Apád, anyád idejöjjön!

J-M. G. Le Clézio: Az afrikai – Apám könyve. Fordította: Takács M. József
Az éhség ünnepei – Anyám könyve. Fordította: Lőrinszky Ildikó (Ulpius, 2009)

Ezekhez muszáj némi életrajz.
A Le Clézio család Bretagne-ból származik. A 18. században francia telepesek hullámával érkeztek Mauritius szigetére – ez lesz Le Clézio írásaiban az elveszett édenkert. A franciák kb. száz évig uralták a szigetet, ami 1810-ben brit fennhatóság alá került. A britek itt sem hazudtolták meg gyarmatosítási szokásaikat, érintetlenül hagyták a helyi közigazgatást, nem korlátozták a nyelvhasználatot, de a szigetlakók brit alattvalók lettek. (Ezért fordulhat elő több életrajzban, hogy Le Clézio apját angolnak emlegetik.) Az apa, Raoul Le Clézio, Mauritiuson született 1896-ban. 1919-ben kénytelen elhagyni a szigetet. Sajnos nem találtam erről semmi információt, talán valami családi vita állhat a háttérben. Az mindenesetre biztos, hogy nem sokkal később Londonban bukkan föl, ahol ösztöndíjasként orvosnak tanul. Mivel magánpraxis indítására nincs pénze, a kórházi világ kasztrendszere pedig taszítja, katonaorvosnak áll. Ebben a döntésben legalább akkora szerepet játszik a kényszer és a gőg, mint a kalandvágy. Először Guyanába kerül, ahol motorcsónakján járja a vidéket és gyógyítja az indiánokat. 1928-ban helyezik át Afrikába. Először a tengerhez közeli, mondjuk úgy, gyarmati zónába, amit gyűlöl, majd 1932-ben a kontinens belsejébe, Kamerun és Nigéria határvidékére, amit imád. Ekkor már vele van a felesége, Simone, aki másodfokú unokatestvére. Felesége 1938-ban visszatér Bretagne-ba, hogy ott szülje meg első gyermeküket, Raoul Afrikában marad, mint katona nem ugrándozhat össze-vissza. 1939-ben kitör a háború, Simone családjának el kell költöznie Bretagne-ból, így kerülnek a Szabad Zónában fekvő Nizzába, és itt születik meg a második fiú, az író Jean-Marie Gustav. Raoul kétségbeesett kísérletet tesz, hogy eljusson Nizzába - ahol brit katonaként deportálás várna rá, ha elfogják -, gyalog vág neki a sivatagnak, de letartóztatják és visszaküldik állomáshelyére. A háború idejére a család szétszakad és csak 1948-ban egyesül újra, amikor Simone a két fiúval Nigériába költözik. Az ötvenes évek elejéig élnek Afrikában. Ami ez után következik történeteink szempontjából nem érdekes.
Az Anyám könyve regény, valós életrajzi elemeket felhasználó fikció. Meglehetősen érdektelen történet egy alapvetően zárkózott és pesszimista lányról a húszas-harmincas évek Párizsából, aki családi veszekedések és mauritiusi nosztalgiázások közepette tölti mindennapjait. Akinek felelőtlen apja kétes vállalkozásokban elszórja az örökségét. Akiben állandón fortyog valami egyszerre izgató és elviselhetetlen düh. Aki a háború alatt megtapasztalja a menekülést és az éhezést, és aki félig szerelemből, félig menekülésből hozzámegy apja elhunyt barátjának Londonban élő fiához. Aki végül rádöbben, hogy nem szereti a szüleit, de gyengédséget azért érez irántuk, és rádöbben arra is, hogy már sohasem fogja megismerni a történetüket.
Sokkal érdekesebb vállalkozás az Apám könyve, ami, amennyire meg tudom ítélni, tényleges életrajz, még akkor is ha nem szokványos. Egyrészt Raoul Le Clézio életének kihagyásos, költői leírása, másrészt Jean-Marie Gustav Le Clézio gyermekkori önéletrajza. Utóbbi Le Clézionak láthatóan fontosabb az, hogyan látta ő az apját gyerekként, mint az, hogy elémesélje apja történetét. Az ifjú JMG első nagy élménye a nizzai szegénység, éhezés, és félelem a háborús évek alatt. Egy nőkből álló családban, ahol bátyjával mindent megengednek maguknak, és megkövetelnek mindent, ami csak lehetséges. Nyolc éves amikor a család elköltözik Nigériába és találkozik a szemében puritán, autoriter és nagyon brit apjával. Mondanom sem kell, hogy az afrikai falu, ahol hatvan kilométeres körzetben ők az egyedüli fehérek, mennyire más világ Nizzához képest. JMG apja gyakori távollétei alatt megtapasztalja a test és lélek korlátlan szabadságát, a vadságot, a nyílt (természeti) erőszakot, egy teljesen más életet. Amikor pedig Raoul nem a körzetét járja, zajlik az „ismeretlen, fura s feltételezhetően veszélyes apának felfedezése”. (Apám) „elnyűtt, az egyenlítői éghajlatnak betudhatóan idő előtt megöregedett, az asztmarohamok elleni védekezésül szedett teofillintől ingerlékeny, a magánytól megkeseredett ember volt…”.
Az Apám könyve emlékmű. Egy janus-arcú apának, egy gyermekkornak, egy „normális” családi élet elszalasztott lehetőségének állított emlékmű.
Az Anyám könyvének végén a regény hősnője azon kesereg, hogy nem fogja megismerni szülei történtét. Le Clézio igyekszik ezt elkerülni, és megőrizni, amit meg lehet, illetve kitalálni, ami elveszett. A két könyv együtt olvasva érdekes. Izgalmas megfigyelni, hogy az Apám könyvéből kibányászható tények hogyan viszonyulnak az Anyám könyve félig-meddig fiktív világához, hogy milyen visszatérő, összecsengő motívumok vannak a két írásban. Érdemes lett volna a kettőt egy kötetben, jegyzetekkel ellátva kiadni. Már csak azért is, mert az Apám könyve csúnya lehúzás az Ulpius részéről. A szöveg úgy éri el a 140 oldalas terjedelmet, hogy mesekönyv tipográfiával készült, és még néhány fotóval is felturbózták. Ami ebben igazán boszantó, hogy más Le Clézio könyvekből vett részletekkel fölnyomták az oldalszámot 200-ra, hogy 2500 Ft-ért lehessen eladni. Anyád könyve! Még jó, hogy könyvtári példányt olvastam.

Volt benne Tücsökség.