Izraeli riportok

Irwin Shaw – Robert Capa: Izraeli riportok (Park, 2009) fordította: Résch Éva

„A címlapon látható férfi, Joshua Friedman egy Kárpát-medencei faluban született. 1941 és 1945 között az auschwitzi koncentrációs tábor foglya volt, ahol felesége és öt gyermeke a gázkamrák áldozata lett. Friedman a háború után Izraelben, egy szövetkezeti faluban, mosávban telepedett le.”
Már ezzel a képaláírással és a címlapfotóval sok mindent elmondtam a könyvről.
Show és Capa véletlenül találkoztak Izraelben 1949-ben, nem előre megbeszélt munka volt, mint az Orosz napló esetében. Külön dolgoztak, és csak akkor jöttek rá, mennyire hasonlóan láttak mindent, amikor közösen megnézték az eredményt. A kötetben szereplő írások újságcikknek készületek, meg is jelentek a New Yorkerben és a Holiday magazinban.
Capa képeiben úgy el lehet merülni, mint a Földközi-tengerben, Shaw írásai pedig, a fülszöveg ígérete szerint, tömör, személyes, őszinte és mély írások. Valóban. Az meg, hogy néha elragadja őket a lelkesedés megbocsátható. Mégiscsak annak tanúi, hogy egy csaknem kiirtott nép teremt magának új hazát, és ilyesmit nem lát gyakran az ember, még akkor sem, ha Robert Capa.
Show és Capa elkalauzolnak minket az első tel-avivi Függetlenség Napjára, ahol „A nép, amely vajmi kevés tapasztalattal rendelkezett győzelmi díszszemlékkel kapcsolatban, és amely legalább egy tucat országban világéletében meglehetős rossz viszonyban állt a rendőrséggel, nem volt hajlandó visszafogottan ünnepelni a legszebb ünnepnapját.” És ez rávilágít az ország legnagyobb bajára, hogy hiába nyerte meg a háborút, még meg kell nyernie a békét.
Jeruzsálembe, ami Tel-Avivtól eltérően ősi, diszkrét, visszafogott, de egy kicsit kiábrándult, keserű és álmos is. Ahol a népek és vallások együttélése, ha nem is zavartalan, de megoldott.
Galileába, ahol az arab földművesek zavartalanul élhetik addigi életüket, és ahova Haifán keresztül a legtöbb bevándorló érkezik. 
A tagadhatatlan lelkesedéstől függetlenül objektív írások ezek, Shaw nem hallgatja el fenntartásait, nem fényezi fölöslegesen a valóságot. Leírja azt a tanácstalanságot, amit a havonta érkező 30 000 bevándorló okoz. A sok különböző nyelv, kulturális háttér, életszínvonal, politikai meggyőződés okozta villongásokat. Az olykor embertelen körülmények között végzett munkát, a nőhiányt, az arroganciát, a túlzott önbizalmat. Az arabokkal szembeni méltánytalanságokat.
A Show által bemutatott Izrael nem a monoteista vallások szent és ősi földje, hanem egy nyers, energikus, faragatlan és reménységgel teli ország.

Izraelben egy állam született meg hatmillió zsidó lemészárlásából és egy kicsiny, gyatrán felfegyverzett, elégtelenül felkészített hadsereg kétségbeesett erőfeszítéséből. Itt a tragédia meg a hősiesség közhelynek számít, ezekről is szárazon, rutinszerűen beszélnek. Itt mindenki fél órával úszta meg a gázkamrát, mindenki aknák becsapódását hallgatta napokig az ablaka mögül. A németek európai pogromja úgyszólván minden újonnan érkezett családtól megszedte a maga áldozatát. Az itteni fiatal férfiak már sráckorukban különös csatákat vívtak a sivatagban meg az arab falvak vályogfalai mögött, később pedig a Brit Hadsereg Zsidó Brigádjának tagjaiként olasz folyókon keltek át tüzérségi zárótűzben. A halál ott ül minden asztal mellett a kávéházakban, és beleszól minden beszélgetésbe. Van valami türelmetlenség e fájdalommal teli múlttal szemben, a történetet már túl sokan és túl sokszor mondták el, a részletek pedig alig változnak. Az alatta meghúzódó idegfeszültség, amely az erőszak közelségében eltöltött évek hozadéka, csak a szélsőséges megnyilvánulásokban, a túláradó energiában és a nem túl udvarias fiatalos lármában érhető tetten. (39. old.)

A mecset ura

Kader Abdolah: A mecset ura (Nyitott Könyvműhely, 2009) fordította: Wekerle Szabolcs

Szögezzük le az elején: én rühellem az egyházakat, a fundamentalistákkal pedig végképp tele a hócipőm, legyenek bármilyen vallásúak, vagy politikai hitvallásúak. Nagyon nem szeretem, ha meg akarják nekem mondani, hogy mit gondoljak, miben higgyek; mi nem vagyok, ha nem értek egyet velük.
Ha valahol, valamikor a történelemben előfordult, hogy az egy főre eső fundamentalisták aránya nagyon közel volt az egyhez, akkor az Irán, Khomeini idejében. Ebben, és az ezt kicsivel megelőző időszakban játszódik Abdolah regénye, az 1969 és ’89 közötti években.
1969-ben született Marjane Satrapi, a másik ismert Irán-krónikás. (A Persepolis kapcsán írt gyorstalpaló Irán-történetemet esetleg érdemes elolvasni.) Satrapi teheráni, világi életmódot folytató családjához és környezetéhez képest egész más Irán-képet fest Kader Abdolah.
A mecset ura nagyrészt egy Szenedzsán nevű városkában játszódik. A mecset ura Aga Dzsán a környék legtekintélyesebb embere, jómódú szőnyegkereskedő, akinek nyolcszáz éves, rokonoktól nyüzsgő háza egybenőtt a város legfontosabb mecsetjével. Az ő tiszte az imám kiválasztása és felügyelete, ő irányítja a bazár életét, beleszólása van a helyi közigazgatásba. Aga Dzsán mélyen vallásos ember, de a hitet belügyeként kezeli, még családja tagjaira sem erőlteti rá, testvére Noszrat teljesen vallástalan ember (ennek ellenére Khomeini belső köréhez tartozik majd). A mecset házának életét a vallás, a hagyomány, a szertartások, és a mozdulatlanság határozza meg. A legendák és a mesék a mindennapok részei. Az évek telnek, de az idő áll. A házban jó hangulat és viszonylag szabad szellemiség uralkodik, a nőket megbecsülik. A házon kívül azonban változik a világ. Mohamed Reza sah uralma alatt sokat modernizálódik, liberalizálódik Irán. Egyre többen hallgatnak rádiót, néznek tévét, és ismerkednek a nagyvilággal. A nők leveszik a csadort, moziba és nőgyógyászhoz járnak. De nem mindenhol, az ország egyes városai, vagy akár városrészei élesen elkülönülnek egymástól. A nyugatosodás és liberalizáció szimpatikusnak tűnhet – legalábbis nekem  –, de azért azt nem szabad elfelejteni, hogy Reza sah rezsimje a hadsereg és a titkosszolgálat hatalmán alapult.

A világról sokáig tudomást nem vevő házat is eléri a változás. A müezzin fia (Sahbal – az író alteregója) a nyitottságot, az érdeklődést csempészi be a falak közé (és később a balos forradalmiságot is), az új imám pedig az ajatollahok harcos vallásosságát. A nagypolitika és az egyes ember életének eseményei felgyorsulnak. Egymást érik a tragédiák az országban és házban.
A szerteágazó családi krónikában sok minden történik a szereplőkkel, amit most nem fogok részletezni. Egy biztos, az iszlám forradalom és az Irak elleni háború után nem maradt ember Iránban, akinek ne változott volna meg az élete. A korrupt, velejéig romlott, de a magánéletbe bele nem szóló rezsimet felváltotta egy magát tisztának hirdető, de aljas, képmutató, és kegyetlen vallásos diktatúra, ahol az ellenzékieket, másként gondolkodókat tárgyalás nélkül végezték ki, ahol súlyos büntetés járt a legkisebb szórakozásért, vagy egy kivillanó hajtincsért. Sok iráni számára az iszlám az élet keretéből és értelméből, annak ellenségévé vált.
A mecset ura nem jó (esztétikai élményt nyújtó) irodalom, de jó könyv, fontos krónika. (Mint mondjuk ezek is: Jóakaratúak, Párbeszéd a halállal) Mindig döbbenetes látni, olvasni, ahogy egy erőszakos hatalmi és megtorló gépezet mozgásba lendül és mindent letipor maga előtt. Még a saját híveit is.

