2009. július 31., péntek

Július könyvtárosa

Egyhangú pontozással!














A Vezetőség megjegyzése: A nagy melegre való tekintettel hozzájárultunk az intézményi dress code átmeneti felfüggesztéséhez.
És ez lett belőle!!! Soha többé!!!

2009. július 30., csütörtök

Orosz napló

John Steinbeck – Robert Capa: Orosz napló (Park, 2009) ford. Lukács Laura

"Willy letette elénk a pultra a két halványzöld Suissesse-t, mi pedig arról kezdtünk beszélgetni, vajon maradt-e még valami, amit egy becsületes, szabadelvű ember csinálhat ebben a világban. A lapokban mindennap rengeteget írtak Oroszországról. Hogy mit forgat a fejében Sztálin, mit tervez az orosz vezérkar, milyen a csapatfelállás, miféle kísérletek folynak atomfegyverekkel meg irányított rakétákkal, és mindezt olyanok írták, akik sosem jártak ott, és kétes forrásokból merítettek. Megállapítottuk ugyanakkor, hogy bizonyos dolgokat senki sem ír meg Oroszországról, márpedig minket éppen ezek a dolgok érdekelnek a legjobban. Hogyan öltözködnek ott az emberek? Mit esznek vacsorára? Szoktak-e mulatni? Milyen ételeik vannak? Hogyan szeretkeznek és hogyan halnak meg? Miről beszélgetnek? Szoktak-e táncolni, énekelni, játszani? Járnak-e iskolába ott a gyerekek? Úgy éreztük, érdekes lenne mindezt megtudni, lefényképezni, írni róla. Persze náluk is fontos a politika, akárcsak nálunk, de létezni kell annak a bizonyos ’nagy másik oldalnak’, akárcsak ideát. Kell, hogy legyen magánélete is az orosz embereknek, s erről azért nem olvashatunk, mert senki sem ír róla és senki sem fényképezi le. "
Erről szól az Orosz napló, Steinbeck és Capa közös utazásának végeredménye. 1947-ben jártak a Szovjetunióban, amikor még élt egyfajta jogos és kölcsönös csodálat a két nemzet katonai teljesítménye miatt, de a politika és a sajtó már kezdett szarvakat és farkat rajzolni a másikra. Persze az ő útjukat is a Potemkin Utazási Iroda szervezete, mint minden külföldiét, mégis több helyre eljuthattak, mint a hivatalosan akkreditált külföldi tudósítók, akik gyakorlatilag nem hagyhatták el Moszkvát. Steinbeckék jártak Moszkvában, Kijevben, Sztálingrádban, Tbilisziben, és néhány faluban is. A hatalmas országban hatalmas különbségeket találtak. Össze sem lehet hasonlítani a porig rombolt Sztálingrádot, ahol az emberek nagy része még 1947-ben is pincékben élt, mert nem volt elég lakás, a Fekete-tenger vidékével, ahová nem ért el front.
Nagyrész sikerült elkerülniük a hivatalos találkozókat és egyszerű emberekkel beszélgettek, őket kérdezgették mindennapjaikról, azok meg Steinbecket az amerikai életről. Nem igazán értették egymást, egészen más fogalmi rendszerben gondolkoztak. Gondoljunk csak bele, mekkora különbség volt a két ország politikai berendezkedése, társadalma, életszínvonala között!
Steinbeck feljegyzései szándékosan „felszínesek”, csak a benyomásait rögzíti – jókat, rosszakat egyaránt – nem akar következtetéseket levonni, és főleg nem akar politikai elemzésekbe bocsátkozni. Szenvtelen stílusa, fanyar humora nagyon szórakoztató, tele van a könyv jobbnál jobb epizódokkal. Capa képei pedig egyszerűségükben és mindennapiságukban zseniálisak. Nem keres különleges beállításokat, mentes minden hatásvadászattól.
Az úti élményeken kívül a két utazó egymásnak kiosztott fricskái teszik nagyon élvezetessé az írást. Steinbeck folyamatosan kóstolgatja Capát. Capa laza, ez már a Kissé elmosódva című könyvéből is kiderült, kivéve, ha a negatívjairól vagy a felszereléséről van szó, mert akkor nyűgös. Most az is kiderül, hogy előszeretettel vesz kölcsön könyvet bárkitől, és ha fürdőszobát talál, vízidisznóvá változik. Ő sem marad adós, egy rövid bejegyzésben értekezik Steinbeck alkoholfogyasztási szokásairól.
Kapunk még egy alapos utószót, és persze Capa fotóit, 70 darabot.
Mindenképp!

Akadt benne Tücsök is.

2009. július 29., szerda

Hova megyünk, papa?

Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa? (Ab Ovo, 2009) ford. Szoboszlai Margit

"Tegye fel a kezét, aki sosem félt attól, hogy a gyereke nem lesz normális.Senki sem tette fel a kezét.
Mindenkinek megfordul a fejében, ahogyan minden­ki gondol a földrengésre, ahogyan mindenki gondol a világ végére, valamire, ami csak egyszer fordul elő.

Én kétszer éltem át a világvégét."

Jean-Louis Fournier író, színész, rendező. Ennek ellenére magánélete nem zajlik a nyilvánosság előtt. A róla szóló wikipédia oldalon is néhány szóban foglalják össze életrajzát, de semmi sem olvasható a családjáról. Negyven év elteltével írt először két fogyatékos fiáról, akik a hatvanas években születtek, bár sérült gyerekekről több tévéműsort is készített.
Megrázó könyv, és nyilván lesz olyan, akit megbotránkoztat a hangvétele. Álszentekből sosincs hiány. De a morbid, keserű viccelődés az apa túlélési technikája. A gyerekek kigúnyolása „apai kiváltság”, az időnként előtörő gyűlölet és harag (MIÉRT? MI LEGYEN? KI A HIBÁS?) után feltámadó bűntudat álcázása. De mögötte mindig ott van a – feltétel nélküli – szeretet.
"Nem volt szerencsénk, sem nektek, sem nekünk. Titeket pottyantott ránk az Ég, de hát lehetett volna az ominózus féltégla is.
Félre a siránkozással.
Ha fogyatékkal élő gyerekekről beszélünk, az alkalomhoz illő képet vágunk, mint amikor valami katasztrófa kerül szóba. Most az egyszer szeretnék mosolyogva beszélni rólatok. Ti megnevettettek engem, és nem mindig akaratlanul.
Nektek köszönhetem, hogy némi előnyt élveztem azokkal a szülőkkel szemben, akiknek normálisak a gyerekeik. Nem kellett foglalkoznom a tanulmányaitokkal, sem pedig a pályaválasztásotokkal. Nem kellett döntenünk, reál vagy humán tagozatba járjatok-e. Nem okozott fejtörést, mit fogtok csinálni később, egy-kettőre kiderült, mit: semmit.
Ami szintén fontos, sok-sok éven át ingyen matricát kaptam a kocsimra. Nektek köszönhetem, hogy nagy amerikai kocsikat vezethettem.

Thomas tízévesen ült be először a Camaróba, azóta mindig megkérdezi:
-Hova megyünk, papa? Eleinte azt válaszoltam neki:
-Hazamegyünk.
Egy perc múlva, ugyanolyan édesen teszi fel ugyanazt a kérdést, nem jegyez meg semmit. A tizedik 'Hova megyünk, papára' nem felelek...
Nem is nagyon tudom, hova megyünk, szegény Thomas-m.
A vesztünkbe rohanunk. Egyenesen a falnak megyünk.
Egy fogyatékos gyerek, azután kettő. Miért nem mindjárt három...
Nem számítottam rá. Hova megyünk, papa?
Az autóútra megyünk, a forgalommal szemben.
Alaszkába megyünk. Megsimogatjuk a medvét. Felfalatjuk magunkat.
Gombászni megyünk. Gyilkos galócát szedünk, csinálunk egy jó rántottát.
Uszodába megyünk, leugrunk a legmagasabb tram-bulinról, abba a medencébe, amelyikben nincs víz.
A tengerpartra megyünk. A Mont-Saint-Michelre megyünk. Sétálunk a futóhomokban. Elsüllyedünk benne. A pokolba megyünk.
Thomas rezzenetlenül folytatja:
- Hova megyünk, papa?
Lehet, hogy csúcsot javít. Századszorra csakugyan nem lehet ellenállni neki. Mellette az ember nem unatkozik, Thomas a running gag (visszatérő poén) bajnoka.”
Fournier volt felesége létrehozott egy honlapot, hogy elmondja a saját verzióját.

2009. július 28., kedd

Szépnek lenni nehéz,

de rondának vagy átlagosnak lenni is az.

Chuck Palahniuk: Láthatatlan szörnyek (Cartaphilus, 2009) ford. Totth Benedek

Palahniuknak a Harcosok klubja előtt írt, de utána kiadott könyvével van dolgunk. Sok mindenben hasonlítanak is egymásra a regények. Közös a téma: a kiüresedett élet, a társadalom vagy saját lelkük peremére sodródott emberek (ön)gyűlölete, agresszivitása. Az egyéniség hiánya, a tévéből és magazinokból másolt életek művisége. És hasonló a szerkezet is: a regény eleje és vége ugyanaz, az elbeszélés közben pedig ugrálunk ide-oda, ahogy egy magazint lapozgat az ember.

A történet kezdetén éppen tönkre megy Evie esküvői partija. A házát felgyújtották, ő pedig abroncsaira égett menyasszonyi ruhában, megperzselődött hajjal, és füstölgő puskával áll a lelőtt Brandy fölött. Az elbeszélő, Kay, fátylai mögül figyeli az eseményeket. Innen indulunk. Ebben a történetben azonban semmi és senki nem az aminek látszik. Egy vértől és más testnedvektől szennyes tévedések vígjátékában találjuk magunkat, egy őrült szerencsejátékban, ahol mindenki az életét teszi föl tétnek. Modellek, homokosok, átoperáltak – mindannyian menekülnek valami elől, és ez a valami leginkább saját elcseszett életük, amiből nem szabadulhatnak.

NEM AZ VAGY, AHOGY KINÉZEL!

NEM AZ VAGY, AMIT BIRTOKOLSZ!

NEM AZ VAGY, AMIT MÁSOK GONDOLNAK RÓLAD!

