Szilveszteri p(r)oszt

Fütyülök azokra, akik egy szót csak egyféleképpen tudnak leírni.
(Mark Twain)

Nem érti az írásaimat, és tegnap este azt mondta, hogy szerinte a „Metafizikai valóság kritikája” című munkám az Airport-ra hasonlít.
(Woody Allen)

Vad, viharos szél dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történtünk nem Skócia nyugati partjain játszódik.
(Stephen Leacock)

Pusztán annyit várok el az olvasómtól, hogy egész életét a könyvem olvasásának szentelje.
(James Joyce)

Melyik az a könyv, amit magával vinne egy lakatlan szigetre?
Thomas Gyakorlati Kézikönyve a Hajóépítésről.
(G.K. Chesterton)

Ennek a könyvnek túl messze esik a hátlapja a címlapjától.
(Ambrose Bierce)

Könyvek egy politikus áráért!
(felirat egy San Franciscio-i könyvesboltban)

Erratum: A Tej Ára című cikkemben a ló szó végig tehénnek olvasandó.
(J.B. Morton)

Majdnem megvettem a Pozitív gondolkodás hatalma című könyvet, de aztán arra gondoltam: ugyan már, mi a fenére lenne ez jó nekem?
(Ronnie Shakes)

Csak vigyázzunk az egészséges életmódról szóló könyvekkel! Egy sajtóhiba a halálunkat jelentheti.
(Mark Twain)

Eladtam a szerelmi életemről írt memoáromat a Parker Brothersnek. Társasjátékot csinálnak belőle.
(Woody Allen)

A Nobel-díj a saját temetésünkre váltott jegy. Soha senki nem csinált már utána semmit.
(T.S. Eliot – amikor megkapta)

Mindig szerettem volna egy olyan könyvet írni, amely azzal a szóval végződik, hogy „majonéz”.
(Richard Brautigan)

A regényírásnak három szabálya van. Sajnos senki nem tudja, mik azok.
(Somerset Maugham)

Ideje nagy részét írással tölti. Jelenleg az önéletrajzát dolgozza át oly módon, hogy saját maga is szerepeljen benne.
(Woody Allen)

Az irodalom nagy pillanatai: 1936-ban Ernest Hemingway pisztrángozás közben fogott egy pontyot, de úgy döntött, hogy nem írja meg.
(ismeretlen)

Kihagyom azokat a részeket, amiken az olvasók átugranak.
(Elmore Leonard)

Nem, sok minden mást is csinált.
(James Joyce – amikor valaki megkérdezte tőle, megcsókolhatja-e a kezet, amely az Ulyssest írta)

Egy régi francia közmondást ismételgetett magában, amelyet aznap reggel talált ki.
(F. Scott Fitzgerald)

A kutyán kívül az ember legjobb barátja a könyv. A kutyán belül nem lehet olvasni.
(Groucho Marx)

December könyvtárosa

Anna Johnsson: Hug Me Tight

Sandman

Sandman I: Prelűdök és noktürnök. Írta: Neil Gaiman, rajzolta: Sam Kieth, Mike Dringenberg, Malcolm Jones III (Cartaphilus, 2009) fordította: Totth Benedek

A Watchmen után újabb kultikusnak mondott képregénysorozat kiadásába kezdett a Cartaphilus. Hasonlóan igényes kivitelű kötetben jelentették meg a Sandman széria első nyolc füzetét. A képregényeket a már nálunk is ismert Neil Gaiman írta (Amerikai istenek, Coraline, Sosehol, stb.) és Sam Keith, Mike Dringenberg, Malcolm Jones III rajzolta.

Lássuk a sztorit! 1916-ban Roderick Burgess az inkább nevetséges, mint félelmetes mágus egy különös szertartás keretében foglyul akarja ejteni a Halált, hogy uralkodhasson felette. Azonban valami hiba csúszik a számításba - illetve a mágiába - mert a Halál helyett testvére, az Álmok Fejedelme (Morpheus, Sandman) esik fogságba. De itt megáll mágusunk tudománya, fogalma sincs, mit kezdjen a rabbal. Sandman 70 évet tölt rabságban, majd egy egyszerű trükkel - halottnak tetteti magát – kiszabadul. (Mi van? Eddig gondolkozott? Vagy csak kialudta magát?) És nekiindul, hogy helyreállítsa birodalmát és visszaszerezze hatalma eszközeit. A tarsoly homokot, ami hús-vér valósággá változtatja a álmokat („Sosem egy álom csupán”), a sisakot, a tiszta álmok álarcát, és a gyémántot, ami megint csak valósággá változtatja az álmokat. (Őőőő…, hát igen, van hova fejlődni.)
Útja közben eljut a földi és a „valódi” pokolba, és mindenféle különös teremtménnyel találkozik, akik segítik, vagy akadályozzák (M)Orpheusunkat. Tanúi lehetünk a túlvilág urai közötti hatalmi játszmáknak, bepillanthatunk az álmok mechanizmusába.
Sajnos ahhoz, hogy az összes utalást észrevegyük eléggé járatosnak kell lennünk a DC képregények világában – ami rólam nem mondható el. Azért néhány ismerős figura és helyszín nekem is feltűnt. John Constantine, a démonvadász, vagy az Arkham Elmegyógyintézet. Na és az őrült tudós, John Dee, alias Dr. Sors, aki megszerzi és megbuherálja Sandman gyémántját, és akinek a kötet messze legjobb füzetét köszönhetjük (24 óra). Sajnos a jóságos Morpheus csúnyán elbánik vele.
Sandman helyre állítja birodalmát, de már semmi sem olyan, mint régen. Csalódott, kiégett, és nővérének a Halálnak kell őt seggbe rúgni, hogy kezdjen újra rendesen dolgozni. Az élet már csak ilyen, senki nem ússza meg élve.
Zsigmond bácsi elég gyakran kacsingat ki a lapokról. Az alvás, az álom, mint kicsi halál. Tudatalatti, felettes – és alantas – én, satöbbi, satöbbi. A kísérő szöveg szerint ez a kötet egy hosszú és sikeres széria kezdő lépéseit, útkeresését prezentálja. Nos, útkeresésnek elmegy. Remélem a többi rész erősebb lesz, mert ez elég harmatos volt.
„Ha nem fejezet be őket időben, a mesék mindig halállal végződnek.” Ámen.

