Csak úgy megyünk

Andrzej Stasiuk (fotó: Adam Golec)

Andrzej Stasiuk: Taksim (Magvető, 2011. Fordította Körner Gábor)
[5 kilométer hosszú sor a határnál]

Nagy várakozással vágtam bele ebbe a regénybe, mert Stasiuk előző „útazós” könyve – az Úton Babadagba – szép lassan a kedvenceim közé emelkedett.

Ebben a regényben sincsenek nagy távolságok, se térben, se időben. 300-400 kilométerek, 30-40 évek maximum. A két utazó, a szökevény és a seftes nem mennek egyszerre sokat, mégis megjárják az úgynevezett Közép-Európát, Kelet-Európát és a Balkánt. Sokszor egy országon belül is. 

Mit látnak? Igazából semmi szépet vagy vidámat.

Rossz kocsmákat és turkálókat. Unalmat és kilátástalanságot. Seftelőket és hasznosítható maradékokat. Kiürülő falvakat és lepusztuló lakótelepeket. Bezárt gyárakat, mérgezett folyókat, ócska piásokat, hatalmaskodó egyenruhásokat. Munkanélkülieket és határfrászt. Templomi öregasszonyokat és vásározó cigányokat. Szegénységet és bóvlit. Kátyús utakat, kínaiakat, KGST piacokat. Fojtogató téli kéményfüstöt és elvadult gyerekbandákat. Ukrán embercsempészeket és orosz maffiózókat. Örökös romlást, pusztulást, bomlást, egyszer használatos tárgyakból épülő szeméthegyeket. Guberálókat és uzsorásokat.

Nem valami szívderítő felsorolás. A regény szereplői mégis szeretik a saját kis balkánjukat, és elvágyódásuk csak rutin. Stasiuk pedig valami elképesztő bravúrral befogadhatóvá és szerethetővé teszi ezt a szürke nyomort.

Jó könyv. Még az olyan, a Babadaghoz képest populáris engedményeket is elnézem neki, mint a cselekmény léte, sőt egy szerelmi szál.

Elsodort világok

Risto Isomäki - Jussi Kaakinen: Elsodort világok - képregény (Nyitott Könyvműhely, 2010. Fordította: Lerch Bella)
[5 olvadó metánjég mező]

Meg kell mondjam, nem vagyok egy harcos környezetvédő. Nem gyűjtök szemetet erdőkben, nem mentek békákat, nem osztogatok szórólapot, nem alkotok élő láncot atomerőművek körül.  Lelkifurdalásom is van emiatt, ezért amit lehet, megteszek: szelektíven gyűjtöm a hulladékot, csak akkor megyek autóval, amikor muszáj, energiatakarékos izzókat használok és kikapcsolom az elektronikus berendezéseket a gyerekeim után, nincs légkondi a lakásomban, és nem dobok el az utcán még egy csikket sem. De sokszor érzem úgy, hogy ez kevés, hogy az már nem elég, ha magunk után eltakarítjuk a hulladékot, főleg akkor nem, amikor a „nagyok” – vállalatok, kormányok – csak a szép deklarációkban foglalkoznak a környezettel.
Nem vagyok természettudós sem, ezért csak kapkodom a fejem, amikor globális felmelegedésről, ökológia katasztrófákról olvasok egymással homlokegyenest ellentétes szakértői véleményeket. Valahogy nehezen hiszem el, hogy egyszer csak elpusztul, vagy lakhatatlanná válik ez az egész kóceráj, biztosan azért, mert még nem szembesültem komoly katasztrófával. A globális felmelegedést is csak azóta tudom elképzelni, hogy milyen is lehet, amióta láttam egy gleccsert – pontosabban nem láttam –, ami ötven év alatt eltűnt.
Amit viszont tudok, hogy az egész bolygó néhány száz, na jó néhány ezer ember miatt szív, akik atomgazdagra keresik magukat a kőolajon és társaikon. Fogalmam sincs, mennyivel lenne drágább az elektromos áram, ha megújuló energiaforrásokból állítanák elő, de előbb-utóbb ezt az árat meg kell fizetni.
A nyugati életforma rengeteg energiát követel, és rengeteg szemetet termel. Gondoljatok csak bele, hogy mennyi fogyasztó működik otthon egész nap magára hagyottan – hűtő, bojler, készenlétire hagyott tévé, számítógép –, és mennyi fölösleges kilométert teszünk az autóinkba – sok olyan embert ismerek, aki néhány száz métert is rest legyalogolni. Nem tudom, hogy mennyi energiát termel egy szélerőmű, egy ár-apály erőmű, hogy mennyire közeli jövő a hidrogénnel, vagy biometánnal hajtott autó, de dolgozni kell ezeken emberek!
Sebezhetőek vagyunk. Ha valaki lenyomja a főkapcsolót, nekünk annyi, ezzel együtt nem hiszem, hogy a civilizáció káros lenne, csak meg kell találni a helyes mértéket. És vigyázni kell a könyvtárakra, mert az elektronikusan tárolt tudással semmit sem érünk, ha nincs áram, vagy internet.
Ha annak a forgatókönyvek, amit Isomäki felvázol, csak a tizede igaz, már akkor is kurva nagy szarban vagyunk.

Jó lesz még valamire

fotó: Lukas Beck

Megértem a gyűjtőket, én magam is az vagyok. Persze nem olyan megszállott, mint a regény főszereplője. Az ő gyűjtőszenvedélye kiterjed mindenre. Kidobott újságok, naplók, műfogsorok, fűzők… A fésűjében talált hajszálakat feldátumozott borítékokban tárolja, az elkapott csótányokat is szépen rendszerezi, a lakása néhány szűk folyosóra zsugorodott a felhalmozott szeméttől.
Ő Alfred Tähweig, a jó családból származó eltévelyedett. (Beszélő név – Tähweig = tévelyg – csakúgy, mint a többi szereplő neve: Voss, Jägh, Kajahn, és a kedvencem Tschatalow-Schierbolt). Alfred energikus anyja nem tud mit kezdeni a szöszmötölős gyerekkel. A gyűjtési mánia korán kezdődik, a gyermekkor egyetlen felhőtlenül boldog időszakában, amit a bombázások miatt Alfred rokonainál tölt. A szenvedély egyre inkább elhatalmasodik rajta, nem fejezi be tanulmányait, nem dolgozik, évtizedeken keresztül csak gyűjtöget, és megszerezett zsákmányát mindenféle pincékben tárolja. A kedvenceit lakásába hordja, és művészi gondossággal rendezi el őket maga körül. A gyűjtéssel és archiválással akarja megállítani az időt, így akar bizonyosságot szerezni saját létezéséről. Lenyűgözi Christian Boltanski és Hanne Darboven konceptuális művészete.
Alfred kapcsolata a „normális” világgal ifjúkori barátjának – Voss profeszornak – asztaltársaságára korlátozódik, ahova hetente eljár. Ők szövetkeznek Alfred megváltoztatására, normálissá tételére, és csak egyikükben fogalmazódik meg a kétely, hogy szabad-e valakit akarata ellenére – akár erőszakkal is – boldogítani.
Evelyn Grill kitűnő témát talált és bár a „hasznosítás” nem tökéletes, azért jó lesz még valamire!

Evelyn Grill: A gyűjtő (Európa, 2008)