"A beszédterapeuta rendelőjében vagyunk, kettesben, és Brandy azt mondja:

- Sokat segít, ha észben tartod, hogy körülbelül annyi közöd van ahhoz, hogyan nézel ki, mint egy autónak. Te is csak egy termék vagy. Egy termék termékének a terméke. Az autótervező mérnökök is termékek. A szüleid is termé­kek. Az ő szüleik is termékek voltak. A tanáraid: termékek. A lelkész a templomban, ő is csak egy termék - magyaráz­za Brandy. - Néha csak úgy tudsz ezzel a sok szarsággal megküzdeni - mondja -, ha nem tartod magad túlságosan nagyra.

-A lényeg - folytatja Brandy -, hogy nem tudsz elmene­külni a világ elől, nem vagy felelős azért, hogyan nézel ki, akár elragadóan gyönyörű vagy, akár baromi ronda. Nem vagy felelős azért, amit érzel, amit mondasz, ahogyan vi­selkedsz, vagy amit csinálsz, bármi legyen is az. Kicsúszott a kezed közül az irányítás - mondja Brandy.

Ahogy egy CD sem hibáztatható azért, hogy milyen ze­nét írnak rá, úgy vagyunk mi, emberek is. Körülbelül olyan szabadon cselekszel, amennyire egy programozott számító­gép. Körülbelül annyira vagy egyedi és megismételhetet­len, mint egy egydolláros.

- Nincsen benned szemernyi eredeti sem - mondja Bran­dy. - Nyolcévente még az egész tested, az összes sejted is kicserélődik. Bőrt, csontot, vért, különböző belső szerveket ültetnek át egyik emberből a másikba. Még a bélrendsze­redben élő mikroba- és baktériumtelepek, amelyek meg­emésztik neked a táplálékodat, még ezek együttese sem te vagy, ami nélkül halott lennél. Valójában egyetlen porcikád sem a tiéd. Mindent örökbe kaptál.

- Nyugi - mondja Brandy. - Bármit gondolsz, egymillió másik ember gondolja ugyanazt. Bármit csinálsz, mások is ugyanazt csinálják, és ezért egyikőtök sem hibás. Mindannyian egyetlen közös erőfeszítés vagytok. (…)

- Az anyanyelvünk gyümölcse vagy - mondja Brandy -, a világunkat igazgató törvényeké, annak a gyümölcse vagy, ahogy a hitünk szerint Isten látni akar bennünket. Min­den egyes apró részletedet emberek milliói képzelték már el előtted - mondja. - Bármi, amire képes lehetsz, unalmas, kiszámítható és tökéletesen rendben van. Biztonságban vagy, mert a kultúrád fogságában sínylődsz. Minden, amit kieszelsz, azért van rendben, mert képes vagy kieszelni. El­képzelhetetlen, hogy létezik bármiféle kiút ebből a helyzet­ből. Semmi esélyed, hogy elmenekülj.

-A világ - mondja Brandy - a bölcső, ami ringat, és a csapda, ami foglyul ejt. (…)

A plasztikai műtétekről szóló könyvek, a tájékoztató fü­zetek és brosúrák mind a normális és boldog élet ígéretével kecsegtettek; de az egész egyre kevésbé emlékeztetett arra, amit akartam. Amit akartam, az egyre inkább ahhoz ha­sonlított, aminek az akarására neveltek. Ahhoz hasonlított, amit mindenki akar.

Most figyelmesen!

Vaku.

Most szépen!

Vaku.

Most békében és boldogságban, mint aki gyengéd kap­csolatban és tökéletes családban él!

Vaku.

Brandy azt mondja:

- A legjobb, ha nem harcolsz ellene, csak mész előre. Ne próbálj mindig mindent rendbe hozni. Minél inkább mene­külsz valami elől, annál nehezebben tudsz megszabadulni tőle. Ha harcolsz valami ellen, csak erősebbé teszed.

Azt mondja:

- Ne azt csináld, amit akarsz. Csináld azt, amit nem akarsz. Csináld azt, aminek kapcsán beléd nevelték, hogy ne akard.

Ez a boldogság hajszolásának az ellentéte. Brandy azt mondja nekem:

- Csináld azt, amitől a legjobban félsz."


2009. július 22., szerda

a hivatalnokok háborúja 2.

Jonathan Littell: Jóakaratúak (Magvető, 2009) ford. Tótfalusi Ágnes

Akit érdekel a második világháború ­– és engem érdekel – számos visszaemlékezést olvashatott már a témáról. Ez a könyv fiktív emlékirat, de lehetne igazi is. Littel igyekszik is a valódiság látszatát fenntartani: rengeteg helyszín, név, rangfokozat, esemény bezsúfolásával. És ezzel essünk is túl a regény egyetlen gyenge pontján: szerintem ekkora tömegű információ már fölösleges, kicsit megnehezíti a olvasást, és szinte hihetetlen, hogy egy ember évtizedek elteltével ennyi részletre emlékezzen.

