Esszék, de nem kell beszarni, nagyon „olvasmányos” kötet. Esszét olvasni egyébként is jó mulatság, ha nem kötelező. Cserna-Szabó esszéi ráadásul majdnem novellák, olyan irodalomtörténet, ami maga is irodalom. Ha fényezni akarnám Cserna Bandit, és miért ne akarnám, Szerb Antalhoz hasonlítanám. Olvasmányélményekről esik itt szó - olyan írókról is, akik benne vannak a kánonban, és olyanokról is, akik kiestek belőle – CSSZA sajátos nézőpontjából. Kiváló! Hiába, akinek a monogramja egy szovjet tagköztársaságot idéz, az tud valamit.
A teljesség igénye nélkül:
Szép Ernő és a lélek cukros mérge. Ambrus Zoltán és az elfeledett századforduló. Ottlik, Sade, Borges, Bodor Ádám, Tömörkény, Mészöly. Dosztojevszkij, aki „már mindenkinél jobban tudja, hogy a szabadságot nem titkos nyomdák mélyén és utópikus szónokok zsebében kell keresni, hanem a szív legközepén. Hogy a szerelem csakis egyedül élhető át, a magány odújában. Hogy a szabadság és a szerelem önmagukban léteznek csak, s hogy rájuk találjunk, el kell rejtőznünk a napvilág elől valami hozzáférhetetlen zugba, s úgy hozzánőnünk ehhez az odúhoz, ahogy a csiga a házához.”
Hemingway és a popsztár írók. („És arra se innék már mérget, hogy a világ jelen állásában létezik-e az író számára más út az olvasó felé, mint a túl gyors dicsőség, a popsztárrá válás.”) Hrabal, Poe, Capek, Cholnoky László, Krúdy, Hunyady.
Szerb Antal és Hamvas: „A borember gyerekéből költőt nevel, lovagot, csavargót, bohócot vagy vadakat terelő juhászt. A sörember fia tűzoltó lesz vagy katona, országgyűlési képviselő vagy BKV-ellenőr, rohamrendőr vagy adótanácsadó. Ám Lancelot óta sokat bonyolódott a világ. Ma a legtöbb borember jórészt sörözik, mert nem kíván hányni a kupakos kocsisbortól, melyet minőségi hegylé néven tukmál rá a sommelier. A legtöbb sörember pedig borsznob, ha hagynád, másról se beszélne, csak tannintartalomról, tigrisillatról meg a cuvée definíciójáról. Lögyböli, forgatja, kóstolja a bort – aztán kiköpi. A pálinkaemberről jobb lenne nem is beszélni. Ő tényleg pálinkát iszik. Csak pálinkát. Saját maga főzi. Mindenből pálinkát főz, ami az útjába kerül. Ő a pietista-ateista-puritán házmester, aki olykor templomszagú vénkisasszonyokkal kefél a mosókonyhában. Biztosan találkoztál már vele. Óvakodj tőle. A sárkánytól nem kell tartanod, tőle igen. Ha látod, ne feledd, ő száműzte Hamvast könyvtárból raktárba, és ő verte agyon Szerb Antalt is.”
Magyar Elek, Ínyesmester, és a szakácskönyv, mint szépirodalom. Wilde az önkínzásról és sztárságról, Bradbury az őrületről. Hajnóczy a végtelen kínlódásról. Spinoza, Csáth, Kosztolányi, Kemény István, Bajor Andor, Weöres, Jókai.
Csehov, akinek hőse „ott ácsorog a metafizikai szakadék előtt, s reménytelen, unalmas, eltakart szemű, hazug, szószátyár és félelemmel teli toporgását létnek hívja. És hogy a helyzet még szörnyűségesebb legyen, ez a bizonyos antroposz kevés értelemmel bír, de annyival szerencsétlenségére még igen, hogy fel tudja mérni, amit csinál, mégsem lét – az igazi lét, ahol az értelem, a rend, a döntés, a szabadság lakik, odaát van. És azt is tudja, ő ezt a szakadékot átugrani képtelen, hát sóvárog, fecseg, unatkozik, hazudozik, szerelembe vagy munkába menekül, szóval toporog.”
Karinthy és a humán gasztronómia. Cervantes és a regény, Boccaccio és a novella születése. Kármán és Garaczi. Rabelais, Ibsen, Füst, Swift. A pináról és a cenzúráról, még ha nem is ez a neve, és a cinizmus páncéljáról. („Nincs az a részeg cinizmus a civilizációval kapcsolatban, ami soványnak ne mutatkozna másnap.”)
És Beckett: „Az emberi faj – és ezt az Isten jól megtanulta, saját kárán – olyan, akár a csicsóka: szapora, igénytelen és kiirthatatlan. Először talán jó ötletnek tűnik termesztésük: a csicsóka majdnem krumpli, és a felületes szemlélőnek ideig-óráig az ember is létezőnek látszik, olyasvalaminek, ami életre való. Ám ahogy a csicsókáról is hamar kiderül, hogy édes, göcsörtös (hámozhatatlan) és csak a disznó eszi meg (na jó, a ló is), úgy az ember is rég leleplezte magamagát: reménytelen fajta, isteni fogyasztásra alkalmatlan, és mindent megmérgez maga körül. De mire ez napfényre kerül, már késő, akkor már kaszálhatjuk, sarlózhatjuk, kapálhatjuk, mehetünk bármilyen gyilkos szerszámmal a háromméteres kénsárga virágú csicsóka ellen, az onnan el nem tűnik. Mint ahogy az Isten is elkésett, nincs az a borzalom, amivel eltörölhetné könnyelmű vállalkozását, a teremtést. Azért a szomorú Isten, végső kétségbeesésében, időről időre nekiáll, hogy véget vessen a történetnek. Nagy levegőt vesz, s kézigránátot hajít az emberi játszótérre. Mutatóujjával betömi fülét, s mire visszanéz, szívét elönti a nyugalom: leszakadt kezek lógnak a mászókáról, a palincson agyvelő hintáz, a homokozóban szétszórt belek, az űrhajó tetején magányos boka csücsül, a mókuskerék fogódzkodójáról kiszakadt szem néz vissza rá. Ennek a végére mostan végleg pontot tettünk, mondja megkönnyebbülve a szomorú Isten, és hányni megy a csalitba, mert azért az ő gyomra sem bír el mindent. De még mielőtt komolyabb lélekfurdalása támadna, már hangokat hall a grund felől. Mire odanéz, a hullahegyek, bélbozótok, vérfolyók alól emberi lények bújnak elő: aktatáskás férfi indul munkába, kismama emeli véres babakocsiját a villamosra, öregasszony söpri a csontszilánkot cekkeréről, majd befordul a közértbe. Mintha semmi nem történt volna, hörög a szomorú Isten ilyenkor, káromkodik, azután elbujdokol jó időre. A véréből újraburjánzó emberi fajban rendre csak néhány csavargó hiszi úgy, hogy a világvégeken ki kell tenni a pontot. A nagy kavarodás, létfelejtés és öncsalás közepette ezek naphosszat csak lófrálnak a narancsligetben, lustán elnyúlnak a húgyfoltos lépcsőn, esetleg az avas ágyban viszkisüveget szorongatnak, kocsmasarokban bújnak meg, és nem értik, honnan és hová lesz a séta, s mi ilyen sietős, kedves fajtársak?”
Szóval továbbra is Cserna-Szabó rajongó vagyok! (És örömmel bukkantam a Hobo utalásokra!)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése