Január olvasója

Paris Hilton :)

És amit olvas: Szun Ce: A háború művészete

Január könyvtárosa

A Behajtó.

Identi társ

Koen Peeters

Koen Peeters: Nagy Európai Regény (Gondolat, 2010) fordította: Varga Orsolya
[4 és fél európai főváros]

Két ember és Európa története. Utóbbi persze nagyvonalakban.
Theo idős, vilniusi származású üzletember, aki Belgiumban vészelte át a háborút, apja üzletfeleinek segítségével. Nem flamand, nem vallon, már nem is zsidó; ő az igazi belga.
Robin üres lap. Már nem éppen fiatal, de még szűz terület. Az irodai nyáj tagja, valami megmagyarázhatatlan rosszul léttel, ami talán csak abból fakad, hogy munkája értelmetlen, hogy nem marad utána más csak egy rakás fölösleges összefoglaló és prezentáció.
Robin Theo cégénél dolgozik, a kor gyermeke, a marketing és a menedzsment egyetemes zsargonját beszéli, reklámajándékokkal kereskedik, azokkal a fölösleges szarokkal, amikkel lépten-nyomon megbombázzák az embert.
Egy nap azonban Theo fontos megbízást ad Robinnak: derítse fel Európát, nézze meg, merre lehet továbblépni, hol lehet új piacokat nyitni. Ez a fedősztori, de Theo igazából tanulni és tapasztalni küldi Robin, mint egykor a céhmester a legényét, a fejedelem a tehetséges kisnemesi ifjakat. Hadd tanuljon a fiú! Nézze meg, hogy színes-e még Európa, hogy maradt-e még valami a különböző identitásokból az uniformizálódó felszín alatt, vagy csak a hanyatló Rómát idéző fogyasztási orgiák színtere már, ahol nem csak bort és pacsirtanyelvet fogyasztanak, de egyszerűen mindent. (Tessék, fogyasszanak! Vagy inkább: fogyasszatok! Úgyis tegeződünk mindenkivel.) Derítse ki, van-e még olyan szeglete a vén kontinensnek, ahol az élet mércéje még az értelem és érzelem; és nem a siker, pénz, csillogás.
Robin kezdetben nem sokat fog fel küldetéséből, faleveleket hálóz le egy mély medence felszínéről: különös hangzású szavakat, furcsa hányózacskókat, szállodai prospektusokat. De aztán ez a gyűjtemény elkezd önálló életet élni, elkezd dolgozni Robin agyában. Egyre inkább figyel az egyenfelszín alatti egyediségre, egyre több kérdés merül föl benne saját élete és választásai kapcsán, és ezzel együtt Theo története iránt is. És míg egyikük (Robin) a történelembe merülve megtalálja önmagát, a másikuk elveszíti.
Nagy Európa Identitásregény tehát, és Nagy Egyéni Identitásregény is. Mert az egyéni sorsunk nem egyenlő az én-márka kialakításával. Sőt még a saját sorsunkkal sem egyenlő, mert belekeverednek elődeink, ismerőseink, olvasmányaink sorsai is. Ebben a választásoktól hemzsegő vadvízben kell megtalálnunk a magunk helyét, meghódítanunk a világot és a saját életünket.

Míg a halál el nem áraszt

(Fotó: Enric Vives-Rubio)

Rui Cardoso Martins: És ha nagyon meg szeretnék halni (Európa, 2010) fordította Bense Mónika
[4 öngyilkosjelölt]

Ha egy sírásó öngyilkos lesz, az tragédia, furcsaság, vagy egyszerűen szakmai ártalom? Vagy elég ha Alentejóban él az ember, Európa legöngyilkosabb régiójában? Erre keres választ Piszkafa, a regény narrátora, aki végigvezet minket ezen a haláltáncon. 

Az ő szemében Alentejo kietlen, szegény vidék, kilátástalan helyzetű, reményvesztett emberekkel, ahol a srácok arról álmodoznak, hogy belőlük lesz a következő C. Ronaldo. Nem, nem, hazudok, ekkorát nem is tudnak álmodni. Elég lesz Nuno Gomes is. 