Az emlékirat szerzője Max Aue, a történet kezdetén SS főhadnagy, akit a keleti frontra vezényelnek. Az egység feladata a front mögötti tisztogatás, a zsidók, kommunisták, elmebetegek összegyűjtése és likvidálása. Littel nem fukarkodik az elborzasztó részletekkel, bemutatja azt a zűrzavart, ami a megsemmisítő kommandók munkáját kezdetben jellemezte, hatalmas tablót fest az SS-be belépők különféle motivációiról. És ugyan olyan alaposan bemutatja az Auéban és társaiban zajló lelki folyamatokat. Azt az utat, ahogy gondolkodó civilekből parancsteljesítő robotokká és – egyesek – szadista gyilkosokká válnak. Aue jobb híján jogász, akit leginkább az irodalom és a zene érdekel, kezdetben nehezen teszi túl magát a gyilkosságokon, de egy idő után ő is meggyőzi magát szükségszerűségükről. És ezek még szemtől szembe elkövetett kivégzések, nem személytelen gyilkolás, mint a gázkamrákban. A kivégzőosztagok olykor több ezer emberrel végeznek egyszerre, ami szélsőséges reakciókat vált ki a katonákból. Van, aki kéjjel öl – ezek Aue szemében egyszerűen bűnözők – van, aki undorodva, csak kötelességből, és van, aki szükségszerűségből, ők az igazi antiszemiták, akik kártevőként tekintenek a zsidókra. (Egyes számítások szerint a keleti fronton 5 másodpercenként (!) haltak az emberek – zsidók, oroszok, németek.) Aue kénytelen belátni, hogy ezeknek a szegény, falusi zsidóknak semmi közük a propagandaanyagokban szereplő plutokratákhoz, rádöbben, hogy a zsidók kiirtásának semmi más értelme nincs, mint az, hogy a németeket végképp elkötelezze a rendszer mellett. Innen már nincs visszaút, és Aue tisztában van azzal, hogy felelnie kell a tetteiért, akár elveszítik, akár megnyerik a háborút.

Aue több szempontból is szélsőséges figura: homoszexuális, aki szerelemes a nővérébe, férfiakkal való kapcsolatában próbál azonosulni a szeretett nővel. Az apja tisztázatlan okokból elhagyja a családot, és neki egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy erről az anyja tehet, ezért meggyűlöli. Úgy gondolja, az apja miatt lett náci, ő is első világháborús frontkatona volt, olyanokat mondott volna, mint Hitler, aki egy egész apa nélküli generáció reményeit és bosszúvágyát testesítette meg.

Auénak sikerül magát áthelyeztetni a hírszerzéshez. Itt egyre inkább szembesül a Wermacht és az SS közötti ellentétekkel, a párton belüli hatalmi harcokkal és korrupcióval. Igazi jó német hivatalnokhoz híven precízen elvégzi a munkáját, és kisebbfajta hírnévre tesz szert minőségi jelentéseivel. Sajátos szempontból próbál zsidókat menteni, ő a munkaerőt látja bennük, akiket azért kell megkímélni, és jobb körülmények között tartani, hogy szolgálhassák a Harmadik Birodalmat, persze ez is a túlélésüket jelentené. De nem mindenki nézi jó szemmel tevékenységét, büntetésből Sztálingrádba vezénylik, ahol a földi pokol fogadja, megsebesül, de szerencséje van, sikerül az egyik utolsó evakuáló géppel kijutnia a katlanból. Kitüntetik, és képességeire felfigyel az SS vezetése, ahol megbízzák, hogy dolgozzon ki egy javaslatot a zsidó munkaerő jobb kihasználására, és vizsgálja meg a koncentrációs táborok működését. A bombázott Berlinben újra találkozik imádott nővérével és meglátogatja az anyját is, de nem fogom a történet minden szálát felgöngyölíteni…

Tanulság? A csillagos ég fölöttünk még csak-csak. De az erkölcsi törvény bennünk?

Elég hosszú, de remek könyv. Lássatok neki!

Itt egy jellemző részlet a regényből.

2009. július 17., péntek

a hivatalnokok háborúja 1.

Jonathan Littell: Jóakaratúak: Eumeniszek (Magvető, 2009) ford. Tótfalusi Ágnes



(A képen Dr. Wilhelm Stuckart belügyminisztériumi államtitkár.)

részlet a regényből:

