2011. január 26., szerda

Míg a halál el nem áraszt

(Fotó: Enric Vives-Rubio)
Rui Cardoso Martins: És ha nagyon meg szeretnék halni (Európa, 2010) fordította Bense Mónika
[4 öngyilkosjelölt]

Ha egy sírásó öngyilkos lesz, az tragédia, furcsaság, vagy egyszerűen szakmai ártalom? Vagy elég ha Alentejóban él az ember, Európa legöngyilkosabb régiójában? Erre keres választ Piszkafa, a regény narrátora, aki végigvezet minket ezen a haláltáncon. 
Az ő szemében Alentejo kietlen, szegény vidék, kilátástalan helyzetű, reményvesztett emberekkel, ahol a srácok arról álmodoznak, hogy belőlük lesz a következő C. Ronaldo. Nem, nem, hazudok, ekkorát nem is tudnak álmodni. Elég lesz Nuno Gomes is. 
Ez a vidék nem a turisták paradicsoma, hanem a halálé. És ennek a halálnak száz arca van. Öngyilkos arca, gyilkos arca, baleset arca, tömeggyilkos katona arca. 
Piszkafa ezekbe az arcokba akar belenézni, megszállottan érdekli a halál. Miért lesz öngyilkos valaki, ha látszólag nincs is oka rá? Mi ez a halálvágy, belső fortyogás? Mitől lesz gyilkos egy ember? Mi veszi rá a katonákat, hogy néger kisgyerekeket csapkodjanak a falhoz? 
És ezeknek a kérdéseknek a hátterében mindig ott van, hogy mit tesz portugálnak / alentejóinak lenni. Hogyan lehet élni a felfedezők, gyarmatosítók, szomorú költők földjén? Hogyan lehet megmagyarázni Salazar diktatúráját, a hatvanas-hetvenes évek gyarmati háborúit? 
Martins erős, véres és nyomasztó atmoszférájú könyvet írt, ami a mindent átható irónia miatt még mulatságos is. Bár néha kissé zavaros, bátran merem ajánlani, és nem csak a fado elkötelezett híveinek.


3 megjegyzés:

szamárfül írta...

egyetértek

kata blanka írta...

De jó bejegyzéscím (is)!

egy ember írta...

@kata blanka ó, köszönöm, a címe nekem is tetszik, a többi már nem annyira