Szentek hárfája

Szilasi László: Szentek hárfája (Magvető, 2010)

[4 békéscsabai templom]

Három történet, ami gyökereket ereszt a múltba és kacsokat a jövőbe, és ezek a gyökerek és kacsok összefonódnak, és átszövik és körbefonják a várost.

Az első rész remek, nagyon jól kitalált figurák, izgalmas felütés, egy gyilkosság, ami végigvonul az egész történeten, de nem ez a lényeg, krimiként nem is működne a szöveg.

A lényeg egy város (Békéscsaba) születése, amit keményfejű szlovák lutheránusok hoznak létre a semmiből. Majd a kisvárosi elit semmi máshoz nem hasonlítható nagyratörő, mégis kicsinyes élete – jó érzékkel ragadva ki belőle jellegzetes figurákat és pillanatokat a ’10-es, ’20-as évek „úri világából”. Elszegényedett nemeseket, meggazdagodott parasztokat, kevés valódi polgárt, és mindenféle kitudjahonnani odakerült és ott ragadt jövevényt. Jó tömény első negyven oldalt kapunk. Uralhatatlan vágyakkal, a civilizáció ruhájába éppen csak beöltöztetett ösztönökkel. Helyi legendákkal, a regényidőhöz, térhez, szereplőkhöz remekül illő nyelvhasználattal – ami egyébként az egész regény során precízen változik majd. Tetszik a kicsit körülményes stílusa is. Értékelem a mögötte lévő rengeteg kutatást, a sok összehordott információt, ami nekem, beházasodott jövevénynek, külön is izgalmas.

A második, harmadik rész továbbviszi a gyilkossági szálat, és megmutatja az ötvenes évek vidéki szocialista városának hangulatát. Az új urakat, és a régi világ egykori prominenseit, akik kövek alatt lapulva próbálnak átvészelni, vagy nagy ívben hazardíroznak az új világra (is).  

Továbbra is jó, de időnként kezdek elégedetlenkedni. Ladik hosszadalmas bemutatása, és a művészettörténeti fejtegetések megtörik az elbeszélés lendületét. Ami eddig az előnye volt, a szöszölő részletezés, az itt a hátrányára fordul. Az arányok valahogy felborulnak, az okoskodások, fölösleges információk kerülnek előtérbe, nem mindig tudom, hogy most regényt olvasok-e, vagy egyetemi előadáson ülök. 

A végére (1989) azonban sikerül újra felpörgetni a regényt. A talán Szilasira hajazó új szereplő tovább folytatja a hatvan éve tartó, meg-megakadó nyomozást a rejtélyes gyilkossági ügyben, ami még mindig foglalkoztat néhány embert. És közben olyan dolgokon töpreng, amiken sokat töprengtem én is. Azon, hogy nem lehet tudni, mi lakik a másik emberben. A cselekedeteink mögötti szándékok alig felderíthetőek, és nem lehet őket egy logikai láncra felfűzni, nem következnek egymásból. Életünkkel egy fiatalom elképzelt érzést próbálunk meg fikcióból narratívává változtatni – több-kevesebb sikerrel.

Első regénynek több mint bíztató. Jó cselekményvezetés, szociografikus alaposságú háttérrajz, kidolgozott karakterek.