A politikai filozófusok gyakran kifejtet­ték, hogy háborús időkben a polgár, legalábbis a hímnemű polgár a francia forradalom és a sorozás bevezetése óta elveszí­ti a legelemibb jogait, például az élethez való jogát - ezt az eszmét ma szinte mindenütt elfogadják. De azt ritkán említi bárki is, hogy ugyanez a polgár elveszíti egy másik jogát is, amely éppen olyan elemi jog, és számára talán még fontosabb is, ha azt az eszmét nézzük, amelyet önmagáról mint civilizált emberről táplál: azt a jogot, hogy ne öljön. Senki sem kérdezi a véleményét. A tömegsír felett álló férfi a legtöbb esetben ép­pen úgy nem kérte, hogy ott lehessen, mint az a másik, aki holtan vagy haldokolva ott fekszik, ugyanebben a gödörben. Erre majd azzal vágnak vissza, hogy fegyveres harcban megöl­ni egy másik embert nem ugyanaz, mint megölni egy fegyver­telen civilt; a háború törvénye az egyiket lehetővé teszi, a má­sikat nem. Ez jó kis érv az elvont gondolatok síkján, de abszo­lút nem áll meg a kérdéses háború körülményei között. Remé­lem, sikerül bebizonyítanom, hogy a háború után felállított teljesen önkényes felosztás – voltak egyrészt az átlag háborús helyzetnek megfelelő „katonai hadműveletek", másrészt a sza­disták és őrültek kis csoportja által elkövetett „kegyetlenkedé­sek" – nem más, mint a győztesek vigasztaló elmeszüleménye. (…)
Amit tettem, az ügy teljes ismeretében tettem, azt gondoltam, ez a felada­tom, és meg kell oldanom, akkor is, ha kellemetlen vagy sze­rencsétlen ez a feladat. Éppen ez a totális háború: olyan, hogy civil, nem létezik többé, és egy elgázosított és lelőtt zsidó gyer­mek vagy egy gyújtóbomba miatt elpusztult német gyermek között csak a módszerben van különbség; a két halál egyfor­mán hiábavaló, az egyik halál sem rövidíti meg a háborút egy másodperccel sem; de az a férfi, vagy férfiak, akik megölték őket, mindkét esetben azt gondolták, hogy ez igazságos és szükségszerű volt; és ha tévedtek, kit kell megrovásban része­síteni? Ez akkor is igaz, ha mesterségesen megkülönböztetjük a háborútól azt, amit egy Lempkin nevű zsidó ügyvéd genocídiumnak nevezett el, megjegyezve, hogy legalábbis a mi szá­zadunkban még soha nem volt népirtás háború nélkül, hogy a háborún kívül nem létezik népirtás, és hogy mint a háború esetében, itt is egy kollektív jelenségről van szó: a modern nép­irtás olyan folyamat, amelyet a tömegekre mérnek a tömegek, a tömegek kedvéért. És a minket foglalkoztató esetben ez egy olyan folyamat, amelyet az ipari módszerek követelményei ha­tároznak meg. Ugyanúgy, ahogy Marx szerint a munkás elide­genedik a munkája termékétől, a modern formában működő modern népirtásban vagy totális háborúban a feladat végre­hajtója el van idegenedve a tevékenysége termékétől. Ez arra az esetre is igaz, amikor egy férfi fegyvert szegez egy másik férfi fejének, és meghúzza a ravaszt. Hiszen az áldozatot másik férfiak vezették elé, megint mások döntöttek a haláláról, és az, aki lő, pontosan tudja, hogy ő csak egy nagyon hosszú lánc utolsó szeme, és hogy nem kell több kérdést feltennie magá­nak, mint ha egyik tagja lenne egy kivégzőosztagnak, amely a civil életben kivégez egy törvényesen elítélt bűnözőt. Aki lő, tudja, hogy a véletlen tehet róla, hogy éppen ő lő, a bajtársa őrködik, és egy harmadik vezeti a teherautót. Legfeljebb meg­próbálhatna helyet cserélni az őrrel vagy a teherautósofőrrel. Mondok egy másik példát, amelyet inkább a bőséges történe­ti forrásokból merítettem, mint a személyes tapasztalataimból: a német testi fogyatékosok és elmebetegek elpusztítását célzó, „Eutanázia" vagy „T-4" elnevezésű programot, amelyet a „Vég­ső megoldás" előtt két évvel indítottak el. Egy erre kijelölt épületben hivatásos ápolók fogadták a törvényes rendeletek alapján kiválasztott betegeket, jegyzékbe vették és levetkőztet­ték őket, utána az orvosok megvizsgálták, és egy zárt szobába vezették őket; egy munkás kezelte a gázcsapot; más munkások tisztították fel a szobát, egy rendőr pedig kiállította a halotti bizonyítványt. Amikor a háború végén kihallgatták ezeket az embereket, mindegyikük azt kérdezte: bűnös, én? Az ápolónő nem ölt meg senkit, csak levetkőztette és megnyugtatta a be­tegeket, ezek a hivatása szokásos gesztusai. Az orvos sem ölt meg senkit, egyszerűen csak felállított egy diagnózist a felettes hatóságok által megszabott kritériumok alapján. A segédmun­kás, aki kinyitja a gázcsapot, aki időben és térben a legközelebb áll a gyilkossághoz, technikai műveletet hajt végre a felettesei és az orvos felügyelete alatt. A munkások, akik kitakarítják a szobát, a szükségszerű fertőtlenítő tevékenységet végzik, amely ráadásul igencsak undorító. A rendőr is a szokásos eljárást kö­veti: megállapítja a halált, és jegyzékbe veszi, hogy az érvény­ben lévő törvények megsértése nélkül következett be. Akkor ki a felelős? Mindenki vagy senki? Miért lenne a gázcsapot kinyitó munkás inkább felelős, mint az, aki a kazán mellett, a kertben vagy a járművekkel dolgozik? És ez érvényes eme hatalmas vállalkozás minden egyes elemére. Például: bűnös-e a vasúti váltóőr azoknak a zsidóknak a halálában, akiket egy