Mérgezett hajtűk

Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk (Magvető, 2009)

Esszék, de nem kell beszarni, nagyon „olvasmányos” kötet. Esszét olvasni egyébként is jó mulatság, ha nem kötelező. Cserna-Szabó esszéi ráadásul majdnem novellák, olyan irodalomtörténet, ami maga is irodalom. Ha fényezni akarnám Cserna Bandit, és miért ne akarnám, Szerb Antalhoz hasonlítanám. Olvasmányélményekről esik itt szó - olyan írókról is, akik benne vannak a kánonban, és olyanokról is, akik kiestek belőle – CSSZA sajátos nézőpontjából. Kiváló! Hiába, akinek a monogramja egy szovjet tagköztársaságot idéz, az tud valamit.
A teljesség igénye nélkül:
Szép Ernő és a lélek cukros mérge. Ambrus Zoltán és az elfeledett századforduló. Ottlik, Sade, Borges, Bodor Ádám, Tömörkény, Mészöly. Dosztojevszkij, aki „már mindenkinél jobban tudja, hogy a szabadságot nem titkos nyomdák mélyén és utópikus szónokok zsebében kell keresni, hanem a szív legközepén. Hogy a szerelem csakis egyedül élhető át, a magány odújában. Hogy a szabadság és a szerelem önmagukban léteznek csak, s hogy rájuk találjunk, el kell rejtőznünk a napvilág elől valami hozzáférhetetlen zugba, s úgy hozzánőnünk ehhez az odúhoz, ahogy a csiga a házához.”
Hemingway és a popsztár írók. („És arra se innék már mérget, hogy a világ jelen állásában létezik-e az író számára más út az olvasó felé, mint a túl gyors dicsőség, a popsztárrá válás.”) Hrabal, Poe, Capek, Cholnoky László, Krúdy, Hunyady.
Szerb Antal és Hamvas: „A borember gyerekéből költőt nevel, lovagot, csavargót, bohócot vagy vadakat terelő juhászt. A sörember fia tűzoltó lesz vagy katona, országgyűlési képviselő vagy BKV-ellenőr, rohamrendőr vagy adótanácsadó. Ám Lancelot óta sokat bonyolódott a világ. Ma a legtöbb borember jórészt sörözik, mert nem kíván hányni a kupakos kocsisbortól, melyet minőségi hegylé néven tukmál rá a sommelier. A legtöbb sörember pedig borsznob, ha hagynád, másról se beszélne, csak tannintartalomról, tigrisillatról meg a cuvée definíciójáról. Lögyböli, forgatja, kóstolja a bort – aztán kiköpi. A pálinkaemberről jobb lenne nem is beszélni. Ő tényleg pálinkát iszik. Csak pálinkát. Saját maga főzi. Mindenből pálinkát főz, ami az útjába kerül. Ő a pietista-ateista-puritán házmester, aki olykor templomszagú vénkisasszonyokkal kefél a mosókonyhában. Biztosan találkoztál már vele. Óvakodj tőle. A sárkánytól nem kell tartanod, tőle igen. Ha látod, ne feledd, ő száműzte Hamvast könyvtárból raktárba, és ő verte agyon Szerb Antalt is.”
Magyar Elek, Ínyesmester, és a szakácskönyv, mint szépirodalom. Wilde az önkínzásról és sztárságról, Bradbury az őrületről. Hajnóczy a végtelen kínlódásról. Spinoza, Csáth, Kosztolányi, Kemény István, Bajor Andor, Weöres, Jókai.
Csehov, akinek hőse „ott ácsorog a metafizikai szakadék előtt, s reménytelen, unalmas, eltakart szemű, hazug, szószátyár és félelemmel teli toporgását létnek hívja. És hogy a helyzet még szörnyűségesebb legyen, ez a bizonyos antroposz kevés értelemmel bír, de annyival szerencsétlenségére még igen, hogy fel tudja mérni, amit csinál, mégsem lét – az igazi lét, ahol az értelem, a rend, a döntés, a szabadság lakik, odaát van. És azt is tudja, ő ezt a szakadékot átugrani képtelen, hát sóvárog, fecseg, unatkozik, hazudozik, szerelembe vagy munkába menekül, szóval toporog.”
Karinthy és a humán gasztronómia. Cervantes és a regény, Boccaccio és a novella születése. Kármán és Garaczi. Rabelais, Ibsen, Füst, Swift. A pináról és a cenzúráról, még ha nem is ez a neve, és a cinizmus páncéljáról. („Nincs az a részeg cinizmus a civilizációval kapcsolatban, ami soványnak ne mutatkozna másnap.”)
És Beckett: „Az emberi faj – és ezt az Isten jól megtanulta, saját kárán – olyan, akár a csicsóka: szapora, igénytelen és kiirthatatlan. Először talán jó ötletnek tűnik termesztésük: a csicsóka majdnem krumpli, és a felületes szemlélőnek ideig-óráig az ember is létezőnek látszik, olyasvalaminek, ami életre való. Ám ahogy a csicsókáról is hamar kiderül, hogy édes, göcsörtös (hámozhatatlan) és csak a disznó eszi meg (na jó, a ló is), úgy az ember is rég leleplezte magamagát: reménytelen fajta, isteni fogyasztásra alkalmatlan, és mindent megmérgez maga körül. De mire ez napfényre kerül, már késő, akkor már kaszálhatjuk, sarlózhatjuk, kapálhatjuk, mehetünk bármilyen gyilkos szerszámmal a háromméteres kénsárga virágú csicsóka ellen, az onnan el nem tűnik. Mint ahogy az Isten is elkésett, nincs az a borzalom, amivel eltörölhetné könnyelmű vállalkozását, a teremtést. Azért a szomorú Isten, végső kétségbeesésében, időről időre nekiáll, hogy véget vessen a történetnek. Nagy levegőt vesz, s kézigránátot hajít az emberi játszótérre. Mutatóujjával betömi fülét, s mire visszanéz, szívét elönti a nyugalom: leszakadt kezek lógnak a mászókáról, a palincson agyvelő hintáz, a homokozóban szétszórt belek, az űrhajó tetején magányos boka csücsül, a mókuskerék fogódzkodójáról kiszakadt szem néz vissza rá. Ennek a végére mostan végleg pontot tettünk, mondja megkönnyebbülve a szomorú Isten, és hányni megy a csalitba, mert azért az ő gyomra sem bír el mindent. De még mielőtt komolyabb lélekfurdalása támadna, már hangokat hall a grund felől. Mire odanéz, a hullahegyek, bélbozótok, vérfolyók alól emberi lények bújnak elő: aktatáskás férfi indul munkába, kismama emeli véres babakocsiját a villamosra, öregasszony söpri a csontszilánkot cekkeréről, majd befordul a közértbe. Mintha semmi nem történt volna, hörög a szomorú Isten ilyenkor, káromkodik, azután elbujdokol jó időre. A véréből újraburjánzó emberi fajban rendre csak néhány csavargó hiszi úgy, hogy a világvégeken ki kell tenni a pontot. A nagy kavarodás, létfelejtés és öncsalás közepette ezek naphosszat csak lófrálnak a narancsligetben, lustán elnyúlnak a húgyfoltos lépcsőn, esetleg az avas ágyban viszkisüveget szorongatnak, kocsmasarokban bújnak meg, és nem értik, honnan és hová lesz a séta, s mi ilyen sietős, kedves fajtársak?”

