Virágzabálók

Darvasi László: Virágzabálók (Magvető, 2009)

„És most mindenki úgy sétálgatott itt, mint a saját kertjében, egy végtelen kertben, amelyet a képzelet teremtett abból, ami létezik , és nem létezik, ami valaha volt, és többé nem tér vissza, ami sohasem volt, és nem is lesz soha.” (Ivo Andric)

Na ez van.

Ebben a regényben a történetmondás legalább olyan fontos, mint a történet maga. Az egymás után megszólaló szereplők folyton módosítják , újra értelmezik az egész történetet. Minden nézőpont egy-egy új réteget fest a régi kerítésre, de nem fedi el teljesen a többi színt.

Ebben a történetben aki elment, aki meghalt, aki soha nem is létezett az is úgy járja a város utcáit, mintha mi sem történt volna. A mágia, a legendák, az álmok a mindennapok részei, komoly befolyással vannak a szereplők „valóságára”.

Ebben a történetben, szokás szerint, egy nő áll a bonyodalmak középpontjában, az álomvilágban élő Pelsőczy Klára. Belé szerelmesek a férfiak. A Szép testvérek, a túlbonyolító, racionális lázadó Imre és a vajszívű vérférfi Péter. Meg féltestvérük  Ádám, az észrevehetetlen ember, aki szerintem a regény legérdekesebb figurája. Fontos szereplő még a rejtélyes Gilagóg vajda, és Schütz doktor, aki pókként szövi mindenre kiterjedő hálóját.

Ebben a regényben fontos a helyszín, a soknemzetiségű Szeged, ahol magyarok, németek, szerbek, zsidók és cigányok próbálják nem utálni egymást. És a kor, a reformkor, a nagy nekibuzdulásokkal és kiábrándulásokkal, a mindenkori mocskos háború, amit szabadságharc fedőnéven emlegetünk, és a kicsinyes, piszkos megtorlás.

Ebben a történetben sokat olvashatsz kétkedésről, álmokról, besúgásról, identitásról.

Csak a felszínt karcolom itt. Le vagyok nyűgözve!

„… ha pontosan tudnám, hogyan történt, akkor is másként mondanám el!”

Focirodalom: Aczél Géza

"Kapus

máris van az asszociációnak nyugtalan íve mikor a sportlap tömény gyászaiból
a presszó üvegasztalára kikoppan károlyi kapus - nyolcav éves volt háromszor
nemzeti válogatott a kamasz szemében följebb már nincsen út ot belül beremeg
a nyíregyházi pálya a pirított mag illata és a felhőtlen ifjúság várakozásokkal
megzsúfolt csodája mert azért a bányász csapatok mindig veszélyesek s ki tudja
gyötrelmes szívük egyszer csak dobban egyett a szénport fáradt arcukról letörölve
majd valami kemény elszánással jönnek a zöldre hogy szétaprítsák megcsodált
fiainkat rozoga teherautón hazaszállítva  a pontokat melyek nekik ugyan mindegy
de a fészkelődő középváros búcsút inthet a magasabb régióknak szóval zsongtunk
néhány ezer tirpák és az akácfákhoz csatolt szélben himbálózó virtuális homoki
honlap mikor ezek elszántan kisfröccsös füttykoncertben kifutottak kötelezően
kopott mezben a vad közegben persze nem intgetnek ám az ellenséges tömény
diskurzusban egyszer csak mégis tétován megállt a szó kikirics sárgában kopaszon
begördült a gyöpre ez az alig várt nagyapó a lepusztult országban egy csoda sztár..."

Aczél Géza: (vers)szakadás (Alexandra, 2008)

én, a Háy János, meg én

Háy János: Egymáshoz tartozók (Palatinus, 2009)

 Fülszöveg:
„Vajon miért ez lett a könyv címe?

Azért mert az életről van benne szó, meg az elmúlásról, és ezek egymáshoz tartozó dolgok.

A szerző ezzel azt kívánta jelezni, hogy az életünk különböző terei, a munka és a magánélet, a titkos és hivatalos élet tulajdonképpen együtt oltják ki az életet.

