A királynő olvas

Alan Bennett: A királynő olvas (Magvető, 2009) fordította: Rakovszky Zsuzsa

„- Az a benyomásom, Fenséges asszonyom, hogy jóllehet az olvasást nem lehet kimondottan elitistának bélyegezni, mégsem a megfelelő üzenetet küldi a nyilvánosság számára. Némileg kirekesztőnek hat.
 - Kirekesztőnek? De hát az emberek többsége tud olvasni!
 - Tudnak, Fenséges asszonyom, de nem vagyok biztos benne, hogy meg is teszik.
 - Ez esetben, Sir Kevin, én példát mutatok nekik!”

No nem volt ez mindig így. Az angol királynő sem volt egy nagy olvasó, nem is igen ért rá a sok gyáravatás, vízesésszemlélés, fogadás, stb. miatt. Egészen addig, amíg a királynői kutyafalka meg nem rohamoz egy, a palota „hátsóudvaránál” parkoló mozgókönyvtárat. A királynő, ha már ott van, udvariasságból kikölcsönöz egy könyvet – hiába, a neveltetés! – és ezzel megfertőződik. Még nem is tudja, hogy elkapta az olvasási lázat, pedig annak már gyanúsnak kellene lenni, hogy nem egy udvaroncával küldeti vissza a kikölcsönzött művet, hanem maga járul ismét a könyvtárhoz, és ha már megint ott van, egyszerűbb kivenni valamit, mint nem.
(Könyvtárosoknak alapmű, mint A rózsa neve vagy A férfi, aki munkát talált, megtudhatjuk belőle, hogyan viselkedjünk, ha egyszer a királynő betoppan a könyvtárunkba. Vagy inkább egy király, vagy egy kiskirály, mert a királynő azért elég valószínűtlen.)
Szóval a királynőt megfertőzi az olvasás, egyre többet és többet szeretne olvasni, először válogatás nélkül felfal mindent, de ahogy belejön, mint kiskutya(falka) az ugatásba, már válogat, sőt kritizál, jegyzeteket készít és egy saját könyv megírásának terve is körvonalazódik fenséges agyában. Ha nem is hanyagolja el kötelezettségeit, egyre kelletlenebbül tesz nekik eleget, holott régebben élvezetet talált bennük, vagy legalábbis meggyőzte magát erről. De az olvasás új világok egész sorát nyitja meg számára, amiben ő nem a ceremónia, az etikett része, nemcsak királynő, hanem ember is. Az irodalom újfajta érzékenységet fejleszt ki benne, de idegesítő új szokásokat is felvesz. Például a vele találkozó alattvalóktól nem azt kérdezi, hogy honnan jöttek, hanem, hogy mit olvasnak éppen, és ezzel a többséget igencsak zavarba hozza. Az udvartartás mindent megtesz, hogy a királynőt eltántorítsa ettől az új és kártékony kedvteléstől, de cselszövéseik épp az ellenkező hatást érik el…
Alan Bennett a Beszélő fejek szerzője remek kis regényt írt, ami bepillantást enged a monarchia mechanizmusába, színjátékába, egy szimpatikus királynő gondolataiba. Szellemes, érdekes, de nem nélkülözi a mélységet sem, olyan, mint egy jó beszélgetés.
A fülszöveg szerint Bennet munkája frappáns válasz a „ment-e a könyvek által a világ elébb” örök kérdésére, de szerintem nem ez a kérdés, hanem az, hogy megy-e az egyes ember a könyvek által elébb? Naná!
Charming, dear!