Szóval továbbra is Cserna-Szabó rajongó vagyok! (És örömmel bukkantam a Hobo utalásokra!)

A királynő olvas

Alan Bennett: A királynő olvas (Magvető, 2009) fordította: Rakovszky Zsuzsa

„- Az a benyomásom, Fenséges asszonyom, hogy jóllehet az olvasást nem lehet kimondottan elitistának bélyegezni, mégsem a megfelelő üzenetet küldi a nyilvánosság számára. Némileg kirekesztőnek hat.
 - Kirekesztőnek? De hát az emberek többsége tud olvasni!
 - Tudnak, Fenséges asszonyom, de nem vagyok biztos benne, hogy meg is teszik.
 - Ez esetben, Sir Kevin, én példát mutatok nekik!”

No nem volt ez mindig így. Az angol királynő sem volt egy nagy olvasó, nem is igen ért rá a sok gyáravatás, vízesésszemlélés, fogadás, stb. miatt. Egészen addig, amíg a királynői kutyafalka meg nem rohamoz egy, a palota „hátsóudvaránál” parkoló mozgókönyvtárat. A királynő, ha már ott van, udvariasságból kikölcsönöz egy könyvet – hiába, a neveltetés! – és ezzel megfertőződik. Még nem is tudja, hogy elkapta az olvasási lázat, pedig annak már gyanúsnak kellene lenni, hogy nem egy udvaroncával küldeti vissza a kikölcsönzött művet, hanem maga járul ismét a könyvtárhoz, és ha már megint ott van, egyszerűbb kivenni valamit, mint nem.
(Könyvtárosoknak alapmű, mint A rózsa neve vagy A férfi, aki munkát talált, megtudhatjuk belőle, hogyan viselkedjünk, ha egyszer a királynő betoppan a könyvtárunkba. Vagy inkább egy király, vagy egy kiskirály, mert a királynő azért elég valószínűtlen.)
Szóval a királynőt megfertőzi az olvasás, egyre többet és többet szeretne olvasni, először válogatás nélkül felfal mindent, de ahogy belejön, mint kiskutya(falka) az ugatásba, már válogat, sőt kritizál, jegyzeteket készít és egy saját könyv megírásának terve is körvonalazódik fenséges agyában. Ha nem is hanyagolja el kötelezettségeit, egyre kelletlenebbül tesz nekik eleget, holott régebben élvezetet talált bennük, vagy legalábbis meggyőzte magát erről. De az olvasás új világok egész sorát nyitja meg számára, amiben ő nem a ceremónia, az etikett része, nemcsak királynő, hanem ember is. Az irodalom újfajta érzékenységet fejleszt ki benne, de idegesítő új szokásokat is felvesz. Például a vele találkozó alattvalóktól nem azt kérdezi, hogy honnan jöttek, hanem, hogy mit olvasnak éppen, és ezzel a többséget igencsak zavarba hozza. Az udvartartás mindent megtesz, hogy a királynőt eltántorítsa ettől az új és kártékony kedvteléstől, de cselszövéseik épp az ellenkező hatást érik el…
Alan Bennett a Beszélő fejek szerzője remek kis regényt írt, ami bepillantást enged a monarchia mechanizmusába, színjátékába, egy szimpatikus királynő gondolataiba. Szellemes, érdekes, de nem nélkülözi a mélységet sem, olyan, mint egy jó beszélgetés.
A fülszöveg szerint Bennet munkája frappáns válasz a „ment-e a könyvek által a világ elébb” örök kérdésére, de szerintem nem ez a kérdés, hanem az, hogy megy-e az egyes ember a könyvek által elébb? Naná!
Charming, dear!