tábor felé irányított? Ez a munkás csak hivatalnok, huszonöt éve ugyanazt a munkát végzi, egy adott terv szerint irányítja a vonatokat, nem kell tudnia, mi van a vagonokban. Nem az ő hibája, ha ezeket a zsidókat egy A pontból az ő váltóján keresz­tül egy B pontba szállítják, ahol azután megölik őket. Pedig ennek a váltóőrnek központi szerepe van a zsidók kiirtásában: nélküle a zsidók vonata nem érkezhetne meg B pontba. És ez a helyzet a hivatalnokkal, akinek az a dolga, hogy lakásokat foglaljon le a kibombázottak számára, a nyomdásszal, aki a deportálási végzéseket nyomtatja, a szállítóval, aki betont és szöges kerítést ad el az SS-nek, a hadbiztosság őrmesterével, aki a benzint szállítja az SP egyik Teilkommandójának, és Is­tennel az égben, aki mindezt eltűri. Természetesen a büntető­jogban viszonylag pontosan meg lehet határozni az eltérő szintű felelősségkategóriákat, ezek alapján egyeseket elítélhe­tünk, az összes többit pedig a saját lelkiismeretére bízhatjuk, már ha van neki ilyen; ez már azért is könnyű, mert általában az események megtörténte után írják a törvényeket, mint pél­dául Nürnbergben, de még ott is összevissza kapkodtak. Miért akasztották fel Streichert, azt a tehetetlen parasztot, és miért nem azt a sötét lelkű von dem Bach-Zelewskit? Miért az én felettesemet, Rudolf Brandtot akasztották fel, és nem az ő fe­lettesét, Wolffot? Miért akasztották fel Frick minisztert, és miért nem az ő alárendeltjét, Stuckartot, aki a tulajdonképpe­ni munkát végezte? Boldog ember az a Stuckart, aki csak tin­tával mocskolta össze a kezét, vérrel sohasem. Még egyszer, csak hogy tisztán lássunk: nem azt akarom mondani, hogy nem vagyok bűnös ebben és ebben az eseményben. Én bűnös vagyok, maguk nem, nagyon helyes. De mégis ki kell tudniuk mondani, hogy amit én megtettem, maguk is megtették volna. Lehet, hogy kevésbé lelkesen, de talán kevésbé kétségbeesetten is, mindenesetre vagy így, vagy úgy. Azt hiszem, bátran kije­lenthetem: a modern kori történelem által lefektetett tény, hogy bizonyos körülmények együttes fennállása esetén min­denki, vagy majdnem mindenki azt csinálja, amit mondanak neki; és bocsássák meg nekem, de kevés esély van rá, hogy ma­guk jobban ki tudják magukat vonni e törvény alól, mint én. Ha olyan országban és időben születtek, amikor nem egysze­rűen csak nem akarja senki megölni a feleségüket és a gyerme­küket, de senki nem is kéri maguktól, hogy öljék meg más fele­ségét és gyerekeit, adjanak hálát Istennek, és menjenek békével. De soha se feledkezzenek meg róla: talán több szerencséjük volt, mint nekem, de nem jobbak nálam. Mert ha olyan gőgö­sek, hogy azt képzelik: de igen, ott kezdődnek a bajok. Szíve­sen állítjuk szembe a (totalitárius vagy nem totalitárius) Álla­mot az aljas vagy gyenge átlagemberrel. De azt elfelejtjük, hogy az Állam is emberekből áll, többé vagy kevésbé átlagos embe­rekből, mindnek megvan a maga élete, története, és ott a vé­letlenek sorozata, amely eldöntötte, hogy egy napon a puska vagy egy papírlap jó oldalán találták magukat, míg mások a rossz oldalra kerültek. Ez az út nagyon ritkán választás, vagyis valamire való hajlandóság eredménye. Az áldozatokat az esetek jelentős többségében nem azért kínozták vagy ölték meg, mert ők voltak a jók, és a hóhéraik nem azért kínozták meg őket, mert gonoszak voltak. Naivság lenne így képzelni, és elég meg­ismerkedni bármelyik bürokráciával, akár a Vöröskeresztével is, hogy meggyőződjünk róla. (…) Márpedig az Állam gépezete ugyanabból az omladozó homokkupacból épül, amelyet meg­őröl, szétmorzsol, porrá tör, szemről szemre. Azért létezik, mert mindenki egyetért abban, hogy léteznie kell, gyakran még az áldozatai is, a legeslegutolsó pillanatig. Az olyanok nél­kül, mint Höss, Eichmann, Goglidze, Visinszkij, de akár a vál­tóőrök, betonszállítók, minisztériumi könyvelők - egy Sztálin vagy egy Hitler nem lenne más, mint gyűlölettel és tehetetlen rettegéssel felfújt tömlő. Ma már közhelynek számít, hogy a népirtó műveletek hivatalnokainak legtöbbje egyáltalán nem volt szadista vagy abnormális. Természetesen akadtak szadis­ták és elmeháborodottak is, mint minden háborúban, és el­képzelhetetlen szörnyűségeket követtek el, ez az igazság. És az is igaz, hogy az SS tehetett volna nagyobb erőfeszítéseket is, hogy ellenőrizze az embereit, bár többször megtette, mint ál­talában gondolják; és ez nem olyan könnyű: kérdezzék csak meg a francia tábornokokat, hogy nekik mennyi gondjuk akadt Algériában az alkoholistáikkal, az erőszaktevőikkel és a tisztgyilkosaikkal. De nem itt van a probléma. Mindig, min­denhol akadnak elmeháborodottak. Nyugodt külvárosaink pedofilektől és pszichopatáktól hemzsegnek, éjszakai mene­dékhelyeink megalomán dühöngőktől; néhányan valódi gon­dot jelentenek; megölnek két, három, tíz, olykor ötven embert is - és azután ugyanaz az Állam, amely szemrebbenés nélkül használja őket egy háborúban, szétnyomja őket, mint egy vér­rel telt szúnyogot. Ezek a beteg emberek semmit nem számí­tanak. De a közönséges emberek, akikből egy Állam felépül - főleg bizonytalan időkben -, ők jelentik az igazi veszélyt.

2009. július 16., csütörtök

Mennyből a küldött

Florin Lazarescu: Mennyből a küldött (Geopen, 2009) ford. Vincze Ferenc
Olvasás közben nem szerettem ezt a könyvet, idegesített, de miután hagytam néhány hétig ülepedni, rájöttem, hogy jó volt. Ami kezdetben összedobált, kusza pillanatképek, töredékek halmazának látszott arról kiderült, hogy egy olyan férfi története és emlékműve, akit lélekben megnyomorított a kommunizmus, a besúgóvilág. Lehet erre legyinteni, hogy már megint az unalomig ismert Kelet-Európai nyomor, de nem érdemes. Egyrészt minden egyes emberi sors fontos valakinek, másrészt Antonie és apja sorsa minden különössége ellenére is tipikus, és attól tartok, sok ember felnőtt már Romániában és Magyarországon is úgy, hogy fogalma sincs ezekről az életekről.
Az apa, Iosif, történelemtanár, akit följelent az igazgatója – ki tudja már, miért, soha nem is volt fontos, bőven elég volt, ha valaki elejtett egy megjegyzést. A férfit letartóztatja a Securitate, börtönben ül, amikor megszületik a fia, és mire szabadul felesége már az iskolaigazgatóval él. Iosif elveszíti józan eszét, elrabolja a fiút és beveszi magát egy elhagyatott várromba, valahol a Kárpátokban. Fiával együtt egy általa teremtett fantáziavilágban él, ahol ő a király, akinek meg kell küzdenie a hunokkal. Halála után Antonie egy remetéhez kerül, később egy banda tagja lesz, végül újságíró. Próbálja megtalálni a helyét az új Romániában, de álmaiban még mindig ő a trónörökös, akinek át kell majd vennie a kardot.

2009. július 15., szerda

Hülye címek

Az abszolút pozitív gondolkodás példája:

A kreatív válás (Mel Krantzler: The new creative divorce)(Alexandra, 2000)

A költészet tagadása:

Ha fáj, az nem szerelem: a sikeres kapcsolatok titka (Chuck Spezzano: If it hurts, it isn’t love)(Bioenergetic, 2009)


És csak mint korszellem:

Egy vérfarkas szupermodell vallomásai (Ronda Thompson: Confessions of a werewolf supermodel)(Ulpius, 2009)

2009. július 6., hétfő

Nem CSI - Sejer

No tessék még egy norvég krimi író! Karin Fossum regénye úgy kezdődik, hogy egy kislány beszáll egy furcsa idegen autójába, és nekem itt majdnem véget is ér, mert nem nagyon bírom az ilyesmit. Sajnos az én agyam úgy működik, hogy ilyenkor rögtön elkezd képeket gyártani.
A fjord mélyén megbúvó faluba megérkezik Sejer felügyelő, hogy kiderítse, mi történt a kislánnyal. Aztán koppan az állam, a kislány megkerül, és mire a leesett testrészt visszaillesztem, már egy másik nyomozásban találom magam, az eltűnt gyerek keresése közben egy fiatal lány holttestére bukkannak.
Sejer intelligens, melankóliára hajlamos rendőr, Maigret-féle nyomozást folytat, sokat kérdez, sokat töpreng. Esténként könyvekkel zsúfolt paneljában egy whisky és egy sodort cigi társaságában gondolja végig az ügyeit. Kérdezősködése nyomán kibontakozik a falu titkos élete, előkerülnek a szekrényekbe rejtett csontvázak, a látszólag rendezett életek néhány óra alatt összekuszálódnak.
Ibsen és Strindberg elégedetten dörzsöli a tenyerét.

2009. július 2., csütörtök

19,99!

Etgar Keret: 19,99! (Gólem Színház Egyesület, 2009) fordította: Borgula András, illusztrálta: Pásti-Kovács Nóra

Régen írtam már novelláskötetről, és még egyáltalán nem izraeli íróról, na ez most mindkettő. Etgar Keret kultszerző Izraelben. Novellista, képregényes, forgatókönyvíró. Állítólag az ő könyveit lopják leggyakrabban a könyvesboltokból. (Úgy látszik ott is csökken a fizetőképes olvasók száma.) Párperces novelláiban többnyire hétköznapi emberek, és hétköznapi szituációk adják az alapot, de egyszerre egy groteszk – olykor szürreális – csavarral minden megváltozik. Vagy mégsem.
Félelmeinkről, frusztrációinkról, önmagunk feladásáról, a boldogság kereséséről szólnak ezek az írások, keserűek, de viccesek (amolyan fogcsikorgató humor), olykor félelmetesek. Beteg, de jó!
A kedvenceim: Malactörés, Világbajnok, Sikamika, Bölény, Megállni!, Kalaptrükk, Az öcsém depressziós
És a:
Hiányzik Kissinger

