Bevándorló Budapest

Bevándorló Budapest (szerk. Kováts András és Rónai Gergely, Menedék Egyesület, 2009)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én szeretek sokszínű városban élni. Az ismerőseim között viszonylag sok bevándorló van. Gyerekeim osztálytársai között akad félig angol, cseh, spanyol, kínai, izraeli, de még új-zélandi is.
Ma az 1,7 millió budapestiből kb. ötvenezer a külföldi és még egyszer ennyien szereztek már állampolgárságot. Hogy ez sok, vagy kevés, ki-ki döntse el maga. Biztosan sok olyan európai város van, ahol ennél jóval magasabb az arányuk, de az is biztos, hogy ez a százezer ember rajta hagyja a nyomát a város külsején és életén.
Nincs olyan, hogy A Bevándorló. Ahányan vannak, annyi félék. Vannak, aki már évtizedek óta itt élnek, vannak akik csak pár hónapja, és nem is akarnak maradni. Egyesek tanulni jöttek, mások dolgozni. Van, aki a befektetései miatt él itt, van, aki a szerelme miatt, és olyan is van jócskán, akinek menekülnie kellett. Vannak köztük szegények és gazdagok, ismertek és ismeretlenek. Vannak, aki ápolják a kapcsolatot az anyaországgal, és olyanok is vannak, akik nem tudják, vagy nem is akarják. Talán csak egy dolog közös bennük, hogy vándorok, akik egyszerre állnak két világ határán, és egyikbe sincs bejárásuk.
Budapest egyszer inkább, máskor kevésbé, de mindig is kozmopolita és asszimiláló város volt. Még akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik.
A kötetben tíz, az EU-n kívüli országokból érkezett, bevándorló közösséget mutatnak be írók, és fotósok. Az írások között akad a novella és publicisztika, vannak jók és kevésbé sikerültek. Nekem úgy tűnik, mindegyik személyes élményből, beszélgetésből született. A fotók jórész életképek, a közösség vagy az egyén életének jellemző pillanatait igyekeznek megörökíteni. Szép és érdekes kötetet hoztak össze a szerkesztők, egy bajom volt vele, hogy kényelmetlen volt olvasni. Vagy más méretben kellett volna nyomtatni, vagy kemény kötéssel kiadni.
Lássuk a tartalmat, írókat és fotósokat: (Aki csak a tanulságra kíváncsi, itt ugorhat.)
Latin-amerikaiak: 28 ország 380 polgára, ebből következően nem egységes szubkultúra.  Dragomán György jó novellája, és Szilágyi Stefánia képei.
Afrikaiak, igen így egyben,: 43 ország 420 polgára, ebből csaknem kétszáz nigériai. Lángh Júlia, a magyar Karen Blixen, és Hernád Géza. Az írás leginkább arra kihegyezve, milyen lehetett „félvérként” felnőni a 70-es, 80-as években.
Szerbek: kaja és zene. Kb. 2400 szerb állampolgár, ebből sok vajdasági magyar. Persze szerbek már évszázadok óta élnek Pesten. Gerlóczy „a lufi” Márton, és Járdány Bence.
Perzsák: a legfiatalabb bevándorló közösség, kb. hétszázan. Szabó T. Anna szép írása, és Kóczán Gábor képei.
Törökök és kurdok: igen, ők is egyben. Állítólag a diaszpórában némileg elcsitulnak az etnikai ellentétek. Kb. ezren, többségük 20-40 év közötti férfi. Kebab! Kiss Judit Ágnes jó novellája, és ismét Hernád Géza.
Vietnámiak: a 80-as években érkező diákok korszakától folyamatosan jelen vannak. Manapság csak háromszázan. Csikós Zsolt írása és Rónai Gergely fotói. Az egész könyv legjobban átgondolt és koncepcióba helyezett páros alkotása.
Mongolok: nagyjából ötszázan. Az egyetlen olyan közösség, ahol több a nő, főleg varrónők. Matkovich Ilona és Járdány Bence.
Arabok: nem csak pénzváltók, heterogén közösség, sok értelmiségivel. Hozzávetőleg ezernégyszáz ember, sok országból, de összekapcsolja őket a közös nyelvi és vallási-kulturális háttér. Tóth Krisztina szép novellája, és Kóczán Gábor képei.
Oroszok: úgy ezerötszázan. A legmagasabb átlagéletkorú közösség, sok vegyes házassággal. Podmaniczky Szilárd a tőle megszokott színvonalon, és Fekete András.
És a kínaiak: a legnépesebb közösség, bár ma csak mintegy nyolcezren élnek Budapesten, szemben a 90-es évek eleji negyvenezerrel. Vágvölgyi B. András személyes élményeken alapuló írása, remek címmel (Kínaiak-szindróma), és Rónai Gergely fotói.
Mindegyik történetnek megvan a maga tanulsága. Leginkább az, hogy Magyarország elég elviselhető hely, de húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt toleránsabbak és befogadóbbak voltunk. És ez elég szomorú.
Idegennek lenni akkor is rossz, amikor jó. Ne nehezítsük meg!

Hülye angolok - búr hülyék

Tom Sharpe: Kisvárosi gyilkosságok (Teleteacher, 1994) fordította: Mészáros Viktor

Régen olvastam már Tom Sharpe regényt. A kilencvenes évek közepén megjelent négy regényéből csak a Kisvárosi gyilkosságok maradt ki. Most pótoltam. (A 2005-ben megjelent két Wilt-regény is kimaradt – egyelőre.)

Tom Sharpe 1928-ban született Londonban, neves iskolákban tanult (Elmhurst, Pembroke, Cambrigde), és a Királyi Haditengerészetnél szolgált. 1951-ben Dél-Afrikába ment, ahol tanított és szociális munkát végzett egészen 1961-es kiutasításáig. Az ott szerzett élmények inspirálták a Kisvárosi gyilkosságoknak (Riotous Assembly) és folytatásának (Indecent Exposure) megírására. Hazatérése után történelmet adott elő Cambrigdeben. Az ott töltött évek tapasztalataiból született a Wilt sorozat.

Regényei keserű szatírák a gyalázatos apartheidről, az idióta oktatási rendszerről, az angol osztálytársadalomról és sznobériáról, a politikai korrektségről, a bürokráciáról, az egyházakról és általában az ostobaságról. (Éretten éretlen, Remetelét, Kertész a vártán)

Szereplői gyakran hódolnak bizarr szexuális szokásoknak. Nyelvezetük, stílusuk mindig nagyon jellemző társadalmi osztályukra. Az egymás mellett elbeszélő szereplők dialógusai rendkívül szórakozatóak.

A Kisvárosi gyilkosságok története Zuluföld fővárosában, az egykor nyüzsgő gyarmati székhelyen, Piemburgban játszódik, ami a helyőrség megszűnése óta „Fele a New York-i köztemetőnek, de kétszer olyan kihalt.” Ennek a porfészeknek a rendőrkapitánya a búr Van Heerden parancsnok, aki minden másra való alkalmatlanságával érdemelte ki ezt a helyet. Ostobaságánál már csak a legyőzött britek iránti rajongása nagyobb. Agya, amennyiben az a dolog a fejében agynak nevezhető, abszolút képtelen a gondolati absztrakcióra. Helyettese Verkramp hadnagy viszont igazi búr hazafi és inkvizítor, engesztelhetetlen gyűlölettel tekint a régi gyarmatosítók maradékára, és mindenféle koholt jelentésekkel igyekszik befeketíteni őket. A rendőrség harmadik oszlopa az alkoholista Els rendőr, aki könnyed természetességgel erőszakol meg néger nőket, és öl meg néger férfiakat.