Az egészről a kutyák tehettek. Igen rátarti jószágok voltak, és rendszerint a főbejárat lépcsőjén át tértek vissza a kertből a palotába, ahol általában már várt rájuk egy inas, és kitárta előttük az ajtót.
Ma azonban, ki tudja miért, inkább végigszáguldottak a teraszon, közben ugattak, ahogy a torkukon kifért, aztán újra levágtattak a lépcsőn, befordultak a terasz végénél, és a palota fala mellett rohantak tovább. A királynő is hallotta, hogy vadul ugatnak valamit az egyik udvarban.
Ez a valami Westminster városának mozgókönyvtára volt, egy nagy, bútorszállítónak tűnő teherautó, a szemeteskukák mellett parkolt a konyha egyik bejáratánál. A királynő ritkán járt a palotának ebben a részében, mozgókönyvtárat pedig mindeddig soha nem látott ott parkolni, mint ahogyan föltehetőleg a kutyák sem, ezért is csaptak akkora lármát. A királynő, miután egy darabig hiába próbálta lecsendesíteni őket, fölment a teherautó ajtajához vezető néhány lépcsőfokon, hogy elnézést kérjen a zaj miatt. (…)
-Elnézésüket kérem a szörnyű lárma miatt – mondta, mire a teherautó vezetője olyan hirtelen pattant fel, hogy beleverte a fejét a katalógusfiókba, a polc tövében kuporgó fiú pedig gyorsan feltápászkodott, de közben lelökött néhány könyvet a Fotográfia és Divat feliratú polcról.
A királynő kidugta a fejét az ajtón, és – Csönd legyen, ostoba teremtések! – kiáltott rá a kutyákra, és ez alatt – mivel kifejezetten ez is volt a mozdulat célja – a sofőr/könyvtárosnak volt rá ideje, hogy összeszedje magát, a fiúnak pedig arra, hogy összeszedje a könyveket.
- Ezidáig még soha nem láttuk itt Mr…
- Hutchings, Felséges asszonyom. Minden szerdán, Felséges asszonyom.
- Valóban? Erről én nem is tudtam. Messziről jön?
- Csak innen, Westminsterből, asszonyom.
- Ön pedig, fiatalember…
- Norman vagyok, Fenséges asszonyom, Seakins.
- És hol dolgozik?
- A konyhán, Fenséges asszonyom.
- Ó. Elegendő ideje marad a munkája mellett az olvasásra?
- Nem igazán, Fenséges asszonyom.
- Én pontosan ugyanígy vagyok vele. Bár most, ha már itt vagyok, gondolom, miért is ne kölcsönözhetnék egy könyvet.
Mr. Hutchings segítőkészen mosolygott.
- Tudna valamit ajánlani?
- A Fenséges asszony milyen könyveket szeret olvasni?
A királynő habozott, mert őszintén szólva egyáltalán nem volt biztos benne, milyen könyveket szeret olvasni. Soha nem érdeklődött túlságosan a könyvek iránt. Természetesen olvasott, hiszen olvasni mindenki szokott, de a könyvek iránti rajongást meghagyta másoknak. Az olvasás mégiscsak egy hobbi, neki pedig a munkaköréhez tartozott, hogy ne legyen semmiféle hobbija. (…) Ha az embernek hobbija van, ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat jobban kedvel másoknál, ez pedig kerülendő: azt a benyomást keltené, az emberekben, hogy egyeseket jobban kedvel másoknál. Márpedig erről szó sem lehet. Neki az a munkája, hogy minden iránt érdeklődjék, nem pedig az, hogy valamit érdekesnek találjon. Emellett az olvasás nem tekinthető cselekvésnek, ő pedig olyasvalaki, aki cselekszik. Alaposan körbenézett hát a könyvekkel bélelt teherautóban, hogy időt nyerjen.
- Egyáltalán, szabad az embernek itt kölcsönöznie, Akkor is, ha nincsen olvasójegye?
- Nem probléma, Fenséges asszonyom – nyugtatta meg Mr. Hutchings.
- Nem tudom, számít-e, ha az ember nyugdíjas – kérdezte a királynő, bár nem volt biztos benne, hogy Mr. Hutchings tud-e bármit is kezdeni ezzel az információval.
- Fenséges asszonyom egy alkalommal hat könyvet kölcsönözhet.
- Hatot? Magasságos ég!
Eközben a vörös hajú fiatalembernek sikerült választania, a könyvet a könyvtárosnak nyújtotta, hogy bepecsételje. A királynő, hogy továbbra is időt nyerjen, felemelte a könyvet.
- Mit választott, Mr. Seakins? – kérdezte, arra számítva, hogy… Nos, igazából nem is tudta, mire számítson, de arra biztosan nem, amit végül megpillantott. Ó, Cecil Beaton! Talán ismerte?
- Nem, Fenséges asszonyom.
- Nem, hát persze, hogy nem. Maga ahhoz túl fiatal. Annak idején gyakran megfordult itt nálunk, és örökösen kattogtatta a masináját. És nagyon szeretett parancsolgatni: álljanak ide, álljanak oda. Katt-katt… Csak nem írtak róla egy könyvet?
- Jó néhányat, Fenség.
- Valóban? Gondolom, előbb-utóbb mindenkiről írnak egy könyvet. (…)
Csakhogy ezzel még mindig nem oldódott meg a probléma. A királynő tudta, ha könyv nélkül távozik, ezzel azt a benyomást kelti Mr. Hutchingsban hogy a könyvtára nem igazán elégíti ki az igényeit. És ekkor, az egyik polcon, az egyik meglehetősen ütött-kopott kötet gerincén ismerős nevet pillantott meg: Ivy Compton-Burnett. ’Ezt például elolvashatnám.’ Levette a kötetet a polcról, és odanyújtotta Mr. Hutchingsnak.
- Micsoda remek időtöltés lesz! – szorította magához a könyvet nem túl meggyőző lelkesedéssel, mielőtt kinyitotta volna. – Ó… utoljára 1989-ben kölcsönözték ki.
- Nem túlságosan népszerű szerző manapság, Fenséges asszonyom.
- Nem értem, hogy lehet ez? Bárónői címet adományoztam neki.
Mr. Hutchings óvakodott tőle, hogy felhívja rá a királynő figyelmét, miszerint nem feltétlenül ez a legbiztosabb út a közönség szívéhez.
A királynő szemügyre vette a fényképet a könyv borítóján.
- Igen, emlékszem erre a frizurára. Úgy nézett ki a hajfonata, mint a habroló, és teljesen körbefogta a fejét – elmosolyodott, és ebből Mr. Hutchings megtudta, hogy a látogatás véget ért. – Viszontlátásra!

Az örök kispolgár

Ödön von Horváth: Az örök kispolgár (Gondolat, 1974) fordította Thurzó Gábor

Ödön von Horváth Fiumében született 1901 végén. Apja a Monarchia diplomatája volt, akit többször áthelyeztek, így az ifjú von Horváth sok helyen megfordult, tanult, szívta magába a soknemzetiségű birodalom kultúráját. Élt Belgrádban, Budapesten, Pozsonyban, majd 1913-tól Münchenben. 1923-tól már hivatásos író, főleg Berlinben és Murnauban dolgozott. Egészen 1938-ig bírta a náci Németországban, akkor először Hollandiába, majd onnan Franciaországba emigrált. Tulajdonképpen vesztére, még meg sem melegedett Párizsban, amikor a Champs-Elyséen agyonütötte egy viharban letört faág.
Inkább drámaíróként, mint regényíróként ismert. Négy regényéből kettő magyarul is olvasható. Színházi munkáira és regényeire is jellemző a radikális társadalomkritika, az állandó kételkedés.
Az örök kispolgár 1930-ban jelenik meg. Az emberek és a nemzetek még az első világégés traumájával birkóznak, sérelmeiket dédelgetik, de sokan látják már, hogy ha nem sikerül befogni a nacionalista hőzöngők pofáját, még az előzőnél is nagyobb zrí következik.
A regény főhőse a 27 éves Kobler, tipikus túlélő, kitartott férfi, egy piti kis csaló, aki ott ügyeskedik, ahol tud. Most éppen egy roncsautót sikerül jó áron elsóznia, és elhatározza, hogy a pénzből elutazik a barcelonai világkiállításra, hogy ott megcsinálja a szerencséjét, leakasszon egy gazdag feleséget. Kobler műveletlen, tájékozatlan, de talpraesett, és sosem hagyja el a realitásérzéke. „Nem szívesen gondolt a múltjára, még kevésbé szívesen beszélt róla. Ugyanis azt érezte gyakran, hogy el kell tussolnia valamit, mint aki rosszat követett el, - pedig semmi olyan rosszat nem követett el, ami ne illett volna bele az adott társadalmi rend kereteibe.” A hosszú vonatúton Kobler összeakad a korszak jellegzetes figuráival, néhány értelmes és szimpatikus emberrel is, de többnyire üresfejű és rögeszmés barmokkal.
Horváthtól mindenki megkapja a magáét: fasiszták, marxisták, németek, osztrákok, franciák és olaszok, az egész nyugati civilizáció. A kalapja karimájánál messzebbre nem látó, de azért okoskodó, fixa ideáihoz körömszakadtáig ragaszkodó, kicsinyes nyárspolgár gúnyos, sőt vitriolos kritikája ez a regény. Néhol ilyen szórakoztatató epizodistákkal: „Ez a Blanquez gróf elegáns jelenség és elfuserált személyiség volt. Az ősei hugenották, ő maga a bajor erdőkben született. Részben a piaristák nevelték, részben egy homoszekszuális törzsorvos Szibéria legkétségbeejtőbb hadifogoly lágerében. A családjával sehogy se jött ki, mert tizennégy testvére volt. Mégis jókedvűnek látszott legtöbbször ez a nagy gyerek, hű pajtás, de sajnos, minden hemmung nélkül. Szerette a zenét, de operába sosem járt, mert minden opera a ’Hugenották’-ra emlékeztette, és malankólikus lett, ha a hugenottákra gondolt.”
Szóval érdemes megismerkedni a prózaíró Ödön von Horváthtal. Ballagjatok el szépen a legközelebbi könyvtárba!

Három képregény - egy este

Nem volt ez teljesen véletlen. Nem csak úgy a kezembe akadtak, hanem összegyűjtöttem őket a könyvtárból, hogy egy kicsit javítsak siralmasan alacsony szintű képregényes műveltségemen. Nem tudom, hogy a csak a véletlen műve-e, vagy a magyar képregényeseknek ennyire egy srófra jár az agyuk, de a három mű gond nélkül felfűzhető ugyanazokra a fogalmakra. Városi lét, sors, szabad akarat, szorongás, félelem, megváltás …

Nocturne: Az éjszakai látogató - írta és rajzolta Csordás Dániel (Nyitott Könyvműhely, 2008)

Csordás Dániel képregényének hőse egy toronyházban él, ami alatt egy titokzatos metróállomást talál. A szerelvény, amin csak ő utazik, Necropolisba viszi, olyan útra, ahonnan még nem tért meg utazó. De ő megküzd szorongásaival, gyermekkori félelmeivel és visszatér. Megváltó lesz, Jézus és egy álomvámpír keveréke, aki megszabadítja az embereket rémálmaiktól. Ez azonban fárasztó szakma, hősünk egyre gyengül, elhanyagolja a munkáját, de szerencsére rátalál a Lányra.
Megváltás? Van, a szerelem.
Azt hiszem Csordás Dániel nem is nagyon akart történetet keríteni a rajzok köré, ami van az inkább egy látomásos vers, mint sztori. A képi világa viszont engem lenyűgözött, kidolgozott és stilizált figurák, képkockák váltják egymást, többször használ szakrális szimbólumokat, a látomásos részek pointillista (ha így kell mondani) kidolgozása tökéletesen alkalmazkodik a mondanivalóhoz. Érdekes és szép munka.

Keresők – Molnár Péter novelláját átdolgozta Peer Krisztián, rajzolta László Zsuzsi (Scolar, 2007)

Molnár Péter novelláját sajnos nem olvastam, de biztos nem véletlen, hogy a három képregény közül leginkább ennek van kidolgozott története. A történet kulcsszava a szorongás. Az álombéli események azzal veszik kezdetüket, hogy a tépelődő főhőst felkeresi a Szorongás Rt. renegát ügynöke. Az ügynök felszólítja a fiút, hogy védjen meg egy lányt a rá váró veszedelmektől, mentse ki a „szorongás erősítésben érdekelt társaságok” karmaiból. Meg is indul a keresés a kávéházak és házibulik népe között, ahol mindenki a másiktól várja a megoldást/megváltást. Minden élet elszalasztott lehetőségek tömkelege, és minden ilyen lehetőség egy-egy elágazás, egy másik élet lehetősége. „Csak a jelen pillanat létezik. A múlt ugyanolyan kusza és kibogozhatatlan, mint amennyire megfejthetetlen és szerteágazó a jövő. (…) A legapróbb döntésed is valósággá változtat egyet a számtalan lehetőség közül. És ráadásul még az sem biztos, hogy te döntesz, hiszen minden döntés végtelen számú korábbi döntés következménye.” Kapcsolataink kuszaságáról, a másik ember, sőt saját magunk megismerhetetlenségéről szól ez a történet.
Megváltás? Nincs. (Bár lehetne, egy másik emberben, a szerelemben, de a Keresők hősei nem találják meg.)
László Zsuzsi karakterei nagyon klasszak, néhány vonással is személyiséget tud adni nekik.