Szexet, de sokat!

Az erotika képes története: A szexualitás ábrázolása kétezer év művészetében (Alexandra, 2009)


A szex része a mindennapjainknak - ha szerencsénk van. Ha máshogy nem is az agyunk révén, ami egy hatalmas erogén zóna. A szexszel és a nemiséggel kapcsolatos művészet egyidős az emberiséggel. A szexualitás valamilyen szabályozása pedig egyidős az embercsoportokon belüli kapcsolatok szabályozásával. Minden társadalom szabályozza a szexualitást és az arról folyó diskurzust, a kérdés csak az, mennyire. Európának, a zsidó-keresztény kultúrájával, egyszerűen nem volt szerencséje. Egyes keleti társadalmakban sokkal lazább ez a szabályozás.
Ez az antológia a szexualitással foglakozó művészetet igyekszik bemutatni, nagyjából a XX. század közepéig született irodalmi alkotások – memoárok, regények, versek –, és képzőművészeti munkák – festmények, rajzok, fotók, szobrok – segítségével. A felhozatal széles, Auden andalító versétől, és a Willendorfi Vénusztól egészen a pornográfia határát súroló szövegekig és képekig. Az előszóban azt ígérik a szerkesztők, hogy a világ minden tájáról válogattak, de a szövegek – a keletieken kívül  – nagyrészt angol és francia nyelvterületről  származnak. A képek merítése már szélesebb, itt több olasz, német, osztrák, indiai és japán alkotóval is találkozhatunk.
Sok az ismeretlen művésztől származó részlet és kép. Az erotikus művészet egy nagy útvesztő. Sokan rejtőznek álnév mögé, vagy burkolóznak teljes névtelenségbe, hiszen ezeknek a munkáknak a nagy része megjelenésekor tilalmasnak számított. A határokat feszegető művészek, ha nevüket adták az alkotásaikhoz, vállalták a megtorlás kockázatát. A művek összegyűjtése sem egyszerű. Sok erotikus munka porosodik könyvtárak, múzeumok raktáraiban, illetve sok van magángyűjtők tulajdonában. Ennek ellenére egy igencsak színvonalas antológiát sikerült összeállítani. Megjegyezném azonban, hogy ez nem irodalmi antológia, hanem egy erotikus könyv. A szövegek kiválasztásánál nem az irodalmi színvonal volt az elsődleges szempont. A kötet szerkesztői nem dobják a gyeplőt a lovak közé, hanem elég jól sikerült összekötő szövegekkel próbálják eligazítani az olvasót a szexnek és ábrázolásának történetében, ennek ellenére azt ajánlom, hogy egyszerre csak egy-két fejezetet olvass el, hogy ne legyen túl tömény.
Szép lett a könyv. Jó minőségűek az illusztrációk, szép a nyomdai munka is. Gondolom, a költségek és az ár kordában tartása miatt lett viszonylag kis alakú és puhafedelű, de valami nagyobb és keményebb jobb lett volna.
Ha a kezedbe kerül, légy szíves nézd meg a 45. oldalt. Szerinted is Adolf Hitler nyal azon a képen?

Elemi, kedves Chaplin.