A középszerű, de fensőséges, sosemvolt nagyságáról álmodó város nyugalmát a Van Heerden parancsnok rajongásának tárgya által elkövetett gyilkosság kavarja fel. Miss Hazelstone az egykori alkirály leszármazottja, idős és csúf, szapora nyelvű, és a gorombaság határáig udvariatlan – igazi angol hölgy. Nem mellesleg különös és mély vonzalom fűzi a gumiból készült férfiruhákhoz és a novocainhoz, valamint nagy kaliberű tűzfegyverek szükségtelenül kis távolságból való alkalmazásához. Van Heerden parancsnok megpróbálja rávenni az idős hölgyet, hogy tussolják el a gyilkosságot, és ezzel sosem látott tömeghisztériát szabadít a városra, amiben szerepet játszik Miss Hazelstone püspök öccse, egy dobermann, és a piemburgi rendőrség és igazságszolgáltatás illusztris képviselői, akik katasztrofális helyzetértékelésük miatt elkövetett hibáikat egyre újabb és újabb baklövésekkel igyekszenek jóvá tenni.

Nincs olyan, hogy normális ember. A normálisság fogalom, nem pedig állapot, nem szabad összekeverni a megfelelni vágyással.

A szó szoros értelmében gyilkos szatíra. Sírni valóan mulatságos.

Sajnos a folytatás nincs meg magyarul, pedig koránt sincs vége. Fordítók előre!
(Felhívnám még a figyelmet a könyv végén található mulatságos és reklámtörténeti jelentőségű hirdetésre, amit a kedvetekért feltöltöttem ide.)

Miss Hazelstone azt kívánta bejelenteni telefonon, hogy épp az imént lőtte agyon zulu szakácsát. Els rendőr kifogástalanul alkalmasnak bizonyult arra, hogy elintézze az ügyet, mivel rendőrtisztviselőként maga is nem egy és nem két zulu szakácsot lőtt már agyon. Ráadásul az ilyen bejelentések kezelésének megvolt a jól bejáratott módja. Els rendőr elővette a rutinszöveget.
-    Szóval egy kaffer halálát kívánja bejelenteni - nyitott.
-    Meggyilkoltam a zulu szakácsomat! - vágott vissza Miss Hazelstone.
Els nyugtatni próbálta. - Épp ezt mondom én is. Ön egy néger halálát kívánja bejelenteni.
-    Semmi ilyesmit nem kívánok! Azt mondtam magának, hogy meggyilkoltam Fivepence-t!
Els újra próbálkozott. - Pár fillér elvesztése nem számít gyilkosságnak, asszonyom.
- Fivepence a szakácsom volt!
- Egy szakács megölése sem számít gyilkosságnak, asszonyom.
-    Akkor mi számít annak? - Els rendőr kedvező helyzetértékelésének hatására foszladozni kezdett Miss Hazelstone magabiztos bizonyossága saját bűnösségében.
-    Fehér szakács megölése talán gyilkosság lehet. Nem valószínű, de lehetséges. Fekete szakácsé nem. Semmilyen körülmények között! Fekete szakács megölése önvédelem, jogos emberölés vagy hulladékeltakarítás. - Els megengedett magának egy kis kuncogást. - Az egészségügyieket próbálta már hívni?
A parancsnok előtt világos volt, hogy Els a társadalom iránti tiszteletének a maradékát is elveszítette már, ha volt benne egyáltalán valamennyi is. Odébb tolta a rendőrt, és átvette a telefont.
-    Itt van Heerden parancsnok beszél - mondta. - Úgy hallom, kis baleset történt a szakácsával.
Miss Hazelstone továbbra is kötötte az ebet a karóhoz.
-    Meggyilkoltam a zulu szakácsomat!
Van Heerden parancsnok figyelmen kívül hagyta az önvádat.
-    A házban van a holttest?
-    A holttest a pázsiton van - mondta Miss Hazelstone. A parancsnok felsóhajtott. Mindig ugyanaz! Miért nem tudnak az emberek házon belül lövöldözni a feketékre, amikor mindenki tudja, hogy odabent kell lelőni őket!
-Negyven percen belül ott leszek a Jacaranda House-nál - mondta. - És amikor odaérek, a házban fogom találni a holttestet.
-    Hát azt nem fogja! - erősködött Miss Hazelstone. – Ott fogja találni a ház mögötti pázsiton.
Van Heerden parancsnok ismét megpróbálta. – Amikor megérkezem , a házban fogom találni a holttestet. – mondta most másodjára nagyon lassan.
Miss Hazelstone nem volt elragadtatva. – Azt akarja mondani, hogy el fogom mozdítani a holttestet? – kérdezte dühösen.
A parancsnokot elképesztette az ötlet. – Szó sincs róla! – mondta. – Semmiféle kényelmetlenségnek nem kívánom kittenni önt, amellet még ujjlenyomatokat is hagyhatna rajta. Bevitetheti a szolgákkal.

Miért épp a norvégok?

Fogalmam sincs. De az a helyzet, hogy az utóbbi hónapokban több remek norvég könyv került a kezembe, és mit tagadjam, kialakult valami szerelemféle köztem és a norvég irodalom között. Talán a rezignált felszín alatt állandóan örvénylő nyugtalanság teszi, talán az emberábrázolásnak egy sajátosan norvég módja, vagy valami norwegian way of life, tényleg nem tudom.
Ezeket a regényeket egy olyan nyelven írták, aminek a 19. század közepéig nem volt irodalmi nyelvként használt változata, igaz akkor rögtön kettő is lett.
A nyelv és az azon megszólaló irodalom minden nemzet életében fontos identitásteremtő tényező, de vannak olyan nemzetek, ahol ez még hangsúlyosabb. Ilyen a magyar, és ilyen a norvég is.
A Svédországban, Dániában, Izlandon, a Feröer-szigeteken és Norvégiában beszélt skandináv nyelvek közös múltra tekintenek vissza. Természetesen léteztek nyelvjárásbeli különbségek. Ezek mentén először Izlandon, aztán a 13-14. századra Dániában. Svédországban és Norvégiában is kialakult egy-egy jól körülhatárolható írott nyelv. Csakhogy miután Norvégia elvesztette önállóságát, és először a svéd, majd a dán királyság befolyása alá került, a norvég írott nyelv nem kapta meg azt a politikai támogatást, amit a másik kettő, és fokozatosan elsorvadt. Norvégia írott nyelve a dán lett, ami a városi beszélt nyelvre is rányomta bélyegét, de a fjordok mélyén fönnmaradt a beszélt norvég, és önállóan fejlődött. A napóleoni háborúkban a dánok elveszítették Norvégiát. Igaz, a svédek rögtön rátették a kezüket a felszabadult területekre, de ez a fennhatóság már inkább csak névleges volt és 1905-ben meg is szűnt.
A 19. század közepétől a norvég írók tudatosan kezdtek egyre több norvég elemet használni műveikben, aminek egy új, folyamatosan változó nyelv lett az eredménye, az ún. dán-norvég (dansk-norsk). Ez a nyelv egyre jobban hasonlított a városokban beszélt norvégra, és egyre többen használták, pl. Ibsen is.
Ezzel versengett egy sokkal radikálisabb nyelvi mozgalom, ami egy teljesen új norvég nyelv megteremtését tűzte ki célul. Ez az írott forma lett a „nép nyelve” (landsmål), ami a paraszti nyelvjárásokat és a középkori írott norvégot vette alapul. Mindkét nyelv erős, politikai felhangoktól sem mentes, támogatást kapott. A dán-norvég hívei az ország városias, déli részéről kerültek ki, a konzervatív politikai nézeteket valló urbánus elitből. A landsmål támogatói inkább a nyugati részen élő, radikális, nacionalista nézeteket valló norvégok voltak. A két nyelvváltozat hívei sokáig folytattak elkeseredett küzdelmet egymással, de egyiknek sem sikerült felülkerekednie. Az iskolákban is folyt a küzdelem. Az iskolaszék dönthetett arról, melyik nyelven oktat, de a másikat is tanítani kellett.
A küzdelem mára lecsillapodott, a két eltérő nyelv fokozatosan közeledik egymáshoz, de még megkülönböztethető a dán-norvégból eredő „könyvnyelv” (bokmål), és a népnyelvből kialakult újnorvég (nynorsk). Az írók persze általában nem törődnek ezekkel a különbségekkel, egyedi nyelvhasználatuk pedig folyamatosan alakítja az írott és a beszélt norvégot. (Ezeket nem én találtam ki, ebben a könyvben olvastam.)