Ez a vidék nem a turisták paradicsoma, hanem a halálé. És ennek a halálnak száz arca van. Öngyilkos arca, gyilkos arca, baleset arca, tömeggyilkos katona arca. 

Piszkafa ezekbe az arcokba akar belenézni, megszállottan érdekli a halál. Miért lesz öngyilkos valaki, ha látszólag nincs is oka rá? Mi ez a halálvágy, belső fortyogás? Mitől lesz gyilkos egy ember? Mi veszi rá a katonákat, hogy néger kisgyerekeket csapkodjanak a falhoz? 

És ezeknek a kérdéseknek a hátterében mindig ott van, hogy mit tesz portugálnak / alentejóinak lenni. Hogyan lehet élni a felfedezők, gyarmatosítók, szomorú költők földjén? Hogyan lehet megmagyarázni Salazar diktatúráját, a hatvanas-hetvenes évek gyarmati háborúit? 

Martins erős, véres és nyomasztó atmoszférájú könyvet írt, ami a mindent átható irónia miatt még mulatságos is. Bár néha kissé zavaros, bátran merem ajánlani, és nem csak a fado elkötelezett híveinek.

Alzsíri levelek

(fotó: AFP)

Bächer Iván: Igazad van, Loncikám (Ab Ovo, 2010)
[4 hófehér bérház]

Családi történet „Alzsír”-ból.
„Anyai nagyszüleim éltek itt – kisebb megszakításokkal – 1933 és 1964 között. Gondoltam illő beleszagolni abba a légbe, amelyből eszmélő anyánk szívta be egykor az idegenség, az ’étranger’-ség, a másság, a sokféleség, a tolerancia, a gyűlölködés, az ilyen-olyan nacionalizmus, az iszlám, a katolicizmus, középkori korlátoltság és a büszke francia felvilágosodás szétválaszthatatlanul összevegyült szellemfuvallatait.”
Ezekből a beleszagolásokból – Bächer úti élményeiből – és a nagymama magánleveleiből áll össze a kötet.
A „kisebb megszakítások” is érdekesek. Bächer Iván anyai nagyszülei 1933-ban költöztek Algériába, az akkor 7 éves lányukkal. A kislány házasságon kívül született, ami még nem lett volna akkora baj, de az építész nagypapának már volt felesége, és valami vesztegetési ügybe is belekeveredett. Szóval: olaj!
Algírban a nagypapa szép egzisztenciát épített, ennek ellenére 1942-ben úgy döntöttek visszatérnek Magyarországra. (Mikor máskor, ugye?) A nagymama és a leendő Bächer anyuka haza is tért, de a nagypapa addig-addig intézte folyó ügyeit, amíg Algériát megszállták az amerikaiak. Ott ragadt, és talán nem is bánta annyira. A nagymama viszont alighanem megbánta, hogy hazajött, legkésőbb Pest ostromakor. Csak 1948-ban tudott visszamenni Algériába, de ekkor már a lánya nélkül, aki időközben férjhez ment.
Aztán 1954-ben kitört a felszabadító háború, és a nagyszülők úgy gondolták, nem maradnak olyan országban, ahol csak úgy ukmukfukk elkezdenek lövöldözni, és 1955-ben visszatelepültek a Józsefvárosba. (Megint tökéletes időzítés.) 1957-ben vissza az egész, újra egzisztenciát teremteni Algírban. De ott a „fehér emberek” élete tarthatatlanná vált, így aztán a nagyszülők 1964-ben végleg hazatértek.
A maga műfajában – mondjuk: fényképes családi anekdota :)  – jó könyv.
[ Már csak azért is érdekes volt, mert még nem jártam Algériában. Személyes Alzsír-élményem csak a hetvenes évekből van, amikor a balatoni gyerekkolóniában minden évben nyaralt két lány, akik ott éltek orvos szüleikkel. Időnként másik bolygóról jött félistennőknek tűntek. :) ]

Két öreg szivar

Umberto Eco – Jean-Claude Carrière: Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől (Európa, 2010) fordította: Sajó Tamás
[4 ősnyomtatvány]

Két öreg szivar beszélget:

Észrevette már, milyen rosszul főznek itt?

Igen! És milyen kis adagokat adnak!

Igaz, hogy itt többnyire könyvekről folyik a társalgás, de ezzel a régi viccel elég jól leírható a szituáció. Két öreg szivar, két intelligens és művelt öreg szivar, elmondja, mit gondol a könyvekről az ősnyomtatványoktól az e-könyvig (Mondjuk az utóbbiról nincs sok mondanivalójuk, pedig a fülszöveg mintha ezt ígérte volna.) És ennek kapcsán olyan egyetemesebb dolgokról is szó esik, mint a kultúra lepárlásának folyamata; az új formanyelvek elsajátításának nehézségei; a megőrzés és ezzel együtt a szűrés/felejtés fontossága; a szabadság és diktatúra egymáshoz való viszonya; vagy Francesco Totti problémás kapcsolata a villanykörtékkel.

Hát igen, elég gyakran elkalandoznak az urak, de nem baj, mert olyankor a legszórakoztatóbbak, még úgy is, hogy időnként ordas nagy baromságokat beszélnek, de szerencsére az öniróniájukat nem hagyták a több tízezer kötetes magánkönyvtárukban. (A jó édes anyukájukat!)

Szóval szerintük azon kívül, hogy minden túl gyorsan változik, és ebben igazat kell adnom nekik, rendben vannak a dolgok. Az emberek egyre többet olvasnak, vagy legalábbis egyre többet forognak könyvek körül, és a könyvvel valami olyan tökéletességet talált fel az emberiség, mint a kerék, amin még jó ideig nincs értelme változtatni.

Ezzel együtt, lehet, hogy eltűnnek majd a könyvek, mint ahogy eltűntek az agyagtáblák, a papirusztekercsek, a pergamenre írt volumenek, és a kézírásos kódexek is az évszázadok alatt. Két dolog viszont nem tűnt el: a tudás rögzítésnek igénye, és képzeletünk, szellemünk megosztásának vágya.

Hajnali láz

Gárdos Péter: Hajnali láz (OlvasóSarok, 2010)
[4 kaverna]


Aparegény.
Gárdos Péter filmrendező emlék állítása.

Gárdos Miklós 1920-ban született Hajdúnánáson. Érettségi után a Tiszántúli Független Újság című lap munkatársa lett. Lótifuti. A háborúban az orosz frontra került munkaszolgálatosként, de átszökött a szovjet hadsereghez és beállt a partizánok közé. Elfogták és deportálták. (Ez az információ valahogy kimaradt az Új életrajzi lexikon szócikkéből.) A háború után a Vöröskereszt egyik hajójával Svédországba szállították. 1946-ban tért vissza Magyarországra, és onnantól újságíróként dolgozott. Volt az Igaz Szó, a Szabadság, a Világosság, az Esti Budapest, a Magyar Nemzet és a Népszava munkatársa is. 1959-től a Magyar Rádió és Televízió külső munkatársa, 1964-től a Magyarország című hetilap főszerkesztő-helyettese volt. 1985-ben nyugdíjazták, 1998-ban hunyt el. 

Nevéhez két verseskötet (Földindulás, 1938; Szívroham, 1961), két regény (Görög hegyek között, 1951; Írás a falon, 1962), és több történelmi – politikai – publicisztikai kötet fűződik.

Ez az életrajz többször is megszakadhatott volna a háború éveiben, de nem így lett. Gárdos Miklós alig harminc kilósan túlélte a koncentrációs tábort, szinte csak azért, hogy egy svéd orvos közölje vele, a röntgenjén látható kavernák miatt hat hónap van hátra az életéből.

Miklóst nem sújtja le a hír. Nem kezd zsidó, kommunista Hans Castorp-ként bolyongani a svéd átmeneti táborban. Dehogy bolyong! Egy grandiózus és kétségbeesetten optimista ötlettől vezérelve levelet ír 117 Debrecen környékéről származó, a különböző lágerekből Svédországba kerülő lánynak. A hosszú akció célja, hogy szerelmet, feleséget találjon magának. 

És sikerül. És meggyógyul. A szerelem és az akaraterő csodája, ha patetikus akarok lenni. Ha racionális, akkor inkább a modern gyógyszereké és a svéd orvosoké. … Meg a szerelemé. 

Némely szirupos történeteket megment valami a giccsé válástól. Mondjuk az, hogy megtörtént, hogy úgy volt. Legalábbis majdnem. 

A szöveg olvastatja magát, egyszerű, filmszerű. Rövid, de találó leírásokat ad, szimultán vagyunk jelen több helyszínen, időben; ezek szépen mosódnak át egymásba. Végig olyan érzésem volt, hogy egy negyvenes években forgatott magyar filmet nézek. Olykor hatásvadász, túlzó gesztusokat használó, de élvezhető. És persze végig ott motoszkál az emberben, hogy ők az elenyésző szerencsés kivétel.

Kutyaszorító blues

Charles Bukowski: Forró vízi zene (novellák, Cartaphilus, 2010, ford. Pritz Péter)

[5 átpiált éjszaka - de elfogult vagyok]

(nem idézet)

- Hank Chinaski, te szarfaszú büdös köcsög, visszatértél a Pokol Tornácáról? Már hónapok óta nem láttalak! Azonnal fizess egy sört, hogy megnyugodjak! Már azt hittem, elpatkoltál! Mi a büdös picsát csináltál mostanában?

- Én is örülök neked, Marlon, de azért ne szopjuk le egymás faszát, jó? Kihozták egy köteg novellámat, azon dolgoztam mostanában. 

- Már megint ilyen kegyetlen sztorikat írtál?

- Ne csinálj segget magadból Marlon, az élet kegyetlen. … Csak vicceltem, csupa móka-kacagás, baszki!

- Abszurd?

- Abszurd?! Abszurd?! Ne gyere itt a professzoros dumáddal, mert letolom a sörösüveget a torkodon!

- Te beteg vagy, Chinaski! 

- Beteg a faszom, csak furcsa a humorom.

- Na de tényleg, miről szólnak?

- Hát miről szólnának? Piálásról és másnaposságról, baszásról, halálról és ölésről. Én ilyet írok, és így. És fossa össze magát, akinek nem tetszik! Ha már itt tartunk, fossa össze magát az is, akinek tetszik!

- Jól van már, Hank, baszki, jól van! Ne húzd föl magad! Most én fizetek egyet.

- Ne már, van pénzed?

- Bejött a lovi. … Baszdmeg, a frászt hozod az emberre!

Miért pont a skandináv krimik?

