2010. február 19., péntek

A mecset ura

Kader Abdolah: A mecset ura (Nyitott Könyvműhely, 2009) fordította: Wekerle Szabolcs

Szögezzük le az elején: én rühellem az egyházakat, a fundamentalistákkal pedig végképp tele a hócipőm, legyenek bármilyen vallásúak, vagy politikai hitvallásúak. Nagyon nem szeretem, ha meg akarják nekem mondani, hogy mit gondoljak, miben higgyek; mi nem vagyok, ha nem értek egyet velük.
Ha valahol, valamikor a történelemben előfordult, hogy az egy főre eső fundamentalisták aránya nagyon közel volt az egyhez, akkor az Irán, Khomeini idejében. Ebben, és az ezt kicsivel megelőző időszakban játszódik Abdolah regénye, az 1969 és ’89 közötti években.
1969-ben született Marjane Satrapi, a másik ismert Irán-krónikás. (A Persepolis kapcsán írt gyorstalpaló Irán-történetemet esetleg érdemes elolvasni.) Satrapi teheráni, világi életmódot folytató családjához és környezetéhez képest egész más Irán-képet fest Kader Abdolah.
A mecset ura nagyrészt egy Szenedzsán nevű városkában játszódik. A mecset ura Aga Dzsán a környék legtekintélyesebb embere, jómódú szőnyegkereskedő, akinek nyolcszáz éves, rokonoktól nyüzsgő háza egybenőtt a város legfontosabb mecsetjével. Az ő tiszte az imám kiválasztása és felügyelete, ő irányítja a bazár életét, beleszólása van a helyi közigazgatásba. Aga Dzsán mélyen vallásos ember, de a hitet belügyeként kezeli, még családja tagjaira sem erőlteti rá, testvére Noszrat teljesen vallástalan ember (ennek ellenére Khomeini belső köréhez tartozik majd). A mecset házának életét a vallás, a hagyomány, a szertartások, és a mozdulatlanság határozza meg. A legendák és a mesék a mindennapok részei. Az évek telnek, de az idő áll. A házban jó hangulat és viszonylag szabad szellemiség uralkodik, a nőket megbecsülik. A házon kívül azonban változik a világ. Mohamed Reza sah uralma alatt sokat modernizálódik, liberalizálódik Irán. Egyre többen hallgatnak rádiót, néznek tévét, és ismerkednek a nagyvilággal. A nők leveszik a csadort, moziba és nőgyógyászhoz járnak. De nem mindenhol, az ország egyes városai, vagy akár városrészei élesen elkülönülnek egymástól. A nyugatosodás és liberalizáció szimpatikusnak tűnhet – legalábbis nekem  –, de azért azt nem szabad elfelejteni, hogy Reza sah rezsimje a hadsereg és a titkosszolgálat hatalmán alapult.
A világról sokáig tudomást nem vevő házat is eléri a változás. A müezzin fia (Sahbal – az író alteregója) a nyitottságot, az érdeklődést csempészi be a falak közé (és később a balos forradalmiságot is), az új imám pedig az ajatollahok harcos vallásosságát. A nagypolitika és az egyes ember életének eseményei felgyorsulnak. Egymást érik a tragédiák az országban és házban.
A szerteágazó családi krónikában sok minden történik a szereplőkkel, amit most nem fogok részletezni. Egy biztos, az iszlám forradalom és az Irak elleni háború után nem maradt ember Iránban, akinek ne változott volna meg az élete. A korrupt, velejéig romlott, de a magánéletbe bele nem szóló rezsimet felváltotta egy magát tisztának hirdető, de aljas, képmutató, és kegyetlen vallásos diktatúra, ahol az ellenzékieket, másként gondolkodókat tárgyalás nélkül végezték ki, ahol súlyos büntetés járt a legkisebb szórakozásért, vagy egy kivillanó hajtincsért. Sok iráni számára az iszlám az élet keretéből és értelméből, annak ellenségévé vált.
A mecset ura nem jó (esztétikai élményt nyújtó) irodalom, de jó könyv, fontos krónika. (Mint mondjuk ezek is: Jóakaratúak, Párbeszéd a halállal) Mindig döbbenetes látni, olvasni, ahogy egy erőszakos hatalmi és megtorló gépezet mozgásba lendül és mindent letipor maga előtt. Még a saját híveit is.

4 megjegyzés:

szamárfül írta...

én csak elkezdtem, és egyetértek, gyenge.

viszont unom az unalmas iran-tematikát.
tudom, mi folyik arrafelé (kábé), de nem fogok napokat áldozni a sirámaikra, hacsak nem jó könyv. Ezekről inkább a híradóban.

Andi76 írta...

Örülj neki, hogy unhatod ...

egy ember írta...

Andi76: ?

Andi76 írta...

szamárfülnek írtam, hogy örvendjen, hogy olyan helyzetben van amikor sarokba dobhatja az irániak sirámait :) és azt írhatja erre a könyvre, hogy gyenge... :(