Szóval egy kis ajánló a mostanában olvasott norvégokból:
Johannes szívderítő temetése (novellák)
Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé
Jon Fosse: Álmatlanság
Karin Fossum krimijei (Indiai feleség, Ne nézz vissza)
Jostein Gaarder: Vita brevis
Knut Hamsun: Éhség, Pán
Ibsen drámák, különösen a Vadkacsa és a Solness
Erlend Loe: Naiv.Szuper / Doppler / Doppler, az utak királya
Jo Nesbo krimi trilógiája (Vörösbegy, Nemeszisz, Boszorkányszög)
Hanne Orstavik: Vágy
Per Petterson: Lótolvajok
Linn Ullmann: Mielőtt elalszol, Áldott gyermek

Ezek tervben vannak:
Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák
Sven Elvestad: Krag felügyelő nyomoz
Jon Fosse: A gyermek
Roger Kurland: Játszótér
Anne B. Radge: Neshov trilógia
Tore Renberg: Szerettem másképp is
Dag Solstad: A mellékszereplő pillanata

Ballada a fiúról, aki agyonütötte a bábát

Jon Fosse: Álmatlanság (Kalligram, 2008) fordította A. Dobos Éva

Asle és Alida hiába kér szállást, sehol sem fogadják be őket. Így kezdődik Jon Fosse balladája. A Bergenben élő, inkább színpadi szerzőként ismert, norvég írónak ez a legutóbbi prózai alkotása. Azért írtam mégis balladát, mert minden arra utal ebben a történetben. A megesett lány, a szegény szerelmesek, a gyilkosság motívuma. Az elbeszélői hangnem, és az időtlenség érzése. (Ha jól figyeltem, semmi nem utal arra, mikor játszódik a történet. Ha mégis mondanom kellene valamit, akkor a 19-20. század fordulóját mondanám.)

Alida mindenórás terhes, egy idegen városban bolyonganak, sötét van és hideg, esik az eső, és a két fiatalt (még csak 17 évesek) elborítja a fáradtság. Aznap éjjel szöktek a városba egy szinte lakatlan fjordból.

Aslénak már nem élnek a szülei, apja a tengerbe veszett, anyja a bánatba. Alidanak sincs apja, egy homályba vesző napon eltűnt, anyja pedig nem szereti a lányát, aki a férfira emlékezteti. A szerelmeseknek el kell hagyniuk a halászkunyhót, amit Asle  bérel, és mivel Alida anyja nem hajlandó befogadni őket, elindulnak a közeli városba.

Alida magával vinné anyja megtakarított pénzét, de észreveszik. Asle megakadályozza, hogy az anyja bántsa Alidát. (És agyonüti az asszony?) A fiú pihenni küldi a lányt, és amíg az alszik, elköt egy hajót, (és agyonüti a tulajdonosát?), hogy azzal menjenek a városba.

A városban azonban sehol sem fogadják be őket. Asle tehetetlenségében agyonüt egy öregasszonyt, aki még ki is oktatja őket, és beveszik magukat a házába. Ez az első gyilkosság, amit nem csak sejtet Fosse, és Alida ennek sem tanúja. Másnap reggel megindul a szülés, és kiderül, hogy Asle épp a környék bábáját ütötte agyon, segítséget kér, és egy rendőr (?) elirányítja a legközelebbi szülésznőhöz. Megszületik a gyermek, akiben mindketten elvesztett szüleiket vélik újra megtalálni, és véget ér a történet.

Lebuknak és megbűnhődnek, vagy boldogan élnek, amíg meg nem halnak? Lehet találgatni!

Lótolvajok

fotó: Berit Roald

Per Petterson: Lótolvajok (Scolar, 2009) fordította Földényi Júlia

Egyetlen pillanat elég, hogy darabokra hulljon minden. Trond Sander életében ez a pillanat a baleset, amiben elveszti feleségét. Trond akkor már hatvan fölött jár, olyan korban, amikor az időnek már különös jelentősége van az életben. Attól a naptól a „bármikor meghalhatok” állapotában él, és ettől a dolgok egyszerre lesznek sürgősek és ráérősek. Trond otthagyja addigi életét, vásárol egy tóparti kunyhót, ezzel akarva-akaratlanul apja nyomdokaiba lép. Egy olyan apa nyomdokaiba, aki fia tizenöt éves korában elhagyta a családját, aki azóta is központi helyet foglal el Trond gondolataiban.
Ez az alaphelyzet Per Petterson aparegényében, férfiregényében, amiben nők csak díszletként bukkannak fel. Ezzel senkit nem akarok elriasztani az olvasástól, ez egy remek regény. Petterson Osloban született 1952-ben, 1990-ben egy balesetben elveszette szüleit és egyik testvérét, attól kezdve a szülőkhöz való viszony és a baleset központi témák az írásaiban. 1987-ben adták ki első novelláskötetét, amit két, hazájában sikeres regény követett, ezek után jelent meg a Lótolvajok, ami nemzetközi elismerést hozott neki. A Lótolvajokban együtt van minden, ami a huszadik század végi norvég prózát jellemzi. A 2. világháború, a család, mint fikció, megbomlott struktúra, és a társadalomba beilleszkedni képtelen ember. A szikár, mégis lírai elbeszélői hang, a felszín alatt lappangó nyugtalanság, feszültség, a kimondás helyett a sejtetés.
A két idősíkon, 1999-ben és 1948-ban, játszódó regény egyrészt Trond kamaszkorának azt a nyarát követi végig, amit apjával kettesben töltenek egy hegyi faluban, másrészt az idős Trond felemás kivonulását a világból. Petterson mesterien állítja párhuzamba a két idősík cselekményét, motívumait. A regény tele van feszültséggel, titkokkal, sejtetésekkel, amik utólag értelmezik, átalakítják a cselekményt. És tele van érzelemmel is, bár ezeket az érzelmeket férfiasan eltitkolják, a bajtársiasság álruhájába bújtatják a szereplők. Az egész regényben nagyon erős a természet jelenléte, a hol barátságos, hol barátságtalan táj, időjárás fontos szerepet játszik Pettersonnál. Ez a jelenlét olykor aprólékos, de egyáltalán nem unalmas leírásokba torkollik, mint ahogy aprólékos az idős Trond mindennapjainak ábrázolása is.
Trond egyszerre főhőse és narrátora is a történetnek, az önmagára kényszerített szabályok szerint, magányosan eltöltött napok rezignált elbeszélése váltakozik a kamaszkori emlékek impulzív felidézésével. Az 1948-as nyár Trond életének legboldogabb időszaka lehetett volna. Kiválasztottnak érezte magát, hogy az egyébként gyakran távol levő apával, anyját és nővérét Osloban hagyva, az eldugott, folyóparti faluban töltheti idejét. Barátot is talál magának, akivel titkos kalandokba keverednek. Csakhogy egy váratlan tragédia véget vet az idillnek, és olyan láncreakciót indít el, ami nem csak Trond életét változtatja meg örökre, hanem az egész közösségét, és apja árulásához vezet. Attól kezdve az a kérdés, Trond lehet-e saját életének főszereplője, vagy kénytelen megismételni apja sorsát, pótolhatja-e az emlékezés az életet.
Szenvedély, szerelem, féltékenység, árulás, félelem, düh és keserűség kavarog ebben a regényben. Ősi, időtlen érzelmek, épp olyan időtlenek akár a természet, ami körülveszi hőseinket. Sok titokra fény derül, de legalább ennyi rejtve is marad, Petterson nem mond el mindent szereplőiről, a történet végén nincs katarzis, egyszerűen véget ér, további gondolkodásra, sőt önvizsgálatra késztetve az olvasót.
Nagyon-nagyon jó! (És külön köszönet a Scolarnak az igényes kiadásért.)

Annamarie is szerette.

Az ikrek viseltes ruháikban és elnyűtt cipőikben aznap reggel lent játszottak a pincében. Amikor elunták a játékot, nevetgélve felszaladtak a lépcsőn, és a pinceajtón át egymást lökdösve rontottak be az előtérbe. Pillantásuk a kampón lógó nyulakra és a falnak támasztott puskára esett. Jól tudták, hogy a puska Joné, bátyjuk az ő szemükben hős volt (…) Jont utánozni nagyszerű mókának ígérkezett.

Lars volt a gyorsabb, odaugrott a puskához, megragadta, meglóbálta és így kiáltott:

- Ide süss! – azzal tüzelt. Óriási csattanás hallatszott, a puska olyan keményen megrúgta Larsot, hogy a kisfiú a kiáltással egy időben a földre penderült. Vaktában lőtt, hiszen csak a kezében akarta tartani a csodálatos puskát, szeretett volna Jon helyében lenni. Eltalálhatta volna a padládát vagy a küszöbre néző kis ablakot. Esetleg a hosszú szakállú nagyapa fényképét, amely kanárisárgára mázolt keretben függött pontosan a kampó fölött, vagy a csupaszon himbálódzó lámpakörtét, amely örökké égett, hogy a ház lakói, ha odakint járnak, meglássák a fényt, és ne tévedjenek el. Nem így történt. Közvetlen közelről Oddot találta szíven. Ha egy indiánregény szereplői lettek volna, az állt volna az olcsó papírra nyomot oldalon, hogy a kilőtt golyóra Odd neve volt vésve, vagy hogy a végzete meg volt írva a csillagokban vagy a Sors Könyvében. Sem szó, sem tett nem befolyásolhatta azt, ami abban a lángba borult pillanatban történt. Emberfeletti erők irányították a puska csövét Oddra. Csakhogy ez nem indiánregény, ezzel Jon is tisztában van, amikor összekuporodva fekszik ott a domboldalban, és nézi az udvarra kilépő apját, karjában az ő öccse. Az egyetlen könyv, ahova Odd nevét beírták, a templom halálozási anyakönyve volt.

Budapest – túl jón és rosszon

Gyáni Gábor: Budapest – túl jón és rosszon: A nagyvárosi múlt mint tapasztalat (Napvilág Kiadó, 2008)

Aki időnként átkattint a másik blogomra, az tudja, hogy érdekel a várostörténet, ezért tulajdonképpen meglepő, hogy nem volt még ilyen tárgyú könyvajánlás ezen a blogon.

Gyáni Gábor – akinek szakterülete a 19-20. század város- és társadalomtörténet, valamint a történetírás elmélete és módszertana, és akinek könyvei rendszeresen szerepelnek a különféle egyetemek kötelezőirodalom listáin – új könyvében folyóiratokban ill. tanulmánykötetekben már publikált írásait fűzi egymáshoz. Hogy ez mennyire jó ötlet azon lehetne vitatkozni. Én biztosan máshogy szerkesztettem volna a kötetet, de ez most mindegy. Megpróbálom röviden vázolni, mik a kötet központi gondolatai, természetesen eléggé leegyszerűsítve, és jóval kevesebb terminus technikust használva az eredeti szövegnél.

A modernitás korában, az iparosítással és urbanizációval átalakult a munka- és lakóhely kapcsolata, megváltoztak a közösségi érintkezés módjai. Átalakult az emberek tér- és időérzékelése, az addig megszokott egymásutániság helyébe az egyidejűség és egymásmellettiség lépett, megváltozott az embert körülvevő tér struktúrája. Ezek az új benyomások tapasztalattá válva új fajta identitást hoztak létre, ami a modern nagyvárosi polgárban öltött testet. A virtigli városlakó a flaneur (~kószáló, Walter Benjamin kifejezése) nézőpontjából látja a várost, ami mintegy neki teremtetett, ő az, aki igazán élvezni tudja a városi létet. De a túl sok inger fásultsághoz is vezethet, ami egyben védekezés is az emberi kapcsolatok piaci elvek szerinti átrendeződésével szemben. (Georg Simmel)

Persze a nagyváros már a 19. században sem volt homogén egész, polgári és proletár részekre oszlott, amik további mikroterekre bomlottak. És a proletárok ritkán flangáltak. (Térbeli fordulat és várostörténet)

Ami Budapestet illeti, az 1873-as városegyesítés – Pest, Buda és Óbuda – adta az első nagyobb lökést a nagyvárossá fejlődéshez. Az egyesítés gondolata nem volt új keletű, már Széchenyi felvetette a Világban jó ötven évvel korábban. És nem volt előzmény nélküli sem, kisebb közigazgatási, gazdasági és jogi lépések korábban is történtek az egyesítés felé. Budapest a többi magyar városnál nagyobb autonómiát élvezett, széles önkormányzati jogkörrel rendelkezett, kivéve építésügyi és rendőrhatósági területen, ami azonban kedvezőnek is tekinthető. Gondoljunk csak az állami pénzekre! A mesterségesen létrehozott fővárosnak (vö. Pozsony kiemelkedő szerepével a 19. században) sok hiányossága volt, ezeket sietve kellett pótolni: intézmények, épületek, infrastruktúra, közművesítés. A Közmunkatanácson keresztül erre jelentős állami források álltak rendelkezésre.

A következő jelentős lökést a székesfővárosi rang elnyerése (1892) – ez Béccsel való egyenjogúságot jelentett -, és a millenniumi ünnepségsorozat (1896) adta a fejlődésnek. A századfordulóra a kereskedőváros Pest, a mezőváros Óbuda és a rezidenciális Buda fokozatosan iparvárossá alakult. Elképesztő gazdasági pörgés jellemezte a korszakot, ami nemzetközi ipari és nemzeti pénzügyi központtá tette Budapestet. Az állami szubvenciók és banki hitelek nemcsak az ipari fejlődést élénkítették föl, hanem a magánépítkezéseknek (bérházak) is lendületet adtak.

A gazdaság szerkezeti változásai miatt átalakult a társadalmi/foglalkoztatási szerkezet, nőt a polarizáció, és ezzel egy időben gyorsan növekedett a népesség. A főváros népessége – köszönhetően már a török utáni betelepítéseknek is – etnikailag és felekezetileg sokszínű volt, de gyorsan asszimilálódott. A budapesti magyar identitás kialakulásához hozzájárult 1848 nemzetalapítási láza, a városalapítás lendülete, a magyar nyelvű oktatás fejlődése, a kulturális és tudományos élet fellendülése (társaságok), a közgyűjtemények és a sajtó látványos fejlődése. Ettől függetlenül megmaradt némi megosztottság Buda és Pest között, amit az is jelez, hogy a Lánchídon 1918-ig hídvámot kellett fizetni. (Az egyesített főváros nagyvárossá fejlődése)

A további fejezetek jobbára a város érzékeléséről, megtapasztalásáról és bemutatásáról szólnak. A városértékeléseknek Carl Schorske nyomán három nagy ágát szokták elkülöníteni, ezeket most az egyszerűség kedvéért nevezzük 1. erényes városnak, 2. bűnös városnak és 3. semmibe vett városnak. Az erény ebben az értelemben az alkotó tevékenységek szabad érvényesülését jelenti. Budapest kortársi értékeléseire az 1910-es évekig ez volt jellemző, mondhatni ez volt a „hivatalos álláspont”. De a tízes években már látszottak azok a hibák, amiket a túlságosan szabadjára engedett fejlődés okozott. Erre volt válasz egyrészt a reform liberalizmus (Bárczy-féle reformok), másrészt a nacionalista (ami egészen más nacionalizmus, mint a 19. századi) alapú városkritika felerősödése. Ez utóbbi, főleg 1918 után, egyre inkább a bűn pluralista, kozmopolita városaként láttatja Budapestet. A két világháború között az egyik táborhoz sem húzó, identitásválságba kerülő gondolkodók közül sokan jutottak arra a következtetésre, hogy a város semmibe vehető, túl van jón és rosszon. (Modernitás, modernizmus és identitásválság a 19-20. század fordulóján)

A városi élet kortársi bemutatásai elsődleges forrásai minden kutatónak. Ezeket a forrásokat a történelemtudomány sokáig a már a következményeket is látók magas lováról kezelte. Ez a szemlélet változóban van, egyre gyakrabban tekintenek el a források utólagos felülbírálásától. A Budapest korabeli percepciójáról szóló fejezetek kitérnek az írott forrásokra (sajtó, szépirodalom, naplók, levelezések), valamint a képi dokumentumokra (fényképek, festmények) is.

Minden városlakó megalkotja a saját „mentális térképét” a város ismert és ismeretlen részeiről. Ezek csoportonként, és egyénenként is eltérnek egymástól. Társadalmi állástól vagyontól függően voltak (és vannak) a városnak bejárható és bejárhatatlan terei. Felekezetek és etnikumok szerint is elkülönült a népesség, bár a pénz megléte vagy hiánya folyamatosan lazította ezeket a különbségeket. De az elit és a szegények egyaránt szociális rezervátumban éltek (élnek). Viszont mindenkinek ott volt (van) az utca színháza, a „nagyvárosi nyilvánosság mint sajátos kulturális alkotás”. (A nagyváros mint tapasztalat: identitás és imázs)

Érdekes, de néhol nehézkes könyv, az én ízlésemnek kicsit körülményes. (Budapest fényképészeti és festészeti bemutatásáról majd máskor és máshol.)

Az Arkham

Grant Morrison – Dave McKean: Batman – Arkham Elmegyógyintézet (Képes Kiadó, 2008) fordította Bayer Antal 

Nemrég a Sandman képregény kapcsán szóba került az Arkham Elmegyógyintézet. Most egy olyan Batman epizódról lesz szó aminek színtere és egyben szereplője is az Arkham.

Írója a skót Grant Morrison, akinek már 17 évesen megjelentek első munkái. Huszonévesen kérte fel az amerikai DC Comics képregények írására, több szigetországi alkotóval együtt (Neil Gaiman, Alan Moore). Rajzolója pedig a festő, fényképész, kollázs készítő Dave McKean, akinek keze alól ritkán kerül ki teljes képregény, inkább címlapokat és lemezborítókat alkot.

A passiójáték két szálon fut, a múltbeli történet az intézetet megalapító Amadeus Arkham doktoré, a jelenben játszódó az intézet fellázadt lakóié és Batmané.

Arkham doktor ebben a házban élt, itt gondozta sok éven keresztül őrült anyját, aztán annak halála után elhatározta, hogy kezeltjeinek - többnyire beszámíthatatlannak ítélt gyilkosoknak - alakít ki benne intézetet. De Arkham doktor erejét és józan eszét felemésztette a házzal és elfojtott emlékeivel folytatott küzdelem. Feleségét és lányát meggyilkolta az egyik ápolt, akit Arkham valami  morbid kíváncsiságból vagy bűntudatból még fél évig kezelt, mielőtt megsütötte. Minden dilidoki dilis lesz végül?

Úgy tűnik igen. Az intézet aktuális orvosa beleőrül Arkham naplójának olvasásába, szabadon engedi az ápoltakat, akik Jokerrel az élen, az őket oda juttató Batmant követelik túszaik szabadon bocsátásáért cserébe. Megkezdődik a küzdelem Batman és az ápoltak között és nehéz eldönteni, hogy melyik oldal az őrültebb. Batman semmivel sem racionálisabb, mint ellenfelei. Ő is egy a külvilág feldolgozására képtelen figurák közül, akiknek az élet abszurd színház és benne ők a zűrzavar urai. Batman is saját gyermekkorának démonaival küzd, egyáltalán nem kételyek nélküli szuperhős, nagyon is esendő. Az Arkham tükröt tart elé, és nem szép, amit benne lát.

Az Arkham története arra figyelmeztet, hogy muszáj szembenézni saját múltbéli tetteinkkel, rémálmainkkal, tébolyunkkal. Az őrületről szól ez a történet és az őrület megzabolázásáról. Arra is választ keres, hogy mire jó a pszichiátria. Alkalmas arra, hogy meggyógyítson valakit, vagy csak arra, hogy funkcionálisan működésben tartson egy megbomlott elmét? Esetleg csak arra jó, hogy szétzúzzon egy személyiséget, ami akkor is egyedi és saját, ha beteg? Nyilván mindegyikre.

Kitűnő képrgény, a képi világa egészen fantasztikus.