Az egészről a kutyák tehettek. Igen rátarti jószágok voltak, és rendszerint a főbejárat lépcsőjén át tértek vissza a kertből a palotába, ahol általában már várt rájuk egy inas, és kitárta előttük az ajtót.
Ma azonban, ki tudja miért, inkább végigszáguldottak a teraszon, közben ugattak, ahogy a torkukon kifért, aztán újra levágtattak a lépcsőn, befordultak a terasz végénél, és a palota fala mellett rohantak tovább. A királynő is hallotta, hogy vadul ugatnak valamit az egyik udvarban.
Ez a valami Westminster városának mozgókönyvtára volt, egy nagy, bútorszállítónak tűnő teherautó, a szemeteskukák mellett parkolt a konyha egyik bejáratánál. A királynő ritkán járt a palotának ebben a részében, mozgókönyvtárat pedig mindeddig soha nem látott ott parkolni, mint ahogyan föltehetőleg a kutyák sem, ezért is csaptak akkora lármát. A királynő, miután egy darabig hiába próbálta lecsendesíteni őket, fölment a teherautó ajtajához vezető néhány lépcsőfokon, hogy elnézést kérjen a zaj miatt. (…)
-Elnézésüket kérem a szörnyű lárma miatt – mondta, mire a teherautó vezetője olyan hirtelen pattant fel, hogy beleverte a fejét a katalógusfiókba, a polc tövében kuporgó fiú pedig gyorsan feltápászkodott, de közben lelökött néhány könyvet a Fotográfia és Divat feliratú polcról.
A királynő kidugta a fejét az ajtón, és – Csönd legyen, ostoba teremtések! – kiáltott rá a kutyákra, és ez alatt – mivel kifejezetten ez is volt a mozdulat célja – a sofőr/könyvtárosnak volt rá ideje, hogy összeszedje magát, a fiúnak pedig arra, hogy összeszedje a könyveket.
- Ezidáig még soha nem láttuk itt Mr…
- Hutchings, Felséges asszonyom. Minden szerdán, Felséges asszonyom.
- Valóban? Erről én nem is tudtam. Messziről jön?
- Csak innen, Westminsterből, asszonyom.
- Ön pedig, fiatalember…
- Norman vagyok, Fenséges asszonyom, Seakins.
- És hol dolgozik?
- A konyhán, Fenséges asszonyom.
- Ó. Elegendő ideje marad a munkája mellett az olvasásra?
- Nem igazán, Fenséges asszonyom.
- Én pontosan ugyanígy vagyok vele. Bár most, ha már itt vagyok, gondolom, miért is ne kölcsönözhetnék egy könyvet.
Mr. Hutchings segítőkészen mosolygott.
- Tudna valamit ajánlani?
- A Fenséges asszony milyen könyveket szeret olvasni?
A királynő habozott, mert őszintén szólva egyáltalán nem volt biztos benne, milyen könyveket szeret olvasni. Soha nem érdeklődött túlságosan a könyvek iránt. Természetesen olvasott, hiszen olvasni mindenki szokott, de a könyvek iránti rajongást meghagyta másoknak. Az olvasás mégiscsak egy hobbi, neki pedig a munkaköréhez tartozott, hogy ne legyen semmiféle hobbija. (…) Ha az embernek hobbija van, ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat jobban kedvel másoknál, ez pedig kerülendő: azt a benyomást keltené, az emberekben, hogy egyeseket jobban kedvel másoknál. Márpedig erről szó sem lehet. Neki az a munkája, hogy minden iránt érdeklődjék, nem pedig az, hogy valamit érdekesnek találjon. Emellett az olvasás nem tekinthető cselekvésnek, ő pedig olyasvalaki, aki cselekszik. Alaposan körbenézett hát a könyvekkel bélelt teherautóban, hogy időt nyerjen.
- Egyáltalán, szabad az embernek itt kölcsönöznie, Akkor is, ha nincsen olvasójegye?
- Nem probléma, Fenséges asszonyom – nyugtatta meg Mr. Hutchings.
- Nem tudom, számít-e, ha az ember nyugdíjas – kérdezte a királynő, bár nem volt biztos benne, hogy Mr. Hutchings tud-e bármit is kezdeni ezzel az információval.
- Fenséges asszonyom egy alkalommal hat könyvet kölcsönözhet.
- Hatot? Magasságos ég!
Eközben a vörös hajú fiatalembernek sikerült választania, a könyvet a könyvtárosnak nyújtotta, hogy bepecsételje. A királynő, hogy továbbra is időt nyerjen, felemelte a könyvet.
- Mit választott, Mr. Seakins? – kérdezte, arra számítva, hogy… Nos, igazából nem is tudta, mire számítson, de arra biztosan nem, amit végül megpillantott. Ó, Cecil Beaton! Talán ismerte?
- Nem, Fenséges asszonyom.
- Nem, hát persze, hogy nem. Maga ahhoz túl fiatal. Annak idején gyakran megfordult itt nálunk, és örökösen kattogtatta a masináját. És nagyon szeretett parancsolgatni: álljanak ide, álljanak oda. Katt-katt… Csak nem írtak róla egy könyvet?
- Jó néhányat, Fenség.
- Valóban? Gondolom, előbb-utóbb mindenkiről írnak egy könyvet. (…)
Csakhogy ezzel még mindig nem oldódott meg a probléma. A királynő tudta, ha könyv nélkül távozik, ezzel azt a benyomást kelti Mr. Hutchingsban hogy a könyvtára nem igazán elégíti ki az igényeit. És ekkor, az egyik polcon, az egyik meglehetősen ütött-kopott kötet gerincén ismerős nevet pillantott meg: Ivy Compton-Burnett. ’Ezt például elolvashatnám.’ Levette a kötetet a polcról, és odanyújtotta Mr. Hutchingsnak.
- Micsoda remek időtöltés lesz! – szorította magához a könyvet nem túl meggyőző lelkesedéssel, mielőtt kinyitotta volna. – Ó… utoljára 1989-ben kölcsönözték ki.
- Nem túlságosan népszerű szerző manapság, Fenséges asszonyom.
- Nem értem, hogy lehet ez? Bárónői címet adományoztam neki.
Mr. Hutchings óvakodott tőle, hogy felhívja rá a királynő figyelmét, miszerint nem feltétlenül ez a legbiztosabb út a közönség szívéhez.
A királynő szemügyre vette a fényképet a könyv borítóján.
- Igen, emlékszem erre a frizurára. Úgy nézett ki a hajfonata, mint a habroló, és teljesen körbefogta a fejét – elmosolyodott, és ebből Mr. Hutchings megtudta, hogy a látogatás véget ért. – Viszontlátásra!