Fülszöveg:
„Vajon miért ez lett a könyv címe?
„Vajon miért ez lett a könyv címe?
Azért mert az életről van benne szó, meg az elmúlásról, és ezek egymáshoz tartozó dolgok.
A szerző ezzel azt kívánta jelezni, hogy az életünk különböző terei, a munka és a magánélet, a titkos és hivatalos élet tulajdonképpen együtt oltják ki az életet.
Mert olyan viszonyokról van szó, pl. apa-anya-gyerek, iró-írás-irodalom, amelyek természetükből adódóan egymáshoz tartoznak.
Ez a cím a szerző ajándéka a kritikusoknak. Részben lehetőséget kínál az írások egymáshoztartozóságának végiggondolására, valamint rosszakaratú kritikusoknak megajánlja a kritika első mondatát. (’Ezek az írások egyáltalán nem egymáshoz tartozók…’) Ugyancsak ajándék ez a médiamunkásoknak, hiszen elég csak a címet elolvasni, máris hiteles kérdést tehetnek fel: Miért tartoznak egymáshoz?
A szerző állítólag kiadói kérésre változtatta meg az Én, a feleségem, a gyerekeim meg én címet a fentire. Hogy miért gondolta a kiadó ezt a címet jobbnak, senki nem tudja.
Valójában nincs magyarázat. Minden könyvnek van valami címe. Ennek épp ez.”
Nos, köszönöm. ’Ezek az írások egyáltalán nem egymáshoz tartozók…’ illetve csak annyira azok, amennyire az ember életének színterei egybemosódnak. Az enyémek kevésbé, Háy Jánosé, úgy tűnik, inkább. Én otthon nem nagyon vagyok se könyvtáros, se blogger, de persze apa az mindenhol vagyok. Ezért is tetszettek legjobban az apás novellák. Meg, mitagadás, magamra és a gyerekeimre ismertem bennük.
Nagy gyermekkori kérdések ezek. Miért vannak nálunk egyenlőbbek? Igazságos-e az isten? Miért akkor jön a Jézuska, amikor apa nincs a szobában? (Mi ezt utoljára a telefonom egyik csengőhangjával oldottuk meg. Isten áldja a Nokiát!) És egyáltalán, akarjuk mi azt tudni, hogy ki teszi oda az ajándékot? Hogy lehet, hogy apa nem mindentudó? És kicsit később: hogy lehet ennyire kínos?
Szóval, szerintem is így lehet apának lenni: egyszerre kell komolyan venni és kigúnyolni a szerepet.
A kötet többi írása is jó. Még több szakramentum kerül terítékre, úgymint: irodalom, út, idő.
Aki szereti Háy János írásait, mint én, annak ez is tetszeni fog, aki meg nem, annak úgyis mindegy.
Néhány kedvenc mondatom:
„Majdnem kolbász – bíztatták a kocsmában egymást a férfiak, hogy jelezzék, a mákos guba nem lehet akadálya a mértéktelen borfogyasztásnak.
Egyáltalán, nem vette föl azt a heroikus tartást, ami a köztéri szobrokhoz teszi hasonlatossá az apákat.
Egyáltalán nem azért lettem író, mert matekból hülye voltam, hanem szabad akaratból.
Nem tudtam hirtelen mit mondani, mert jól válaszolni csak az indiánok tudnak a filmekben.
Kevesen tudják elképzelni, milyen egy magyar író, amikor síel.
A próza számomra belátása annak, hogy nem történik semmi, csak elmúlik az idő.
A szórakoztató világmagyarázatok örökösen azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy valamit majd megért az ember, de nem ért meg semmit, s ha mégis, akkor már biztos, hogy késő.
Olyan nekem az angol, mint nagyanyámnak a mikrosütő. Ha tudná használni, neki is praktikus lenne.
Ittuk a söröket és az Olomuctól búcsúzó estünkön emberi viszonyokról beszélgettünk, meg hogy kik is vagyunk mi tulajdonképpen és mivégre, olyan dolgokról, amelyekre soha senki nem tud válaszolni, amiért mindig újraéled a költészet, hogy hátha csatát nyer, s a nemtudott dolgokat legalább pillanatokra beemeli a többnyire tévutakon bolyongó lélekbe.
Ki az idő? Én vagyok, vagy a tükörképem? Mondjuk, negyven fölött a tükörből nem én nézek vissza, hanem az idő, és fölemeli az ujját, hogy: na látod, nemrég még te voltál itt, de most már itt sem vagy?
…egy isten van, mit tudhatna ő a párkapcsolatokról…”
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése