Izraeli riportok

Irwin Shaw – Robert Capa: Izraeli riportok (Park, 2009) fordította: Résch Éva

„A címlapon látható férfi, Joshua Friedman egy Kárpát-medencei faluban született. 1941 és 1945 között az auschwitzi koncentrációs tábor foglya volt, ahol felesége és öt gyermeke a gázkamrák áldozata lett. Friedman a háború után Izraelben, egy szövetkezeti faluban, mosávban telepedett le.”
Már ezzel a képaláírással és a címlapfotóval sok mindent elmondtam a könyvről.
Show és Capa véletlenül találkoztak Izraelben 1949-ben, nem előre megbeszélt munka volt, mint az Orosz napló esetében. Külön dolgoztak, és csak akkor jöttek rá, mennyire hasonlóan láttak mindent, amikor közösen megnézték az eredményt. A kötetben szereplő írások újságcikknek készületek, meg is jelentek a New Yorkerben és a Holiday magazinban.
Capa képeiben úgy el lehet merülni, mint a Földközi-tengerben, Shaw írásai pedig, a fülszöveg ígérete szerint, tömör, személyes, őszinte és mély írások. Valóban. Az meg, hogy néha elragadja őket a lelkesedés megbocsátható. Mégiscsak annak tanúi, hogy egy csaknem kiirtott nép teremt magának új hazát, és ilyesmit nem lát gyakran az ember, még akkor sem, ha Robert Capa.
Show és Capa elkalauzolnak minket az első tel-avivi Függetlenség Napjára, ahol „A nép, amely vajmi kevés tapasztalattal rendelkezett győzelmi díszszemlékkel kapcsolatban, és amely legalább egy tucat országban világéletében meglehetős rossz viszonyban állt a rendőrséggel, nem volt hajlandó visszafogottan ünnepelni a legszebb ünnepnapját.” És ez rávilágít az ország legnagyobb bajára, hogy hiába nyerte meg a háborút, még meg kell nyernie a békét.
Jeruzsálembe, ami Tel-Avivtól eltérően ősi, diszkrét, visszafogott, de egy kicsit kiábrándult, keserű és álmos is. Ahol a népek és vallások együttélése, ha nem is zavartalan, de megoldott.
Galileába, ahol az arab földművesek zavartalanul élhetik addigi életüket, és ahova Haifán keresztül a legtöbb bevándorló érkezik. 
A tagadhatatlan lelkesedéstől függetlenül objektív írások ezek, Shaw nem hallgatja el fenntartásait, nem fényezi fölöslegesen a valóságot. Leírja azt a tanácstalanságot, amit a havonta érkező 30 000 bevándorló okoz. A sok különböző nyelv, kulturális háttér, életszínvonal, politikai meggyőződés okozta villongásokat. Az olykor embertelen körülmények között végzett munkát, a nőhiányt, az arroganciát, a túlzott önbizalmat. Az arabokkal szembeni méltánytalanságokat.
A Show által bemutatott Izrael nem a monoteista vallások szent és ősi földje, hanem egy nyers, energikus, faragatlan és reménységgel teli ország.

Izraelben egy állam született meg hatmillió zsidó lemészárlásából és egy kicsiny, gyatrán felfegyverzett, elégtelenül felkészített hadsereg kétségbeesett erőfeszítéséből. Itt a tragédia meg a hősiesség közhelynek számít, ezekről is szárazon, rutinszerűen beszélnek. Itt mindenki fél órával úszta meg a gázkamrát, mindenki aknák becsapódását hallgatta napokig az ablaka mögül. A németek európai pogromja úgyszólván minden újonnan érkezett családtól megszedte a maga áldozatát. Az itteni fiatal férfiak már sráckorukban különös csatákat vívtak a sivatagban meg az arab falvak vályogfalai mögött, később pedig a Brit Hadsereg Zsidó Brigádjának tagjaiként olasz folyókon keltek át tüzérségi zárótűzben. A halál ott ül minden asztal mellett a kávéházakban, és beleszól minden beszélgetésbe. Van valami türelmetlenség e fájdalommal teli múlttal szemben, a történetet már túl sokan és túl sokszor mondták el, a részletek pedig alig változnak. Az alatta meghúzódó idegfeszültség, amely az erőszak közelségében eltöltött évek hozadéka, csak a szélsőséges megnyilvánulásokban, a túláradó energiában és a nem túl udvarias fiatalos lármában érhető tetten. (39. old.)