Ez a büntetés

Thomas Bernhard: Díjaim (Kalligram, 2009) fordította Adamik Lajos

Az előző Bernhardról szóló posztomban, azt írtam, hogy a legtöbb neki ítélt díjat nem vette át, erre most kiadják ezt! Azokról a díjakról, amiket átvett. A vékony kötet elsőre önigazolásnak tűnhet, de nem az.
Miért vette át ezeket a díjakat, ha annyira megveti azokat, akik odaítélték? (Mondjuk emiatt egyetlen írónak sem kellene szégyenkezni, vagy mentegetőzni. Nincs sok választási lehetőségük, őket nem kérik fel reklámszerepekre, vagy dzsungelbohóckodásra, de még a tévék reggeli agymoshowiban sem nagyon tűnnek fel.) Hát azért vette át, mert kellet a pénz kalácsra! (ruhára, lakásra, kórházra) És azért, mert TB az önmarcangolás világbajnoka. Ő a gúnyos, kekeckedő, örök elégedetlen, magával szemben is.
Az első díjátadójára vesz egy új öltönyt, aztán azon morog, hogy 25 évig jó volt a pulóver, most meg majomkodik. Máskor elalszik a díjátadó miniszter, Bernhard kisasszonyként konferálják fel, vagy olyan regényt említenek a méltatásban, amit nem is ő írt. Annyira Bernhrad!
A díjakkal járó pénz elköltése is tipikus. Minden döntése azonnali és radikális. Amikor nem kell a kórházi számláit kifizetni, akkor hirtelen felindulásból autót vásárol, amit az első hosszabb úton, nem az ő hibájából, ripityára tör, vagy leelőlegez egy házat, amit a köd miatt alig lát, és csak később derül ki, hogy egy romhalmaz.
Az önéletrajzi írások szaggatott folytatásaként is olvasható kötetbe beszerkesztették a díjátadókon elmondott TB beszédeket is, azt is, amelyikkel annyira kiverte a biztosítékot a Művészeti Tanácsnál, hogy a miniszter „leszólt” a Burgtheaternek, hogy ne játsszák a darabjait.

Olvassatok Bernhardot! Egy kis egészséges ön- és világutálatra mindenkinek szüksége van!

„Igen, mondtam, a Művészeti Szenátusban csupa seggfej foglal helyet, mégpedig csupa katolikus és nemzetiszocialista seggfej, és hozzá még néhány alibizsidó. Viszolyogtam ezektől a kérdésektől és a válaszoktól is. És ezek a seggfejek, mondták az emberek, minden évben új seggfejeket választanak a szenátusukba olymód, hogy odaítélik nekik az Állami Nagydíjat. Igen, mondtam, minden évben új seggfejeket választanak be a szenátusba, amely Művészeti Szenátusnak nevezi magát és amely egy kiirthatatlan rossz és perverz abszurditás ebben a mi államunkban. A legeslegnagyobb pancserek és disznók gyülekezete, mondtam mindannyiszor. És akkor mi az Állami Kisdíj? - kérdezték ők, én pe­dig azt feleltem, hogy az Állami Kisdíj egy úgynevezett tehet­ségtámogatás, és azt már olyan sokan megkapták, hogy föl sem lehet sorolni őket, köztük vagyok most én is, mondtam, mert én az Állami Kisdíjat büntetésül kaptam meg. Büntetésül miért? - kérdezték, én pedig nem tudtam válaszolni. Az Álla­mi Kisdíj, mondtam, harminc felett galádság, és mivel én már majdnem negyven vagyok, hallatlan egy galádság. De hozzá­tettem: megfogadtam, hogy túlteszem magam ezen a hallatlan galádságon, és nem gondolok arra, hogy ezt a hallatlan galád­ságot visszautasítsam. Nem vagyok hajlandó visszautasítani huszonötezer schillinget, mondtam, pénzsóvár vagyok, jel­lemtelen, disznó vagyok én magam is. Az emberek nem tágí­tottak, és vájkáltak tovább. Pontosan tudták, hol kell vájkálni­uk, hogy őrületbe kergessenek. Összetalálkoztak velem reggel, gratuláltak a díjamhoz, és azt mondták, ideje volt már végre, hogy nekem ítéljék oda az Irodalmi Nagydíjat, majd jelentő­ségteljes szünetet tartottak. Én ekkor kénytelen voltam elma­gyarázni nekik, hogy az én esetemben az Állami Kisdíjról van szó, galádságról, nem pedig megtiszteltetésről. De a díjak ele­ve nem megtiszteltetések, mondtam aztán, a megtiszteltetés perverzitás, megtiszteltetés sehol a világon nem létezik. Az emberek megtiszteltetésről beszélnek, és galádságról van szó, bármiféle megtiszteltetésről legyen is szó, mondtam. Az állam megtiszteltetésekkel halmozza el az ő dolgozó polgárait, való­jában pedig perverzitásokkal és galádságokkal halmozza el őket, mondtam (…) Elfogadom a pénzt, mert az államtól, amely évente nem csupán milliókat, de milliárdokat hajít ki teljesen értelmetlenül az ablakon, mindent pénzt el kellene fogadnunk, a polgárnak joga van ehhez, én pedig nem vagyok bolond. Semmirekellő kormányunk van, mondtam, amelynek bármilyen eszköz megfelel ahhoz, hogy jó képet fes­sen magáról és hatalmon maradjon, akkor is, ha az állam a tönk szélére jut, ettől az államtól magától értődőén elfoga­dom a huszonötezret. Alávaló vagy sem, jellemtelen vagy sem, mondtam. Nénikém következetlenséggel vádolt. Nem lehetett meggyőzni őt az álláspontomról. Nem hiszem, mondtam, hogy jellemtelen volna elhoznom a díjjal járó összeget azoktól, akiket mélységesen megvetek és lenézek, éppen ellenkezőleg. Kárpótlásul a megaláztatásért, hogy az Állami Kisdíjat adják nekem, tehetnék egy utazást, olyan sok országot nem ismerek még Európában sem, a huszonötezerrel lehetőségem nyílna rá, hogy elutazzam például Spanyolországba, ahol még soha nem jártam. Ha nem fogadom el a pénzt és vele az utazás lehe­tőségét, mondtam, egy pancsernek fogják martalékul vetni, aki irományaival csak kárt okoz, és mérgezi a levegőt. Minél közelebb volt a díjátadás napja, nekem egyre több lett a már-már elviselhetetlenül álmatlan éjszakám. Amit néhány tökfej esetleg valóban megtiszteltetésnek hitt, azt én, minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább aljasságnak éreztem, a ki­végzés túl erős volna, de az aljasságot még ma is a legszeren­csésebb kifejezésnek érzem. „