Mert olyan viszonyokról van szó, pl. apa-anya-gyerek, iró-írás-irodalom, amelyek természetükből adódóan egymáshoz tartoznak.

Ez a cím a szerző ajándéka a kritikusoknak. Részben lehetőséget kínál az írások egymáshoztartozóságának végiggondolására, valamint rosszakaratú kritikusoknak megajánlja a kritika első mondatát. (’Ezek az írások egyáltalán nem egymáshoz tartozók…’) Ugyancsak ajándék ez a médiamunkásoknak, hiszen elég csak a címet elolvasni, máris hiteles kérdést tehetnek fel: Miért tartoznak egymáshoz?

A szerző állítólag kiadói kérésre változtatta meg az Én, a feleségem, a gyerekeim meg én címet a fentire. Hogy miért gondolta a kiadó ezt a címet jobbnak, senki nem tudja.

Valójában nincs magyarázat. Minden könyvnek van valami címe. Ennek épp ez.”

Nos, köszönöm. ’Ezek az írások egyáltalán nem egymáshoz tartozók…’ illetve csak annyira azok, amennyire az ember életének színterei egybemosódnak. Az enyémek kevésbé, Háy Jánosé, úgy tűnik, inkább. Én otthon nem nagyon vagyok se könyvtáros, se blogger, de persze apa az mindenhol vagyok. Ezért is tetszettek legjobban az apás novellák. Meg, mitagadás, magamra és a gyerekeimre ismertem bennük.

Nagy gyermekkori kérdések ezek. Miért vannak nálunk egyenlőbbek? Igazságos-e az isten? Miért akkor jön a Jézuska, amikor apa nincs a szobában? (Mi ezt utoljára a telefonom egyik csengőhangjával oldottuk meg. Isten áldja a Nokiát!) És egyáltalán, akarjuk mi azt tudni, hogy ki teszi oda az ajándékot? Hogy lehet, hogy apa nem mindentudó? És kicsit később: hogy lehet ennyire kínos?

Szóval, szerintem is így lehet apának lenni: egyszerre kell komolyan venni és kigúnyolni a szerepet.

A kötet többi írása is jó. Még több szakramentum kerül terítékre, úgymint: irodalom, út, idő.

Aki szereti Háy János írásait, mint én, annak ez is tetszeni fog, aki meg nem, annak úgyis mindegy.

Néhány kedvenc mondatom:

„Majdnem kolbász – bíztatták a kocsmában egymást a férfiak, hogy jelezzék, a mákos guba nem lehet akadálya a mértéktelen borfogyasztásnak.

Egyáltalán, nem vette föl azt a heroikus tartást, ami a köztéri szobrokhoz teszi hasonlatossá az apákat.

Egyáltalán nem azért lettem író, mert matekból hülye voltam, hanem szabad akaratból.

Nem tudtam hirtelen mit mondani, mert jól válaszolni csak az indiánok tudnak a filmekben.

Kevesen tudják elképzelni, milyen egy magyar író, amikor síel.

A próza számomra belátása annak, hogy nem történik semmi, csak elmúlik az idő.

A szórakoztató világmagyarázatok örökösen azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy valamit majd megért az ember, de nem ért meg semmit, s ha mégis, akkor már biztos, hogy késő.

Olyan nekem az angol, mint nagyanyámnak a mikrosütő. Ha tudná használni, neki is praktikus lenne.

Ittuk a söröket és az Olomuctól búcsúzó estünkön emberi viszonyokról beszélgettünk, meg hogy kik is vagyunk mi tulajdonképpen és mivégre, olyan dolgokról, amelyekre soha senki nem tud válaszolni, amiért mindig újraéled a költészet, hogy hátha csatát nyer, s a nemtudott dolgokat legalább pillanatokra beemeli a többnyire tévutakon bolyongó lélekbe.

Ki az idő? Én vagyok, vagy a tükörképem? Mondjuk, negyven fölött a tükörből nem én nézek vissza, hanem az idő, és fölemeli az ujját, hogy: na látod, nemrég még te voltál itt, de most már itt sem vagy?

