2009. december 16., szerda

Az örök kispolgár

Ödön von Horváth: Az örök kispolgár (Gondolat, 1974) fordította Thurzó Gábor

Ödön von Horváth Fiumében született 1901 végén. Apja a Monarchia diplomatája volt, akit többször áthelyeztek, így az ifjú von Horváth sok helyen megfordult, tanult, szívta magába a soknemzetiségű birodalom kultúráját. Élt Belgrádban, Budapesten, Pozsonyban, majd 1913-tól Münchenben. 1923-tól már hivatásos író, főleg Berlinben és Murnauban dolgozott. Egészen 1938-ig bírta a náci Németországban, akkor először Hollandiába, majd onnan Franciaországba emigrált. Tulajdonképpen vesztére, még meg sem melegedett Párizsban, amikor a Champs-Elyséen agyonütötte egy viharban letört faág.
Inkább drámaíróként, mint regényíróként ismert. Négy regényéből kettő magyarul is olvasható. Színházi munkáira és regényeire is jellemző a radikális társadalomkritika, az állandó kételkedés.
Az örök kispolgár 1930-ban jelenik meg. Az emberek és a nemzetek még az első világégés traumájával birkóznak, sérelmeiket dédelgetik, de sokan látják már, hogy ha nem sikerül befogni a nacionalista hőzöngők pofáját, még az előzőnél is nagyobb zrí következik.
A regény főhőse a 27 éves Kobler, tipikus túlélő, kitartott férfi, egy piti kis csaló, aki ott ügyeskedik, ahol tud. Most éppen egy roncsautót sikerül jó áron elsóznia, és elhatározza, hogy a pénzből elutazik a barcelonai világkiállításra, hogy ott megcsinálja a szerencséjét, leakasszon egy gazdag feleséget. Kobler műveletlen, tájékozatlan, de talpraesett, és sosem hagyja el a realitásérzéke. „Nem szívesen gondolt a múltjára, még kevésbé szívesen beszélt róla. Ugyanis azt érezte gyakran, hogy el kell tussolnia valamit, mint aki rosszat követett el, - pedig semmi olyan rosszat nem követett el, ami ne illett volna bele az adott társadalmi rend kereteibe.” A hosszú vonatúton Kobler összeakad a korszak jellegzetes figuráival, néhány értelmes és szimpatikus emberrel is, de többnyire üresfejű és rögeszmés barmokkal.
Horváthtól mindenki megkapja a magáét: fasiszták, marxisták, németek, osztrákok, franciák és olaszok, az egész nyugati civilizáció. A kalapja karimájánál messzebbre nem látó, de azért okoskodó, fixa ideáihoz körömszakadtáig ragaszkodó, kicsinyes nyárspolgár gúnyos, sőt vitriolos kritikája ez a regény. Néhol ilyen szórakoztatató epizodistákkal: „Ez a Blanquez gróf elegáns jelenség és elfuserált személyiség volt. Az ősei hugenották, ő maga a bajor erdőkben született. Részben a piaristák nevelték, részben egy homoszekszuális törzsorvos Szibéria legkétségbeejtőbb hadifogoly lágerében. A családjával sehogy se jött ki, mert tizennégy testvére volt. Mégis jókedvűnek látszott legtöbbször ez a nagy gyerek, hű pajtás, de sajnos, minden hemmung nélkül. Szerette a zenét, de operába sosem járt, mert minden opera a ’Hugenották’-ra emlékeztette, és malankólikus lett, ha a hugenottákra gondolt.”
Szóval érdemes megismerkedni a prózaíró Ödön von Horváthtal. Ballagjatok el szépen a legközelebbi könyvtárba!

2 megjegyzés:

Dana írta...

Én antikváriumokban szoktam látni ezt a kötetet, nagyon tetszik a címe, nem fogom kihagyni! Ezek az osztrákok!
UI: Kellemes ünnepeket kívánok Neked és az új esztendőben sok-sok ilyen pompás és tartalmas posztot (magamnak)!

egy ember írta...

Hasonló jókat Neked is!