2010. március 5., péntek

Te felkészültél?

Cormac McCarthy: Az út (Magvető, 2010) fordította: Totth Benedek

Az emberi agy perverz szerkezet, hajlamos eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha a szeretteit valami katasztrófából kellene kimenteni.  Különös kéjjel forgatja a földrengések, árvizek, háborúk, iskolai lövöldözések képeit, beléjük képzelve gyerekeit, feleségét, szüleit. A rohadt, aljas dög.
Az út egy világégés utáni kietlen és kíméletlen világba viszi az agyunkat. Ebben a világban vándorol apa és fia. Mennek, mert nincs más választásuk, mert úton lenni az élet, megérkezni a halál. Pedig könnyebb lenne feladni, megállni, meghalni. De az apai ösztön ezt nem engedi.
McCarthy szövegéből már az első oldalakon olyan szomorúság és kilátástalanság árad, hogy az ember szíve belefacsarodik, csaknem fizikai fájdalmat okoz az olvasása.
A sötétben, hidegben, éhesen és szomjasan bolyongó két ember arcára hol a fásultság, hol a félelem ül ki. Ősemberi rettegéssel figyelik alkalmi menedékhelyeikről a hamuval borított tájat, az úton vonulókat. Vérkultusz hívőket és istentanukat, rablóhordákat – jobb mindenkit elkerülni.
Én azon töprengek olvasás közben, szent-e még az élet, ha már semmi szentség, semmi öröm nincs benne, csak testi és lelki kín. Az apa azon töpreng, hogy képes lesz-e megölni saját fiát, ha már nem lesz más választása. A fiú azon töpreng, élnek-e még jók rajtuk kívül, vagy már mindenki más gonosz. (És az ember óhatatlanul beleképzeli saját magát és a fiát ebbe a helyzetbe!) Csakhogy ők ott vannak egymásnak, és támogatják egymást, ha megrendül a hitük, az olvasó pedig magányos.
Az idő már régen nem létezik. Lassan vánszorognak dél felé, ahol talán megtalálják a jókat, a „tűz őrzőit”, az embernek megmaradt embereket – talán igen, talán nem, a keresés a fontos. Reményüknek nincs semmi reális alapja. Minden egyes nap egy újabb hazugság, amihez ragaszkodni kell, mert ha beismerik, hogy reménytelen a helyzetük, akkor mi értelme volt az éveken át tartó vándorlásnak? Pedig a tüzet, a jóságot nem is kellene keresniük, mert az a fiúban van. Ha a körülöttük lévő világ az abszolút gonosz, akkor a fiú az abszolút jó, az abszolút tisztaság. A férfi racionális döntéseket hoz, mert nem tehet mást, ő felelős a fiúért, aki megérti, miért kell meghozni ezeket a döntéseket, de nem mindig fogadja el őket. Benne még él egy egyetemes és elvont jóság képe, aminek az apa már nem tud megfelelni, holott ezt a képet nyilván ő ültette el a gyerekben. Csakhogy a férfinak túl kellett lépnie ezen, rá kellett jönnie, hogy már csak relatív jóság létezik, és az ő jóság és szentség fogalmába ettől kezdve csak kettejük élete fér bele.
A gyilkosság, az öngyilkosság, a szálak elvágásának kérdésére egyeseknek magabiztos igen/nem válasza van, holott ezek a kérdések csak a pillanatnyi körülmények között megválaszolhatóak. Az út végén csak kérdéseket találunk, válaszokat nem.
Borzalmas volt és gyönyörű.
Lassan kúsztak az avarban egy mélyedés felé. A férfi mozdulatlanul fekve fülelt és átkarolta a fiút. Megálltak az úton és beszélgettek. Egy nő. Hallotta hogy elindulnak a száraz avaron. A fiú kezébe nyomta a pisztolyt. Fogd meg – suttogta. A fiú halálra rémült. A férfi átkarolta és magához ölelte. Olyan sovány. Ne félj – mondta. Ha megtalálnak muszáj megtenned. Megértetted? Sss. Ne sírj. Hallasz? Tudod hogyan kell csinálni. A szádba teszed a csövet és felfelé célzol. Gyorsan csináld. Megértetted. Ne sírj. Megértetted?
    Azt hiszem.
    Nem. Megértetted.
    Igen.
    Mond utánam igen apa megértettem.
    Igen apa megértettem.
    A férfi lepillantott a fiúra. A rettegést látta. Elvette tőle a fegyvert. Nem értetted meg – mondta.
    Nem tudom mit csináljak apa. Nem tudom mit csináljak. Hol leszel?
    Nincs semmi baj.
    Nem tudom mit csináljak
    Sss. Itt vagyok. Nem hagylak el.
    Megígéred?
    Igen. Megígérem. El akartam csalni őket. De nem tudlak itt hagyni.
    Apa?
    Sss. Maradj fekve.
    Nagyon félek.
    Sss.

Feküdtek és hallgatóztak. Meg tudod csinálni? Amikor eljön az ideje?  Amikor eljön az ideje nem lesz vesztegetni való időd. Most van itt az ideje. Átkozd meg Istent és halj meg. De mi van ha nem sül el a pisztoly? Ilyen nincs. És ha mégis van? Képes leszel szétzúzni a fiad koponyáját egy kővel? Vajon lakozik-e benned egy ilyen lény amelynek létezéséről eddig semmit sem tudtál? Létezhet-e egyáltalán? Öleld át szorosan a fiút. Így jó lesz. A lélek fürge. Húzd magadhoz a fiút. Puszild meg. Gyorsan.

Várt. A kis nikkelezett revolverrel a kezében. Alig bírta visszatartani a köhögést. Minden erejével azon volt hogy visszafojtsa. Hallgatózni próbált de nem hallott semmit. Nem hagylak el – suttogta. Sosem hagylak el. Megértetted? Az avarban feküdt karjában a remegő gyermekkel. A pisztolyt szorongatva. Végig a hosszú alkonyatban egészen az éjszaka leszálltáig. A hideg és csillagtalan éjszaka leszálltáig. Az áldott éjszaka leszálltáig. Kezdte úgy érezni hogy mégis van esélyük. Várnunk kell – suttogta. Nagyon hideg van. Megpróbálta végiggondolni mit tegyen de kába volt a feje. Nagyon legyengült. Egyfolytában azt hajtogatta hogy el kell futniuk. Pedig képtelen volt futni. Amikor teljes lett a sötétség kioldotta a hátizsák szíjait elővette a pokrócokat és betakarta a fiút és a fiú nemsokára elaludt.

5 megjegyzés:

Annamarie írta...

Eddig is el szerette volna olvasni ezt a könyvet, de ezek után muszáj lesz. Látod, én is, mi is el akarunk játszani a gondolattal, ami csak kínt hozhat.
Gyönyörűen írtál róla, köszönöm!

szamárfül írta...

én még mindig nem kaptam meg basszus, grr :)

amúgy klassz, naná

egy ember írta...

annamarie: jó, lehet, hogy igazad van :) de mi felnőttek vagyunk

szamárfül: akarod, hogy félre tegyem, ha bejön?

szamárfül írta...

ne, dehogy, azért kösz

Horváth Zoltán írta...

Rendkívüli érzékletességgel írtad le az olvasó lelkében dúló vihart, miközben végigkíséri apát és fiát a sehová sem vezető úton. Köszi!