2010. február 12., péntek

Elemi, kedves Chaplin.

William Gillette Sherlock Holmes szerepében
Rafael Marín: Sherlock Holmes és az Einstein-gyár (Metropilis Média, 2009)

Ez jó mulatság, férfi munka volt. Mármint Rafael Marín nemistudommicsodája. Hát regénye persze, de milyen? Mert egyrészről ez egy krimi, igazi Sherlock Holmes-sztori, másrészről a Frankensteinre hajazó fantasztikus történet, de leginkább egy jól sikerült vicc, ironikus kevercs, egy pastiche.
Marín fog egy rakás valóban élt személyt – Chaplintől Einsteinig –, és egy másik rakás kitalált figurát – Holmestól Grissomig –, néhány történelmi tényt, sok-sok fikciót és jól egybegyúrja őket. Összedogozza egy fordulatos cselekménnyel, megszórja egy rakás könyves, filmes, képregényes utalással, és kész is a pástétom.
A történet narrátora Charlie Chaplin, aki gyerekkorában a Holmes nyomozásait segítő, és a detektívet istenítő kölyökbandának a Baker Streeti Szabadcsapatnak volt a tagja. Ezzel kezdődik a sztori, a szürke, sivár és szutykos Londonban, pontosabban a hírhedt Whitechapelle negyedben, nem sokkal a Hasfelmetsző után. Néhány év elteltével az ifjú Chaplin már egy Holmesról szóló színdarabban tűnik fel. Az egyik előadás előtt elrabolják a Holmest alakító híres színészt, William Gillette-et, de Holmes parádés beugrással megmenti az előadást, és Charlie-t maga mellé véve nyomozásba fog egy titokzatos, világuralomra törő szekta után, akik a világ legintelligensebb emberére vadásznak. Nem, nem Holmesra, hanem Einsteinre. Ennyi! Többet nem árulok el, mert az csúnya spoiler lenne. A lényeget talán ennyiből is meg lehet érezni. Azt a szórakoztató játékot, ahogy Marín a történeten belül valóságot kreál a fikcióból és fikciót a valóságból, a fikció különböző szintjeit összekeveri, egymásba csúsztatja, szereplőiével szerepet játszat. Belekever a történetbe mindent és mindenkit, aki épp arra jár – pl. Lord Byront, Oscar Wilde-ot, Aleister Crowleyt, Adolf Hitlert -, és gúnyos fricskákat oszt az oly divatos „történelmi korokon átívelő összeesküvések”-ről szóló regényeknek.
Marín nagyvonalúan aknázza ki a kollektív tudatunkban és műveltségünkben rejlő lehetőségeket. Doyle és Holmes, Chaplin és az általa kitalált csavargó figurája egyaránt része a kulturális tapasztalatunknak, csakúgy, mint Mary Shelley és Frankenstein doktor, vagy akár Don Corleone, Ben Kenobi és Regős Bendegúz.
Utóbbiak persze nem szerepelnek a regényben, de akár szerepelhetnének is, hiszen a variációs lehetőségek száma csaknem végtelen. Ettől jó a játék.

4 megjegyzés:

szamárfül írta...

basszus ezt én akartam megírni :)

egy ember írta...

a könyvet vagy a posztot?
utóbbit még megteheted :)

szamárfül írta...

ja nem, egy ilyesfajta könyvet.

Dana írta...

Vinnyogva röhögtem a Star Wars/Indul a bakterház mixen!!! Állati!