„Van amikor csak az őrület tesz minket azzá amik vagyunk.” Ámen.

Hulló Angyal

William Hjortsberg: Angyalszív (Falling Angel) (Cartaphilus, 2008) fordította Varró Attila
Alan Parker: Angyalszív (Angel Heart) 1987

Hát ez érdekes tapasztalat volt az emlékezet működéséről. Elég régen láttam az Angyalszívet, és olvasás közben eleinte úgy tűnt, hogy a film szépen végigköveti az eseményeket. Csak akkor fogtam gyanút, amikor az istennek sem akartunk eljutni New Orleansba. Akkor határoztam el, hogy újra megnézem a filmet. Nos alapvetően nem más a két történet ,de sok fontos részletben eltér.
Például sehol egy New Orleans. A könyv története végig New Yorkban, azon belül is leginkább a Harlemben, játszódik, és a város nagyon is fontos szereplője a regénynek. Hemzsegnek a fényképfelvétel pontosságú, néhány sor tömörségű leírások az ötvenes évek New Yorkjáról.
A könyvbeli figurák sokkal kidolgozottabbak – ez persze nem róható fel a filmnek, ott kisebb tér és idő nyílik jellemábrázolásra. Először is a regénybeli Harry Angel sokkal lazább és keményebb, mint a Mickey Rourke által megformált figura. Nagydarab, hízásnak indult, rosszul öltözött pasas. Rövidre vágott őszülő hajjal és sűrű fekete bajusszal. ;-) Johnny Favorite alakja is jobban kibontakozik a feledés homályából, és nagyon érdekes, ahogy a nyomozás során Angelben kialakul a kép az ellenszenves bunkóról, aki ő maga. Alan Parker Lou Cyphre figurájából pedig teljesen hiányzik az a kicsinyesség, pitiáner akarnokság ami Hjortsberg szereplőjében megvan. Ja és a könyvben Harry Angel jófiú. Favoritenek voltak sötét dolgai, de Angel tiszta, a maga módján rendes ember, és nem ő követi el azokat a gyilkosságokat, amiket a filmben igen. Úgy gondolom, hogy ettől sokkal érdekesebb, csavarosabb az egész történet.
A filmben a narrációt is kiveszik Angel kezéből, illetve szájából. A könyvben végig ő kommentálja a szépen felépített cselekményt.
Szóval a könyv más és jó, még akkor is, ha Chandler utánérzés.

Magammal viszlek

Niccoló Ammaniti: Magammal viszlek (Európa, 2009) fordította Matolcsi Balázs

A római Niccoló Ammaniti 2008-ban simán fölkerült az éves tízes listámra, és, bár még csak január van, idén is jó eséllyel pályázik.
A Magammal viszlek hét évvel az Ahogy Isten parancsolja előtt született. Ez csak azért érdekes, mert a két regény csaknem tükörképe egymásnak. Persze a történet más, de ugyanúgy egy tizenéves fiú a főszereplője, ugyanúgy valahol egy isten háta mögötti településen játszódik, ugyanúgy része az erőszak és a kilátástalanság. És ugyanolyan a két regény szerkezete is. Ammaniti az elején fölvillantja a történet végét közvetlenül megelőző eseményeket, majd elkezdi szépen visszafejteni a történet fonalát, hogy a vége felé fölvegye ugyanott, ahol az elején elhagyta. Annál a pontnál, ahol szereplőinek élete kettéválik, mint a hirdetéseken: Előtte – Utána. Mindkét regényre jellemzőek a filmszerű vágások, amik a vége felé egyre gyorsulnak, és a „látványos” leírások. A nyelvezetét akár szószátyárnak is mondhatnám, ha nem lenne ennyire élvezetes.
A Magammal viszlek eseményei két szereplő körül csoportosulnak. Egyikük a 12 éves Pietro, a született vesztes, aki gyáván tűri a többi gyerek piszkálódását és erőszakoskodását. Apja rosszindulatú alkoholista, anyjából depressziós gyógyszerfüggő lett, aki nem tud neki védelmet nyújtani. Bátyjával jól kijön, de Mimmo sajnos eléggé együgyű. Van viszont egy gyerekkori barátja, Gloria, aki a falu legelőkeleőbb családjának sarja, és mindig kiáll Pietro mellett. Pietro az abszolút lúzer, még akkor is ha jól tanul, Gloria az egyik legnagyobb menő az iskolában és a legjobb csaj a környéken. Kettejük furcsa párosa elfogadhatatlan  a kasztokban gondolkodó többségnek.
A másik főhős az öregedő latin lover, a gitáros Graziano, aki genetikusan alkalmatlan a depresszióra, életfelfogása három szóban összefoglalható: sex ’n’ drugs ’n’ flamenco. Egy szánalmas, de szerethető szájhős, és lepedőakrobata, akinek most válságba jutott az élete. Egyszerre ront rá egy viszonzatlan szerelem és a kapuzárási pánik, egója romokban hever, úgyhogy elhatározza, hogy visszamegy a szülőfalujába, oda ahol Pietro is él, kakasnak a saját szemétdombjára. Ő az az ember, aki soha nem tanul a hibáiból, és valahányszor már-már megszeretnénk tesz vagy mond valami faszságot.
És a harmadik főhős tulajdonképpen maga a falu (és lakói), a tenger melletti Ischiano, ami  fekvése ellenére nem lesz üdülőhely, mert a közelben egy mocsaras természetvédelmi terület található – Pietro kedvenc búvó- és megfigyelőhelye.
Ammaniti világában hemzsegnek a frusztrált, antiszociális, zavart fejű, érzelmi sivárságban élő emberek, a nevetséges, szánalmas vesztesek, korlátolt kis zsarnokok – ne szépítsük, a többség ilyen. Mégsem lehet egyértelműen pesszimistának nevezni. Egyvalakinek mindig sikerül, ha nem is egyszerűen, megváltoztatni a számára rendelt sorsot, másból pedig legalább tragikus hős lehet. A többiek maradnak aránytalan emberek – vágyaik, egójuk sokkal nagyobbak, mint lehetőségeik és képességeik.
Akinek tetszett az Ahogy Isten parancsolja, annak ez is fog. Én minden sorát élveztem.

Apád, anyád idejöjjön!

