Jonathan Littell: Jóakaratúak (Magvető, 2009) ford. Tótfalusi ÁgnesAkit érdekel a második világháború – és engem érdekel – számos visszaemlékezést olvashatott már a témáról. Ez a könyv fiktív emlékirat, de lehetne igazi is. Littel igyekszik is a valódiság látszatát fenntartani: rengeteg helyszín, név, rangfokozat, esemény bezsúfolásával. És ezzel essünk is túl a regény egyetlen gyenge pontján: szerintem ekkora tömegű információ már fölösleges, kicsit megnehezíti a olvasást, és szinte hihetetlen, hogy egy ember évtizedek elteltével ennyi részletre emlékezzen.
Az emlékirat szerzője Max Aue, a történet kezdetén SS főhadnagy, akit a keleti frontra vezényelnek. Az egység feladata a front mögötti tisztogatás, a zsidók, kommunisták, elmebetegek összegyűjtése és likvidálása. Littel nem fukarkodik az elborzasztó részletekkel, bemutatja azt a zűrzavart, ami a megsemmisítő kommandók munkáját kezdetben jellemezte, hatalmas tablót fest az SS-be belépők különféle motivációiról. És ugyan olyan alaposan bemutatja az Auéban és társaiban zajló lelki folyamatokat. Azt az utat, ahogy gondolkodó civilekből parancsteljesítő robotokká és – egyesek – szadista gyilkosokká válnak. Aue jobb híján jogász, akit leginkább az irodalom és a zene érdekel, kezdetben nehezen teszi túl magát a gyilkosságokon, de egy idő után ő is meggyőzi magát szükségszerűségükről. És ezek még szemtől szembe elkövetett kivégzések, nem személytelen gyilkolás, mint a gázkamrákban. A kivégzőosztagok olykor több ezer emberrel végeznek egyszerre, ami szélsőséges reakciókat vált ki a katonákból. Van, aki kéjjel öl – ezek Aue szemében egyszerűen bűnözők – van, aki undorodva, csak kötelességből, és van, aki szükségszerűségből, ők az igazi antiszemiták, akik kártevőként tekintenek a zsidókra. (Egyes számítások szerint a keleti fronton 5 másodpercenként (!) haltak az emberek – zsidók, oroszok, németek.) Aue kénytelen belátni, hogy ezeknek a szegény, falusi zsidóknak semmi közük a propagandaanyagokban szereplő plutokratákhoz, rádöbben, hogy a zsidók kiirtásának semmi más értelme nincs, mint az, hogy a németeket végképp elkötelezze a rendszer mellett. Innen már nincs visszaút, és Aue tisztában van azzal, hogy felelnie kell a tetteiért, akár elveszítik, akár megnyerik a háborút.
Aue több szempontból is szélsőséges figura: homoszexuális, aki szerelemes a nővérébe, férfiakkal való kapcsolatában próbál azonosulni a szeretett nővel. Az apja tisztázatlan okokból elhagyja a családot, és neki egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy erről az anyja tehet, ezért meggyűlöli. Úgy gondolja, az apja miatt lett náci, ő is első világháborús frontkatona volt, olyanokat mondott volna, mint Hitler, aki egy egész apa nélküli generáció reményeit és bosszúvágyát testesítette meg.
Auénak sikerül magát áthelyeztetni a hírszerzéshez. Itt egyre inkább szembesül a Wermacht és az SS közötti ellentétekkel, a párton belüli hatalmi harcokkal és korrupcióval. Igazi jó német hivatalnokhoz híven precízen elvégzi a munkáját, és kisebbfajta hírnévre tesz szert minőségi jelentéseivel. Sajátos szempontból próbál zsidókat menteni, ő a munkaerőt látja bennük, akiket azért kell megkímélni, és jobb körülmények között tartani, hogy szolgálhassák a Harmadik Birodalmat, persze ez is a túlélésüket jelentené. De nem mindenki nézi jó szemmel tevékenységét, büntetésből Sztálingrádba vezénylik, ahol a földi pokol fogadja, megsebesül, de szerencséje van, sikerül az egyik utolsó evakuáló géppel kijutnia a katlanból. Kitüntetik, és képességeire felfigyel az SS vezetése, ahol megbízzák, hogy dolgozzon ki egy javaslatot a zsidó munkaerő jobb kihasználására, és vizsgálja meg a koncentrációs táborok működését. A bombázott Berlinben újra találkozik imádott nővérével és meglátogatja az anyját is, de nem fogom a történet minden szálát felgöngyölíteni…
Tanulság? A csillagos ég fölöttünk még csak-csak. De az erkölcsi törvény bennünk?
Elég hosszú, de remek könyv. Lássatok neki!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése