Apák, legyetek erősek!

fotó: Ulla Montan

Jonas Hassen Khemiri: Montecore – Egy párját ritkító tigris (Gondolat, 2009) fordította: Papolczy Péter

Jonas Khemiri fiatal író, éppen túl van első regénye megírásán, és némileg megcsömörlött a hirtelen jött sikertől, az író-olvasó találkozóktól, a kiadói smúzolástól. Csak egy sötét, és nyugalmas szobára vágyik. De ekkor villanylevelet kap Kadirtól, apja régi barátjától, és a kibontakozó párbeszéd önvizsgálatra készteti ifjú hősünket.
Na de ki ez a titokzatos Kadir, aki a „billentyűket gombolja” és sajátos arab-francia-svéd, képzavarokkal és bombasztikus metaforákkal teli keveréknyelvén elmeséli Jonas apjának egy lehetséges történtét? Valóban ő az a Kadir, akivel Jonas apja Abbasz Khemiri, az algériai születésű, Tunéziában felnövő, aztán Svédországba emigráló fotográfus gyerekkori barátságot ápol, vagy esetleg maga Abbasz gombolja azokat a billentyűket, hogy ismét felvegye fiával a nyolc éve megszakadt kapcsolatot? Nem tudjuk meg.
Abbasz árvagyerek, apját nem is ismeri, anyját az algériai-francia háborúban veszíti el, sokáig egyáltalán nem hajlandó beszélni, aztán amikor már igen, leginkább fantáziálások hagyják el a száját. Beleszeret egy svéd lányba, az érzelem kölcsönös, és Abbasz, Kadirtól kölcsönzött pénzen, követi a lányt hideg és kiismerhetetlen hazájába. A kissé bohém, és túl büszke Abbasz kezdetben nem tud beilleszkedni a magát túlságosan is komolyan vevő, és a felszín alatt rasszista svéd társadalomba. Lehet, hogy tehetséges fotós, de ezt nem tudja megmutatni. Alkalmi munkákból próbál jövedelmet szerezni, és kevés sikerrel küzd a svéd nyelv elsajátításával. Ennek ellenére vidám és jó apa, aki belsőséges kapcsolatot ápol a fiával, és keményen próbálkozik, hogy választott hivatásában érvényesüljön.
Hogy mi igaz ebből? Fogalmunk sincs.
A Jonas és Kadir közti párbeszédből eleinte csak az utóbbi gondolatait „halljuk”, de aztán szép fokozatosan bekapcsolódik Jonas is, akinek az elbeszéléséből egy árnyaltabb apa-kép bontakozik ki. A gyermekkori csodálattól és szeretettől, a kamaszkori lázadásig, sőt az apa megtagadásáig vezet Jonas útja, aki gyerekként csüggött apja minden furcsa szaván, és imádta a szemében különleges és különc férfit.
A megélhetési gondok, és az egyre erősebb idegengyűlölet rákényszeríti Abbaszt, hogy svéddé váljon. Ezzel egy időben fotósként is sikeres lesz, de nem, mint fotóművész, hanem mint házikedvencek megörökítője. Abbasz a látszólagos elfogadás ellenére, vagy tán éppen a miatt csalódott, megkeseredett emberré válik. Legnagyobb félelme, hogy gyerekei olyan kirekesztettek lesznek, mint ő, ezért megtesz mindent, hogy rendes svéddé váljon, csakhogy ezzel már elkésett. Jonas már kisgyerekként megtapasztalja, hogy a kirekesztettség öröklött fertőzés. „Furcsa” fiú, aki csak bevándorlókkal barátkozik, és leginkább saját fantáziavilágában érzi jól magát. Abbasz sikeresnek látszó beilleszkedése egybeesik Jonas lázadásával a képmutató skandisznók ellen, ezért aztán kettejük harmonikus kapcsolatának felrobbanása elkerülhetetlen. Ráadásul Abbasz önmagával is meghasonlik, a mindenáron asszimilálódni akaró férfi elveszíti identitását, sőt személyisége egy részét is.
Apa és fia eltávolodik egymástól, nem beszélnek egymással, pedig közösek a félelmeik.
A nyolcvanas évek közepén tetőzik az idegenekkel szembeni erőszak Svédországban. Jonas megoldása a harc, de az apja nem akar harcolni. Abbasz úgy látja, hogy a harcos, asszimilálódni nem akaró bevándorlók önmagukkal szemben ugyanolyan kritikátlanok, mint a többségi társadalom tagjai, és logikájuk ugyanolyan rasszista, mint a svédeké. Ő csak egy „magányos, modern kozmopolita egy barbár társadalomban.”
Aztán Abbasz fényképészműhelyét megtámadják, és ez lesz az a bizonyos utolsó csepp a pohárban. A férfi megzavarodik, és, hogy rendet teremtsen a fejében, visszatér Tunéziába. Apa és fia hiába kísérleteznek a harmónia helyreállításával, az oktalanul érzett szégyen már nem engedi közel őket egymáshoz. Kölcsönös meg nem értés és harag lesz az egykori kölcsönös szeretetből és csodálatból. Abbasz úgy érzi, hogy a fia cserbenhagyta, Jonas meg úgy, hogy az apja elárulta. Abbasz tragédiája az, hogy hagyja magát lábbal tiporni, mert nem akar a politika áldozata lenni.

Jonas Khemiri 1978-ben született Stockholmban. Tunéziai apa, és svéd anya gyermekeként. Párizsban tanult, majd az ENSZ-nél dolgozott. Már első regénye a Vörös szem is sikeres volt, ezt követte a Montecore. Mindkét regényt nagy lelkesedéssel fogadta a közönség és a kritika egyaránt, különösen a sajátos nyelvezetét az úgynevezett bevándorló-svédet dicsérték.
Vicces, ironikus és elgondolkodtató. „Ezt a humort nyugodtan nevezhetjük rendkívül komikusnak!”
Azon kívül fordítói bravúr is.
Sok idézetet pakoltam belőle a Molyra.