…egy isten van, mit tudhatna ő a párkapcsolatokról…”

Ez a büntetés

Thomas Bernhard: Díjaim (Kalligram, 2009) fordította Adamik Lajos

Az előző Bernhardról szóló posztomban, azt írtam, hogy a legtöbb neki ítélt díjat nem vette át, erre most kiadják ezt! Azokról a díjakról, amiket átvett. A vékony kötet elsőre önigazolásnak tűnhet, de nem az.
Miért vette át ezeket a díjakat, ha annyira megveti azokat, akik odaítélték? (Mondjuk emiatt egyetlen írónak sem kellene szégyenkezni, vagy mentegetőzni. Nincs sok választási lehetőségük, őket nem kérik fel reklámszerepekre, vagy dzsungelbohóckodásra, de még a tévék reggeli agymoshowiban sem nagyon tűnnek fel.) Hát azért vette át, mert kellet a pénz kalácsra! (ruhára, lakásra, kórházra) És azért, mert TB az önmarcangolás világbajnoka. Ő a gúnyos, kekeckedő, örök elégedetlen, magával szemben is.
Az első díjátadójára vesz egy új öltönyt, aztán azon morog, hogy 25 évig jó volt a pulóver, most meg majomkodik. Máskor elalszik a díjátadó miniszter, Bernhard kisasszonyként konferálják fel, vagy olyan regényt említenek a méltatásban, amit nem is ő írt. Annyira Bernhrad!
A díjakkal járó pénz elköltése is tipikus. Minden döntése azonnali és radikális. Amikor nem kell a kórházi számláit kifizetni, akkor hirtelen felindulásból autót vásárol, amit az első hosszabb úton, nem az ő hibájából, ripityára tör, vagy leelőlegez egy házat, amit a köd miatt alig lát, és csak később derül ki, hogy egy romhalmaz.
Az önéletrajzi írások szaggatott folytatásaként is olvasható kötetbe beszerkesztették a díjátadókon elmondott TB beszédeket is, azt is, amelyikkel annyira kiverte a biztosítékot a Művészeti Tanácsnál, hogy a miniszter „leszólt” a Burgtheaternek, hogy ne játsszák a darabjait.

Olvassatok Bernhardot! Egy kis egészséges ön- és világutálatra mindenkinek szüksége van!

„Igen, mondtam, a Művészeti Szenátusban csupa seggfej foglal helyet, mégpedig csupa katolikus és nemzetiszocialista seggfej, és hozzá még néhány alibizsidó. Viszolyogtam ezektől a kérdésektől és a válaszoktól is. És ezek a seggfejek, mondták az emberek, minden évben új seggfejeket választanak a szenátusukba olymód, hogy odaítélik nekik az Állami Nagydíjat. Igen, mondtam, minden évben új seggfejeket választanak be a szenátusba, amely Művészeti Szenátusnak nevezi magát és amely egy kiirthatatlan rossz és perverz abszurditás ebben a mi államunkban. A legeslegnagyobb pancserek és disznók gyülekezete, mondtam mindannyiszor. És akkor mi az Állami Kisdíj? - kérdezték ők, én pe­dig azt feleltem, hogy az Állami Kisdíj egy úgynevezett tehet­ségtámogatás, és azt már olyan sokan megkapták, hogy föl sem lehet sorolni őket, köztük vagyok most én is, mondtam, mert én az Állami Kisdíjat büntetésül kaptam meg. Büntetésül miért? - kérdezték, én pedig nem tudtam válaszolni. Az Álla­mi Kisdíj, mondtam, harminc felett galádság, és mivel én már majdnem negyven vagyok, hallatlan egy galádság. De hozzá­tettem: megfogadtam, hogy túlteszem magam ezen a hallatlan galádságon, és nem gondolok arra, hogy ezt a hallatlan galád­ságot visszautasítsam. Nem vagyok hajlandó visszautasítani huszonötezer schillinget, mondtam, pénzsóvár vagyok, jel­lemtelen, disznó vagyok én magam is. Az emberek nem tágí­tottak, és vájkáltak tovább. Pontosan tudták, hol kell vájkálni­uk, hogy őrületbe kergessenek. Összetalálkoztak velem reggel, gratuláltak a díjamhoz, és azt mondták, ideje volt már végre, hogy nekem ítéljék oda az Irodalmi Nagydíjat, majd jelentő­ségteljes szünetet tartottak. Én ekkor kénytelen voltam elma­gyarázni nekik, hogy az én esetemben az Állami Kisdíjról van szó, galádságról, nem pedig megtiszteltetésről. De a díjak ele­ve nem megtiszteltetések, mondtam aztán, a megtiszteltetés perverzitás, megtiszteltetés sehol a világon nem létezik. Az emberek megtiszteltetésről beszélnek, és galádságról van szó, bármiféle megtiszteltetésről legyen is szó, mondtam. Az állam megtiszteltetésekkel halmozza el az ő dolgozó polgárait, való­jában pedig perverzitásokkal és galádságokkal halmozza el őket, mondtam (…) Elfogadom a pénzt, mert az államtól, amely évente nem csupán milliókat, de milliárdokat hajít ki teljesen értelmetlenül az ablakon, mindent pénzt el kellene fogadnunk, a polgárnak joga van ehhez, én pedig nem vagyok bolond. Semmirekellő kormányunk van, mondtam, amelynek bármilyen eszköz megfelel ahhoz, hogy jó képet fes­sen magáról és hatalmon maradjon, akkor is, ha az állam a tönk szélére jut, ettől az államtól magától értődőén elfoga­dom a huszonötezret. Alávaló vagy sem, jellemtelen vagy sem, mondtam. Nénikém következetlenséggel vádolt. Nem lehetett meggyőzni őt az álláspontomról. Nem hiszem, mondtam, hogy jellemtelen volna elhoznom a díjjal járó összeget azoktól, akiket mélységesen megvetek és lenézek, éppen ellenkezőleg. Kárpótlásul a megaláztatásért, hogy az Állami Kisdíjat adják nekem, tehetnék egy utazást, olyan sok országot nem ismerek még Európában sem, a huszonötezerrel lehetőségem nyílna rá, hogy elutazzam például Spanyolországba, ahol még soha nem jártam. Ha nem fogadom el a pénzt és vele az utazás lehe­tőségét, mondtam, egy pancsernek fogják martalékul vetni, aki irományaival csak kárt okoz, és mérgezi a levegőt. Minél közelebb volt a díjátadás napja, nekem egyre több lett a már-már elviselhetetlenül álmatlan éjszakám. Amit néhány tökfej esetleg valóban megtiszteltetésnek hitt, azt én, minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább aljasságnak éreztem, a ki­végzés túl erős volna, de az aljasságot még ma is a legszeren­csésebb kifejezésnek érzem. „

Le kell menni kutyába?

Szávai Géza: Múlt évezred Marienbadban (Pont, 2009)