Spirál – írta Nikolényi Gergely, rajzolta Futaki Attila (Magvető, 2008)

A Spirál kiváló képregény – lenne. Futaki Attila hátborzongató képi világot teremt, egy szürke, borongós Budapestet, és a szenvedés megdöbbentő, fekete-fehér képeit, néhány erős vörössel. (Ha jól tudom, rá már Amerikában is felfigyeltek.) A történettel sincs különösebb baj, bár van néhány logikai gubanc, de ezeken még nagyvonalúan átsiklana az ember. A főhős egy nagyvárosi skizóval küzdő figura, aki úgy érzi, állandóan figyelik (és tényleg), rossz előérzetekkel, szorongással, feltörő emlékfoszlányokkal birkózik. Nem hisz a végzetben, a szabad akarat az ő hitvallása, ez viszont kínozza,  gyötri. Egy öreg kalapos ember (Isten? Sátán?) felajánlja neki a közönyt, hogy megszabadítja minden szenvedéstől, szenvedélytől, de a közöny végül üres emberi ronccsá teszi, akinek már nincs önálló akarata, választása, második esélye. Az ember (az első ember) csalódást okoz, nem felel meg a várakozásoknak.
Megváltás? Nincs, mert képtelen legyőzni alaptalan félelmeit.
És, hogy miért csak kiváló lenne? Azért, mert az alkotók úgy gondolták, muszáj minden képkockához valami szöveget biggyeszteni – hát rosszul sikerült. Idegesítően közhelyes mondatok sorjáznak az oldalakon, és ez kissé elrontja az élvezetet. („A szabad akarat puszta illúzió.” „Egész életemben illúziókat kergettem.” „A számlákat mindig rendezni kell.” Olykor pont az életösztön hajt a legvadabb ámokfutásba.” stb.)
Ennek ellenére ez egy jó munka.
Ajánlom mindhármat.

(ne) Bízz bennem!

Sara Blædel: Bízz bennem (Nyitott Könyvműhely, 2009) fordította: Sós Anita

Ez e regény a kiadó Feminikrimi (!) sorozatának nyitó darabja. Nos kriminek nem volt egy nagy villanás, elég vontatott és kiszámítható. Egy olyan erőszaktevőről és gyilkosról szól, aki a webes párkeresőkben szemeli ki áldozatait, és ha kriminek nem is túl jó, azért felvet néhány érdekes kérdést az ismerkedés ilyen formájával kapcsolatban.

Blædel sokat foglalkozik az áldozatok lélektanával, az elfojtásokkal, bűntudattal, feladással. Kényes kérdések ezek. Az emberek többségében él egyfajta előítélet a webes párkeresőkkel, és az ott partner után kutatókkal szemben. Ha ők kerülnek bajba, rögtön előkerül a „magának kereste” effektus. Pedig nem mindenki szórakozásból vagy a libidója gerjesztése miatt látogatja ezeket az oldalakat. Úgy gondolom sokszor inkább a kilátástalanság viszi ide az embereket. Egy bizonyos kor után, esetleg gyerekkel már nem olyan könnyű „hagyományos” módon ismerkedni. Őket nem a kényelemvágy vagy az álcázás vágya hajtja, hanem a kényszer, idő- vagy önbizalomhiány.

A „magának kereste” mentalitása a nemi erőszakok megítélésénél is jelen van. Sokszor még az áldozatok is így gondolkodnak, és szégyenből, vagy valamilyen félreértelmezett bűntudatból inkább hallgatnak. Főleg akkor, ha ismerték, vagy akár szerették az erőszaktevőt. Halló, emberek, a nemi erőszak nem egy félre sikerült randi!

Egy kicsit elszakadva a témától, az is elgondolkodtató, hogy virtuális énjeink mennyire befolyásolják a valódit. Lehetséges, hogy az itt-ott létrehozott másolataink felülírják a személyiségünk, vagy ez csak egy játék? Lehet, hogy sokan többet kapnak egy virtuális társtól, baráttól, ismerőstől, mint egy igazitól? Lehet.

Na, ennyit a könyvről! :-)

Kurva élet!

Szöőr Anna: A szeretőtartás szertartása – Gondolatok a prostitúcióról és magunkról. (Kairosz, 2008)

Két okból vettem kézbe ezt a könyvet. Egyrészt - főleg történeti szempontból - érdekel a prostitúció, másrészt a fülszöveg alapján egész értelmesnek tűnt a dolog. Tévedtem. Miután átrágtam magam három oldal önfényezésen, kaptam egy rövidsége (16 oldal) és felületessége ellenére is egész érdekes, és gondolatébresztő tanulmányt, utána viszont csak nemereistváni magasságokba törő történelmi bulvár és olcsó pszichologizálás következett. Végig az volt az érzésem, hogy az egész könyv csak azért született, hogy Szöőr Anna felvehesse utána a honoráriumot. (És nem ez volt az első ilyen élményem Kairosz kiadvánnyal kapcsolatban.)

Mielőtt elkezdenétek szakállasbácsizni (mert, ugye az vagyok) leszögezném, hogy abban teljesen egyetértek a szerzővel, hogy a prostitúció undorító. Megvásárolt szexuális szolgáltatás és alázat, tehát NEM LEHET önkéntes, vagy legalább „józan belátás” eredménye, hiába áltatja ezzel magát sok igénybevevő. Szegénység és kiszolgáltatottság, családon belüli erőszak, vagy ahhoz nagyon hasonló prostitualizálás kényszeríti erre az útra a nőket, ritkábban férfiakat és, sajnos egyre gyakrabban, gyerekeket. Azzal is egyet értek, hogy a prostitúció felszámolását a családon belüli erőszak megregulázásával kell kezdeni, és hogy ehhez társadalmi szemléletváltozásra van szükség. És azzal is, hogy teljesen szűnjék meg a nők diszkriminálása (lásd pl. munkaerőpiac), de a mindenre rátelepedő PC miatt egyre divatosabb női kvótát például baromságnak tarom. A problémák ott kezdődnek, hogy Szöőr Anna annyira kitágítja a prostitúció fogalmát, hogy már értelmezhetetlenné válik. Mindenféle anyagi és érzelmi függőséget egy kalap alá véve az egész társadalom elkurvulását vizionálja. (Most egy pillanatra álljunk meg, és vegyük számba, hogy kitől függünk anyagilag és érzelmileg! Megvan? Akkor most mindenki döntse el, hogy prostituált-e, vagy sem!)