William Gillette Sherlock Holmes szerepében

Rafael Marín: Sherlock Holmes és az Einstein-gyár (Metropilis Média, 2009)

Ez jó mulatság, férfi munka volt. Mármint Rafael Marín nemistudommicsodája. Hát regénye persze, de milyen? Mert egyrészről ez egy krimi, igazi Sherlock Holmes-sztori, másrészről a Frankensteinre hajazó fantasztikus történet, de leginkább egy jól sikerült vicc, ironikus kevercs, egy pastiche.
Marín fog egy rakás valóban élt személyt – Chaplintől Einsteinig –, és egy másik rakás kitalált figurát – Holmestól Grissomig –, néhány történelmi tényt, sok-sok fikciót és jól egybegyúrja őket. Összedogozza egy fordulatos cselekménnyel, megszórja egy rakás könyves, filmes, képregényes utalással, és kész is a pástétom.
A történet narrátora Charlie Chaplin, aki gyerekkorában a Holmes nyomozásait segítő, és a detektívet istenítő kölyökbandának a Baker Streeti Szabadcsapatnak volt a tagja. Ezzel kezdődik a sztori, a szürke, sivár és szutykos Londonban, pontosabban a hírhedt Whitechapelle negyedben, nem sokkal a Hasfelmetsző után. Néhány év elteltével az ifjú Chaplin már egy Holmesról szóló színdarabban tűnik fel. Az egyik előadás előtt elrabolják a Holmest alakító híres színészt, William Gillette-et, de Holmes parádés beugrással megmenti az előadást, és Charlie-t maga mellé véve nyomozásba fog egy titokzatos, világuralomra törő szekta után, akik a világ legintelligensebb emberére vadásznak. Nem, nem Holmesra, hanem Einsteinre. Ennyi! Többet nem árulok el, mert az csúnya spoiler lenne. A lényeget talán ennyiből is meg lehet érezni. Azt a szórakoztató játékot, ahogy Marín a történeten belül valóságot kreál a fikcióból és fikciót a valóságból, a fikció különböző szintjeit összekeveri, egymásba csúsztatja, szereplőiével szerepet játszat. Belekever a történetbe mindent és mindenkit, aki épp arra jár – pl. Lord Byront, Oscar Wilde-ot, Aleister Crowleyt, Adolf Hitlert -, és gúnyos fricskákat oszt az oly divatos „történelmi korokon átívelő összeesküvések”-ről szóló regényeknek.
Marín nagyvonalúan aknázza ki a kollektív tudatunkban és műveltségünkben rejlő lehetőségeket. Doyle és Holmes, Chaplin és az általa kitalált csavargó figurája egyaránt része a kulturális tapasztalatunknak, csakúgy, mint Mary Shelley és Frankenstein doktor, vagy akár Don Corleone, Ben Kenobi és Regős Bendegúz.
Utóbbiak persze nem szerepelnek a regényben, de akár szerepelhetnének is, hiszen a variációs lehetőségek száma csaknem végtelen. Ettől jó a játék.

Az díjakrúl

Elöször úgy gondoltam, hogy annak ellenére nem fogom ezt tovább görgetni, hogy mindenkitől nagyon jól esett, csak hát nem vagyok az továbbküldős fajta.

De ahogy végignéztem azokat a blogokat, amiket díjaztatok, rájöttem, mi értelme az egésznek. Olyanokat találtam, amiket eddig nem ismertem, de ezetúl olvasni fogom őket. És ez jó. Hát akkor legyen!

A kötelező program:

- megköszönni és belinkelni, logót kitenni: köszönöm, még egyszer, mindenkinek akitől kaptam: Natasha, Annamarie, cseri, cotta, mc, Peti_bácsi és Marvin (tőle a másik blogomért) Az ember hajlamos azt hinni, hogy nem is olvassa senki, aztán tessék. :)

- hét dolog magamról:

1. Egyszer, Békéscsaba felé vonatozva, láttunk egy jegesmedvét, de nem az volt.

2. Több, mint tíz éve nem borotválkoztam, ez a szabadság.

3. Kevesebb időm jut blogolásra, mint szeretném, de így is többet vesz el mástól, mint kéne.

4. 17 éve dolgozom ugyanabban a könyvtárban.