Ausztriai nyaralásra vittem ezt a könyvet. Sejtettem, hogy a levezetett-legyalogolt kilométerek, na meg a napot elsimító egy-két sör után esténként már nem lesz túl sok energiám olvasni, ennek ellenére az első kétszáz oldalt két nap alatt fölfaltam, nagyon élveztem, csakhogy utána következett még vagy ötszáz. És sajnos eléggé elakadt a lemez, csak ismételgette ugyanazokat a már lerágott gondolatokat.
Mondom, azért nagy kár, mert az eleje kifejezetten jó. Egy Vincze Flórián nevű árvaházi gyerek történetébe kapcsolódunk be, aki az apját nem ismeri, az anyját meg nem akarja, a mama ugyanis pénzért szüli a gyerekeket. Flóriánnak van egy csomó testvére, de ő csak egyet ismer közülük, akit a nagymama nevel. A fiú matematikai tehetségére fölfigyel a szintén kisiklott életű tanára, Holló Bence. Flórián egyre jobban beleássa magát a matematikába. Nem számító, de mindent kiszámít, racionálisan számba vesz minden életlehetőséget, emberi kapcsolatot. („A pszichológia menjen a picsába!”) Matematikával képezi le az egész világot: szerelmeit, barátságait, a 20. század történelmében elvesző rokonait.
Flórián a rémálmai miatt nem alszik, egyszerre három számítógépen szörföl, és 14 tévét néz, hogy megtapasztalja agyműködése határait, mindent fölszív és visszabüfög. És itt kezdődnek a bajok. A regényen egyre inkább úrrá lesz a napi (2006) politika. Gyurcsány (a Kuvasz) és Orbán (a Vizsla) egyre gyakrabban bukkannak fel, a politika behálózza a mindennapokat. Ez persze így is van, de legalább regényolvasás közben szeretnék megfeledkezni az egész magyar politikai szemétdombról. Feltűnnek a weltpolitik figurái is: Bush és Putyin, na meg Condoleezza Rice, akiről nekem sokkal hamarabb jut eszembe, hogy ő Hitler törvénytelen gyereke, mint az, hogy jó nő. Vannak érdekes politikai szálak is a regényben, például a Kádár – Nagy Imre összevetés, a gyerekek önrendelkezésének gondolata, és a választási rendszer megváltoztatására tett javaslat. Ennek ellenére a lapos és önismétlő politizálás megöli a regényt, elveszi az olvasói figyelmet Szávai sokkal érdekesebb megfigyelései elől – az elme működéséről, a személyes tér eltűnéséről, az emberi kapcsolatok hálózatáról, félelmeinkről.
Vannak a könyvnek elképesztően jó pillanatai, de regénynek nem jó, pamfletnek meg túl hosszú.
Azért nem akarom elvenni a kedveteket Szávaitól, az Aletta bárkája jó volt.

Eltapos a világ, ha útjában vagy

Thomas Rosenboom: Közmunkák (Gondolat, 2009) fordította Tálasi Zsófia és Gera Judit

Thomas Rosenboom regénye a XIX. század végére visz minket. Abba a korba, amikor az ipari forradalom bányáival, gyáraival, vasútvonalaival fölzabálja a régi Európát, de ezzel egy időben pályaudvaraival, múzeumaival, koncerttermeivel, sugárútjaival, áruházaival megszüli az újat. Ez a nagy társadalmi, világszemléleti változás maga alá gyűri Rosenboom antihőseit is. Eltapossa őket a modernizálódó világ, nem azért mert rosszak, vagy ostobák, csak útban vannak.
Az unokatestvérek, Anijs és Vedder, utóvédharcokat folytatnak, hogy megmentsék egzisztenciájukat, ne lássák fölöslegesnek egész addigi életüket. (Tulajdonképpen teljesen aktuális, csak tessék behelyettesíteni az ipari forradalmat, információsra.)
Anijs vidéki patikus, aki fontos szerepet tölt be a kisváros életében, és nem csak gyógyszereivel, hanem közösségi munkájával is. Ő az egyetlen, akit valóban foglalkoztat a város határában élő tőzegbányászok nyomorúsága. Elégedett az életével, de egy fiatal, diplomás gyógyszerész megjelenése véget vet boldogságának. Vedder autodidakta hegedűkészítő, akinek legfőbb öröme a kikötőre és a halpiaci sürgés-forgásra néző háza, de a kilátást egy nap eltakarja az új pályaudvar egyre magasodó épülete, és hamarosan a háza is veszélybe kerül egy hotel építése miatt. Vedder háza a régi, sikátorokkal átszőtt Amsterdam jelképévé válik a regényben.
Mindkét idősödő úr kissé fontoskodó alak, túl sokat foglakoznak önmagukkal, kisebbrendűségi érzésükkel birkóznak, hódolattal tekintenek az őket és életformájukat feleslegessé tevő modernitásra, a kisemberek álmát álmodják a nagyságról. Szimpatikus esendők. Új szerepeket keresnek. Anijs egyre jobban belemerül a tőzegláp életébe, az ott élő nyomorultak szemében ő a megváltó. Vedder az igazság bajnokaként Veritas néven ír olvasói leveleket az amszterdami lapokba. Anijs ráveszi Veddert, hogy a házáért kapott pénzt fektesse be a tőzegbányászok kivándorlásába. Veddert azonban elkapja a hév, nem tud megállapodni a szálloda építőjével, és egy nap arra ébred, hogy a házát körbeépítették. A nagy terv így csaknem kútba esik, de a nincstelenként Amerikába érkező kivándorlókat felkarolja a holland közösség, így jótevőik szerencsétlenkedése és bukása ellenére az ő életük jó felé fordul. Ők megtalálják új helyüket a megváltozott világban.
Anijs és Vedder sorsa megmutatja, hogy a szolidaritásnak, az erőfeszítésnek akkor is van értelme, ha ügyetlen és sikertelen.
Rosenboom regényének vannak valóságos kiindulópontjai. A tőzegbányászok kivándorlását segítő patikust létező személyről mintázta, Vedder háza is létezik, ma is látható a Victoria Hotel homlokzatában. Rosenboom finoman cizellált stílusa, az aprólékos leírások, a lélekbúvárkodások, a szereplők önreflexiói gyönyörű kézműves munkához teszik hasonlóvá a regényt.
Ismét egy remek könyv az Akcentusok sorozatból. Ezek után már joggal vádolhattok elfogultsággal.