Szóval olvastam, néha morgolódtam magamban és akkor becsapott a mennykő: „A keresztény ember monogám.” Na baszd meg, helyben vagyunk! Megérkeztünk az utálatos keresztény felsőbbrendűséghez. Arra azért kíváncsi lennék, hogy az ázsiai szextúrára induló német vagy olasz úriemberek közül hány vallja magát kereszténynek. Elég sok szempontot figyelembe vesz a szerző, csak két dolgot nem lát be. Egyrészt azt, hogy a prostituált szolgáltatását igénybe vevők, nem feltétlenül aljas dögök, hanem sokszor szexuális és lelki nyomorultak, akik nem találnak maguknak önkéntes partnert. (És itt el lehetne gondolkodni a netes párkeresők szerepén, de erről majd később.) Másrészt azt, hogy a keresztény konzervativizmus nem mindenre megoldás. (Sőt, szerintem semmire sem az, de ezt most hagyjuk.)

A könyv második, és terjedelmesebb, részével nem is törődnék. A Habsburgok és az angol uralkodók szexuális életével foglalkozó, összeollózott írások önmagukat minősítik. Az egész könyv összecsapott, a részek között hiányzik a kohézió. A bulvár teljesen felesleges, a nyitó tanulmány lehetne kidolgozottabb.

Kedves Szöőr Anna, pénzt keresni máshogy is lehet!

A Bibliától a Da Vinci-kódig

Henrik Lange: 90 klasszikus könyv türelmetlen olvasóknak (Athenaeum, 2009) ford. Takács Orsolya, Pap Zoltán

Ez egy jó ötlet, csak kicsit el lett rontva. A képregénybe oltott százhíresregény működőképes lenne, ha nem egyszerre szembesülnénk mind a 90 "klasszikussal". (Mondjuk, hogy A Da Vinci-kód vagy A Part mitől klasszikus azt nem igazán fogom.)

Jobb lett volna, ha egyszerre csak egy-két darabot jelentetnek meg, mondjuk a pesti est végén, igaz, akkor ingyen kellett volna adni. És jobb lett volna, ha Lange nem korlátozza magát teljesen fölöslegesen három képkockára. Van ahol ez elég, de van ahol ordítóan kevés, és senki nem szólt volna egy szót sem, ha pl. a Bibliára 8-10 kockát szentel.

Ettől persze még vicces, csak van némi hiányérzetem. Hejj, ha tudnék rajzolni...

Határvidék

Cormac McCarthy: Vad lovak (Ulpius, 2000) fordította: Szentgyörgyi József

Cormac McCarthy engem már meggyőzött a Véres délkörökkel, és a Vad lovak sem okozott csalódást. A regény úgy indul, mint egy jó kis westernfilm, préri, romok, szélzörgés, szegényes temetési menet, szinte hallom hozzá a zenét. Hirtelen nem is tudom melyik évszázadban járok. Aztán persze kiderül, hogy ez a Vadnyugat, már nem az a Vadnyugat. 1949-ben vagyunk, Amerika még a háború hatása alatt áll, az emberek bizonytalanok, érzik az eljövendő nagy változásokat. Texas és Mexikó határvidéke már nem az a klasszikus western színpad, de még nem is az uniformizált amerikai vidék.

Ezen a tájon indul útnak a 16 éves John Grady Cole és néhány évvel idősebb barátja Rawlins, hogy megkeressék a nagy kalandot, azt a vándorló életformát, ami éppen kiveszőben van. A két fiú megszökik otthonról, játssza a törvényen kívülit, kevéske felszerelésükkel nekivágnak a határvidéknek, hogy Mexikóban úgy élhessenek, ahogy akarnak. Persze út közben mindenféle kalamajkába és kalandba keverednek – ahogy ez már történni szokott az úton levőkkel. Hozzájuk csapódik egy még náluk is fiatalabb gyerek, akivel csak a baj van; beállnak marhapásztornak, ahol a lovakkal kitűnően bánó John afféle helyi híresség lesz, de beleszeret a birtokos lányába, és ez a viszony mindent tönkretesz. Börtönbe kerülnek, ölniük kell, hogy meg ne ölessenek, és hiába szabadulnak, a Johnban tomboló igazságérzet és a körülmények végül tényleg törvényen kívülit csinálnak belőle.

Nem a fergeteges és kiszámíthatatlan cselekménye miatt lesz emlékezetes ez a könyv, hanem a hihetetlenül erős atmoszféra miatt. A szaggatott, szikár szerkezet, a hosszú tájleírások, a két szavas mondatokban beszélő szereplők, a semmibe vezető párbeszédek védjegyei a McCarty prózának. Ezek a tizenéves fiúk a maguk módján megvitatják a világ dolgait - a háborút, az Istent, az ember helyét a teremtésben -, és megvalósítják a nagy amerikai mítoszt, a kivonulást a vadonba.

John az út alatt gyerekből felnőtté válik, átéli az első szerelmet. Kalandot keres, de felelősséget talál, útja az ártatlanságból a mulandóság megtapasztalásába, a bűntudatba vezet. Ráébred, hogy a jóság és a gonoszság relatív fogalmak, megtanulja, hogy a történelem nem más, mint a mohóság, az ostobaság és a vérszomj története.

Az élet nem igazságos, az igazság nem az élet.

A lovak már mozgolódtak. John Grady kiszemelte az elsőt, amelyik kitört, lasszót vetett a jobb első lábára, hatalmas puffanással zuhant el a csikó. A többi táguló orrcimpákkal, riadt tekintettel bújt össze. Mielőtt a csikó felállhatott volna, John Grady a nyakára guggolt, a pofájánál fogva fölemelte és oldalra fordította a fejét, melléhez szorította a hosszú, csontos koponyát; a csikó orrnyílásainak sötét kútjaiból feltörő forró, édes kilégzés egy új világ hírmondójaként csapta meg arcát és nyakát. Ezeknek nem lószaguk volt. Annak szaglottak, amik voltak: vadon élő állatoknak. A melléhez szorította a ló pofáját, combja belső oldalán érezte, mint áramlik a vér az ütőerekben, érezte a félelem szagát; fél kezével letakarta a ló szemét, simogatta, s közben egyre beszélt-beszélt hozzá, halk, egyenletes hangon, elmesélte, mit fog tenni; eltakarta a ló szemét, kisimogatta belőle a rettegést.

Rawlins a nyakába akasztott egy gúzskötelet, csúszóhurkot kötött az egyik végére, ráhúzta a csikó hátsó csüdjére, és az elülsőhöz kötözte. Kiszabadította a pányvát, félrehajította, elővette a kötőféket, egyesült erővel felhúzták a ló pofájára és fülére, John Grady végighúzta ujját a ló száján, Rawlins beletette a szájadzót, majd csúszóhurkot vetett a másik hátsó lábra, és mindkét gúzskötelet a kötőfékhez kötötte.
- Készen vagy?
- Készen.

