Malleus maleficarum

Busch Péter: Boszorkánypöröly (Oriold, 2013)

[3 falusi tanító]

Ez a második olyan könyvem, amit a megakrimi pályázatra beérkezett alkotások közül olvastam el, és ez határozottan jobb volt az előzőnél. 

Van benne fantázia. Tetszik, ahogy az elbeszélő felveszi a falusi tanító modorát, és az is, ahogy időnként kiszól belőle, a történetváz is rendben van, de némi izom még kellett volna rá. 

A téma és a helyszín miatt elkerülhetetlen az összevetés a Rubin Szilárd aprószentjeivel és Szilasi Szentek hárfájával és azokkal szemben alul marad.

Viszont ezt tudtátok-e?

„Megszerezte az erdészek ide vonatkozó kerületi tervrajzait, a földhivataltól a kiparcellázás dokumentumait, és így tovább. Tudta, hol van kút, dögkút, hagyásfa, határkő, hol futnak a földutak, melyek a megműveletlen, parlagon hagyott területek…” 149. old.

Hagyásfa 1.: A szélerdők levágása alkalmával sok esetben a vágás területén egyes fákat oly célból hagynak meg, hogy a következő vágásforduló végéig ezek erőteljes, értékes fákká növekedjenek; ezek a H.-k. Ha egy erdő területén a kihasználások alkalmával a vágásokon sok ily fát hagynak állva a következő vágásforduló végéig, keletkezik a kétkorú szálerdő. (Pallas Nagylexikon)

Hagyásfa 2. : hasznos gyümölcsöt termő fa (vadalma, vadkörte, berkenye, som, szelíd gesztenye, mogyoró stb.), melyet erdőirtás alkalmával meghagynak, hogy a szántóföldeken, legelőkön, utak mentén, mezsgyéken tovább teremjen. A hagyásfákat a napfény jobban éri, más fák nem nyomják el őket, a lombjuk alatti földet a pihenő állat megtrágyázza, törzsüket simára dörzsöli, s így a kártevő rovarok elpusztulnak. Mindezek következtében a hagyásfa gyümölcse élvezhetőbb lesz, mint azoknak a vad fáknak a gyümölcse, amelyek a sűrű erdőben növekednek. A hagyásfa gyümölcsét rendszeresen összegyűjtik. A Dunántúlon, a palócoknál, a Zempléni-hegyekben és a Székelyföldön főleg a legelőkön nagy számban találunk ilyen hagyásfákat. Gyakran még a falusi kertekben is meghagynak egy-egy hagyásfát. A hasznos gyümölcsöt termő erdei fák kivágását a 17–18. sz.-ban a székely falutörvények tiltották. A hagyásfákhoz különböző jogszokások fűződnek. A Hargita-hegységben, aki bő termést hozó vadalma- vagy vadkörtefát talál, de a gyümölcs még éretlen, a fa törzsét ágakkal, szalma-, vagy szénakötéllel körülköti, a fa tövéhez kőhalmocskát rak s ezzel jelzi, hogy a termés le van foglalva. Idegen utasok, vándorjuhászok, borvizesek, fazekasok a szokásjog alapján azonban szabadon szedhetnek egy keveset a megjelölt fák gyümölcséből. A Kisalföldön a falu közös legelőjén álló vadkörtefákra ki-ki rávési a maga tulajdonjegyét, s ezzel jelzi, hogy igényt tart a fa gyümölcsére, de magát a fát nem vághatja ki. A hagyásfára tett tulajdonjegy csak a gyümölcs leszedéséig védi a fát, a következő évi termést bárki lefoglalhatja. Ha a hagyásfa a gazda szántóföldjén áll, akkor gyümölcse a föld tulajdonosáé, de az utas zavartalanul szedhet a termésből. A hagyásfák a Kárpátok szlovák, román, ukrán lakosai körében is ismeretesek. A Kaukázusban, Turkesztánban az erdőirtók egyes fákat szintén megkímélnek, helyben hagynak, s az ilyen hagyásfák a szántóföldön a települések közelében tovább teremnek, települések alakulnak ki körülöttük. A hagyásfa – a vad gyümölcsfákra tett tulajdonjegy tulajdonképpen a gyümölcstermesztés kezdetét jelzi – a mesterséges kiválogatás egyik formája. (Magyar Néprajzi Lexikon)