Meg kell mondjam, rám revelációként hatott a skandináv krimi boom, ami nálam Arnaldur Indriðasonnal és Karin Fossummal kezdődött.
Az ifjúkori krimifalás után évekre szinte teljesen megszakadt a kapcsolatom a műfajjal. Megcsömörlöttem az ördögi, misztikus, szuperintelligens bűnözőktől, sorozatgyilkosoktól, akik elárasztották a krimiket. Lehet, hogy hülyén hangzik, de úgy éreztem, hogy a műfaj valahogy elvesztette a „társadalmi beágyazottságát”. És nekem arra szükségem van.
Azért időnként olvastam krimit, de megmaradtam a klasszikusoknál (Chandler, Christie, Simenon), vagy véletlenül fedeztem fel magamnak egy-egy új kedves szerzőt (Andrea Camilleri, Donna Leon). Egyébként meg maradtak – a többnyire amerikai – filmek és sorozatok, amik nem győztek meg arról, hogy több krimit kellene olvasnom. Nekem valahogy túl „technikai” lett az egész. Tele van DNS-el, gigabájttal, supermannel.
Ne értsetek félre, alapvetően semmi bajom a CSI típusú dolgokkal, el is bambulom őket, ha nincs jobb dolgom (kivéve a Miamit, mert Horacio Cain-nél idegesítőbb figura kevés akad), de jobban szeretem az olyan krimit, ami megdolgoztat. Amiben egy „nagysebességű vérspriccből” (vagy miből) nem következik automatikusan, hogy az elkövető negyvenes fehér férfi, kék boxeralsóban. Szóval, az olyan krimiket szeretem, amikben van egy karakteres nyomozó, aki kérdezget, töpreng, kombinál, lelki mozgatórugókat keres, ilyesmik. (Esetleg iszik, láncdohányos, lelkibeteg, nagyokat zabál, nőcsábász, de ez már fakultatív.)
Aztán valahogy a kezembe kerültek Indriðason és Fossum könyvei, és Erlendur felügyelőben, de még inkább Sejerben mintha Maigret szelleme támadt volna föl. Konrad Sejer intelligens, melankóliára hajlamos rendőr. Sokat kérdez, sokat töpreng. Esténként könyvekkel zsúfolt paneljában egy whisky és egy sodort cigi társaságában gondolja végig az ügyeit. Kérdezősködése nyomán előbukkannak a hétköznapi emberek eltemetett titkai, előkerülnek a szekrényekbe rejtett csontvázak, a látszólag rendezett életek néhány óra alatt összekuszálódnak. Fossum úgy jellemzi a regényeit, mint kis, csendes történeteket. Aha, csak az agyad vágódik időnként a koponyád falához a döbbenettől.
Így aztán rákaptam erre a dologra. Először jöttek a férfiak. Indriðason után Håkan Nesser és Van Veeteren felügyelő, majd Jo Nesbø és Harry Hole nyomozó. Ezek a férfiak nem csak a bűnnel küzdenek nap, mint nap, hanem saját életükkel is. A démonaikkal, veszteségeikkel, az ürességgel, munkájuk kilátástalanságával. Utánuk jöttek a nők, Camilla Läckberg, és legutóbb Karin Alvtegen, akik egy másik utat követnek, ugyanolyan sikeresen. Nem egy központi karakterben gondolkodnak, inkább a skandináv próza családboncoló hagyományát viszik tovább. Az a folyamatot mutatják be, ahogy a „társadalom alapegysége” fikcióvá válik. Ahogy fölbomlanak az évszázados családi, társadalmi és vallási struktúrák, és az ember ellen fordulnak.

És persze, ahogy az lenni szokott, a megismertek újakat hoztak: Stieg Larssont, Henning Mankellt, Lars Keplert, Monika Fagerholmot, akiket el kellene olvasni. Elleszek egy darabig.

Nem történik semmi

Ménes Attila: Hidegdauer (Pécs, Jelenkor, 2010)
[5 panellakás]

Szorongató, de keserűen nevetséges trip a hetvenes évekbe [részemről nosztalgikus intermezzókkal]

Lakótelep, hetvenes évek – aki ezt ismeri, annak az atmoszféráról már el is mondtam mindent. És az atmoszférateremtés az egyik legerősebb oldala ennek a regénynek. Ménes Attila úgy rekonstruálja a korszak kisszerű, beszűkült világát, hogy elkerüli a kliséket, direkt utalásokat. A mindennapok apróságaiból szövi össze a szürke szövetet. 

A történetet - ami a „nem történik semmi” szókapcsolattal remekül leírható - a tizenéves Juli elbeszéléséből ismerjük meg. A „nem történik semmi”-t ne úgy értsétek, hogy nincs cselekmény, mert van, még csaknemtragédia is van. A „nem történik semmi” itt inkább egy érzés. Megáll az idő, kopaszkutyák támasztják a temetőt körülvevő magas falat.

Juli az anyjával él egy lakótelepi garzonban. A kamaszodás és az anya folyamatos „pasizása” nem tesz jót a kapcsolatuknak. Juli magányos, az iskolában is kiközösített, az utcán és a tévé előtt felnövő gyerek. [Nosztalgikus Intermezzo no. 1: Emlékeztek a betegen, lázasan eltöltött délelőttökre, amikor az ember egyetlen szórakozása az Iskolatévé volt? És ha sikerült megfeledkezni arról, hogy tanítani akarják az embert, akkor egész szórakoztató is tudott lenni.]

