Drámázok

Nem nagyon szoktam drámát olvasni, olyan furcsa érzésem van közben, mintha valami hiányozna a szövegből, de volt mostanában a molyon egy drámaolvasós kihívás, és ennek kapcsán három rövidet legyűrtem.

Nem bántam meg.

François-Marie Banier: Soha nem szerettelek (5)

Egy fiú (már negyven körül, épp készül elvenni a gyereke anyját, és ezzel kiszakadni a sajátja ellenőrzése aló) és az anyja (kicsit zavart, elvárásaival és önelégültségével megkeserítette a gyerekei életét, kiszipolyozta a szeretetüket) párbeszéde. 

Hosszú évek alatt összecsiszolt, tökéletesen bejáratott basztatás.

Andrus Kivirähk: Kék vagon (5)

A negyven körüli észt generáció szocializmusélményét próbálja megragadni Kivirähk ebben a drámában. Azaz az enyémet is, csak észt nélkül. (És jóval kevesebb szovjet-orosz kulturális hatással.) 

Sokan vádolták kommunista nosztalgiával ezt a fiút, de ha ez nosztalgia, akkor a nosztalgia valami kurva keserű dolog. Ez inkább valami furcsa vágyakozás egy meglehetősen korlátok közé szorított gyerekkor után, ami a maga módján mégis szép volt. Az utolsó olyan generáció önvallomása, amelyik még felnőtt fejjel tapasztalta meg a megvalósult szocializmust és már felnőtt fejjel kellet beilleszkednie a megvalósuló fogyasztói társadalomba. Európa másik felén senkinek nincs ilyen tapasztalata. 

A négy férfi egyikük születésnapján jön össze, bepiálnak, ökörködni kezdenek, felidézik a gyerekkorukat. Ez komcsi nosztalgia? Ugyan már! Ezek a régi válaszok, régi reflexek, amiket az ital előhozott. A beivódott, vérré vált múlt. 

A generációk között alig van kommunikáció. Nem értik egymást. Az idősebbekben még benne van a mi van, ha visszajönnek félelme. A harminc alattiak már nem értik, miről beszélnek a negyvenesek, a húsz alattiaknak meg már olyanok ök, mint az atlantisziak – egy rég letűnt civilizáció hírnökei.

Marie Jones: Kövek a zsebben (3,5)

Két egyszerű ír fickó statisztál egy amerikai filmeben. Közben bepillantunk – talán túlságosan direktben is – a változó ír világba, a globalizálódó, amerikanizálódó kisváros életébe. Tragikomikus történet, ami így olvasva nem ütött igazán. Előadva azonban biztosan kimondott bravúrdarab, mert az összes szerepet a statiszta játssza.

Mindig van egy nagyobb hal

„Lakótelepen felnőni eleve szívás…” Hát igen, erről nekem is vannak élményeim. Két éves voltam amikor beköltöztünk a vadonás új lakótelepi lakásunkba, és tizennyolc, amikor eljöttem onnan. Nem volt hatalmas – négy sor szövetkezeti és négy sor tanácsi lakás, ha valakinek mond valamit ez a finom megkülönböztetés – mégis egy egész világegyetem volt. Egy eléggé sivár világegyetem. Nem voltak még járdák, nem voltak fák, még fű se nagyon. Nem emlékszem erre, csak a fekete-fehér fotók árulkodnak építési törmelékben játszó gyerekekről.
A nyolc házsor egyik végén volt az óvoda és az iskola, mögötte képzeletünkben veszélyes birodalommá váló építési terület és hatalmas kertek. A másik végén az ABC és földszintes házak rejtelmes labirintusa. A legszélső, más tájolással épített házak már egy másik kontinensnek számítottak, és persze voltak ellenséges lépcsőházak, amiket el kellett kerülni, legalábbis aggódó szüleink szerint. A mindenhová fölrótt, fölfirkált „Itt jártam” a birtokba vevő bátorság fokmérője volt.  
Ahogy nőttünk és megkaptuk az első bicikliket, egyre külsőbb területei fedeztük fel ennek a világnak, és egyre több belső törvényét ismertük meg. Rengeteg gyerek volt. Bonyolultnak látszó, de a benne élőknek teljesen világos és egyértelmű szálakkal kötődtünk egymáshoz, alkottunk egymással versengő, vagy éppen ellenségeskedő bandákat. Egy ilyen környezetben még az olyan jó fiúk is gyakran kerültek bajba, mint én, nemhogy egy olyan problémás gyerek mint Rass, akinek gyerekkora egy posztszovjet pusztulatban telt.
Ráadásul Rass szülei elég lazán értelmezték a gyereknevelés és a hűség általánosan elfogadott kritériumait. Anyja egy alkoholista ribanc, apja egy depressziós, félbemaradt matematikus, aki végül rendőrként végzi. A fiú egyike lesz a HVCS-knek – ha ez a betűszó még használatban van. Ő már ahhoz a generációhoz tartozik, aki pontosan, egész pontosan tudja, milyen mobilja van, milyen volt valaha, és milyet szeretne majd. Tizenévesként már külön lakásban lakik, fényes jövőről álmodozik, de folyton le van égve. A csínyekből bűnök lesznek, egyre nagyobbak és veszélyesebbek. Az apró lopásból benzinkútcsapolás, abból drogdílerkedés. Pillanatnyi mámor és siker, ami után csak még jobban szájba vág a felismerés, hogy mindig van egy nagyobb hal.
Rass szerethető figura, egy halva született gyerekkorból épp kilábaló, felnőttet játszó, dühös fiú. Tehetséges csaló, de naiv álmodozó, és éppen ebbe bukik bele. A vég előre látható és előre tisztázott is. Rassra mégsem csak a büntetés vár ennek az útnak a végén, hanem a felelősség addig ismeretlen érzésének felfedezése is.
A regény sodor, filmszerű képei magukkal ragadnak, egy cseppnyi erőlködést sem éreztem benne. Akarom a folytatást!

Sass Henno: Itt jártam (Silenos, 2010) fordította: Rácz Nóra

(A  könyvet a Silenos Kiadótól kaptam, de nem ezért dícsérem.)