Az Akcentusok sorozatban eddig megjelent könyvek:
Bernlef: Agyrémek
Ferdinand Bordewijk: Karakter
Willem Elsschot: Sajt; Lidércfény
Marga Minco: Az üveghíd
Nescio: Az élősködő; Titánok; Költőcske
Leon de Winter: Supetex
és a Közmunkák

A Victoria Hotel. Felnagyítva jól látszik a homlokzatba beépített két régi ház, amelyek tulajdonosával nem sikerült megegyeznie az építtetőnek.

NEET*

Itojama Akiko: A tengeren várlak (Európa, 2009) fordította Nagy Anita

Néhány tény a fülszövegből: Itojama Akiko nő, 1966-ban született Tokióban, jelenleg Gunma megyében él, 2003-ban megkapta a Bungakukai folyóirat új felfedezetteknek járó díját.
Már csak azt nem értem, hogy a banánba nem fedeztem fel korábban ezt a nőt, amikor nekem jár a Bungakukai! Minden hónap végén egy aranyos kis japán postás hozza egyenesen a szigetekről, és még borravalót sem fogad el!
(Több dolgok nem érdekelnek egy fülszövegben: hol él a szerző, ki a férje/felesége, hány kutyája/macskája/papagája/tevéje van, és főleg az, milyen díjakat nyert. Díjakról mindig Alvy Singer arckifejezése jut eszembe, amikor Annie közli vele, hogy díjat kapott a Nagyi című lemezéért.)
A novellák viszont jók. Szikár, szarkasztikus próza, pont nekem való! Szereplőik többnyire egyedülálló, egy hagyományosan férfiközpontú és munkamániás társadalomban helyüket kereső nők. De nem sikeres nők, esendőek, szomorúak, depressziósak. Egy olyan világban kell élniük, ahol egy férjezetlen harmincas lúzer, ahol a munkanélküliség jellemhiba, de a buborékgazdaság kipukkanása után egyre többen jutnak erre a sorsra, ahol az emberek többsége szerelmes a vállalatába, és ahol férfiak nagy része az öltönye kiegészítőjének tekinti a nőket. Ennek ellenére nem feminista röpiratot kapunk, vannak benne normális férfiak is: besült író, depressziós jakuza, jólelkű szatír, merevedési zavaros képviselő, stb.
Jó tudni (vagy rossz, ki-ki döntse el), hogy egy ennyire más kultúrában is ugyanazokkal az egyéni nyomorokkal küzdenek a „civilizált emberek”.

Sokkal-sokkal jobb, mint a mostanában olvasott japánok.

*NEET: Not in Employment, Education or Training – sem foglalkoztatásban, sem oktatásban, sem továbbképzésben – vagyis kihullott a rendszerből.