Juli anyja egyik kapcsolatból a másikba esik, a kedélye ezek alakulása szerint hullámzik. Hol minden rózsaszín, és a munkahelyi intrikák leperegnek róla, és élvezi a nyomasztó Zsigulis kirándulást is, hol minden fekete és marad a pia meg a gyógyszer. [N.I. no. 2: Azért a szántóföldön botladozó Zsigáról eszembe jutottak a saját Zsigulis túráink a Mátrába, amik egyáltalán nem voltak nyomasztóak, sőt  kimondottan kalandosak és kellemesek voltak. Mákos palacsinta Mátraházán, hogy mást ne mondjak.]

Az anya öngyilkossági kísérlete csaknem borítékolható, az egyébként is egy öngyilkos korszak volt. Juli a nagyszüleihez kerül, ahol átmeneti, boldog punnyadásban tölti a téli  szünetet. [N. I. no. 3: Ó, téli szünet és nagyszülők! Nagy vasutasbundákba burkolózva néztük a szünidei matinét a lassan melegedő szobában. Hosszú, lusta napok, kotorászás a titokzatos limlomok között, Ludas Matyi és Füles, háború előtti útleírások…]

Azért a nagyszülők sem aranybogarak, Juli azonnal visszamenekül az anyjához, ahogy kikerül a kórházból, és kezdődik minden újra. 

Nincs katarzis és nincs változás. Kilátástalanság van és fáradt beletörődés. Ketrec, amiben életben maradni lehet, de élni nem, ahol az emberi kapcsolatok a magány és az üresség rövid, szinte zárójeles feloldásai.

Templomosok a Balatonon

Bíró Szabolcs Sub Rosa (Median, Pozsony, 2010)
[4 templomos lovag]

Az egészről Umberto Eco tehet!
Amikor a nyolcvanas években a Történelmi Templomos Lovagrend megbízásából, és a Jedi Tanács jóváhagyásával megírta előbb _A rózsa nevét_, majd _A Foucault-ingát_, talán nem is volt tisztában vele, micsoda lavinát zúdít a könyves világra. A lavina lassan indult. A Vatikán persze most is későn ébredt, de azért húsz év szundikálás után megbízta a sikertelen popzenész Dan Brownt, hogy a nevükben – és az Új Templomos Lovagrend, a Rózsakeresztes Szövetség, az Oriens Nagypáholy, és a Budhista Világtanács jóváhagyásával – megírja a válaszokat. Ezek után gyorsult fel a lavina, köszönhetően az Egyetemes Világmarketing Zrt áldásos működésének.
Azóta sorra bújnak elő a templomosok a világ különböző helyeiről. Lehet az harlemi nyomornegyed, lisszaboni gettó, vagy akár, mint ebben az esetben, Balaton-felvidéki templomrom.
És ezzel megérkeztünk ennek a könyvnek az egyik erényéhez: végre felteszi Magyarországot a Nagy Templomos-Összesküvés Térképre. (További erénye, hogy meg sem próbálja bebizonyítani, hogy a nagymesterek többsége magyar származású volt.)
És még erények:
A szimpatikusan amatőr és időnként kellően ostoba főhős, aki alkalmanként már-már Langdon paródiájának tűnik. (Derékszög. Ééérted!?) Aztán az írói hozzáállás, mert nem akarja azt sugallni, hogy néhány régi könyv nem csak a kutatókat és a gyűjtőket hozza lázba, hanem megváltoztatja az egész világot.
Érdekes, de egy kicsit kidolgozatlan mese, és mert mese, megbocsátható a néhány logikátlanság.
Azért egyszer szívesen elolvasnék egy hihető történetet is valami templomos összeesküvésről.

Woody Allen és a finn Philip Marlowe - Karácsony és Szilveszter körüli olvasások táviratilag II.

