Határvidék

Cormac McCarthy: Vad lovak (Ulpius, 2000) fordította: Szentgyörgyi József

Cormac McCarthy engem már meggyőzött a Véres délkörökkel, és a Vad lovak sem okozott csalódást. A regény úgy indul, mint egy jó kis westernfilm, préri, romok, szélzörgés, szegényes temetési menet, szinte hallom hozzá a zenét. Hirtelen nem is tudom melyik évszázadban járok. Aztán persze kiderül, hogy ez a Vadnyugat, már nem az a Vadnyugat. 1949-ben vagyunk, Amerika még a háború hatása alatt áll, az emberek bizonytalanok, érzik az eljövendő nagy változásokat. Texas és Mexikó határvidéke már nem az a klasszikus western színpad, de még nem is az uniformizált amerikai vidék.

Ezen a tájon indul útnak a 16 éves John Grady Cole és néhány évvel idősebb barátja Rawlins, hogy megkeressék a nagy kalandot, azt a vándorló életformát, ami éppen kiveszőben van. A két fiú megszökik otthonról, játssza a törvényen kívülit, kevéske felszerelésükkel nekivágnak a határvidéknek, hogy Mexikóban úgy élhessenek, ahogy akarnak. Persze út közben mindenféle kalamajkába és kalandba keverednek – ahogy ez már történni szokott az úton levőkkel. Hozzájuk csapódik egy még náluk is fiatalabb gyerek, akivel csak a baj van; beállnak marhapásztornak, ahol a lovakkal kitűnően bánó John afféle helyi híresség lesz, de beleszeret a birtokos lányába, és ez a viszony mindent tönkretesz. Börtönbe kerülnek, ölniük kell, hogy meg ne ölessenek, és hiába szabadulnak, a Johnban tomboló igazságérzet és a körülmények végül tényleg törvényen kívülit csinálnak belőle.

Nem a fergeteges és kiszámíthatatlan cselekménye miatt lesz emlékezetes ez a könyv, hanem a hihetetlenül erős atmoszféra miatt. A szaggatott, szikár szerkezet, a hosszú tájleírások, a két szavas mondatokban beszélő szereplők, a semmibe vezető párbeszédek védjegyei a McCarty prózának. Ezek a tizenéves fiúk a maguk módján megvitatják a világ dolgait - a háborút, az Istent, az ember helyét a teremtésben -, és megvalósítják a nagy amerikai mítoszt, a kivonulást a vadonba.

John az út alatt gyerekből felnőtté válik, átéli az első szerelmet. Kalandot keres, de felelősséget talál, útja az ártatlanságból a mulandóság megtapasztalásába, a bűntudatba vezet. Ráébred, hogy a jóság és a gonoszság relatív fogalmak, megtanulja, hogy a történelem nem más, mint a mohóság, az ostobaság és a vérszomj története.

Az élet nem igazságos, az igazság nem az élet.

A lovak már mozgolódtak. John Grady kiszemelte az elsőt, amelyik kitört, lasszót vetett a jobb első lábára, hatalmas puffanással zuhant el a csikó. A többi táguló orrcimpákkal, riadt tekintettel bújt össze. Mielőtt a csikó felállhatott volna, John Grady a nyakára guggolt, a pofájánál fogva fölemelte és oldalra fordította a fejét, melléhez szorította a hosszú, csontos koponyát; a csikó orrnyílásainak sötét kútjaiból feltörő forró, édes kilégzés egy új világ hírmondójaként csapta meg arcát és nyakát. Ezeknek nem lószaguk volt. Annak szaglottak, amik voltak: vadon élő állatoknak. A melléhez szorította a ló pofáját, combja belső oldalán érezte, mint áramlik a vér az ütőerekben, érezte a félelem szagát; fél kezével letakarta a ló szemét, simogatta, s közben egyre beszélt-beszélt hozzá, halk, egyenletes hangon, elmesélte, mit fog tenni; eltakarta a ló szemét, kisimogatta belőle a rettegést.

Rawlins a nyakába akasztott egy gúzskötelet, csúszóhurkot kötött az egyik végére, ráhúzta a csikó hátsó csüdjére, és az elülsőhöz kötözte. Kiszabadította a pányvát, félrehajította, elővette a kötőféket, egyesült erővel felhúzták a ló pofájára és fülére, John Grady végighúzta ujját a ló száján, Rawlins beletette a szájadzót, majd csúszóhurkot vetett a másik hátsó lábra, és mindkét gúzskötelet a kötőfékhez kötötte.
- Készen vagy?
- Készen.

John Grady elengedte a ló fejét, és félreállt. A ló nagy üggyel-bajjal felállt, megfordult, kirúgott az egyik hátsó lábával, félkörbe penderült és elzuhant. Felállt, megint kirúgott, megint elzuhant. Mikor harmadszor is felállt, mintha táncolt volna: rugdosott és ide-oda kapta a fejét. Odébb ment, megállt. Megint kirúgott az egyik hátsó lábával, és megint elesett.

Feküdt egy darabig, átgondolta a dolgot. Mikor felállt, csak állt egy percig, utána háromszor felugrott, aztán nem mozdult, csak a szemét villogtatta rájuk. Rawlins fogta a pányváját, és megint lasszóba rendezte. A potrero másik széléről a többi ló feszült figyelemmel kísérte a mozdulatait.
- Veszett fajta ez itten mindegyik – mondta Rawlins.
- Válasszad ki a legveszettebbet – mondta John Grady -, és vasárnapra adok teneked egy kész lovat.
- Mire kész?
- Hogy teneked megfeleljen.
- Ne bomoljál – mondta Rawlins.

Mire a harmadik ló is oldalgúzsban fújt és meregette rájuk a szemét, már több vaquero állt a kapunál, kávézgattak, és figyelték a dolgokat. Reggel nyolcra nyolc lovat kötöztek meg, a másik nyolc riadtabb volt, mint az őz, szétszóródtak a kerítés mentén, ide-oda szökdöstek és futkostak a nap melegedésével párhuzamosan egyre dagadó porfelhőben, s lassanként megértették, mennyire kérlelhetetlen ez a folyamat, amely mint valami lappangó ragály, különálló és tehetetlen lényekké bénítja addigi szabadon hullámzó és társas lényüket. Ekkora már az összes vaquero odajött a szállásról nézni. Délre mind a tizenhat mesteño kötőfékjéhez kötött oldalgúzsban állt, ahány, annyifelé fordulva; minden kommunikáció megszakadt közöttük. Mint gyerekkezektől heccből megkötözött állatok, csak álltak ott, nem tudván, mire várva, mert szelídítőjük hangja még úgy visszhangzott agyukban, mintha valamilyen istenség költözött volna bele.