John Grady elengedte a ló fejét, és félreállt. A ló nagy üggyel-bajjal felállt, megfordult, kirúgott az egyik hátsó lábával, félkörbe penderült és elzuhant. Felállt, megint kirúgott, megint elzuhant. Mikor harmadszor is felállt, mintha táncolt volna: rugdosott és ide-oda kapta a fejét. Odébb ment, megállt. Megint kirúgott az egyik hátsó lábával, és megint elesett.

Feküdt egy darabig, átgondolta a dolgot. Mikor felállt, csak állt egy percig, utána háromszor felugrott, aztán nem mozdult, csak a szemét villogtatta rájuk. Rawlins fogta a pányváját, és megint lasszóba rendezte. A potrero másik széléről a többi ló feszült figyelemmel kísérte a mozdulatait.
- Veszett fajta ez itten mindegyik – mondta Rawlins.
- Válasszad ki a legveszettebbet – mondta John Grady -, és vasárnapra adok teneked egy kész lovat.
- Mire kész?
- Hogy teneked megfeleljen.
- Ne bomoljál – mondta Rawlins.

Mire a harmadik ló is oldalgúzsban fújt és meregette rájuk a szemét, már több vaquero állt a kapunál, kávézgattak, és figyelték a dolgokat. Reggel nyolcra nyolc lovat kötöztek meg, a másik nyolc riadtabb volt, mint az őz, szétszóródtak a kerítés mentén, ide-oda szökdöstek és futkostak a nap melegedésével párhuzamosan egyre dagadó porfelhőben, s lassanként megértették, mennyire kérlelhetetlen ez a folyamat, amely mint valami lappangó ragály, különálló és tehetetlen lényekké bénítja addigi szabadon hullámzó és társas lényüket. Ekkora már az összes vaquero odajött a szállásról nézni. Délre mind a tizenhat mesteño kötőfékjéhez kötött oldalgúzsban állt, ahány, annyifelé fordulva; minden kommunikáció megszakadt közöttük. Mint gyerekkezektől heccből megkötözött állatok, csak álltak ott, nem tudván, mire várva, mert szelídítőjük hangja még úgy visszhangzott agyukban, mintha valamilyen istenség költözött volna bele.

Hogy ő is ugyanarra emlékezzen

Elina Hirvonen: Hogy ő is ugyanarra emlékezzen (Magvető, 2009) fordította: Houtari Olga (fotó: Olli Karttunen

Már megint egy szomorú skandináv családtörténet, csak ezúttal nem norvég, hanem finn. Elina Hirvonen regénye a családról szól, a családról, mint fikcióról, mint megbomlott, önmagát fölfaló struktúráról. Az elbeszélő Anna családjában egyedül ő „normális”. Testvére Joona mentális betegségben szenved, ami vallási tébollyal párosul, és ezzel a szülei semmit sem tudnak kezdeni. A szülők is gyermekkorukból eredő frusztrációkkal küzdenek, az ő családjaikat a világháború tette tönkre. Az apa hiányától, illetve az apai terrortól szenvedve alakult személyiségük. Csupa-csupa kisiklott élet, és ebből kellene egy működő családot létrehozni. Lehetetlen. A szerepjátszás, a konfliktusok elhallgatása, a lassú elidegenedés óhatatlanul erőszakos robbanásokhoz, és a gyermeki bizalom és ártatlanság elvesztéséhez vezet. Aztán persze mindenkinek bűntudata lesz, pedig senki sem hibátlan vagy ártatlan és senki sem hibás vagy bűnös.

Joona folyamatos kórházi kezelésre szorul, ami semmit sem javít az állapotán. Az apja küzd a tudattal, hogy képtelen volt megérteni és megvigasztalni furcsa fiát. Az anya az elveszett, vagy inkább sosem volt idillt siratja.  Anna olyan kapcsolatokba bonyolódik, amikben az oltalmazó szerepét játszhatja. Így ismerkedik meg Iannel, az amerikai professzorral, aki egy vietnámi háborúban megőrült apa, és egy megaláztatásokkal teli gyerekkor emlékével küszködik, de kettejüknek megváltás lehet ez a kapcsolat.

Torokszorító regény, olvassátok!

Ui.: Jó lenne mindent tudni arról, hogy milyenek voltak a szüleink, nagyszüleink, amikor még nem ismertük őket, milyenek voltak kisfiúnak, kislánynak. És jó lenne emlékezni mindenre a saját gyerekkorunkból, és jó lenne pontosan emlékezni gyerekeink minden szavára és mozdulatára, hogy megérthessük magunkat, ha egyszer majd akarjuk.

Amikor apa másodszor ütött, Joona térdre rogyott. Inge felcsúszott a hátán, apa csizmája a csupasz bőrt érte. - Henri! - anya a nappali ajtajában állt. Az égett sütemény szaga betöltötte a szobát. - Ne! Megsérül a veséje! Anyánál foltos grillkesztyű volt, arcán fekete csík. Apa nyaka sötétvörös. Joonából a nappali szőnyegére csöpögött a vér. Lehajoltam a padlóra és átöleltem Joonát. Félretolt és felállt. Sovány volt és magasabb apánál. Tudta, hogy kell eltörni az ember térdét. Apa elé állt és lábszáron rúgta. Először gyengén, próbaként, hogy lehetséges-e. Apa hátrabillent. Félig felemelte a kezét, és egy pillanatig úgy látszott, mondani akar valamit. A második rúgás olyan volt, mint a karatefilmekben, és szájon találta apát. Vér folyt az állára. A harmadik rúgás a halántékot találta el, és a padlóra döntötte apát. Apa nem szólt egy szót sem. Anya nem szólt egy szót sem. Apa karjával védte a fejét, Joona még egyszer rúgott. Egyenesen a hátába, ugyanoda, ahol ő rúgta meg Joonát. Joona nem ellenkezett, amikor kivezettem. Fogtam a kezét és ráadtam a dzsekijét meg a cipőjét. Felvettem a kabátomat, sapkát és sálat. Anya az ajtóban állt. Még mindig a grillkesztyű volt a kezében. Arcán szürke folttá nőtt a fekete csík."