J-M. G. Le Clézio: Az afrikai – Apám könyve. Fordította: Takács M. József
Az éhség ünnepei – Anyám könyve. Fordította: Lőrinszky Ildikó (Ulpius, 2009)

Ezekhez muszáj némi életrajz.
A Le Clézio család Bretagne-ból származik. A 18. században francia telepesek hullámával érkeztek Mauritius szigetére – ez lesz Le Clézio írásaiban az elveszett édenkert. A franciák kb. száz évig uralták a szigetet, ami 1810-ben brit fennhatóság alá került. A britek itt sem hazudtolták meg gyarmatosítási szokásaikat, érintetlenül hagyták a helyi közigazgatást, nem korlátozták a nyelvhasználatot, de a szigetlakók brit alattvalók lettek. (Ezért fordulhat elő több életrajzban, hogy Le Clézio apját angolnak emlegetik.) Az apa, Raoul Le Clézio, Mauritiuson született 1896-ban. 1919-ben kénytelen elhagyni a szigetet. Sajnos nem találtam erről semmi információt, talán valami családi vita állhat a háttérben. Az mindenesetre biztos, hogy nem sokkal később Londonban bukkan föl, ahol ösztöndíjasként orvosnak tanul. Mivel magánpraxis indítására nincs pénze, a kórházi világ kasztrendszere pedig taszítja, katonaorvosnak áll. Ebben a döntésben legalább akkora szerepet játszik a kényszer és a gőg, mint a kalandvágy. Először Guyanába kerül, ahol motorcsónakján járja a vidéket és gyógyítja az indiánokat. 1928-ban helyezik át Afrikába. Először a tengerhez közeli, mondjuk úgy, gyarmati zónába, amit gyűlöl, majd 1932-ben a kontinens belsejébe, Kamerun és Nigéria határvidékére, amit imád. Ekkor már vele van a felesége, Simone, aki másodfokú unokatestvére. Felesége 1938-ban visszatér Bretagne-ba, hogy ott szülje meg első gyermeküket, Raoul Afrikában marad, mint katona nem ugrándozhat össze-vissza. 1939-ben kitör a háború, Simone családjának el kell költöznie Bretagne-ból, így kerülnek a Szabad Zónában fekvő Nizzába, és itt születik meg a második fiú, az író Jean-Marie Gustav. Raoul kétségbeesett kísérletet tesz, hogy eljusson Nizzába - ahol brit katonaként deportálás várna rá, ha elfogják -, gyalog vág neki a sivatagnak, de letartóztatják és visszaküldik állomáshelyére. A háború idejére a család szétszakad és csak 1948-ban egyesül újra, amikor Simone a két fiúval Nigériába költözik. Az ötvenes évek elejéig élnek Afrikában. Ami ez után következik történeteink szempontjából nem érdekes.
Az Anyám könyve regény, valós életrajzi elemeket felhasználó fikció. Meglehetősen érdektelen történet egy alapvetően zárkózott és pesszimista lányról a húszas-harmincas évek Párizsából, aki családi veszekedések és mauritiusi nosztalgiázások közepette tölti mindennapjait. Akinek felelőtlen apja kétes vállalkozásokban elszórja az örökségét. Akiben állandón fortyog valami egyszerre izgató és elviselhetetlen düh. Aki a háború alatt megtapasztalja a menekülést és az éhezést, és aki félig szerelemből, félig menekülésből hozzámegy apja elhunyt barátjának Londonban élő fiához. Aki végül rádöbben, hogy nem szereti a szüleit, de gyengédséget azért érez irántuk, és rádöbben arra is, hogy már sohasem fogja megismerni a történetüket.
Sokkal érdekesebb vállalkozás az Apám könyve, ami, amennyire meg tudom ítélni, tényleges életrajz, még akkor is ha nem szokványos. Egyrészt Raoul Le Clézio életének kihagyásos, költői leírása, másrészt Jean-Marie Gustav Le Clézio gyermekkori önéletrajza. Utóbbi Le Clézionak láthatóan fontosabb az, hogyan látta ő az apját gyerekként, mint az, hogy elémesélje apja történetét. Az ifjú JMG első nagy élménye a nizzai szegénység, éhezés, és félelem a háborús évek alatt. Egy nőkből álló családban, ahol bátyjával mindent megengednek maguknak, és megkövetelnek mindent, ami csak lehetséges. Nyolc éves amikor a család elköltözik Nigériába és találkozik a szemében puritán, autoriter és nagyon brit apjával. Mondanom sem kell, hogy az afrikai falu, ahol hatvan kilométeres körzetben ők az egyedüli fehérek, mennyire más világ Nizzához képest. JMG apja gyakori távollétei alatt megtapasztalja a test és lélek korlátlan szabadságát, a vadságot, a nyílt (természeti) erőszakot, egy teljesen más életet. Amikor pedig Raoul nem a körzetét járja, zajlik az „ismeretlen, fura s feltételezhetően veszélyes apának felfedezése”. (Apám) „elnyűtt, az egyenlítői éghajlatnak betudhatóan idő előtt megöregedett, az asztmarohamok elleni védekezésül szedett teofillintől ingerlékeny, a magánytól megkeseredett ember volt…”.
Az Apám könyve emlékmű. Egy janus-arcú apának, egy gyermekkornak, egy „normális” családi élet elszalasztott lehetőségének állított emlékmű.
Az Anyám könyvének végén a regény hősnője azon kesereg, hogy nem fogja megismerni szülei történtét. Le Clézio igyekszik ezt elkerülni, és megőrizni, amit meg lehet, illetve kitalálni, ami elveszett. A két könyv együtt olvasva érdekes. Izgalmas megfigyelni, hogy az Apám könyvéből kibányászható tények hogyan viszonyulnak az Anyám könyve félig-meddig fiktív világához, hogy milyen visszatérő, összecsengő motívumok vannak a két írásban. Érdemes lett volna a kettőt egy kötetben, jegyzetekkel ellátva kiadni. Már csak azért is, mert az Apám könyve csúnya lehúzás az Ulpius részéről. A szöveg úgy éri el a 140 oldalas terjedelmet, hogy mesekönyv tipográfiával készült, és még néhány fotóval is felturbózták. Ami ebben igazán boszantó, hogy más Le Clézio könyvekből vett részletekkel fölnyomták az oldalszámot 200-ra, hogy 2500 Ft-ért lehessen eladni. Anyád könyve! Még jó, hogy könyvtári példányt olvastam.

Volt benne Tücsökség.

A sündisznó eleganciája

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája (Geopen, 2009) fordította Tótfalusi Ágnes