Azt állítja, nem igazán szeretem: bár mondom, hogy szeretem, gondolom is, hogy szeretem, de mégsem. Hallottam már olyanokról, akik azt mondják, nem szeretnek valakit, de hogy valaki más nevében döntse el, hogy az szereti-e őt… Na, ez nekem magas.
Tulajdonképpen fair, megérdemlem, aki hajlandó összefeküdni egy görénnyel, az ne csodálkozzon, hogy a gyerekei bűzlenek! Már fél éve állandóan baszogat, kúrás után felnyúl a pinájába ellenőrizni, hogy tényleg elmentem-e, én meg ahelyett, hogy beszólnék neki, csak annyit mondok: „Semmi gond, drágám, manapság mindenki bizalmatlan egy kicsit.”
Erre most szakítani akar, mert ő úgy döntött, én már nem szeretem. Most mit mondjak neki?! Ha ráüvöltök, hogy teljesen hülye, és ne kúrja már fel az agyamat, abból is azt hozná ki, hogy neki van igaza. „Csinálj valamit, amivel bebizonyítod nekem, hogy szeretsz!” – mondja. Mit akar, mit csináljak? Mit? Csak mondja meg! De nem mondja! Mert ha tényleg szeretném, akkor magamtól is tudnom kéne! Hajlandó viszont adni egy kis segítséget, vagy legalább megmondja, hogy mit ne tegyek! Egyiket a kettő közül, választhatok. Erre azt mondtam, mondja inkább, hogy mit ne, mert a célozgatásaiból úgysem értek semmit. „Amit nem akarok, hogy megtegyél – mondja –, az az öncsonkítás, például a szemkiszúrás vagy a füllevágás, mert akkor olyannak okozol fájdalmat, akit szeretek, így közvetve nekem is. És fájdalmat okozni egy közelállónak, az nyilván egyáltalán nem bizonyíthatja a szerelmet!” Tulajdonképpen ez is fair. Soha az életben nem ártanék magamnak, ezt mondania sem kellet volna. Egyáltalán mi a fene köze van a szemkiszúrásnak a szerelemhez? Akkor mit csináljak? Azt nem hajlandó elmondani, csak annyit, hogy az sem jó, ha „azt” az apámmal vagy a testvéreimmel teszem. Már-már feladom, nincs mit tenni, mondom magamnak, rajtam itt semmi se segít. És rajta se. Aki betépett négereknek tesz fel találós kérdéseket, az ne csodálkozzon, ha törött csontokkal ébred! De később, kúrás közben szinte kiszúrja a szemem azokkal a kitágult pupilláival, és a sokatmondó tekintetével (sosem csukja be a szemét kúrás közben, nehogy valaki másnak a nyelvét dugjam a szájába) – és akkor hirtelen, mintha megvilágosodnék, felfogom végre. „Az anyámat?” – de nem hajlandó válaszolni. „Ha valóban szeretsz, akkor magadtól is tudod.” De utána, mikor a pinájából kihúzott ujjait kóstolgatja, kiszalad a száján: „Ne próbálkozz a füleivel, az ujjaival vagy valami hasonlóval. A szívét akarom, hallod?! A szívét!”
Egy karddal utazom egészen Petach-Tikváig. Át is kell szállni. Másfél méter hosszú penge. Külön kellet neki jegyet vennem. Mit meg nem teszek érte! Mit meg nem teszek érted, cicám! Végiggyalogoltam a Stampfer utcán, hátamon a karddal, mint valami öngyilkos arab. Anya tudta, hogy jövök, főzött nekem azokkal a pokoli erős fűszereivel, csak ő tud így fűszerezni. Én csak eszem, és hallgatok, egyetlen rossz szavam sincs. Aki a szabreszt tüskéstül eszi, ne csodálkozzon, ha kijön az aranyere. „És Miri hogy van? – kérdezi anya – jól van az a drága? Még mindig feldugja azokat a húsos ujjacskáit a pinájába?” „Jól van! – mondom – tényleg jól van! Azt kérte, hogy vigyem el neki a szívedet! Tudod, bizonyítékul, hogy tényleg szeretem.” „Vidd neki inkább Baruch szívét! – nevet anya – Sose fog rájönni.” „Jaj anya! – húzom fel magam – Köztünk nincsenek hazugságok. Miri és én őszintében nyomjuk!” „Jó – sóhajt anya – akkor vidd az enyémet, nem akarom, hogy miattam veszekedjetek! Erről jut eszembe, mi a bizonyíték arra, hogy a te szerető anyádat legalább egy kicsit is viszontszereted?”
Hirtelen haraggal kicsapom Miri szívét az asztalra! Miért nem hisz nekem egyikük sem? Miért vizsgáztatnak állandóan? Most buszozhatok vissza, átszállással, ezzel az átkozott karddal a hátamon meg anyu szívével. Ő pedig biztosan otthon se lesz, biztos megint visszament az előző pasijához. Nem mintha bárkit is hibáztatnék magamon kívül.
Kétféle ember van: Olyan, aki a fal mellett szeret aludni, és olyan, aki azok mellett szeret aludni, akik letúrják őt az ágyról.