Stig Björkman: Beszélgetések Woody Allennel [4 csillag filmtekercs]

Ez a Woody nem a filmekből megismert neurotikus, hipochonder, erotomán egoista. (Igen, tisztában vagyok vele, hogy Alvy Singer, Zelig és a többiek kitalált figurák, de mégis ugye, az ember hajlamos...) Ez a Woody egy nagyon is rendszeres, fegyelmezett, már-már megszállott munkás, aki jó szerződésének köszönhetően akár évente forgathat egy nem túl magas költségvetésű filmet. És ez a Woody elég érdekes ember, még akkor is, ha nekem a neurotikus, hipochonder, erotomán egoista jobban tetszik.
Sajnos a könyvet elfelejtették megvágni meghúzni, és a sok ismétlődő gondolatsor némileg levon az élvezeti értékéből. Az azonban biztos, hogy nagy-nagy vágyam kerekedett ezekkel az interjúkkal felszerelkezve újra megnézni az összes filmjét. De legalább a kedvenceket.

Matti Rönkä: A határjáró [5 köteg rubel]

Kicsit megelőlegezett bizalom az ötös.

A főszereplő karaktere ugyanis egyértelműen koppintás. Magánhekus - á la Sam Spade, Philip Marlowe. Viszont bocsánatos koppintás, mert egyrészt jól sikerült, másrészt Rönkä ki-ki kacsingat a szövegből, hogy ne vegyük annyira komolyan.
Ami a szükséges pluszt adja a történethez, az a helyszín, az orosz-finn-észt határkörzet, és a közeli nagyvárosok.
Főhősünk a magánnyomozáson kívül apró szívességeket tesz tisztes orosz vállalkozóknak, humorzsák finn rendőröknek, ex-KGB-s hivatalnokoknak, és próbál nem megfulladni. Személyén keresztül beleláthatunk abba a bonyolult ökoszisztémába, amiben oroszok, finnek, inkerik, karjalaiak, észtek a tisztes polgári felszín alatt marakodnak a koncért.
Első regénynek igencsak erős, a bizalom megvan, várom a folytatást.

Bugyrok - Karácsony és Szilveszter körüli olvasások táviratilag

Karin Alvtegen
(Fotó: Micke Lundström)

Svéd-norvég krimi napok: 

Karin Alvtegen: Árulás [5 csillag hulla]

Mégis ki volt az a lökött szerkesztő, aki ezt a könyvet a skandináv krimik sorozatba tette? Hiszen ez egy hihetetlenül tömény lélektani regény! Olyan csavaros, mint egy pleisztocén csiga, és olyan ősi érzelmekkel is operál - vágy, harag, félelem, bosszú.
Szóval ki volt az az ügyes szerkesztő, aki rátalált erre a nőre? Simán van olyan jó, mint Nesbo, Nesser, vagy Indridason.

Karin Fossum: Az ördög tartja a gyertyát [5 hulla]

Anyás, szorongós, tehetetlen, hiú, önhitt, félelmetes, hatalomvágyó. Fekete, beteg, hideg.
Hétköznapi, bűnös. Hétköznapi bűnös.
Ó, bassza meg! A pokol az nem a másik ember, hanem a saját fölöslegesen nagyra hizlalt agyunk.

Lars Kepler: A hipnotizőr [5 hulla]

Hát kérem: fogalmam sincs, milyen anyagot tolnak ezek a svéd (meg norvég, meg izlandi) krimiszerzők, vagy milyen gombákat guberálnak ki a deresre fagyott tundrájuk földjéből, de akarok belőle!

Ezek a skandinávok olyan sötét bugyrokba vittek, hogy napokig tartott míg kikászálódtam belőlük.

Világválogatott 2010

Karin Alvtegen (svéd, Husqvarna FF)
Niccoló Ammaniti (olasz, AS Roma)
András László (magyar, FTC)
Helen Dunmore (angol, Bristol City)
Christoph Hein (német, 1FC Lokomotive Leipzig)
Jonas Hassen Khemiri (svéd, IFK Stockholm)
Máté Angi (magyar, CFR Cluj)
Cormac McCarthy (amerikai, New York Red Bulls)
Robert Menasse (osztrák, Rapid Wien)
Per Petterson (norvég, Valarenga)
Dimitri Verhulst (belga, Lokeren)