5. Olyan vagyok, mint a Nobel-díjasok, a főműveim már régen megszülettek.

6. Lánclevelet elvből nem továbbítok.

7. Azon gondolkozom, hogy alapítok egy blogdíjat, amit 100 embernek kell majd továbbküldeni.

- továbbadni 7 bloggernek, belinkelni, megjegyzést hagyni náluk: nem sorrend, csak így áll kézre

kislajos és ollokanna - mert ők tényleg kreatívak

Wise Lady - mert ő is kreatív, csak máshogy, és sokat segít a blogja

jeges-varga - mert sok mindenről ír, és még fényképez is

a megidézett írók - mert állati jó ötlet, és bűntudatom van, amiért nem írok náluk 

a szimpatikus magyarok - mert szimpatikus, amit csinálnak

és Klapanciusz - mert az aktuális kedvencem

Azért van kétféle logo, mert kétfélét kaptam.

Az elcseszett jelkép

Dan Brown: Az elveszett jelkép (Gabo, 2009) fordította: Bori Erzsébet 

Eredetileg nem is akartam írni erről, de felbosszantott.
Dan Brown jól tud írni, ezt nem vitatom. Biztosan jó sok kreatív írás kurzust hallgatott végig. De ez akkor is csak egy ezoterikus szarság, tele bosszantó, apró hülyeségekkel. Csak egyet mondok. Van benne egy hiper-szuper hightech laboratórium, akkora, mint egy stadion. Takarékosságból nem világítják ki az egészet, ezért aztán a kutatóknak tök sötétben, egy futószőnyeget követve kell eljutniuk a munkaállomásukhoz. Nem ám egy sor ledet követve, mondjuk! És a belépőkártyájukat is tapogatózva kell bedugni a leolvasóba, mert az sincs megvilágítva. Ne már!
Mivel ebben a könyvben is Robert Langdon nyomoz, bizton számíthatunk szabadkőművesekre, rózsakeresztesekre, templomosokra, és az összes ilyesmire. De van ezeken kívül is minden, mint a jó boltban: keleti bölcselet, ESP, agykontroll, kódolt Biblia, stb.
Na jó. A lényeg az, hogy Isten a saját képmására teremtett bennünket, de nem ám a testünket, hanem az agyunkat, kérem tisztelettel. Már csak azt nem értem, hogy ha egy ilyen szuper intellektus bújik meg minden emberben, akkor erre miért csak a „kiválasztottak” szűk köre jött rá?
Arról már nem is beszélek, hogy – hasonlóan az összes ilyen könyvhöz és filmhez – borzasztóan túlspilázott. Sok hűhó, semmiért.
Mellékesen: egy 4000 forintos könyvnél elvárom, hogy ilyen mondatok ne maradjanak a nyomtatott szövegben: „A Franklin Square Washington belvárosának északnyugati negyedében található, a Tizenharmadik utca.” (509. old.)
Ennyi. És ez kevés.

A Mamó Birodalom

Máté Angi: Mamó (Koinónia, 2009)

„Kicsi volt a kék ház, az udvar, kicsi volt körülöttem a megfogható, kevés volt a világ, amiben kicsi testem mozoghatott. Ezért kerestem mindig s leginkább magamon vagy a fejemben a dolgokat.”

Ennek a posztnak előtörténete van. Az egész a 2009-es Körképről írt, és tulajdonképpen viccnek szánt, bejegyzéssel kezdődött. Ebben csak közepest adtam a Máté Angi prózájából, a Mamóból, közölt részletre, és a kommentváltásban még azt is találtam mondani, hogy erőltetettnek éreztem. (De azt is, hogy eleinte tetszett!) Ennyiben is maradt volna a dolog, ha néhány nap elteltével nem kaptam volna egy villanylevelet Máté Angitól, amiben bíztatott, olvassam el az egészet, és nemsokára a postaládámban is volt a könyv. Amíg vártam rá, keresgéltem, információkat gyűjtöttem, és rájöttem valamire. Lehet, hogy elsőre fölösleges hülyeségnek tűnik megismerkedni egy alkotás hátterével, de nem az, és van, amit nem árt többször elolvasni. Én a Mamót először fikcióként olvastam, de rá kellett jönnöm, hogy nem az, vagy nem egészen az. És ez természetesen átírja az olvasási élményt. Másrészt az is kiderült, hogy az engem néhol zavaró erdélyi tájnyelvi szavak, fordulatok nem (csak) stíluseszközök, hanem a Máté Angi által naponta használt nyelv elemei. És ez rögtön ki is húzta a talajt az erőltetettség vádja alól. Másodszorra és egészben olvasva, sokkal jobban tetszett.

