontos lenne.

Alzsíri levelek

(fotó: AFP)

Bächer Iván: Igazad van, Loncikám (Ab Ovo, 2010)
[4 hófehér bérház]

Családi történet „Alzsír”-ból.
„Anyai nagyszüleim éltek itt – kisebb megszakításokkal – 1933 és 1964 között. Gondoltam illő beleszagolni abba a légbe, amelyből eszmélő anyánk szívta be egykor az idegenség, az ’étranger’-ség, a másság, a sokféleség, a tolerancia, a gyűlölködés, az ilyen-olyan nacionalizmus, az iszlám, a katolicizmus, középkori korlátoltság és a büszke francia felvilágosodás szétválaszthatatlanul összevegyült szellemfuvallatait.”
Ezekből a beleszagolásokból – Bächer úti élményeiből – és a nagymama magánleveleiből áll össze a kötet.
A „kisebb megszakítások” is érdekesek. Bächer Iván anyai nagyszülei 1933-ban költöztek Algériába, az akkor 7 éves lányukkal. A kislány házasságon kívül született, ami még nem lett volna akkora baj, de az építész nagypapának már volt felesége, és valami vesztegetési ügybe is belekeveredett. Szóval: olaj!
Algírban a nagypapa szép egzisztenciát épített, ennek ellenére 1942-ben úgy döntöttek visszatérnek Magyarországra. (Mikor máskor, ugye?) A nagymama és a leendő Bächer anyuka haza is tért, de a nagypapa addig-addig intézte folyó ügyeit, amíg Algériát megszállták az amerikaiak. Ott ragadt, és talán nem is bánta annyira. A nagymama viszont alighanem megbánta, hogy hazajött, legkésőbb Pest ostromakor. Csak 1948-ban tudott visszamenni Algériába, de ekkor már a lánya nélkül, aki időközben férjhez ment.
Aztán 1954-ben kitört a felszabadító háború, és a nagyszülők úgy gondolták, nem maradnak olyan országban, ahol csak úgy ukmukfukk elkezdenek lövöldözni, és 1955-ben visszatelepültek a Józsefvárosba. (Megint tökéletes időzítés.) 1957-ben vissza az egész, újra egzisztenciát teremteni Algírban. De ott a „fehér emberek” élete tarthatatlanná vált, így aztán a nagyszülők 1964-ben végleg hazatértek.
A maga műfajában – mondjuk: fényképes családi anekdota :)  – jó könyv.
[ Már csak azért is érdekes volt, mert még nem jártam Algériában. Személyes Alzsír-élményem csak a hetvenes évekből van, amikor a balatoni gyerekkolóniában minden évben nyaralt két lány, akik ott éltek orvos szüleikkel. Időnként másik bolygóról jött félistennőknek tűntek. :) ]