„Renéenek hívnak. Ötvennégy éves vagyok. Huszonhét éve vagyok a Grenelle utca 7. házmesternője. A szép magánpalotának udvara és belső kertje is van, nyolc nagy luxuslakásra osztották, mindet lakják is és mind óriási. Özvegy vagyok, alacsony, kövérkés, tyúkszem van a lábamon, és rosszabb reggeleken olyan a leheletem, mint egy mamuté. Alig jártam iskolába, mindig szegény voltam, visszahúzódó és jelentéktelen. Egyedül élek a macskámmal, egy nagy, lusta kandúrral, akinek egyetlen különleges tulajdonsága van: lábát húzva jár, amikor neheztel valamiért. Ahogy én, ő sem igen tesz erőfeszítéseket, hogy a hozzá hasonlók köréhez csatlakozzék. Én nem vagyok túl barátságos, bár mindig udvariasan viselkedem, így nem szeretnek, de jól tűrnek, mert tökéletesen megfelelek az elképzelésnek, amelyet a közhiedelem sajtolt a házmesternő paradigmájába; tehát egyike vagyok a fogaskerekeknek, amelyek a nagy, egyetemes illúziót forgatják, mely szerint az életnek van értelme, mégpedig könnyen megfejthető értelme. És mivel valahol megíratott, hogy a házmesternők öregek, csúnyák és barátságtalanok, azt is lángbetűkkel írták ugyanennek a hülye égboltnak az oromzatára, hogy az említett házmesternőknek kövér, gyönge akaratú macskájuk van, és egész nap egy horgolt huzatú vánkoson szundikál.” Csakhogy Renée nem egy átlagos házmesternő. Renéenek van egy titka: kimondottan művelt. Köztünk szólva, műveltebb a ház összes előkelő lakójánál. Járatos az irodalomban és a filozófiában. Kedvencei az orosz írók, a holland festők és a japán filmesek, de a jó kommerszet sem veti meg. Műveltsége magaslatairól lenézi a gazdag, de felületes lakókat, és egy osztályharcos elszántságával ostorozza őket. Persze csak magában, mert az álcájára nagyon vigyáz. Reggel felveszi a bambaság és közömbösség álarcát, és csak akkor veszi le, amikor a házmesterlakás mélyére húzódva olvas. Néhányan mentesülnek megvetése alól: Manuela az arisztokratikus portugál takarítónő, az állatorvosnak készülő lány, és Paloma a különlegesen intelligens tizenéves. Az ő, mármint Paloma megvetése alól viszont senki nem mentesül, leginkább a családja nem. Paloma is álcázza magát, átlagos gyereknek, magában azonban ön és közveszélyes terveket forral. Kettejük párhuzamosan futó elbeszéléséből bontakozik ki sorsuk és a ház lakóinak élete.
Renée okosnak és páriának született, Paloma okosnak és kiválasztottnak. Sok mindenben eltér a sorsuk, de sok mindenben hasonlít a világlátásuk. Mindketten érzékenyen reagálnak a társadalmi igazságtalanságokra és az élet abszurditására. Mindketten elrejtőznek abban a szerepben, amit a társadalom kiosztott nekik, mert ez kényelmes. Nekik is, de főleg a környezetüknek.
Tudatosan és tudattalanul is mindannyian színlelünk. Mindannyian sztereotípiákat testesítünk meg. Minden ember kiállhatatlan és hatalomvágyó, de/és szeretetre és sajnálatra méltó. „Az élet maga, a létezés maga, egyetlen közhely.”
Így mennek a dolgok a Grenelle utca 7.-ben és mehetnének is a szereplők haláláig, ha nem bukkanna fel egy új lakó, a japán Ozu úr, aki pusztán azzal, hogy friss szemmel nézi a dolgokat, nem jelmezeket lát, hanem embereket alaposan megkavarja hőseink életét. Paloma és Renée kénytelen levetni álcáját, és ez  egyszerre jó és izgalmas, de kényelmetlen és fájdalmas is.
Értem én, hogy mitől lett ez bestseller, érzem rajta a cukormázat, látom a tragédiának álcázott hepiendet. De mégsem értem. Hogy egy kicsit Renée és Paloma legyek, azt hiszem nem mindenki fogta az adást, hogy ez a könyv minden gúnyos humora és pátosza ellenére mennyire szomorú és kíméletlen. Mert Renée és Paloma a kivételek.
Szóval, nekem tetszett, és mivel ez egy francia regény van benne egy csomó bonmot:

„Mert ki is az arisztokrata? Olyan valaki, akihez a közönségesség fel nem érhet, bár teljesen behálózza.”
„A politika a kis gazdagok játéka, amit nem adnak oda senkinek.”
„…az ember nem sokat fejlődött a kezdetek óta: még mindig azt hiszi, hogy nem véletlenül került a földre, és hogy többnyire jó szándékú istenek őrködnek a sorsa felett.”
„Az autodidakta meg van fosztva azoktól az irányjelzőktől, amelyekről a felsőfokú oktatás gondoskodik, viszont olyan szabadságot élvez a gondolkodásban, és olyan szintetizáló képesség birtokosa, melynek segítségével oda is eljuthat, ahol a hivatalos diskurzus választófalakat emel, és megtiltja a kalandozást.”
„Ha van valami, amit gyűlölök, hát az az, amikor az emberek a tehetetlenségüket és elmebetegségüket hitvallássá alakítják.”
„…a pszichológusok komikus színészek, akik azt hiszik, hogy a metafora a nagy bölcsek trükkje.”
„A civilizáció a kordában tartott erőszak, a soha be nem teljesedett győzelem a főemlősök agresszivitásán.”
„…csak a pszichoanalízis képes olyan tartós gyötrelmet mérni híveire, mint a kereszténység.”
„Nincs gyerekem, nem nézek tévét, és nem hiszek Istenben, pedig ezeket az ösvényeket azért tapossák ki az emberek, hogy az élet könnyebb legyen számukra.”
„Mondják csak, magukat nem zavarja a lelkük mélyén, hogy egy esernyőtartó kétszázkilencven euróba kerülhet?”

Röpdolgozat

Körkép 2009: Huszonkét mai magyar író kisprózája (Magvető, 2009)

Benedek Szabolcs – jó.
Centauri – jeles. De legközelebb írd rá a teljes neved fiam, mert ha nem, egyest adok!
Csaplár – közepes.
Csányi Vilmos – jó.
Egressy – jó.
Esterházy – jeles. De nem muszáj így halmozni a hasonló jelentésű szavakat!
Ficsku – közepes. Tőled ennél többet várok fiam!
Jenei László – jeles.
Kiss Noémi – jó.
Krasznahorkai – jeles. De figyelj jobban a központozásra!
Lugosi Lou – közepes.
Máté Angi – közepes. (Nem értem, hogy találják ki nektek ezeket a keresztneveket.)
Nagy Ildikó Noémi – közepes.
Pályi András – jó.
Péterfy – jeles.
Podmaniczky – jeles.
Selyem Zsuzsa – közepes.
Spiró – jó. Fiú létedre kevered a motorháztetőt és a csomagtartótetőt!
Szabó Róbert Csaba – jeles.
Tóth Krisztina – jó.
Vörös István – közepes.

Az osztályátlag 3,81. Nem rossz, de a béseké jobb lett!

2009 válogatottja

Nos, ennek is eljött az ideje: összeállítottam 2009 válogatottját.
Mint látjátok szakítottam azzal az elavult szemlélettel, ami nemek és életkor szerint szétválasztja az egyetemes labdarúgást. Szerintem sokkal mulatságosabb lenne a koedukált foci, és a mezcserére is maradna izgalom.
Nézzük az összeállítást posztonként:
Végy egy jó kapust!, tartja a legnagyobb fociközhely. Az én választásom a holland Herman Brusselmansra esett. Minden egyes alkalommal meggyőz hihetetlen magabiztosságával és kapustól szokatlan kreativitásával.
A belső védőpáros csakis angol lehet. Ők aztán hozzá vannak szokva a kemény ütközetekhez, fáradhatatlanok, a kapu elé is fölérnek, és remekül kiegészítik egymást: Anthony Burgess és Alan Bennett.
Talán meglepő, hogy a két szélső védő amerikai – igaz, egyikük ukrán származású – de az USA nagyon kellemes meglepetést okozott a Konföderációs Kupán, ez indokolja beválogatásukat: Cormac McCarthy és Chuck Palahniuk.
Támadó felfogású csapatomba két fiatal és villámgyors szélső került, minimális védőfeladattal. A szintén amerikai Alicia Erian és a finn Elina Hirvonen.
Labdaszerző középpályás szerepkörben a norvég Niels Fredrik Dahl játszik, irányító középpályást pedig Bernlef, aki egytagú neve ellenére nem brazil, hanem holland, de dél-amerikaiakat megszégyenítő játékintelligenciával rendelkezik.
A gólokért a magyar csatárhagyományok és a technikás magyar foci (amik persze csak legendák) szellemében Darvasi László és Zoltán Gábor felel.

A 2008-as lista.