A gyereknek, aki elmeséli a történetét, nincs se apja (nem is volt), se anyja (meghalt), és ez akkor is végletes érzelmi kiszolgáltatottságot jelent, ha, úgymond, jó kezekbe kerül. Nagyanyja veszi magához, a mamó, és a kislánynak minden ő lesz. Mamó lesz a ház, mamó lesz az étel, a nap, a hold, a kert, de mamó lesz a vihar, az árvíz, a hajba tépő fésű is.

Minden gyerek varázsló, és a saját birodalmának királya és bolondja egyben, meg még az ismeretlen világok felfedezője is. És a mamó egy felfedezésre váró, olykor ellenséges szomszédos birodalom. Sőt az egyetlen szomszédos birodalom. Nem lehet megkerülni, nem lehet ellene szövetkezni, nem lehet legyőzni, csak kiismerni lehet, ha lehet.

A Mamó szép könyv - külsőre is az, Miklósi Dénes illusztrációinak köszönhetően – egy nagyon összetett viszony krónikája. Úgy lesz Irodalom, hogy nem is akar az lenni.

Na mindegy, én már nem tudok elfogulatlanul írni erről a könyvről. „Egy kicsit az is eszembe jutott, vajon én én leszek-e, ezentúl, vagy már egy másik valaki, így, mamó nélkül.” A Mamóval. Olvassátok el!

Kedves Angi! Ha mondjuk ezzel a részlettel találkoztam volna valahol, biztosan magamtól is elolvastam volna.

„Már nagy voltam, s fel nem foghattam, hogy az én morc nagyanyám, mint valami jótét lélek, üvegelte a nyögős embereket, nem fújtatott, nem mondta, hogy istenverése, mint nekem, ha én voltam beteg, olyankor az összes keze elindult fenyegetőzve, hogy: ugyemegmondtam, mit mondanak az emberek, hogy nem vigyázok rád. Attól félt a leginkább, hogy beteg leszek, meg attól, hogy megszeretek mást. Gyermeket vagy embert. Nem is jöhetett hozzánk senki, én sem senkihez.

Azért szerettem mindenkit, aki a kék ház körül járt: postás Feri bácsit, aki a nyugdíjat hozta, Fülöp bácsiékat, a csigabegyűjtő Gáborékat, ó, mindenkit és mindent. Tudtam szeretni a ribizlibokrot, a szánkót, bármilyen furcsa is.

Aztán megnőttem, s akkor az ovit, mindenestől.

Ott is utolért mindig mamónak a korcbaszedett arca: Nemzetközi Nőnapkor ott álltak a legszebb anyákok, a legszebb fejükkel, ruháikkal, nagy húsvétszag volt, habár nem volt húsvét. Mi álltunk, köszöntöttünk.

Ők ültek, könnyeztek, a szép fejüket rezegtették.

Nekem meg nagyanyám volt csak: a leghátsó sorban töpörgött, szigorú kendőjén húzott még egyet, nehogy mosolyra engedné a kendő a képét, mintha szégyellt volna minden kedvességet, amikor az egyetlen nagymamás verset hibátlanul elmondtam.

Január olvasója

Már megszokhattátok, hogy a van hónap könyvtárosa rovat. Mostantól lesz hónap olvasója is. 

Január olvasója Marilyn Monroe. Na mit olvas? James Joycetól az Ulyssest. 

Január könyvtárosai