2010. október 29., péntek

Otthonok

Ha emlékiratot olvasok, mindig van bennem valami izgalom amiatt, hogy belenézhetek egy hús-vér ember életébe, a valóságába (még ha némi szépítéssel is), de van bennem egy kis szégyenérzet is, mert azért ez mégiscsak a kukkolással rokon.
Ráadásul Karátson Endre eléggé kitárulkozik emlékirataiban. A leélt élet eseményei másodlagosak számára, nem is időrendben követik egymást. A hangsúly a lelki és szellemi történésekre kerül, az érzelmi élet, a gondolkodásmód alakulása a legfontosabb témája. Egy agnosztikus útkeresése a világban.
Az útkesés, és a saját otthon megteremtésének igénye végigvonul a két köteten. Nem annyira a fizikai otthon megteremtéséről van szó (bár az sem árt), hanem a szellemi otthonéról. A gondolkodás függetlenségének megtartása, a három lépés távolság a társadalmi elvárásoktól, és szenvedélyek nélküli élet idelája, ez a Karátson-féle szentháromság.
Az írás tulajdonképpen az életút végén kezdődik, a feleség halálával – talán terápiás céllal is, a fájdalom kiírása miatt. (Azért később az is kiderül, hogy Szent Nicole nem volt mindig angyal, sőt többnyire nárcisztikus, a társadalmi elvárásoknak behódoló ember volt). A szöveg négy nagyobb egységre oszlik, felelevenítve a negyvenes-ötvenes évek Budapestjét, az ’56-os forradalmat, és a franciaországi emigráció éveit. A legerősebb, legérdekesebb rész az első, amiben Karátson a felesége halála kapcsán sorra veszi sírás-emlékeit. A gyerekkori nagy bánatoktól egészen az öregkori kétségbeesésig. Magányos sírásokat, nyilvános, sőt demonstratív sírásokat; saját sírásokat, szülői sírásokat, tömeges sírásokat. Ez a rész nagyon tetszett, a későbbiek kevésbé. Egyre többször volt olyan érzésem, hogy egy magányos öregember mellett ülök a vonaton, aki örül, hogy végre talált valakit, aki meghallgatja.
Öt csillagról indult, de másfelet elveszett útközben.
Nem az öreg, a könyv.

Karátson Endre: Otthonok (Jelenkor, 20074)

E gondolkodást feldúló, életkedvet szétmarcangoló érzésnek, úgy rémlik, természetes velejárója a zokogás. Pedig létezik gyász könnyek nélkül. És dőlhetnek a könnyek gyásztól függetlenül. Bajos a rendszert azonosítani. Anyám szerint nem voltam sírós kisgyerek. Két-három éves koromból fennmaradt egy fénykép: bilin trónolok bőgve. Anyám jól megcsípett a felvétel előtt, mert nem akart folyton mosolygósan fényképezni. De anyám a poén kedvéért gyakran igazított a tényeken. Öcsém, az igaz, sírósabb volt nálam. Különösen akkor tört el a mécsese, ha én vertem, és a szüleim megláthatták. De ezek a bosszú könnyei voltak, s alkalomadtán én is bőven ontottam ilyeneket. Nem fölösleges a megjegyzés. Ugyanis lehet-e egy kalap alá venni a magányos sírást és a mások előttit? Ha az ember mások előtt borul ki, fennállhat a gyanú, hogy hatni akar másokra, valamilyen cél érdekében. Hatásosan színészkedik a társadalom előtt, illetve a társadalom elvárásai szerint. Ami nem jelenti azt, hogy csak a magányos sírás az őszinte, sem azt, hogy ez utóbbiban soha nincsen mesterkéltség vagy tetszelgés. Mint ahogy azt sem lehet állítani bizonyossággal, hogy szívtelenség száraz szemmel válaszolni olyan helyzetre, amelyben könnyezni illik.

Alany legyen a talpán, aki a halállal kapcsolatban ki tudja bontani az egyéni tudat értelmét, jogosultságát. Aki pedig elhallgatja a halált, az port hint rosszhiszeműen. Persze minden társadalom ezt teszi, nehogy tagjainak külön-külön és összességükben elmenjen a kedvük a folytatástól. Aztán, mivel mégsem lehet a halált a szőnyeg alá söpörni, kezelését metafizikai bohócokra bízzák. Ezek alanyisággal felruházott személyre, személyekre, erőre hivatkoznak, amely vagy akik szövetségesei, valósággal cinkosai az evilágon becsapott alanyiságnak. Igaz, hogy jóval erősebbek a hétköznapi alanynál, amiért is félni kell őket, de mindazonáltal szeretni még inkább, mert átfogóan az alany nekik sokat köszönhet. Ebből következik az a döbbenetes ellentmondás, hogy az emberi sorsot, amivel senki sincs megelégedve, mindenkinek szeretnie kell.
Németh Sándor is, ha ilyesmiről beszéltünk, előszedte rögtön a a Nagy Építőmestert, mert ő őszintén csatlakozott a kőművességhez. Én viszont, bárminek nevezték is, Istennek, Úrnak, Teremtőnek, Mennyei Atyának, Legfelsőbb Lénynek, Akaratnak, Őserőnek, Természetnek, Matériának, szóval én nem gondoltam sohasem, hogy valamivel is adósa vagyok ennek az emberfeletti valakinek, valaminek. Jó, persze, van a világban sok szép és jó, de van ugyanannyi, ha nem több, rút és gonosz. Mi az ördögnek kellett a rútat és a rosszat belekeverni a szépbe és a jóba? Vagy rosszakaratból történt ez, vagy hozzá nem értésből. Vagy szadista az, aki ezt tette, vagy seggfej. Esetleg mind a kettő. Hol barát, hol ellenség. Még csak nem is kiszámítható. Mit kezdjek ilyesmivel? Agyalágyultnak tartottam az eredendő bűn tanát, azt, hogy valami tiltásnak nem engedelmeskedtünk, ezért hullik homlokunk verejtéke, ezért véges az életünk. Miért kellet azt az észbontó, perverz, tantaluszi helyzetet kitalálnia a Paradicsomban? Direkt odarakott valami kívánatosat, hogy aztán tilthassa. Szórakozzék az édes mamájával, de ne az emberiséggel. Ja, hogy neki nincs édes mamája… Nem fogom ezért sajnálni. Ha valaki ellen vétkezik az emberiség, akkor önmaga ellen vétkezik, ezt pedig azzal is lehet magyarázni, hogy hibásan van megalkotva.

6 megjegyzés:

ganita írta...

"Két-három éves koromból fennmaradt egy fénykép: bilin trónolok bőgve. Anyám jól megcsípett a felvétel előtt, mert nem akart folyton mosolygósan fényképezni."

Ezek szerint nem voltál szorulásra hajlamos ... :)))

egy ember írta...

ez nem én vagyok, teeeee :))))

ganita írta...

Magadra vetted? ;)

egy ember írta...

@ganita mivel nekem címezted ;)

1sx írta...

Ha senki számára nincs értelme a folytatásnak, akkor nincs értelme felfogadni metafizikai bohócokat. Tehát valaki számára kell, hogy legyen értelme a folytatásnak. Akkor a bohóckodás az ő érdeküket szolgálja csupán a többséggel szemben?

egy ember írta...

@1sx
igen, valahogy így (szerinte)
ami azt illeti a többség tisztában van a halállal, legfeljebb nincs kedve gondolkodni rajta, és ennek ellenére nem megy el a kedve a folytatástól (szerintem)